A mozivásznon Hugh Jackman szögre akasztotta adamantium karmait, így a Logan után nem láthatjuk jó eséllyel a színészt többet Rozsomákként. A Marvel azonban nem engedi el a karaktert, ugyanis saját, szkriptelt podcastot indít a képregénygyár, meglepő castinggal. A szuperhős hangját nem más, mint A Hobbit filmek sztárja, Richard Armitage adja majd, a műsor pedig tulajdonképpen egy misztikus, nyomozós audioregény lesz.
A Wolverine: The Long Night története szerint két különleges ügynök egy képzeletbeli alaszkai városban, Burnsben kutatnak néhány brutális gyilkosság kapcsán. Az amnéziás Rozsomák (Armitage) is képbe kerül, mint gyanúsított, az ügy azonban ennél természetesen sokkal bonyolultabb lesz. Lesznek itt szekták, egy jó adag misztikum, na és persze a klasszikus, Logan-féle harcstílus is tiszteletét teszi.
Premier tehát 2018-ban, kíváncsian várjuk, hogy miképp sül el ez a kísérleti próbálkozás.
A Marvel és a FOX között újraindultak egyébként a tárgyalások, amennyiben sikerrel járnak, úgy a Fantasztikus Négyes és az X-Men is csatlakozhat az MCU-hoz. Vajon a Marvel ezzel a podcasttal már azt próbálgatja, hogy Armitage mennyire tudja átélhetően hozni Rozsomákot? És ha beválik, a nagyvásznon is a színész veheti át Logan szerepét? Kiderül.
Mindannyiunkban – legalábbis azokban, akik látták – élénken él még a Szárnyas fejvadász (1982) zenéje. A film rajongói joggal várják el, hogy az idén bemutatásra kerülő folytatás is hasonló minőségű aláfestést kapjon. A rendező, Denis Villeneuve úgy tűnik, mindent megtesz ennek érdekében: felkérte az Oscar-díjas zeneszerzőt, Hans Zimmert, hogy csatlakozzon a film munkálataihoz.
Az eredeti Szárnyas fejvadász zenéjéért a Evangelos Odysseas Papathanassiou, ismertebb nevén a Vangelis felelt. Számos emlékezetes darabot köszönhetünk nekik: ott van mindjárt a nyitótéma, Rachel dala, Batty monológja, a Tales of the Future-re névre hallgató csoda, és még hosszassan lehetne áradozni a soundtrack zsenialitásáról.
A film kultikus volta miatt is külön figyelem kíséri a Szárnyas fejvadász 2049 munkálatait. A folytatás zenéjén eddig két zeneszerző, Jóhann Jóhannsson (A mindenség elmélete, Érkezés) és Benjamin Wallfisch (Az egészség ellenszere, Összeláncolva) dolgozott, azonban Denis Villeneuve nem volt teljesen megelégedve az eredménnyel. Az előzetes pletykákat megcáfolva Jóhansson nem hagyta ott a projektet, annyi történt csupán, hogy segítséget kértek a zenéhez.
Nehéz megfogni a Vangelis irányát. Nagyon különleges hangzásvilág, és nagyon fontos, hogy a 2049 zenéjét közvetlenül a Vangelis munkája inspirálja. Itt van nekünk Jóhansson lélegzetelállító, atmoszférikus hangzásvilága, de valami másra is szükségem van, és Hans ebben segít nekünk.
– nyilatkozta a rendező.
A legutóbbi trailer zenéjét hallva eddig se kellett mitől tartanunk, de Villeneuve törekvései és az eredeti film iránti tisztelete mindenképpen biztató.
Az Őrség-sorozatnak sok olyan tulajdonsága van, amik igazán egyedi urban fantasyvé teszik. Részletesen lehetne ezekről írni – ahogyan azt a nemrég lezárult cikksorozatunk meg is tettünk -, azonban most egy apró részletet emelnénk ki, a zenét. A hatrészes sorozat során Anton Gorogyeckij kalandjainak elengedhetetlen része a filozofikus vagy sötét dalok hallgatása és jelentésük boncolgatása. Utóbbival nem próbálkozna meg ez a cikk, viszont egy kisebb válogatással bemutatná, milyen is egy Másféle lemezlejátszója.
