A Disney és a Lucasfilm közzétette a VII. Star Wars epizód áprilistól megvásárolható DVD és Blu-ray változatának reklámját. Az alig több mint egy perces filmecskében bepillanthatunk Az ébredő Erő forgatásba, és egy kivágott jelenetbe is. A film mellett a lemezen helyet fog még kapni:
– Egy dokumentumfilm a VII. rész születésének teljes történetéről
– Régi és új szereplők visszaemlékezése a forgatókönyv első közös olvasópróbájáról
– Hogyan készült BB-8
– A különféle lények életre keltése
– Rey és Kylo Ren párbajának háttere
– John Williams a film zenéjéről
– Az ILM digitális trükkjei
– A Force For Change kampány sztorija
– Kivágott jelenetek
J.J. Abrams legutóbbi nyilatkozata szerint a lemezen nem lesz rendezői változat a filmből.
Harminc évvel ezelőtt elsöprő sikert aratott egy valójában nagyon is egyszerű és bugyuta komédia, amelyben négy fickó saját maga barkácsolta eszközökkel gyűjtötte, irtotta, semlegesítette az egyre gyakrabban feltűnő szellemeket, és közben leamortizálták a fél várost. Azóta felnőtt egy generáció, így hát Hollywoodban úgy döntöttek, ideje újra feldolgozni a témát, csak ezúttal női szereplőkkel.
A forgatókönyvet öten írták, és közülük hárman (Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ivan Reitman) az eredeti film stábjában is szerepeltek. Dan Aykroyd meg is jelenik a filmben, mint ahogy két korábbi fontos főszereplő is: Bill Murray és Sigourney Weaver. Érdekes módon azonban a most, frissen debütált előzetesben egyikőjük sem látható, a trailer teljesen a négy új női hősre koncentrál. Az alapok továbbra is adottak: a megszokott zene, logo, spéci kocsi, egyenruha, hátra szerelt szellemirtó gépezet, és zöld ektoplazma minden mennyiségben…
Arthur C. Clarke, Orson Scott Card és Ursula K. Le Guin. Más szerzők mellett az ő novellájukat is olvashatjátok márciusban megjelenő GKF 300. című antológiánkban. Most azonban nézzünk körül a magyarok között, ez alkalommal ők kerültek bele válogatásunkba.
Nemere Istvánról bátran kijelenthetjük, hogy ő az egyik leghíresebb és legtermékenyebb science fiction-szerzőnk. Hivatalos honlapja jelenleg 660 könyvet jegyez, ezeket ha heti egy könyves tempóval számolva próbálnánk végigolvasni, az több mint 12 évig tartana. 1982-ben az Európai Science-fiction Szövetségtől megkapta a Legjobb Európai Science-Fiction Író címet. Elveszettek című regényét 2008-ban adtuk ki. Legutóbbi könyve a 2015-ös Villa a szigeten, amit Melissa Moretti álnéven írt, saját névén tavaly az Őrült regény című rendhagyó önéletrajzzal jelentkezett.
kép: Joseba Elorza
Benedek Szabolcs novellái, tárcái, kritikái és más prózai szövegei rendszeresen olvashatók napi- és hetilapokban, irodalmi folyóiratokban, emellett ő a kortárs magyar irodalom legnagyobb Beatles-rajongója. Szerencsére a sci-fit is szereti, ráadásul nemcsak olvasni, hanem írni is. Három Galaktikában is jelent meg novellája (300., 303., 309.), a GFK 300.-ba Bóra című írását küldte.
Szélesi Sándor, írói álnevén Anthony Sheenard hétszeres Zsoldos Péter-díjas sci-fi, fantasy és thrilleríró, forgatókönyvíró és szerkesztő. 2009-ben a Metrolopis Media gondozásában jelent meg A beavatás szertartása című regénye. 2014 márciusától az Ad Astra irodalmi szerkesztője. Jelenleg egy Sztálinról szóló alternatív történelmi regényen dolgozik.
Sirokai Mátyás költő, zenész, versblogger. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ütőhangszer szakán diplomázott. Három verseskötettel rendelkezik (Pohárutca, A beat tanúinak könyve, A káprázatbeliekhez), legutóbbiból 11 szöveget a Galaktika 289. számában publikált először. A Sci-fi műfaj rá gyakorolt hatását A beat tanúinak könyve kapcsán hangsúlyozta először, azóta viszont visszatérő motívum alkotásaiban. A GFK 300.-ban első novellájával jelentkezik.
Varga Csaba Béla író, műfordító, ’91-től a Galaktikának is dolgozott eleinte újságíróként, majd fordítóként. Első novellája (Asimov halála) a Galaktika 160. számában jelent meg. Két ismeretterjesztő kötete is megjelent, valamint 2013-ban egy SF-regénye, a Hetedíziglen, 2014-ben pedig egy fantasyje. Legutóbb a 302. számban olvashattuk Leány feketében c. írását.
kép: Steve Burg
Bojtor Iván vegyésztechnikus, író. 1980 óta publikál, alapítója a veszprémi Kvark SF-klubnak, amely saját fanzint adott ki PreVega, majd Kvark címmel. Érdeklik a megmagyarázhatatlan jelenségek, bár valószínűleg ezzel nincs egyedül a listánkon. Legutóbb 309. számunkban jelent meg A harmadik interjú című novellája.
Kasztovszky Béla villamosmérnök, író 1942-ben született és már 14 évesen utópisztikus témájú beadandót írt házi feladatként. Először ’77-ben jelent meg a Galaktikában (27. szám, Fehér kör c. novella). 2003-ban Zsoldos Péter-díjat kapott, első regénye a 2007-es GRIN.
