A Blizzard a közelmúltban sokszor elhessegette a híreket, miszerint egy újabb résszel bővülne a Diablo széria. A mostanában kirakott Blizzard hirdetések viszont arra engednek következtetni, hogy a cég meggondolta magát és mégis érkezhet a Diablo 4.
A cég oldalán, valamint hivatalos közleményekben szoftverfejlesztőket, karaktertervezőket, sőt kreatív direktort is keresnek. Mindezek mellett még olyan társproducerre is igény van a Blizzardnál, aki kifejezetten akció-szerepjátékokban, és nagy költségvetésű játékkészítésben jártas.
Sokan azt vitatják, hogy esetleg egy új Diablo 3 kiegészítőről van-e szó, de akkor nem lenne szükség ennyi új „izomra”. Látszólag a Blizzard ismét beadta a derekát és hozzálátott a Diablo 4 megszervezéséhez. A kékek ezt az üzleti döntését nem nevezhetjük meglepőnek, hiszen a Blizzconon is bejelentették a WoW Classic szervereket a játékosok nyomására, és úgy tűnik, hogy az új játék is ennek a közös akaratnak az eredménye lesz.
Valóban meglepő volt, hogy karácsonykor is pár ezer forintért adták a Diablo 3-at, de már akkor is sejteni lehetett volna, hogy valami készülődik.
Megjelent a Metropolis Media kiadó legújabb könyve, az Tudatzavar!
Amikor az Esper Corporation laborjából eltűnik a méregdrága, génmódosított csodabirka, az illetékesek az egyetlen emberhez fordulnak, akinek a határátlépés nem akadály: Erasmus Keane magánnyomozóhoz.
20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika webshopban.
A 2039. év Los Angelese rém fura hely. A 2028-as Összeomlás után a város egy része elszakadt a többitől, és szinte önálló állam lett. Belépni csak saját felelősségre lehet, kilépni meg többnyire még úgy sem.
Amikor az Esper Corporation laborjából eltűnik a méregdrága, génmódosított csodabirka, az illetékesek az egyetlen emberhez fordulnak, akinek a határátlépés nem akadály: Erasmus Keane magánnyomozóhoz. Ő azonban amennyire dörzsölt, annyira eszement is – így hamarosan egy sokkal nagyobb bűnügy közepén találja magát. Priya Mistry, a gyönyörű tévésztár meg van győződve róla, hogy el akarják tenni láb alól. Keane gyanítani kezdi, hogy a két ügynek köze lehet egymáshoz. És talán jobb lenne, ha egyformán megoldatlanok maradnának.
Robert Kroese regénye kicsit olyan, mintha Terry Pratchett-tel íratták volna újra Philip K. Dick Szárnyas fejvadászát. Őrült utazás, a szó legjobb értelmében.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2018-as év első felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Most Oszlánszky Zsolttal beszélgettünk, akinek a neve a Warhammer könyvek kapcsán csenghet ismerősen, de több galaktikás könyv (Bázis, MI, Bob) magyar szövegét is neki köszönhetjük. Legutóbbi fordítása az Új Pompeji.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád? Úgy nyolcéves koromtól kezdve érdekelt az írás és olvasás – azt hiszem, ezt a kettőt soha nem is próbáltam igazán különválasztani. Akkoriban élték első virágkorukat a magyar képregények a Füles Magazin lapjain – Fazekas Attila, Korcsmáros Pál, Zórád Ernő munkái –, volt Kockás és Alfa, Asterix és Talpraesett Tom, és az is előfordult, hogy a könyv, amiből egy-egy képregény született, a könyvtárban is megvolt. Az olvasás nagy szerelem, mind a mai napig tart, s innen többé-kevésbé egyenes út vezetett az íráshoz és fordításhoz.
Ami magát a fordítói munkát illeti, tízegynéhány éve úgy adódott, hogy ezzel is próbát tehettem, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nemcsak, hogy elfogadták a próbafordításom, de munkát is kaptam. Az első fordításom egy Warhammer 40K regény volt – a Nekropolisz –, ami a Szukits Kiadó gondozásában jelent meg.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal? Ha valaki is felelős azért, hogy kapcsolatba kerültem a sci-fi irodalommal, azok a szüleim, akik a kezdetektől olvasták a Galaktikát, és a régi Univerzum magazinban megjelent orosz sci-fi novellákat. És azok is ők voltak, akik nem azt mondták, hogy fiam, ilyet aztán még véletlenül se olvass, hanem, hogy nézd csak, még egy pár év, és akkor ott lesz Arthur C. Clarketól a Randevú a Rámával, az nagyon jó.