Blackmore’s Night – Shadow Of The Moon
Lukjanyenko az esetek többségében hazai zenekarok dalait szerepelteti, ezzel is erősítve a történet orosz jellegét, hogy így is átadja hazájának atmoszféráját, azonban külföldi előadók is kapnak helyet a regényekben. Egyik ilyen csapat az angol-amerikai reneszánsz folk rock együttes, a Blackmore’s Night. A bandát 1997-ben alapította Ritchie Blackmore (gitár) és Candice Night (ének). Eddigi pályafutásuk során 10 stúdió albumot jelentettek meg, legutóbb 2015-ben jelentkeztek az All Our Yesterdays-szel. A köztudatba az Éjszakai Őrségben is szereplő számmal, a „Shadow of The Moon”-nal robbantak be.
Kipelov – Szabad vagyok
Az Őrség-könyvekben az egyik leggyakrabban emlegetett orosz banda a Kipelov. Sőt, Anton és más szereplők is gyakran elgondolkodnak azon, hogy maga Valerij Kipelov, az együttes frontembere nem-e Másféle. Bárhogy is legyen, Kipelov megkerülhetetlen az orosz rock és metal zenében. Hazájában az Arijából ismerik (az ő számaik közül is szerepel jó pár az Őrség-regényekben), azonban 2002-ben a csapattagok közötti nézeteltérések miatt végül több zenésztársával együtt Kipelov kilépett a csapatból, majd saját heavy metál bandát alapítottak: ez lett a Kipelov. Mivel az énekes és a többi bandatag ekkor már ismert volt Oroszországban, így hamar belevághattak az új csapat építésébe és a dalszerzésbe. Az együttes első turnéi során Moszkvában telt házas koncertet adtak, majd bejártják Ukrajnát és Fehéroroszországot is, később pedig szintén hatalmas sikereket értek el „Babilon” című számukkal. Kipelov dalait Lukjanyenko sokszor megemlíti, sorozatának világához leginkább a Nappali Őrségben szereplő „Szabad vagyok” (lásd fent) illik: „Szabaddá válok / rosszól és a jótól. A lelkem kés élén haladt.”
Piknik – Inkvizítor:
Az egyik legkülönlegesebb hangzásvilágú orosz együttes a Piknik. Az 1978-ban alapított csapat több zenei műfajból is táplálkozik, mint az art rock, a progresszív rock és a klasszikus orosz rock zene, sötét dalszövegeik miatt pedig a gót együttesekhez is sorolják őket. Legnagyobb hatással azonban Jethno Tull és a Led Zeppelin volt rájuk. Zenéjük sokat építkezik a két példaképből, és szintén a két klasszikus rock együttes miatt jelennek meg a Pikniknél a szimfonikus zene és az egzotikusnak számító népi hangszerek. Nevük a Sztrugackij-testvérek híres történetére, a Piknik az árok partonra utal. Az Őrség regényekben Kipelovhoz hasonlóan, több Piknik szám is megjelenik, mint a „Nigredo” vagy „Inkvizítor” (lásd fent) az Alkonyi őrségben.
Nautilus Pompilius – Hulló angyal:
Legendás szovjet/orosz rockbanda, Vjacseszlav Butuszov (ének) és Dimitrij Umetszkij (gitár) alapította szverdlovszki (most Jekatyerinburg) éveik alatt. Aktívak 1983 és 1997 között voltak, munkásságukkal az orosz zenei élet több területére, mint a post-punk és az új hullám is nagy hatással voltak, emellett az úgy nevezett „urál rock” nagy fordulópontjának is tartják a Nautilus Pompilust filozofikus dalszövegeik miatt. Az Őrség-regényekben ezekkel találkozunk vagy olyan melankolikus darabokkal, mint a Nappali Őrségben a „Hulló angyal”-lal (lásd fent).
Érdekességként egy magyar vonatkozást is érdemes megemlíteni Butuszovékkal kapcsolatban: első lemezükön (Perejezd) megzenésített magyar verseket is hallhatunk. Itt van például a Héja-nász az avaron, L. Martinov fordításában, de az együttes felénekelte Ady Endre másik két versét is, a Harc a disznófejű nagyúrral-t és a Jó Csönd-herceg-et is.
Oleg Medvegyev – Hemoglobin keringő:
Medvegyev orosz énekes és dalszövegíró már középiskolás kora óta foglalkozik szövegírással és zenéléssel. 1991-ben kezdte verseit megzenésíteni, később ebből az anyagból született meg első albuma, a Hemoglobin keringő. Ez 1999 és 2009 között több változtatáson is átesett, 2007-ben pedig single albumként is megjelent. Hathúros gitárjával és énekével Medvegyev hangulatos esteket ad, szövegeiből pedig árad a líraiság. Lukjanyenko az Egyesült őrségben emlékezik meg az „orosz bárdról” a „Hemoglobin keringő” említésével.