Hász Róbert Márai Sándor-díjas író. Az újvidéki egyetem magyar nyelv és irodalom szakának elvégzését követően 1990-ben megalapította az első vajdasági magyar könyvkiadót, a Rubicont. ’91 óta Szegeden él, a Tiszatáj főszerkesztője. Első regényét (Diogenész kertje, 1997) ’99-ben németre, 2001-ben franciára fordították. Legutóbbi műve a 2015-ös Ígéretföld című regény.
kép: Dan McPharlin
Lőrinczy Judit Preyer Hugo-díjas író, kritikus, festő. 2005 óta publikálja írásait, jelenleg Pécsett él, jogászként dolgozik. Nagy hatással voltak rá Neil Gaiman, China Miéville, George R. R. Martin, Dan Simmons és Frank Herbert művei. A Galaktika hasábjain először 2011-ben jelentkezett A szeretet egyenletei c. novellával. Legutóbb 287. számunkban szerepelt írása. A sztálingrádi csatában játszódó, fantasztikus elemekkel átszőtt regénye, az Ingókövek, 2013-ban jelent meg az Ad Astra Kiadónál.
Antal József Preyer Hugó- és háromszoros Zsoldos Péter-díjas vegyészmérnök, biokémikus, író. Első novellája az IPM Magazinban jelent meg 1999-ben, Justitia című kisregénye a Galaktikában jelent meg folytatásokban, a teljes regényt 2009-ben adtuk ki. A Galaktikában legutóbb a 298. számban jelent meg írása.
kép: Aley Ries
Két magyar szerző novellájával egészül még ki a GFK 300. tartalomjegyzéke, Burger Istvánt (Tom Anderson) és Kovács Tücsi Mihályt (Toochee) azonban senkinek nem kell bemutatnunk, hiszen előbbiben lapunk főszerkesztőjét, utóbbiban pedig a Galaktika tudományos szerkesztőjét tisztelhetjük.
A GFK 300. megjelenése márciusra várható, a könyvet 9-én mutatjuk be a Gateway to Space kiállításon, az antológia szerzői pedig az április 21 és 24 között megrendezésre kerülő Könyvfesztiválon dedikálják a könyvet. További infók: hamarosan!
A texasi székhelyű id Software 1991-es alapítása óta sikert sikerre halmoz. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a ’92-es Wolfenstein 3D-vel nemes egyszerűséggel feltalálták az FPS (First Person Shooter) műfaját, mely máig az egyik legsikeresebb videójátékos berkekben, és elég csak megnézni, mennyi eladást produkál a Call of Duty széria évről évre. 1993-ban a Doom első része pillanatok alatt vált kultuszjátékká, a rá egy évre érkező folytatás pedig konkrétan bedöntötte a helyi hálózatot, a programba épített online multiplayer opció ugyanis annyi játékos érdeklődését keltette fel, hogy az akkor még kezdetlegesnek mondható rendszer egész egyszerűen nem bírta a terhelést. Az 1996-os Quake újabb mérföldkövet jelentett a videójátékok történetében, ez volt ugyanis az első, valódi 3D-s program, melyben már nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is lehetett nézelődni, pontosabban irtani az életünkre törő, H.P. Lovecraft ihlette rémségek hadát. A szintén egyjátékos módra koncentráló, de immáron új történetet elmesélő, 1997-es 2. rész után 1999-ben a csapat újradefiniálta a multiplayer fogalmát is, a Quake 3 Arena már kizárólag a többjátékos módra koncentrált, és csinálta azt olyan mesteri módon, hogy sokaknak (köztük a cikk szerzőjének) máig ez a játék jut eszébe, ha multiplayerről van szó. A 2004-es Doom 3 már az akkoriban egyre népszerűbb horror-irányvonalat célozta meg, az első két rész hentparádéját átvette a szűk, gyér bevilágítású folyosókon való rettegés.
Ez a tősgyökeres rajongók tetszését nem nyerte el egyöntetűen, az új játékosok, valamint a változásokra nyitott rajongók viszont egyetértettek abban, hogy egy kiváló játékot hozott össze az id csapata, mely a végére ugyan kissé monotonná vált, viszont olyan hidegrázós sci-fi horror-élményt kínált, melyhez hasonlót csak a 2009-es Dead Space, és annak folytatása ajánlott csupán. Arról nem is beszélve, hogy a program alatt duruzsoló motor évekre meghatározta a grafika fejlődését, hisz olyan, addig nem vagy csak ritkán látott elemeket hozott, mint a teljesen dinamikus árnyékolás, a különböző felületek anyagának vizuális megkülönböztethetősége és a fényviszonyok kezelése, melynek megvalósítása kis túlzással máig megállja a helyét.
És ez volt az az év, amikor is az id Software elért a csúcsra. Az egyre gyorsuló világban nehéz volt tartani a lépést. Az id Tech 4 grafikus motor ugyan még sokáig iránymutatóként szolgált, de 2006-ra a technológia fejlődését már az olyan cégek diktálták, mint a CryTek, az Epic, vagy épp a DICE. A stúdió legutóbbi, 2011-ben megjelent játéka, a poszt-apokaliptikus környezetbe helyezett, autós-FPS hibrid Rage már korántsem ütött akkorát, mint előtte kb. minden, amihez a csapat neve köthető volt. Rossznak ugyan senki sem tartotta, de a botrányos PC-s verzió (a legtöbb konfigon utólag töltődtek be a textúrák, vagy épp el sem indult a játék), az új, eddig ismeretlen név rányomták a bélyegét a Rage-re, holott valóban kiváló szórakozást nyújtott. Az id Tech5 is szépen tette a dolgát, egyedül a textúrák nem voltak a helyzet magaslatán. A folytatás épp ezért – sajnos – egyre valószínűtlenebb, az id pedig idén visszakanyarodik a gyökerekhez, az időközben törölt számozott folytatás helyett jön a Doom, mely a régi idők FPS-élményét ülteti át modern köntösbe.
