Cikksorozatunk negyedik részében folytatjuk kalandos időutazásunkat az űroperák világában.
Deep Space Nine sorozatban is szép számmal előfordul, hogy az idő és a valóság néha kibillen a medréből. A sorozat sok szempontból szakít a Roddenberry-hagyományokkal, ám mégis, sok trekkernek ez a kedvenc sorozata, talán mert a karakterek ebben a legösszetettebbek, személyiségfejlődésük kidolgozottabb, mint bármelyik másik franchiseban, kapcsolatrendszereik pedig elemi részét alkotják a cselekménynek, nem csupán adalékként szolgálnak. A Csillagflotta renoméja több helyen is megkopik, sőt bepiszkolódik, elég, ha csak arra gondolunk, hogyan ugratta bele Ben Sisko a Flotta jóváhagyásával és Garak közreműködésével a romulánokat a Dominium elleni háborúba. Ha a Harmincegyes szekciónak az Alapítók teljes kiirtására való törekvését vesszük szemügyre; különös tekintettel arra, hogy amint kipattant a dolog, a Föderáció hallgatólagos beleegyezése sem volt éppen etikus.
Ugyebár, háború idején, hallgat a törvény.
A főszál cselekménye mellett megvillanó ötletorgia szinte kimeríthetetlen, és a Voyagerrel ellentétben, itt nem ugyanabba a két-három szálba kapaszkodik az időugrós sztorizgatás. A temporális örvények mellett az alternatív valóság és a tudatsíkok közti szörfölés is kellemesen szürreális hangulatot teremt, elgondolkoztatóan boncolgatva a tudat és a psziché, a technológia, és a tudomány határait.