És erre senki sem számított: Rammstein – Du Riechst So Gut
Az inkább klasszikus és alternatív rock bandák után kicsit meglepő volt a német csapattal találkozni az Őrség könyvek oldalain. Komolyra fordítva a szót azért a Rammstein említésén nem kell meglepődni, Oroszországban nagyon nagy népszerűségnek örvendenek. Till Lindemannékról Lukjanyenko Nappali Őrségben emlékezik meg: egy jelenetben Vitalij Rogoza, a tükörmágus épp a „Du Riechst So Gut” klipjét nézi:
És a sarokban egy tévé. Csak a rajta látható klip volt egészen más. Egy gyanúsan szép szemű fiú esőben egy piros ruhás lány kezét csókolta. A folytatás olyan volt, amilyenek egy jó thrillerben lennie kell – farkaspofák stb. Nagyon tetszett az a pillanat, amikor kis idő után a fiú, valamiért a lány piros ruhájába öltözve belépett a bálterembe, és ott több farkasra esett szét. Na és az utolsó kép is tetszett – egy pici lány pirossá vált szemekkel meredt a vendégekre… […] Mindenesetre megjegyeztem az együttes nevét – Rammstein –, hogy majd megkeressem és figyelmesebben meghallgathassam.
Egy korábbi posztban már esett szó arról, hogy a világűr, a bolygók, és a csillagok végtelensége miként ihlette meg a komolyzene nagyjait, illetve miként hat a jelen művészeire. Ideje megvizsgálni, hogy a könnyűzene miként dolgozza fel a világűr meghódítását.
Mindenki kedvenc űrhajósa, a kanadai Chris Hadfield még arra is szakított időt több hónapos űrmunkája során, hogy feldolgozza David Bowie slágerét, és elkészítse hozzá az első űrklipet. Azaz az első olyan zenei videoklipet, melyet az űrben vettek fel. Mutatjuk:
Nos, mint minden úttörő diadalt, ezt az elsőséget is további alkotások fogják követni a jövőben. Sorban a második számú már el is készült – igaz, ennek „csak” fele része tartalmaz földön kívüli felvételeket. Az ESA jelenleg is a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) tartózkodó űrhajósa, a francia Thomas Pesquet vállalta a felvételek elkészítését, és deejay nemzettársával közösen összedobták hát a második űr-videoklipet, íme:
A NASA valószínűleg meglátta a lehetőséget abban, hogy a zene, ill. zenészek is népszerűsítsék az űrkutatást, így néha elég jó dolgok sülnek ki abból, ha összekötik a kellemest a hasznossal. Azzal, hogy megünnepelték azon nőket, akik valami jelentőset tettek le az asztalra a mérnöki, matematikai és természettudományos szférában, nemcsak a támogatásukkal készült Hidden Figures c. filmet népszerűsítették, hanem saját magukat is Grace Potter zenész által, akit egy videoklip erejéig be is engedtek a híres Johnson Space Centerbe. Ez lett belőle:
Az űrhajózás témája más zenészeket is megihletett szerte a világon. A napjainkban nagy népszerűségnek örvendő Lost Frequencies nevű formáció az elektro-stílus kedvelőit lepte meg egy izgalmas űrhajótörés történetével, kevesebb, mint három percben összefoglalva:
Úgy tűnik, 2016 nagyon termékeny év volt az űrtémákat tekintve. egy ausztrál művész szintén űrhajósnak öltözött egy kellemes kis dal erejéig. (Az űrgitárt azóta is óhajtom ereklyeként.)
Az OK GO együttes ugyan nem merészkedett fel az űrbe, de mégis súlytalanságban forgatták a klipjüket egy olyan repülőn, amin az űrhajósok is gyakorolni szoktak.
Végezetül álljon itt még két paródia is, mert ugyan miből ne lehetne manapság viccet csinálni? De legfőképp az eleve poénnak szánt videók feldolgozásai sikerültek fantasztikusan – természetesen a szó szoros értelemben véve.
Ugyan ki ne emlékezne (és imádná vagy gyűlölné mai napig) a dél-koreai Psy Gangnam Style c. slágerére? Itt az űrváltozat:
Valamint egy néhány évvel régebbi paródiavideó a szintén paródiának szánt LMFAO I’m Sexy and I Know It c. videója nyomán:
Ahogy korábban már beszámoltunk róla, január 28-án, szombaton a budapesti A38 hajón lép fel az elektronikus zene egyik legrégebbi, legnagyobb hatású és ma is működő képviselője, a hétszeres Grammy-jelölt Tangerine Dream. Mi pedig ebből az alkalomból két jegyet sorsolunk ki január 26-án, csütörtökön. A sorsolásban automatikusan részt vesz mindenki, aki tagja a Galaktika Klubnak.