Az új generációs Doom bejelentésére a 2015-ös E3-on került sor, a kiadó, a Bethesda standjánál, a negyedórányi gameplay pedig bőven elég volt ahhoz, hogy az időutazásra vágyó játékosok jegyet váltsanak a nosztalgiavonatra, a prezentáció alapján ugyanis az id azt hozta, amit ígért. A Doom bemutatója pörgős volt, látványos, na és persze véres, benne volt minden, amit a név megkövetel: démonok tucatjai törtek a játékos életére, aki batár nagy fegyverekkel, és durvábbnál durvább kivégzésekkel ritkította az ellen sorait, miközben a háttérben szóltak az elektronikus dallamok, még tovább fokozván az amúgy is egekbe szökő adrenalint. Az autentikus Doom-élményt tetézte, hogy visszatértek a nyitott, többféleképp teljesíthető pályák. A tény, hogy ismét a különböző színű kulcskártyák jelentik majd a továbbjutás nyitját, na és persze a multiplayer, mely a másfél perces bemutató alatt visszarepítette a nézőt a Quake 3-as időkbe, bizonyára sokan voltak, akik elmorzsoltak egy könnycseppet meghatottságukban.
Az információ pedig tavaly óta csak úgy ömlik, ennek köszönhetően egyre inkább körvonalazódik, mire számíthatunk a május 13-ai megjelenéskor. A történet (merthogy lesz ilyen is) szerint egy szekta lesz az, ami miatt elszabadul a pokol a marsi UAC (United Aerospace Corporation) kutatóbázisán. A pokolbéli invázió megfékezésére pedig egy mindenre elszánt katonát küldenek, ő lesz értelemszerűen maga a játékos. Ez a szinopszis kb. az egész történetet lefedi, de hát egy Doom nem is kell, hogy ennél összetettebb sztorival rendelkezzen, hisz a lényeg úgyis az aprításon van, azzal pedig nem lesz gond, erre az id neve a garancia. A fegyverek összetétele, akárcsak a játékmenet, a régi időket idézi majd. A standard pisztoly, shotgun, gépfegyver, rakétaszóró négyes mellett plazmafegyverrel, gránáttal, duplacsövű sörétessel is oszthatjuk az igét (akarom mondani: halált), de a széria két egzotikuma, a láncfűrész (hogy mit keres egy ilyen eszköz a Marson, az továbbra is rejtély) és a BFG (Big F*cking Gun) is helyet kap, aktiválásuk pedig külön gombbal érhető majd el, jelezvén mérhetetlen erejüket. Az ellenfelek ólommal/plazmával való likvidálása mellett lehetőség lesz különböző kivégzőmozdulatok abszolválására is (ezt a lehetőséget szinte biztos, hogy a Marcus Abenate által készített rajongói mod, a Brutal Doom sikere miatt lett beépítve), kezdve a végtagok letépésétől az olyan gusztustalanságokig, mint a szervek, testrészek „megetetése” a delikvenssel. Csupa olyan mozdulatsorra lehet tehát készülni, ami miatt az ausztrálok máglyán égetik el az összes kópiát a játékból, és bizonyosan nem is lőtték még el az összes puskaport a készítők az előzetesekben. Az ellenfelek egyébként megjelenítésükben is a régi időket tükrözik majd, a Cacodemon, a Mancubus, a Hell Knigt vagy épp a Pinky Demon sokkal inkább idézik a klasszikus első két részt, mintsem a harmadikat, még a színek összeállításában is. És ez jó hír. Az, hogy újfajta ellenlábasból mennyi lesz, egyelőre kérdés. Az biztos, hogy a Mancubus-nak lesz egy plazma helyett lángszóróval felvértezett változata, a Baron of Hell leginkább a Doom 3 Hell Knight variánsára emlékeztet, és nagy területen sebez, a Possessed Engineer pedig egy démon által megszállt ember lesz, aki a hátára szerelt üzemanyagtartállyal robbantgatva tör borsot a játékos orra alá.
A helyszínek viszont már inkább a 3. részből köszönnek vissza, mind kidolgozás mind dizájn szempontjából, ez pedig örvendetes, mert részletgazdagságot tekintve a Doom 3 máig párját ritkítja. Az E3-as demó indusztriális, folyékony fémmel erősen megszórt helyszíne mellett a kiadott képek alapján számíthatunk majd futurisztikus, kijelzőkkel és high-tech kütyükkel tűzdelt pályákra is, amik a 2004-es epizód alapját is adták. Na és persze a Pokol sem maradhat ki a szórásból, hisz anélkül nem lenne a játék Doom, a fejlesztők pedig a bemutató alapján ezúttal a sötétség helyett a „kénköves” jelzőt vették alapul. A sárgás-barnás színekben pompázó alvilág sokaknak nem nyerte el a tetszését, szerintem viszont szórakoztató küzdelmek színtere lesz. A pályák – mint azt már említettem – hatalmasak lesznek, a horizontális kiterjedés mellett pedig ezúttal a vertikalitással is számolni kell majd, hős katonánk hátán ugyanis ott figyel egy jetpack, mellyel könnyebben áthidalhatóak lesznek az akadályok, és persze a küzdelmek is változatosabbak lesznek általa, köszönhetően a villámgyors helyváltoztatásnak. Az id mindössze annyit hozott át a modern kor FPS-eiből, hogy karakterünk képességei javíthatóak lesznek (mind egy, mind többjátékos módban), idővel több lőszert vehetünk fel, jobban bírjuk a gyűrődést, nagyobbat sebzünk, és gyorsabban kapaszkodhatunk fel a kiszökelléseken, ez utóbbi a jetpack-el kombinálva lesz igazán hasznos.