Oszlánszky Zsolt
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Egyetlen filmet vagy könyvet nehéz lenne kiemelni. Egyfelől, mert az ember ízlése változik, és amiért tegnap rajongott, arra holnap talán már csak nosztalgiával emlékszik vissza. Másrészt pedig, mert az egyik film ezért, a másik könyv meg azért teszik. De akad néhány, amiket mindig nagyon szívesen nézek meg/olvasok. A teljesség igénye nélkül pár kiragadott példa: Nagyon szeretem a klasszikus Star Warsot és a Star Treket, a Dűnét, Asimovtól gyakorlatilag mindent, Philip K. Dick, Roger Zelazny és Daniel Keys Moran írásait, John Brunnertől a Zanzibárt, William Gibson Neurománc univerzumát, az újabb nemzedék tollából Paolo Bacigalupitól A felhúzhatós lányt, Robert Charles Wilson könyveit, Glukhovskytól a Metró trilógiát, Lukjanyenko Őrség írásait, a Páncélba Zárt Szellemet képregényben és filmben egyaránt… És a képregényes kezdetekre való tekintettel örök kedvencem Pierre Berbettől a Psziborgok Álma.
Ha pedig filmről van szó, ismét igen széles skálán mozognak a kedvencek, Az ötödik elemtől a Szárnyas Fejvadászon át a Vissza a jövőbe trilógiáig és az Alien széráig.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel? Az első fordítói munkám már sci-fi volt, sőt kifejezetten ilyen munkát is kerestem, és azt kell mondjam, szerencsésnek tekintem magam, hogy olyasmit fordítok, ami ennyire egybeesik a személyes érdeklődésemmel.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél? Úgy gondolom, mint minden műfajnak, ennek is megvannak a maga szabályai, melyek kortól, országtól, sőt írótól is függenek. Egy negyvenes évekbeli amerikai pulp fiction nagyon más nyelvezetet használ, máshová helyezi a súlypontot, és más kortárs problémákat vet föl, másféle irányt szab, másképp keres kiutat, mint a mai írók… Az, amiről sokan szeretnek elfeledkezni, hogy egy könyv fordítása nem csupán fordítás, ami a Google pár gombnyomással el tud végezni. Az ember történetet, szófordulatokat, szójátékot és kulturálisan kódolt másodlagos jelentéseket kell, hogy átültessen, úgy, hogy az magyarul is üljön. Nem csupán fordítunk, de magyarítunk is. Azt hiszem, erre jó példa Göncz Árpád Gyűrűk Ura fordítása, vagy Arany János Shakespeare fordításai, amik sok szempontból művészibbek és hangulatosabbak lettek, mint az angol eredetik. A fordító nem csak a nyelvtudásával, de a műveltségével, háttérismereteivel, személyiségével is dolgozik (s néha még az író esetleges apróbb tévedéseit is próbálja kiigazítani – mint mikor egy középkori miliőben játszódó amerikai történetben Magyarország fővárosának Budapestet tüntetik föl, vagy szabadon dobálóznak tudományos kifejezésekkel vagy katonai rangokkal), amibe az olvasók sokszor nem is gondolnak bele.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Új Pompeji) fordításánál? Az Új Pompeji azt hiszem macerás lenne egy olyan fordítónak, aki nem igazán szereti a történelmet, de mivel egy időben régésznek/történésznek készültem, ez a része nekem inkább érdekes volt, mint problémás. Természetesen nem egy történelmi szakkifejezésnek utána kellett néznem, de azt hiszem, ezt természetes. Stílusát tekintve semmi olyannal nem találkoztam, ami igazán riasztó lett volna (pl. egyes szám első és harmadik személy folyamatos váltogatása, szubkulturális utalások, vagy olyan külső nézőpontos megoldás, ahol azt sem tudjuk, ki a narrátor stb). Jó volt olvasni, jó fordítani, és engem nem szokott zavarni a több szálon futó történet. Volt már olyan munkám, ahol a Szun Ce féle Háború művészetétől kezdve az űrutazás fizikájáig több dolognak is utána kellett néznem, de ez szerencsére nem ilyen volt.