A klubtagság számtalan előnnyel jár: választhatsz magadnak ajándékkönyvet, egy éven át házhoz szállítjuk neked a Galaktika magazint vagy az XL változatát, továbbá kedvezménnyel vásárolhatsz nálunk, és több partnerünknél is. Ráadásul rendszeresen meglepetésekkel szolgálunk (mint például ez a sorsolás), továbbá folyamatosan bővítjük a partnerek és kedvezmények körét.
Január 28-án hazánkban teszi tiszteletét az elektronikus zene egyik legrégebbi, legnagyobb hatású és ma is működő képviselője, a hétszeres Grammy-jelölt Tangerine Dream.
Hogy milyen a Tangerine Dream röviden? Free-jazz, artrock, concréte music, ambient, éteri, atmoszférikus szintetizátor szőnyegek és drone-os elszállások. Egy igazán jellegzetes zenei hangzás, ami saját bevallásuk szerint hatással volt töbek között John Carpenterre vagy Anthony Gonzalesre (M83) is. Edgar Wilmar Froese 1967-ben, avantgárd, experimentális free-rockzenekarként indította el együttesét, mely a később krautrocknak nevezett színtér fejlődésében is fontos szerepet játszott. 2014-ben Froese úgy döntött, új felállással folytatja, száműzte az akusztikus hangszereket és ismét csak a teljesen elektronikus hangokra fókuszált, akárcsak a zenekar hetvenes évekbeli fénykorában. A „sokadik aranykort” némileg beárnyékolta Froese 2015-ös váratlan halála, végakarata alapján zenekarának be kell fejeznie utolsó, félbeszakadt művészi ciklusát. Ennek eredménye az idén megjelenő Quantum Gate című album, „egy vérbeli drone-os, ambientes, kozmikus és időtlen lemez”, amelyről a trió az A38-on is bemutat néhány szerzeményt.
A Chip Fesztivál 2017 második napján, 29-én vasárnap először a magyar Pergamoon (korábban Force Majeure néven játszottak) adja elő élőben vadonatúj programját, melyben kizárólag eredeti hangszerelésben, eredeti hangzással reprodukált Tangerine Dream-számok szerepelnek.
Utánuk Tangram következik, a magyar szcéna nemzetközi ismertséget is szerzett, többszörös Schallwelle-jelölésig eljutott sztárja, majd Ulrich Schnauss, a Tangerine Dream tagja adja elő szólóprogramját, amely az újonnan megjelent No Further Ahead Than Today című albumán fog alapulni.
Az estet Simon Iddol DJ programja zárja, melyben élőben mixeli az osztrák közszolgálati rádióban, az FM4-en nemrég sugárzott Tangerine Dream-megamixének részleteit is.
Néha jó dolog egy emlékezetes film után visszaidézni a képi világ hangulatát filmzene hallgatásával. Sőt, egy-egy lemez nagyszerű élmény tud lenni akkor is, ha egy-egy filmet vagy sorozatot nem láttunk ugyan, de előzetesen bizalmat szavazunk a zenéjének. Mivel eddig nem tekintettük át, mit alkottak híres, vagy épp ismeretlen zeneszerzők az elmúlt években, íme egy rövid ajánló azoknak, akik feldobnák valamivel tracklist-válogatásukat.
Szemtelen dolog lenne tőlem, ha már most, október derekán a 2016-os év „top SFF filmzene” listájának összeállítására készülnék, hiszen az idei év tartogat még olyan filmélményeket, mint Az utazók (Chris Prattel és Jennifer Lawrence-szel), vagy a különálló Star Wars film, a Zsivány Egyes. De azért akadtak remek darabok 2015 októbere óta, így hát készítettem is egy összeállítást, amivel lehet egyetérteni és vitatkozni egyaránt. Valójában mindannyian tudjuk, hogy nem a zeneszerzők zsenialitása, csak a listában elfoglalt helye lehet itt kérdéses. Szerintem tehát ez a lista a következő:
Jó hallgatni, szerves része a filmnek, és benne van minden a megszokott kalandos hangzásvilágtól az érzelmes részekig. Véleményem szerint más extrát nem tud felmutatni, de ez nem baj. Az egész album pontosan azt adja, amit elvár tőle a filmet is kedvelő fogyasztó, ez a kiszámított pontosság itt garancia.