A multiplayer szintén szakít a XXI. század vívmányaival, perkek és mindenféle, jobbára a Call of Duty sorozattal behozott változás/könnyítés kimarad a szórásból, és ez így is van rendjén. Csak úgy, mint az egyjátékos módban, nem lesz regenerálódó életerő, egészségünket és páncélunkat a pályákon elszórt csomagokkal hozhatjuk helyre, miközben a pörgés egy pillanatra sem áll le. Annyi változtatás van a dologban, hogy a fegyverek összeszedése helyett immáron egy kezdő csomaggal indulunk, mi választjuk ki, hogy közel (shotgun), közép (gépfegyver), vagy hosszútávon (mesterlövészpuska) akarunk aratni, és ennek megfelelően választhatunk arzenált, melyben olyan különlegesség is szerepel, mint a mobil teleportálókészülék, mellyel egy pillanat alatt a szembenálló fél mögé kerülhetünk, így téve pontot az összecsapás végére. A felszedhető power up-ok is visszatérnek, melyeknek hála ideiglenesen megnőhet a sebzésünk vagy a strapabírásunk, a felvehető finomságok tárháza még nem tisztázott. A legszórakoztatóbb mégis az, amikor egy démon bőrébe bújva indulhatunk a többi játékos ellen. Ez az alpha-ban a csontvázszerű, rakétákat szóró Revenant volt, de ki tudja, talán a végleges verzió több pokolfajzat irányítására is lehetőséget kínál majd. A játékmódok listája még hiányos, a klasszikus Death Match (mindenki mindenki ellen) és Team Death Match (ugyanez csapatban) mellett lesz egy úgynevezett Clan Arena, melyben nincs respawn (újraéledés) a következő körig, valamint Warpath, melyben a pálya adott pontjait kell elfoglalnia a játékosoknak. Ez a szám bizonyosan bővebb lesz a teljes verzióban, a minőségre pedig az alpha-ban tapasztaltak alapján (szerencsére részt vehettem benne) egy rossz szavunk sem lehet, olyan parázs küzdelmekben lesz része a játékosoknak, melyet csak egy id játékban lehet átélni.
A cég a moddereknek is kedvez majd a SnapMap nevű program képében. Ez egy viszonylag egyszerűen kezelhető pályaszerkesztő lesz majd, melyet a játékhoz mellékel az id, és a segítségével bárki készíthet új pályákat, de új játékmódok, egyjátékos és kooperatív missziók (utóbbi lehetőség az alapjátékban nem szerepel), változtatható AI (mesterséges intelligencia) is a rendelkezésre állnak majd. A dolog szépséghibája, hogy más moddolási lehetőség nem lesz – így grafikai tuning, teljesen új hangvételű mod-ok nem készülhetnek majd, pedig a Doom 3 e téren máig közkedvelt a modderek körében. Az indok, miszerint a platformok egységes kezelése miatt lesz a SnapMap az egyedüli lehetőség a változtatásokra, mindenesetre épkézláb magyarázat, és ha működik, így is hosszú időre kitolja majd a játék szavatosságát.
A megjelenítéshez új grafikus motort készített a stúdió, és bár az egykori alapító és programozó zseni, John Carmack már nem erősíti a gárdát, a látványra így sem lehet panasz. Az id Tech 6 ugyan nem veszi fel a versenyt az olyan nagyágyúkkal, mint a DICE Frostbite, vagy a CryTek CryEngine motorja, de a Doom így is pazarul fest, a részletgazdagság már az első videóban látszott, a remek fény-árnyékhatások, valamint részecskeeffektek nagyon sokat dobnak az összképen, az ellenfelek dizájnja pedig zseniális, bár e téren soha nem panaszkodhatott a cég. Az 1080p 60 fps pedig mindegyik platformon elérhető lesz, így az id elejét veszi a PlayStation-Xbox vitának is, mely szinte minden multiplatform program esetén visszatérő téma – sajnos.
A MachineGames 2014-ben bizonyította, hogy igenis van létjogosultsága a régi vágású programoknak a mai korban is, most pedig az alapítóatyákon a sor, hogy megerősítsék ezt a tézist. A Doom rétegjáték lesz, ez már most borítékolható. Azok a játékosok, akik a Call of Duty szériával kezdték „pályafutásukat” nem fogják értékelni ezt a mára avíttnak mondható játékmenetet, és ez nem is az ő hibájuk. A világ változik, és ez így van rendjén, de néha jó, ha van mivel nosztalgiázni, a Doom pedig percek alatt fog visszarepíteni mindenkit a ’90-es évekbe, hogy visszarugdossuk a démonokat oda ahonnan jöttek: a Pokolba. Már nincs olyan messze a május 13, addig lehet venni tartalék egeret/kontrollert, mert az a tempó, amit a játék diktálni fog, bizony nem kímél majd egy perifériát sem. Let’s rock!
A magyar idő szerint február 29-én hajnalban zajlott 88. Oscar gálán 6 díjat zsebelhetett be a Mad Max, egyet az Ex Machina, viszont szobor nélkül távozott a Star Wars: Az ébredő Erő és A mentőexpedíció stábja.
Az elképesztő látványvilágú Mad Max – A harag útja összesen tíz jelölést kapott, és ebből hat technikai kategóriában sikerült nyernie: a legjobb vágás, a legjobb hangvágás, a legjobb hangkeverés, a legjobb jelmez, legjobb díszletek és legjobb smink. Az Ex Machina két kategóriában indult, és teljesen megérdemelten haza is vitte a legjobb vizuális effektetekért járó szobrot, ugyanakkor a legjobb eredeti forgatókönyvért sajnos nem díjazták.
A jelöltek között két fantasztikus film szerepelt még : a Star Wars: Az ébredő Erő öt, A marsi című regényből készült A mentőexpedíció pedig hét kategóriában is versenyzett, de egyik nevezést sem sikerült díjra váltani.
Számos jelölés és rengeteg internetes poén után A visszatérő című filmért végre Oscart vehetett át legjobb férfi főszereplő kategóriájában Leonardo DiCaprio, aki számos emlékezetes szerepet tett már le az asztalra. Közéjük tartozik Cobb karaktere eddigi egyetlen fantasztikus filmjében, az Eredetben.