Olvasóként hogy tetszett a könyv? A könyv egy kicsit talán egy James Clavell vagy Passuth László regényhez hasonlítható abból a szempontból, hogy itt is épp elég szál és szereplő van, hogy megdolgoztassa az olvasó agyát. Mivel én szeretem az előbb említett írók regényeit, és egy időben magam is régésznek készültem, egy olyan könyv, aminek egyszerre van köze a sci-fihez és a történelemi krimihez, azonnal a szívemhez nőtt.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől? Ilyen könyvet – főleg Mr. Godfrey tollából – máskor is szívesen fordítanék
Március 4-én kerül megrendezésre a 90. Oscar-gála, melynek jelöltjei között idén is sok SF film található. A filmrovaton belül a rendezvény felvezetéseként új kritikasorozatot indítunk, melyben a fő kategóriákban található fantasztikus filmeket vizsgáljuk meg, abból a szempontból, hogy miért is kiemelkedőek a saját műfajukon belül. Elsőként a Pixar animációs filmjével, a Cocóval kezdünk, mert a túlvilág sose volt még ilyen vicces és izgalmas.
A Coco 2017 őszén mutatkozott be a mozikban és főleg amiatt vált ismertté, mert még a felnőtt nézőket is sírásra késztette, minden második jelenetében. Nem annyira meglepő ez, hiszen a Toy Story 3 rendezőjétől, Lee Unkrichtól érkezett az animációs kaland és olyan témakört dolgozott fel, amelynek irányába gyerekmese nagyon ritkán téved. Ez pedig a halál. Elsőre sötéten hangzik ez, de valóban így volt, a Coco ugyanis a mexikói halottak napján játszódik, különös körítésben.
A történet szerint Miguel Rivera, egy tizenkét éves mexikói kisgyerek akkora zenerajongó, hogy a családja minden tiltása ellenére is a gitározással és az énekléssel akar foglalkozni, napjai nagy részét ez a hobbija teszi ki. A legtöbb ember élete során (sajnos) találkozik a szülői tiltással, valószínűleg ezért is ütött nagyot sokaknál már ezzel a témával is a film. Ami a Coco nagy ereje és szépsége, hogy ennél tovább mert menni. A sztori nagy része ugyanis a holtak birodalmában játszódott, ahol Miguel megismerkedett családja történetével és azzal, hogy felmenői miért ellenzik annyira a zenélést.
Ha perspektívákat keresünk, szimpla animációs filmekben, akkor a Pixar háza ajtaján kell kopognunk, a filmstúdió ugyanis olyan elgondolkoztató produkciókat tett már le az asztalra, mint WALL-E, az Agymanók és a Fel. Ezek mindegyike fontos témákkal foglalkozik, van, amelyik az eltunyult társadalmat, akad olyan, mely az emberi érzelmeket és persze a Fel az öregedést dolgozza fel. A Coco a halálhoz nyúl, ahhoz, hogy még a túlvilágon lévő lelkeknek is meg kell békélniük azzal, hogy egyszer semmivé lesznek.
A Coco nagyszerűen adagolja be felnőtt és gyerek nézőknek egyaránt, hogy az elhunyt rokonokat, ismerősöket nem szabad elfelejteni. Az emlékeinkben tovább élnek. Ehhez a mexikói vallás, a film vizualitása nagyszerű körítést ad, a zenékről már nem is beszélve. A Coco megríkat, megnevettet és ezt teszi úgy, ahogy csak a korszakos filmek képesek rá.
Oscart neki? Március 4-én kiderül.
A kategória jelöltjei:
Bébi úr (The Boss Baby) A kenyérkereső (The Breadwinner) Coco Ferdinánd (Ferdinand) Loving Vincent
A Fekete Párducnak nehéz dolga volt a Marvel szuperhősei között, hiszen az Amerika Kapitány: Polgárháborúban tűnt fel először a karakter a mozivásznon, pont abban a filmben, amelyben csak úgy hemzsegtek a maskarás világmegmentők. A wakandai herceget, T’Challát tűrhetően hozta Chadwick Boseman, de afféle iparosmunka volt ez részéről, pláne, hogy a figura elsőre leginkább a DC-s Batman és Macskanő lebutított mixének tűnik. A Fekete Párducnak tehát érdekes előzménytörténetet kellett a karakter köré kerekítenie, úgy, hogy az embereket a Bosszúállók: Végtelen háború előtt is behúzza a mozikba a film. Sikerült, mert a Fekete Párduc a pénztáraknál jól teljesít, a kritikusok szeretik, a szuperhőst viszont csak úgy-ahogy sikerült közelebb hozni hozzánk.