Tulajdonképpen ugyanazt lehet elmondani, mint az előző versenyzőről: hozza, amit várunk tőle. Legyen epikus, legyen felemelő, fejezze ki az emberiség hősies küzdelmét, érintsen meg mindenkit, aki a Föld polgárának tartja magát. Amiért megelőzte versenytársát: jobban érzem a motívumok közötti összehangoltságot. Persze ez szubjektív, tessék belehallgatni!
Amihez Hans Zimmer hozzányúl, az nem lehet rossz, fogadjuk ezt el szépen alapvető igazságként. Innentől már csak árnyalhatjuk azt, mennyire jó egy zimmeri filmzene zimmeri értelemben. E darabban benne van minden, aminek benne kell lennie: epikus, heroikus, pörgős, nem altat el. Viszont semmi extrát nem tartalmaz, semmi különlegességet, amitől még hanszimmeresebb lenne. Ez nekem most csak a 8. helyre volt elég.
Soha nem hallottam még a zeneszerzőkről, de mostantól igyekszem nyomon követni munkásságukat. Ugyanis nekem a sorozat olyannyira nem tetszett, hogy az első három rész után kaszáltam. Ennek ellenére zenei kivetülése kedvemre való, nem idéz bennem kellemetlen érzéseket a negatív élmény miatt, sőt, kifejezetten tetszik az aprólékos felépítése. A Shannara egy kivételes helyet foglal el ezáltal nálam.
Ami a Beavatott szériát illeti: már majdnem olyan bugyutának tartom, mint az 5. hullámot. Az előbbi Shannarához hasonlóan egy olyan film zenéjét kedvelem meglehetősen, amelyet soha nem néznék meg még egyszer. Viszont! Joseph Trapanese talán nem sokaknak ugrik be azonnal, ám ha azt mondom, az ő neve is kötődik az Oblivion-hoz (nálunk itthon Feledés Tom Cruise-al), ami szerintem 2013 legjobb sci-fi OST-je, akkor talán érthető, ha azt mondom: az alkotók ez esetben legalább zenei vonalon nem nyúltak mellé.
Abban a szerencsés (szerencsétlen?) helyzetben vagyok, hogy nem olvastam a könyvet (még). Így nem voltak elvárásaim a minisorozattal kapcsolatban, sőt, semmit nem tudtam róla, talán épp ezért vágott annyira mellbe a végkifejlet. Ez szó szerint az az eset volt, amikor tanácstalanul ültem a képernyő előtt, és próbáltam emészteni. Végül, sokszori elemzés után rájöttem, hogy ehhez a hatáshoz kellett ám a zenei is, de nagyon.
Ha azt mondanám, tetszett a film, és szívesen idézem meg, hazudnék. Van azonban egy tényező, ami így felemelte az albumot a listán, ez pedig a heroikus, visszatérő dallamok mellett, a háttérben megbúvó, onnan csak néha előbukkanó mellékzöngék. A törzsi motívumok. A vájt fülű hallgató egész kis antropológiai gyűjteményt szedhet össze magának, leginkább az Avatar-hoz tudnám hasonlítani (bár ott a native-hangzás jobban dominált). Ettől számomra nagyon kellemes lesz ez a filmzenei album.
Egy kicsit szégyellem magam, amiért csak a dobogó aljára tudtam feltenni, ám erre két okom is van: az első két helyezett egyszerűen leszorítja nálam Williamst, akárhányszor versenyeztetem őket fejben, a második pedig, hogy hiába jó, sőt, remek az Ébredő erő zenei világa, mégis táplálkozik a már ismert dallamokból, így pedig nem lenne illendő ekkora hátrányba hozni a többi indulót.
Annak ellenére, hogy sokan csöpögősnek tartják, szerintem a film(ek) is és a zenei világ is hozott bőven zaklatott jeleneteket, és ez érződik a lezáráson. Például négy különböző End Credit is szerepel az albumon, ami bizony feltételezi, hogy nemcsak mesélni volt mit, hanem lezárni is. Én szívesen hallgatom, jó választás volt a rutinos Newton-Howard szerződtetése.
A szerző termékeny időszakot tudhat maga mögött, és személyes listámra is sikerült felkerülnie – kétszer. Keresnem kell a szavakat, hogy leírjam, mennyire futkos a hátamon és a karomon a libabőr, miközben hallgatom a GOT 6. évadának albumát! Gyakorlatilag alig tudtam választani a rengeteg jó track közül, végül azt mutatnám, amelyik remélhetőleg mindenki számára két fontos jelentéssel bír: vajon ott vannak már? És mikor jelenik meg a Winds of Winter?