Szintén A visszatérőnek köszönhetően lett a legjobb rendező Alejandro González Iñárritu, aki tavaly a Birdmannel nyert díjat, vagyis két egymást követő éveben kapott Oscart. Őt is megelőzte azonban egy új rekorder: Emmanuel Lubezki zsinórban a harmadik Oscarját vehette át: ezúttal A visszatérőért, tavaly a Birdmanért, 2014-ben pedig a Gravitációért.
A dán lányban nyújtott alakításáért a legjobb női mellékszereplő díját Alicia Vikander kapta, akit legtöbben az Ex Machina androidjaként ismertünk meg.
Magyarország számára pedig a legfontosabb hír, hogy a legjobb külföldi film kategóriájában Oscart nyert Nemes Jeles László filmje, a Saul fia. 1989 óta nem volt magyar egész estés film a jelöltek között, nyerni pedig legutóbb 1981-ben, a Mephistóval sikerült.
Elsősorban arra hívnánk föl a figyelmet, hogy a cikk a teljesség igénye nélkül készült el. Az említett alkotások csupán elenyésző részét képezik a mérhetetlen mennyiségű műnek, amelyek helyet kaphattak volna a felsoroltak között.
A tudományos fantasztikumnak rendkívüli múltja van. A különböző technikai jóslatok, vagy egyáltalán a jövő kérdése nagyon régóta foglalkoztatja a filozófusokat, tudósokat. A proto-science fictionnek nevezett korai SF-nek tekinthető művek már a korai japánban is megtalálhatóak idő- vagy űrutazás formájában, de ne rohanjunk ennyire vissza a múltba. A sci-fi kibontakozása nem is olyan régen kezdődött meg, amikor a modern ember úgy érezte, nem is lehetne aggasztóbb a helyzet.
A huszadik század igencsak viharos időszak volt az emberiség számára. Az egész világ forrongott, háború követett háborút, legyen az nyílt fegyveres összetűzés, vagy nagyhatalmak politikai erődemonstrációja. A tudományos fantasztikum szárnyalása is szorosan kötődik ezekhez az időkhöz. Ennek oka egyfelől az elvágyódás volt, az utazás, kvázi modern orientalista attitűd. Csak most nem a mesés kelet vonzotta az írókat, hanem a messzi, végtelen űr, ami még felfedezésre várt. Másfelől remekül be lehetett mutatni földi népeket, népcsoportokat egy-egy idegen fajként jellemezve. Harmadrészről, megkerülve a cenzúrát, csak így írhattak olyan témákról, amiket azokban az időkben nagyon nem lett volna szabad. Ne feledjük, hogy neves magyar költők gyermekdalnak álcázott politikai verseket vetettek papírra, hogy elkerüljék a cenzúrát és egyéb koncepciós pereket. Tehát fontos volt megmutatni az akkori olvasóknak is, miféle világban élnek, teret adva a bújtatott, de igenis fontos gondolkodásnak.
Számtalan mű született, amiket mai napig aktuálisnak tartunk, illetve meghatározó volt az SF műfaj szempontjából. Egy nap se lenne elég felsorolni az összes olyan remeket, amik kihatással vannak a modern, huszonegyedik század embereire is. Mai napig folyamatosan igyekeznek az elhivatott tudósok megvalósítani azokat a találmányokat, amelyek alig hatvan éve kipattantak egyes írók fejéből. Ezekből nem keveset már sikerült megvalósítani (okosóra, mobiltelefon, önvezető autó, egész Földet behálózó internet, fejlett űrutazási technikák).
A háborúk borzalmai elől rengetegen menekülni akartak. Nem akartak több olyan véres, és szörnyű eseményt, mint az első és második világháború. Ám nagyon úgy tűnt, a Föld már nem képes emberséget mutatni, így megpróbálták – ha csak képzeletben is – átlépni az űr végtelen távolságait, és megalakítani a modern falansztert valamely másik bolygón. A kommunista eszmékből átvett, ekkor még szinte szó szerint vett utópia igazi mentsvárnak bizonyult. LemVisszatérésében Hal Bregg ugyan nem másik planétára utazik, hanem különös időutazással a Földön landol, ahol minden teljesen megváltozott. Meglátja a tökéletes társadalmat, ahol mindenki egyenlő, ahol minden túl szép, hogy igaz legyen. Az ehhez hasonló művekben szembeállítják ezen eszméket a valós emberi természettel, s azzal, miket kell feláldozni ahhoz, hogy társadalmunkat tökéletesnek titulálhassuk.
ClarkeA gyermekkor végében idegen lényekről ír, kik anyabolygónkat tökéletessé formázzák, megszüntetve a háborúkat, éhínséget, de véget vetve az egyéniségnek, az emberségnek, kultúrának és a vallásoknak is.
Elképesztően sok negatív kicsengésű mű született a korai huszadik században, ami gyakorlatilag az utópia teljes ellentéte. A regények általában az „ami elromolhat, az is el is romlik” elven működtek, illetve semmi pozitívumot nem tudtak felmutatni a későbbi földi, összetett világról. Ott volt például az első science-fiction mozifilm, az 1927-es Metropolis, melynek története sem éppen gyerekmese. És persze nem véletlenül nevezik Orwell 1948-ban íródott, 1984 című regényét sem talán a világ legmeghatározóbb disztópikus irodalmi művének.
Mégis néhány szerzőnek sikerült optimistának és elhivatottnak maradnia a huszadik században. Rengeteg olyan mű született, amelyben remek, nem csupán élhető, hanem kimondottan pozitív jövőképet festettek le az olvasóknak. Repülő járművek, mosolygós emberek, színkavalkád, elképesztő mennyiségű és minőségű találmány, amelyeken olykor jókat mosolygunk, mikor elolvassuk, ám előfordul, hogy újra meg kell nézni a könyv kiadásának dátumát, vagy utána kell nézni, a szerző nem véletlenül időutazó, hiszen jóval megelőzte korát. A sokszor megjelenő társadalomkritika ezeknél a műveknél sem maradt el, de maga a vízió, miszerint az emberiség elkövetkezendő napjai hogyan alakulnak – mindig pozitív kicsengésű volt.