Elsőként azt kell leszögezni a filmmel kapcsolatban, hogy Wakanda egyszerűen csodálatos volt a nagy vásznon. A világ elől rejtőzködő, hiperfejlett ország olyan volt, mintha összeszedtük volna Vasember minden találmányát és a Thor-féle Asgarddal vegyítettük volna. Olyan Marvel filmekre van mostanában szükség, amelyek újat tudnak mutatni. A Doctor Strange a varázslást hozta be az MCU-ba, a Fekete Párduc pedig egy, a Föld teljesen elszigetelt részére kalauzolt minket. A film fényképezése ennek megfelelően nagyon színes volt, az afrikai ország szinte pezsgett az élettől, és jó volt, hogy a Fekete Párducot nem tömték tele felesleges szuperhősös cameókkal. Ennek köszönhetően egy olyan filmet kaptunk, amely a Marvel univerzumban játszódott, de habár a Polgárháború eseményeit vitte tovább, mégis elszigetelt sztorit mutatott be.
A történet szerint apja halála után T’Challa hazatér Wakandába, hiszen az új királyt meg kell koronázni. Vele együtt mi is megismerkedhetünk az országgal, a törzsek általi feszültségbe belekóstolva. A film legnagyobb erőssége, hogy a brutálisan érdekes helyszín mellett végre kapunk egy olyan főgonoszt, aki a Marvel átlagához képest kiemelkedő. Igaz, hogy Michael B. Jordan jobbára jófiúkat szokott játszani, főszerepet kapott például a Rocky spinoffjában, a Creedben is, így nem meglepő, hogy a fiatal színész elbírta a vállán ezt a karaktert is. A verekedős jelenetek karcoltak, főleg amikor Bosemannel akasztották össze a bajszukat. Wakanda technológiai újításai egyébként a főhősre is hatással voltak, az új Fekete Párduc jelmez rengeteg izgalmas lehetőséget rejtett magában, ezeket pedig a készítők ki is használták.
Szót kell ejteni a női karakterekről is, a Fekete Párduc testőrsége, a Dora Milaje nagyon működött, és a Fekete Párducban a gyengébbik nem egyáltalán nem volt gyengébb. Gondoljunk csak T’Challa tech-őrült lánytesójára, vagy épp Lupita Nyong’o-ra, aki végre olyan filmben szerepelt, ahol nem volt elmaszkírozva (lásd Star Wars), így meg is tudta mutatni, mennyire megy neki sci-fi filmekben is a szerepjátszás. Le a kalappal! A szereplők közül egyedül Andy Serkis karaktere volt kissé beleerőltetve a sztoriba, még Martin Freeman is hasznos tudott lenni a Fekete Párducban, ami azért nagy szó, mert a színész kvalitásaihoz képest sokadrangú karaktert kapott a Marveltől. Vicces, mert a Sherlock-beli kollégája, Benedict Cumberbatch vele szemben bezsákolta magának Doctor Strange-et.
A Fekete Párduc többféleképpen is körülírható, mert nagyon sokoldalú film. Lehet rá mondani, hogy olyan, mint a modern Oroszlánkirály, esetleg Trónok harca szuperhősökkel, vagy Shakespeare-féle királydráma, egy nem létező, afrikai országban. Sokan ráfogták a Fekete Párducra, hogy főleg a fekete embereknek lesz fontos és az ő kultúrájukkal kapcsolatban mond majd jelentős dolgokat a film. Ez nem igaz, gondoljunk csak az egyik, végefőcím utáni snittre, ahol T’Challa mindenkit figyelmeztet, hidakat kell építenünk, nem falakat, ha előre akarunk jutni. Az ilyen komolyabb és modern gondolatok miatt nagyon fontos film a Fekete Párduc a Marvel-féle filmes univerzumban.
Hosszú film? Igen. De megéri végigülni. Annak ellenére is, hogy T’Challa kissé steril marad, Wakandába megéri váltani egy virtuális repjegyet, mert óriási élmény lesz a látogatás.
A Dead Space napjaink egyik legmeghatározóbb horror sci-fi videojátékának számít és most ingyenesen elérhető az Origin kezelőfelületéről.
Ugyan az Origin nem a világ legjobb játékos alkalmazása, mégis az ingyenes játék reményében érdemes lehet feltelepíteni az EA-s programot, hogy szert tehessünk a Dead Space-re.
Az Originen egyébként már szokásossá váltak az ingyenes játékosztások, valószínűleg azért, hogy javítsanak az EA imidzsén. A PR-húzás összefüggésben lehet azzal a pletykával is, hogy a Star Wars Battlefield II loot boxos bukása után a Lucasfilm az Activisionnek vagy az Ubisoftnak adná el a Star Wars videojátékok jogait.