Annyira szerettem volna a listába illeszteni ezt a dalt, de a sors akarata, hogy ingyenesen ne lehessen hozzájutni a teljes albumhoz, márpedig nem lett volna fair, ha pusztán egy motívum alapján szerepel. Ezért hát pluszként ajánlom elmélázni az utóbbi idők legjobb sci-fi sorozatának főcímdalán.
Ki gondolkodott már el azon, hogy megzenésíthető-e a világűr és minden, ami benne van? Az évszázadok során a zeneszerzők dalokat, operákat, vonósnégyeseket, keringőket írtak a szerelemről, a természetről, és olyan emberi érzelmekről, mint a bánat vagy a magány. De mi a helyzet a világűrrel?
Talán furcsának hat a gondolat, hogy illő volna megvizsgálni a zene és a világűr kapcsolatát, hiszen az űrben, a vákuumban nem terjed a hang, így az első dolog, ami e kérdéskörben eszünkbe juthat, épp a hangok hiánya: a csend. Ám miután túllépünk ezen a fizikális megközelítésen, és felfedezzük, hogy a végtelenség micsoda művészi erővel bír, láthatunk csillagködöket, változatos formájú galaxisokat és más színű napokat is. Nem lennénk emberek, ha mindezen emóciókból ne születne dallam, azaz ne adnánk hangot a világűrnek.
A szférák zenéje
Az első személy, aki komolyan elgondolkodott a világűr, a fizika és a zene kapcsolatán, a német Johannes Kepler volt 1619-ben. Mint ismeretes, az ő nevéhez fűződik a bolygók mozgásának kiszámítása. Kepler úgy vélte, hogy a Naprendszer működése közvetlenül átalakítható zenei hangokká, ahol az egyes bolygók szögsebessége adja meg a megfelelő frekvenciát. E felfedezését a Szférák zenéjének nevezte, és A világok harmóniája című munkájában részletességgel leírja. Tömören arról van szó, hogy a bolygók Nap körüli sebessége adja a hangmagasságokat. Ha közel járnak hozzá, és gyorsabban keringenek, a hang is magasabb, ha távolodnak, akkor mélyebb a hangjuk. Ha mindehhez hozzávesszük a többi csillagrendszert, akkor a bolygók mozgása már hullámmozgássá válik, és ez összefüggő zenei dallamot alkothat.
Az első zeneszerzőre, aki valódi igényességgel próbálta feldolgozni a világűr-témát, kis híján háromszáz évet kellett várnia az emberiségnek. Az angol Gustav Theodore Holst (aki rendelkezik német felmenőkkel) nem kis munkát vállalt magára, amikor 1914-ben belekezdett a bolygók témájának megkomponálásába. A nagy utazó hírében álló zenepedagógus érdeklődése egy spanyol utazás alkalmával fordult a csillagászat felé, és leghíresebb zenekari szvitjében teljesedett ki, mely nemes egyszerűséggel A bolygók címet kapta. A darab 1916-os befejezését követő sikere magát a szerzőt is meglepte, hiszen ő nem ezt tartotta élete fő művének (hiszen majdnem kétszáz művet alkotott). Mégis A bolygók miatt vált híressé munkássága.
Zenészek az űrben
A XX. század felfedezései, valamint az ember realitássá váló kapcsolata a világűrrel olyannyira meghozta a végtelenség iránti érdeklődést, hogy képzőművészeti és zeneművészeti kifejeződése is jelentős mértékben megnőtt. A közelmúltban az internetes bejegyzéseiről is világhírűvé vált Chris Hadfield ezredest, kanadai űrhajóst ihlette meg saját űrutazása és több hónapos tartózkodása a Nemzetközi Űrállomáson (ISS). Lebegve vállalkozott arra, hogy gitárkísérettel előadja David Bowie legelső igazi slágerét, a Space Oddity-t. A dal Youtube megtekintései közelítenek a 32 millió földlakóhoz. Ráadásként kijelenthetjük, hogy ez az első, világűrben forgatott videoklip is egyben.