Nagyjából ezt a vonalat vitte tovább a nyolcvanas, kilencvenes évek felfogása is. Vegyük csak alapvető példának a Vissza a jövőbe-trilógiát. Igen, megjelentek Mad Max-szerű víziók is (a Galaktika 302-ben olvasható erről egy cikk), de ezek mellett a 80-as évek színeit sikeresen ültették be a jövőbe is, rengeteg olyan eszközzel, amiket mai napig próbálnak megvalósítani elhivatott kutatók.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egészen a millenniumváltásig nem jelentek meg disztópiák, csupán a mérleg kiegyensúlyozott volt, s talán valamivel több pozitív jövőlátás mutatkozott meg. Véget értek a háborúk, az emberek megpróbáltak újra talpra állni. A szólásszabadság nagyban hozzájárult a zenei zsánerek kismillió ágazatának felemelkedéséhez, a szabad szellem és általános jólét pedig bizakodásra adott okot (legalábbis az USA-ban, Kelet-Európa még mindig vészes lemaradásban volt a Nyugattól), így már nem volt kérdéses, hogy az emberiség megérett a hőn áhított Paradicsomra. A 2010-es, 2020-as, stb időszakokra gyönyörű képeket festettek le, egy élhetőbb, szebb világ képét, amelyben az emberek toleránsan élnek egymás mellett, és sikerül meghódítani más csillagrendszereket is, amiket szépen benépesített a humán faj.
Ezzel szemben, ahogy beköszöntött az új évezred, mintha a jövőkép víziója gyökeresen kifacsarodott volna magából. A sci-fik egy a velejéig romlott, elpusztított, csúf világot ábrázoltak, amit egykor Földnek neveztek. A benépesített bolygók között ádáz küzdelem folyik, vagy éppen egy idegen létforma igyekszik lemészárolni mindenkit, aki él és mozog.
Doctorow zseniális művei (Kis testvér, Homeland) a mindent megfigyelő rendőrállamról szóltak, de megjelentek a noir-hangulatú, igazán baljós víziójú művek is, mint a mostanában is népszerű fiatal felnőtteknek szóló regények. Például Az éhezők viadala, amelyben az emberek egy sanyarúsággal teli életben tengetik napjaikat, addig, míg évente nem mészárolják le egymást a különböző körzetek kiválasztottai.
Igen nagy népszerűségnek örvendenek az atomkatasztrófát követő disztópiaregények is, mint a Metro-sorozat, amelyben a moszkvai metróhálózatba kényszerülnek a megmaradt túlélők. Szintén orosz illetőségű Sztrugackij-testvérekPiknik az árokparton című meghatározó regényét is alapul vevő S.T.A.L.K.E.R.-sorozat, amelyben a csernobili katasztrófa lesz hatással a környező területekre.
A disztópikus hangulat nagyban kihatott a videojáték-iparra is, egymást követték az olyan – negatív jövőt lefestő –alkotások, mint a Metro 2033 (a regényből adaptálva, csakúgy mint a S.T.A.L.K.E.R.-játékok), Fallout, Bioshock, vagy a Remember Me. Ezek legtöbbje már a poszt-apokaliptikus jelzőt is magára vette, tehát a világ valamilyen módon (nukleáris háború, elszabadult vírus, mindent romba döntő kormányok, idegen lények) felemésztődött, és a megmaradt túlélők iszonyatos körülmények között kell, hogy éljenek. Természetesen a fent említett művek mellett még véges végtelen regény, film, sorozat, játék foglalkozik a cseppet sem kellemes jövővel. Ezek a történetek nem kalauzolnak minket távoli égitestekre, másik galaxisokba, hanem a Földön mutatják be a vészjósló időket. Legtöbbjük felhívja az olvasók figyelmét arra, ha így haladunk a környezetszennyezés, politikai acsarkodások és gazdasági kizsákmányolások terén, akkor bizony hamarosan bekövetkezhet egy olyan disztópia, ami valósággá is válhat. Az embereknek maguknak kell belátni, hogy nem a jelenben élnek, hanem előkészítik a jövőt az utódoknak, a következő generációnak, és ehhez tenni is kell.
Az élhető, szebb jövő nem ábránd, nem fantasztikum, amire csodálkozva kell néznünk. A közös jövőnk mindig a küszöbön van, és ha nem szeretnénk sem anarchiát, sem idegen űrlények közbeavatkozását, vagy félig felrobbantott Földet, akkor üljünk le és gondolkodjunk el, hogyan tehetnénk csodálatossá az utánunk következő társadalmaknak örökségként a saját, közös jövőnket.
A „gritty” szóra nincs ideális magyar megfelelő. Persze van jelentése (daraszerű vagy határozott), de az üzenet, amelyet magában hordoz, szinte áthelyezhetetlen a magyar nyelvbe.
A grittyvel először talán a Ryan közlegény megmentése című, hiperrealista háborús eposz képkockáin találkozhattunk. A film mai értelembe véve nem reboot, ám a kilencvenes évek végén valódi meglepetés volt egy olyan világháborús mű, amely maximálisan mellőzte a giccset, a kliséket és a hollywoodi iparra jellemző esztétikát. A rendező, Steven Spielberg dokumentarista megközelítésével jóformán berántott minket a történelem kegyetlen valóságába. Ennek ellenére sokan bírálták az ábrázolásmódot, mivel az alkotók kissé „túlzásba vitték”, de mondhatjuk, hogy a film maradandó nyomot hagyott, hiszen kevesen tudták visszaadni azt az atmoszférát.