Mindenesetre ez egy olyan lépés, ami miatt nem panaszkodhatunk, hiszen egy újabb nagyszerű szoftverrel bővülhet a digitális gyűjteményünk. Ide kattintva be is szerezhető, pár kattintás után.
Kedvcsinálónak pedig íme egy kisvideó a játékról, még az „őskorból”, 2008-ból.
Amikor tavaly az MGM bejelentette, hogy megint lesz Csillagkapu sorozat, sokan felkapták a fejüket és azt gondolták, hogy a Universe kap egy harmadik évados folytatást. Nem így lett, hiszen egy afféle előzményt kapunk az Originsszal, mely 1928-ban kezdődik, amikor is Langford professzor megtalálja az első földi Csillagkaput. Digitális sorozatról van szó egyébként, ami kizárólag a Stargate Command nevű új szolgáltatáson érhető el, az első három rész alapján pedig korrekt limonádénak ígérkezik az újdonság. A premier alkalmából elérhetővé tették az eredeti, 1994-es Csillagkapu filmet is, érdemes megnézni, alapműről van szó ugyanis.
INDUL A NOSZTALGIAVONAT
A sorozat meglehetősen érdekes nyitánnyal jelentkezett, ugyanis a történet szerint 10 évvel később, miután felfedezik Gízában ezt a megmagyarázhatatlannak tűnő eszközt, megjelennek a nácik is. Pötyögnek rajta párat, aztán manuálisan működésbe hozzák a Csillagkaput, majd át is mennek rajta. Természetesen bonyodalmakból nem lesz hiány, hiszen viszik magukkal az öreg Langfordot is, így két piperkőc katonán és a fiatal Catherine Langfordon múlik a tudós és persze a világ sorsa. A színészi játék egyébként eléggé visszafogott az új sorozatban, ahogy a játékidő is, hiszen az első három epizód 10, 8 és 12 perces. Ennek ellenére simán beránt a Stargate Origins világa, hiszen amit jól csinál a produkció, az a nosztalgia felidézése.
Jó hallani az ismert betétdalokat, látni, ahogyan használják a Csillagkaput, ergo a széria (vagy film, ha valaki egyben nézi majd meg) a rajongóknak kellemes kikapcsolódást jelenthet. Itt-ott látszik azért, hogy kevés büdzséből dolgoztak a készítők, hiszen feltűnően keveset mutogatják a Csillagkaput. Ennek ellenére persze központi szerepet kap az átjáró, és az előzménysorozat elég ügyesen bővíti a sci-fi univerzum mitológiáját és történelmét egyszersmind. Erős női karakterekkel teli van a produkció, így az eredeti Csillagkapu sorozatból ismert Catherine is kőkemény, ez helyenként néha zavaró egyébként, hogy a katonák nem találják a helyüket és főképp csak asszisztálnak. De tekinthető ez humorforrásként is, úgy viszont tény, hogy működik.
A Stargate Origins főleg azoknak nem fog tetszeni, akik a Universe sötétebb hangulatához szoktak és hasonlóan komoly történetre vágynak. A Csillagkapu azonban jórészt inkább lightos sci-fi volt mindig is, így összességében azért nem okoz csalódást az újdonság. Nézzük is tovább, amint kijön a folytatás.
A Gyűrűk Ura napjaink egyik legismertebb fantasyje, az 1954-es megjelenése óta több száz millió példányban kelt el a regénytrilógia. Egészen 2001-ig kellett várni, hogy Hollywoodban Peter Jackson jóvoltából épkézláb adaptációt kapjon a történet. Azt már kevesebben tudják, hogy 1978-ban volt egy animációs film is, mely megpróbálkozott a képernyőre vitellel, 1995-ben pedig a magyar köztévé, az MTV akarta megvásárolni a Tolkien-mű jogait. Tumblren tűnt fel az érdekes dokumentum szkennelt változata, ezt alább mutatjuk.
Úgy tűnik, hogy nem utasították vissza élből az MTV próbálkozását, hiszen bekérték a projekt leírását és a tervezett büdzsét. Azt már nem tudni, hogy a köztévé ezt elküldte-e és végülis mi volt az oka annak, hogy A Gyűrűk Ura magyar verziója soha nem készült el. Mindenesetre érdekes lett volna látni mondjuk Sinkovits Imrét Gandalfként és Stohl Andrást Frodó szerepében, egy beszélgetős, napi sorozatban.