Zenész kollégája még csak készül a nagy utazásra, de elmondható róla, hogy régóta szerelmese a világűrnek. Sarah Brightman angol énekesnő az 1970-es években kezdte pályafutását, és mindjárt meg is mutatta, mennyire érdeklődik az űrutazás iránt. Első kislemeze, az I Lost My Heart to a Starship Trooper az akkoriban divatos space-disco jegyében készült. Az énekesnő azóta nagy karriert futott be, és 2013-ban 50 millió dollárt fizetett az orosz Space Adventures cégnek, hogy mint űrturista, ő is eltölthessen két hetet odafenn. Űrhajós kiképzését 2015 januárjában kezdte meg, ám sajnálatos családi okok miatt repülését egyelőre elhalasztotta. Amint ismét aktuális lesz az ügy, Sarah kozmikus koncertet fog adni az űrből. Addig is hallgassunk meg egy űrszopránt az énekesnőtől:
Bár Magyarország nem űrhatalom, mégis van valami, amiben mi is jók, sőt, világszintűek vagyunk, ez pedig a space ambient zenei műfaj. Ezen irányzat hazai képviselője Aythar, írói nevén Carl Thomas, aki zenéje által képes hipnotikus mélységekbe vinni a hallgatót. Dallamvilágát kreatív megoldások jellemzik, és gyakran használja fel az űrtörténelem meghatározó eseményeinek hangmotívumait is. A fiatalember nagy rajongója a sci-finek, saját maga is ír történeteket, amelyeket pszycho-fiction-nek nevez. 2013-as albuma Astronautica címmel az USA-ban jelent meg (Carpe Sonum Records), és itthon is megvásárolható. Érdemes megkeresni Aythar facebook oldalát, ahol napi szintű friss információkhoz juthatunk a zenéről és a világűrről egyaránt. Ízelítőként pedig hallgassuk egyik személyes kedvencemet:
„Zene nélkül mit érek én?” – hangzik el Máté Péter klasszikusában. Ezt a kérdést – kis megszemélyesítéssel élve – bármely vizuális médium, legyen az film, színdarab, videojáték feltehetné, hisz az audió kéz a kézben kell, hogy járjon a vizualitással, így alkotva kerek egészet. Hisz gondoljunk csak bele: mennyire lettek volna epikusak a Star Wars űrcsatái John Williams legendás dallamai nélkül, lett volna-e akkora a katarzis a Csillagok között galaktikus nagytotáljai láttán, ha nem szól alatta Hans Zimmer muzsikája. A sci-fi műfajában különösen nehéz maradandót alkotni zenei téren, hisz egy ilyen műben számos érzelem, hangulat váltja egymást. Dráma, akció, humor, az űr sötétsége, mind más és más hangulatot közvetítő aláfestést követel meg, márpedig a felsoroltak mindegyike megtalálható egy jól összerakott sci-fiben, ezt a kavalkádot pedig zeneileg koherenssé kovácsolni nem könnyű feladat. A fent említett két zeneszerzőn kívül nincs is túl sok szakember, aki a műfajban maradandót alkotott, de ezen kevesek között mindenképp számon tarthatjuk Clint Mansellt, aki nem egy alkotáson hagyta ott kéznyomát.
Az 1963-ban született angol zeneszerző karrierjét nem pusztán tehetségének, hanem jó barátjának, a mostanra elismert filmrendező Darren Aronofsky-nak köszönheti, hisz 1998-ban ő kérte meg, hogy szerezzen zenét első filmjéhez. Ez volt a Pi, a szakmai elismerést azonban mégsem ez, hanem Aronofsky következő alkotása, a mára kultuszfilmmé vált Rekviem egy álomért hozta el Mansell számára. A Lux Aeterna című szám egy csapásra prominens zeneszerzővé tette, a dal pedig azóta már kvázi külön létezik a filmtől. Számos feldolgozása született (többek között a Gyűrűk Ura: A két torony előzetesében Requiem for a Tower címen, de a Napfény vagy a Lost egy-egy előzetesében is felcsendül), és az is ismeri, aki egyáltalán nem látta a filmet. Innentől Aronofsky minden filmjéhez őt kérte fel zeneszerzőnek, az együttműködés pedig meghozta gyümölcsét, a 2006-os Forrás című film zenéjéért ugyanis Mansell megkapta a Golden Globe jelölést, amely karrierje eddigi legnagyobb elismerésének tekinthető. A könnyűnek nem nevezhető alkotáshoz zenét szerezni különösen nagy bravúr lehetett, a Forrás ugyanis egy igazi műfaji kavalkádnak tekinthető, melyben egyszerre van jelenen az egzisztenciális dráma, a bibliai elemekkel átitatott fantasy, és az űr ridegségét átéreztető sci-fi, minden témához megfelelő hangzásvilágot kialakítani pedig nem volt könnyű feladat, talán ezért is kapta az elismerést, még ha végül a díjat nem is sikerült elhoznia.