Pár évre rá, egész pontosan 2004-ben Christopher Nolan indította újra a Batman-franchise-t, Christian Bale főszereplésével. Itt már teljes egészében rebootról beszélhetünk.
A gritty stílusjegyei inkább csak a trilógia második részénél, a Sötét Lovagnál érhetők tetten. Ebben a filmben olyan tapintható, valóságos elemekkel találkozhattunk, amelyeket képregény-adaptációban ritkán látni. Híján volt a vérnek és a profán erőszaknak, hiszen az Egyesült Államokban „PG-13” minősítést kapott. Viszont a sötét gonoszság, amiről maga a film is szól, érezhetően megjelenik benne.
Jól hangsúlyozza a grittyt, mint feltörekvő, mégis néha elfojtott stílust a Power/Rangers Unauthorized című, tizenöt perces rövidfilm. Joseph Kahn videokliprendező gondolt egy bátrat, majd áthelyezte gyerekkorunk szélsőségesen csicsás, vasárnap reggeli sorozatát egy sötét világba, mely a korábbi komolytalan elemeket a gritty által meglepően komollyá formálta.
Ebben a felállásban a power rangerek vagy ügynökök, vagy halottak, de leginkább mindkettő. A két sidekick, Bulk és Skull balfékből gengszterré avanzsált, a fekete ranger, Zack pedig katona lett, aki nem mellesleg adrenalinmániás, és a Hip Hop Kido névre keresztelt tánc-sport kazettáiból gazdagodott meg.
A történet szerint Rocky, a kék ranger – miután a csapat felnőtt és szétvált – átállt az ellenség oldalára, majd annak megbízásából felkutatja egykori bajtársait. Elfogja Kimberlyt, a rózsaszín rangert, hogy kikérdezze a többi tagról.
Bár ez a röpke kísérlet olyan sagákra is kitér, amelyek minket Magyarországon hellyel-közzel elkerültek (például a Machine Empire csak a Power Rangers Zeo antagonistái voltak), még számunkra is üdítően hat úgy viszontlátni szeretett hőseinket, hogy a tarka egyenruha helyett ütött-kopott, vérfoltos páncélt viselnek, a szürke stretch ruhás, ugrándozó ellenség, azaz a puttyk pedig immáron kommandósok vagy a maffia emberei, akik gondolkodás nélkül tűz alá veszik a célszemélyt.
Ezúttal a vér is fröcsög, bár ez nem szempont. A gritty népszerűsége ugyanis az emberek rácsodálkozásához vezethető vissza. Tudjuk valahova kötni azt, amit látunk, hiszen ismerjük, csak éppen nem így, ebben a formában.
Láthatjuk, hogy a gritty csakis a rebootok esetében működik, mivel ha nem egy franchise újragondolásakor használják, akkor más lesz a értéke, illetve a jelentése.
A stílus önmagában való (reboot nélküli) alkalmazása leginkább a független filmekre jellemző. A Tom Hardy főszereplésével forgott Bronson minden egyes képkockája bántóan szemcsés, ahogy a történetvezetés is túl direkt (a címszereplő szmokingban egy színpadon állva narrálja a filmet).
Ebben a kategóriában említhető még a Gyilkos Joe is, amely amerikai oldalról áldoz a „nehezen nézhetőség” oltárán. A színdarabból lett filmszatíra az amerikai white trash-rétegről szól, és ezáltal a képi szemcsésség helyett inkább kellemetlen helyzeteket és kényelmetlen jeleneteket kényszerít a nézőre.
A gritty reboot-jelenség nem csak a filmiparban, de a PC játékok világában is előfordul. A Tomb Raider 2013-as feldolgozása váratlan népszerűségnek örvendett Lara Croft kedvelői részéről. A váratlanság oka, hogy a készítők a kora kétezres években már megpróbálkoztak egy sötétebb tónusú adaptációval, viszont az Angel of Darkness a szegényes kivitelezés miatt hatalmasat bukott, és még maguk a rajongók sem tudták saját modjaikkal elfogadható szintre javítani a játékot. A Crystal Dynamics az új hangvétellel azonban egy sokkal nyersebb, barátibb mederbe terelte a sorozatot, így Lara további folytatásokra számíthat.
Míg az egyéni történetek „bepiszkítása” – jó értelemben – megbotránkoztat minket, a komorrá fordított újrakezdések inkább izgalomba hoznak, vagy esetenként felháborítanak. Van olyan fan, aki nem fogadja el a grittyt, ám a legtöbben érettebbnek, őszintébbnek tekintik. Úgy vélem, a popkultúrán belül minden egy folyamat mentén fejlődik: egy bizonyos ponton el kell jutnia a „szemcsésség korába”, ez pedig vagy tetszik másoknak, vagy nem. Így is, úgy is érdemes megtörténnie.
Az elkötelezett képregény rajongók nagyjából a világ keletkezése óta várnak egy ütős Igazság Ligája mozit. Eddig beértük az évente jelentkező DC animációs filmekkel, de mostanra kezd úgy festeni a dolog, hogy a filmes univerzum sem áll le a hamarosan mozikba kerülő Batman v Superman után.
A Warner Bros.-nál dolgozók egyöntetűen emelték kalapjukat az érkező Batman-mozi zárt vetítését követően, de mások nincsenek annyira elragadtatva. Egy Drew McWeeny nevű kritikus aggasztóan azt nyilatkozta, hogy szerinte a Warner fél a film fogadtatásától. Ez kihathat a következő filmekre is, azonban hozzá kell tenni, hogy McWeeny beszéde nem kimondottan nyugszik biztos alapokon. Hozzátette, hogy szerinte nem lenne jó ötlet egyből egy Igazság Ligája mozit készíteni, inkább jobban ki kellene fejteni a főbb szereplők saját, önálló filmjeit, mielőtt belecsapnának abba a bizonyos lecsóba. Pontosabban a beígért Ben Affleck által rendezett saját Batman-mozinak kellene következnie a listán.
A Batman v Supermant azonban elég nagy hype övezi, számos előzetest is kaptunk már és megannyi cameóról pletykálnak a rajongók. A napokban kiderült, hogy magyar besorolás szerint 16 éven felülieknek szánják, de ez várható volt a rendkívül sötétre sikerült kedvcsinálókból is.
Zack Snyder (a rendező) úgy tűnik, szeretne eloszlatni minden kételyt, és saját maga is rendesen csöpögteti az információkat az érdeklődők felé. Továbbá megerősítést nyert, hogy a következő készülő filmet is ő rendezi, ami a 2017-ben érkező Igazság Ligája első része lesz. Méghozzá annyira éles a dolog, hogy április 11-én meg is kezdik a forgatásokat.
Zack Snyder (balra) és Jason Momoa (jobbra) forgatások között.
Ha valóban attól tartana a rendező és a stáb, hogy bukás lesz a március végén debütáló Batman v Superman, kizárt, hogy már bejelentették volna a hatalmas horderejű Igazság Ligáját.
Talán azonban van még mitől tartania a nézőknek, hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy a DC filmes univerzum hirtelen szeretne a népszerű MARVEL-mozik nyomdokaiba lépni, s felvenni velük a versenyt. Ne felejtsük el, hogy a Bosszúállókat megelőzte a Vasember, a Thor, az Amerika Kapitány, és csak utána vágtak bele a nagyobb, látványos moziba. Sok évük volt, és bármennyire vitathatóak sikereik, mindig hatalmas nézőszámot produkáltak.
A Warner pedig az első (ha az Acélembert is beleszámoljuk a második) mozi után máris a gigászi hősök csapatba állítását készíti. Csak nehogy kapkodás legyen a vége!
Emellett nem felejtik el a hősöket az önálló filmek terén sem. Flash, Aquaman, és Cyborg is feltűnik ugyan a Batman v Supermanben, de saját főszerepüket csupán 2020 körül kapják meg. 2017-re ígérik még Wonder Woman filmjét is, ki a Sötét Lovag és az Acélember összecsapásánál már komolyabb szerepet is fog játszani a márciusi moziban.
Az interneten és szerkesztőségünkben már megvásárolható, az újságosoknál pedig március 1-től érdemes keresni a Galaktika 312-es számát.
A márciusi magazint Herbert W. Franke nyitja: művében egy kutató halála az űrállomás megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan jelenségeire világít rá. Terry Pratchett Korongvilág-történetében egy mágikus egyetem értekezletébe pillanthatunk bele. Cory Doctorow (KIS TESTVÉR, HOMELAND) írásában egy apokaliptikus katasztrófa bizonyítja, hogy az emberiség harca a pusztulás ellen más problémákat is tartogat. Thomas M. Waldroon novellája azt példázza, hogy minden, ami a természetben van, a természeté, így valamilyen mértékben része Isten jóakaratának. Critic Zónájában ötvennégy stalker indul el, hogy közös erővel legyőzzék a legfőbb ellenséget. Vajra Chandrasekera elképzelt jövőjének egy-egy epizódját dokumentumfilm-bevágások mutatják be.
A magyar szerzők közül Acsai Roland egy nem mindennapi bújócskát, míg a START-programunkban áprilisban önálló kötettel is bemutatkozó Ronil Caine a földönkívüliekkel való különös találkozás élményét adja közre.
A képregény Pierre Boulle, Kiss Ferenc és Téjlor munkája. A filmrovat A gyermekkor vége című új sorozatot értékeli. A Kapcsolatfelvétel a Gateway to Space kiállításról és a Trafó smART! Xtra két programjáról számol be. A Világűrt jelentő deszkák most Maria Monterio Freitas társulatának futurisztikus színházát próbálja szavakba foglalni.
A tudományos főanyag bolygónk lehetséges halálának kérdéseit járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások az alvásgenerátorról, vízfüggöny-tálról, egy ökokatasztrófáról, valamint egy távoli csillag (KIC 8462852) különleges fényváltozásairól.
Az előfizetőként beszerezhető XL-kiadás a Perry Rhodan-univerzum három darabját tartalmazza: egy kisregényt és két novellát.
A Google által felvásárolt Boston Dynamics időről időre újabb videókat tesz közzé arról, hogy hol tart robotjai fejlesztésével, és minden ilyen alkalommal leesik az állunk. Ugyanis félelmetes, ahogy ez a technológia egyre jobban hasonlít a sci-fikből ismert világhoz.
Tavaly augusztusban még arról számoltunk be óriási szenzációként, hogy a humanoid Atlas robot már az erődben sétálgat. Pedig akkor még egy jókora kábelköteg állt ki a hátából, amin keresztül a tápellátást kapta.
Egy friss videóban a legújabb verziónak már nincs szüksége ilyen külső segítségre. Egyszerűen fogja magát, kinyitja az épület ajtaját, és kimegy egyet sétálni a hóba. Miután kiszellőztette a fejét, visszajön dolgozni, és dobozokat pakol a polcokra.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
A legijesztőbb azonban a film második fele. Itt az egyik kutató azt demonstrálja, mennyire okos és ügyes a gép: kiveri a kezéből a dobozt, elhúzza az orra elől, sőt még fel is löki – és hősünk még így is meg tudja oldani feladatát. Csakhogy erről az embernek rögtön beugrik az a számos sci-fiben látható jelenet, amikor az emberek direkt szórakoznak a robottal, mint ahogy egy csapat magát erősnek gondoló ember szokott egy kiszolgáltatott gyengével, aki úgysem fog ellenállni, visszaszólni vagy fellázadni.
Mint ahogy a Google Glass is indulatokat váltott ki egyesekből, ami végül dulakodáshoz is vezetett, biztos lesznek olyanok is, akiknek a robotok léte nem lesz szimpatikus – és akkor majd igazából is láthatunk hasonló jeleneteket.