https://www.youtube.com/watch?v=vr0NBPRMe2E
Mansell eközben zenét szerzett például a CSI: Helyszínelők pilot epizódjához, a Gödör című filmhez, de a nem túl acélos Doom film dallamai is az ő nevéhez köthetők, amire a film minősége miatt annyira nem lehet büszke. Első ízig-vérig sci-fi munkája a 2009-ben készült Hold volt. Az elsőfilmes Duncan Jones BAFTA-díjas alkotása egy holdon dolgozó férfiról szól, a kezdeti kamaradráma viszont a film végére már olyan témákat feszegetett (kiváló színészi és operatőri munka asszisztálásában), mint a klónozás, az emberi élet mibenléte. A mozi hard sci-fi jellegéhez Mansell egy meglehetősen komor hangvételű témát szerzett, mely egyszerre éreztette a nézővel a magányt, a beletörődést, az ürességet. A zene egyszerre vonultatott fel klasszikus hangszereket és elektronikus dallamokat, ez a kollaboráció pedig végre egyéniséget adott a szerzőnek, melyet későbbi nagy dobásában már pillanatok alatt felismert mindenki, aki ismeri a szakember munkásságát.
Ez a nagy dobás pedig nem más volt, mint a BioWare világhírű űrtrilógiájának, a Mass Effectnek a 3. része. A játék zenéjéért sokan felelősek voltak, és bár a puszta számokat tekintve Christopher Lennertz, Cris Velasco és Sascha Dikicyan több dalt szereztek, a legjobban sikerült, és dramaturgia szempontjából legfontosabb zenei betétek az ő, valamint Sam Hulick nevéhez köthetők. Például a „Leaving Earth”, mely a képi világgal egybevéve minden idők talán legjobb játéknyitányát képezi, valamint az „An end once and for all”, mely a végjátékot könnyfakasztóan szomorúvá tette azok számára, akik – hozzám hasonlóan – beleszerettek a Mass Effect világába, karaktereibe. Nagy öröm lenne, ha az egész „brigád” visszatérne a folytatásra, mert a Mass Effect 3 OST-jét (Original Sound Track) máig a legjobbak között tartom számon, bizonyára az Androméda galaxist is megtöltenék felejthetetlen dallamokkal, és ki tudja, talán Clint Mansell sem csak a keretes szerkezetért felelne.
https://www.youtube.com/watch?v=ifZly0YiJgk
https://www.youtube.com/watch?v=nVAgMvGWWpI
Már csak azért is jó lenne viszont hallani a BioWare új játékában, mert az adatlapja szerint filmek terén nincs kilátásban egy újabb sci-fi mű, tudását olyan alkotásokban fogja kamatoztatni a későbbiekben, mint a Gaslighting, vagy a Loving Vicent, melyek dráma kategóriában indulnak, így újabb űrkalandot maximum az új Mass Effect jelentene. A későbbiekben talán kiderül, kik lesznek a program hangfelelősei, én mindenesetre szurkolok, hogy Clint Mansellre essen a választás, kiváló zeneszerző, aki a jelölések mellett immáron egy fontosabb díjat is megkaphatna végre. Ha másért nem, talán a soron következő Aronofsky-filmért meg is fogja.
Az OK Go együttes rendkívül jó érzékkel a gravitációs hullámokkal kapcsolatos tudományos bejelentés napján tette közzé új klipjét, melyben zéró gravitációban adnak elő egy háromperces koreográfiát. No nem az űrbe merészkedtek ki, „csupán” az orosz S7 légitársaság repülőjével emelkedtek fel abba a magasságba, ahol az űrhajósok is gyakorolni szoktak.
Bár a videó elején kiírják, hogy nincs trükk, és mindez valódi felvétel, a döbbenetes koreográfiát látva ez az állítás teljesen hihetetlennek tűnik. Pedig tényleg így van: a stáb három hétig készült a felvételre. Az orosz szövetségi űrügynökség, a ROSCOSMOS szakemberei révén olyan kiképzést kaptak, amit az űrhajósok szoktak. A stewardess-ek pedig az S7 alkalmazottai és képzett légi akrobaták.
Az együttes énekese, Damian Kulash Jr. azt nyilatkozta, amikor először hallott a Virgin Galactic és Space X űrprogramjairól, rögtön eszébe jutott, hogy hamarosan műalkotások is születnek majd az űrben. Azóta is keresték a lehetőséget, hogyan készíthetnének súlytalanságban videót. A nagy kaland akkor kezdődött, amikor a Cannes Lions fesztiválon összefutottak az S7 képviselőivel. A közös munka eredménye pedig most debütált az interneten.
Sajnos a videót – érthetetlen módon – csak a Facebookon tették közzé, itt lehet megtekinteni.
