A science fiction irodalom újabb nagymestere hagyta maga mögött az univerzumot: Frederik Pohl szeptember 2-án reggel légzési problémákkal kórházba került és a délután folyamán elhunyt.
Az 1919-es születésű Frederik Pohl a science fiction (és úgy általában, az irodalom) egyik leghosszabb aktív karrierjét tudhatja magáénak: 75 éven át alkotott megszakítás nélkül. Első megjelentetett munkája egy vers volt 1937-ben.
Szerkesztő is volt: tíz éven át szerkesztette a Galaxy és az If magazinokat, utóbbival
három Hugo-díjat is megnyert egymás utáni években. Legjelentősebb műve a Hícsí-sorozatot indító Átjáró volt, mely 1977-ben négy „az év legjobb regénye” díjat is megnyert: a Hugot, a Locust, a Nebulát és a John W. Campbell Emlékdíjat. Személyesen őt magát négy Hugóval és három Nebulával tüntették ki.
Életre szóló társa és barátja volt több olyan science fiction szerzőnek, akiket legenyhébben szólva is a legenda kategóriába kell sorolni.
És hogy mekkora ember is volt valójában Frederik Pohl, jól szemlélteti egyetlen kiragadott bejegyzés a blogjából, amelyben elmesél egy vacsorát az Encyclopedia Britannica szerkesztőségével:
„Ahogy az emberek beestek az eseményre, az első ismerős arc, amit megláttam, Isaac Asimovhoz tartozott. Ő se látott senki más olyat, akivel szívesen egy asztalhoz ült volna, úgyhogy kialakult hármas csapatunk. Aztán, amíg Isaac kereste a fal mellett felhalmozott kötetekben a bejegyzéseit (mármint nem azokat, amiket ő írt, hanem azokat, amelyeket valaki más írt bizonyos Asimov, Isaac címmel), besétált Carl Sagan, egyedül, ugyanúgy nem ismert senkit a vendégek tömegében, mint mi, így nagyon boldog volt, hogy meglátott minket.”
Műveire leginkább jellemző egy olyan mély emberbarátság, amilyet kevés más szerzőnél tapasztalhatunk. Hősei a legtávolabbi csillag körül keringő bolygón is ugyanolyan szeretnivaló, esendő emberek, mint a Vénuszon vagy Isztambulban, és Pohl minden emberi embertelenségben is próbálta megtalálni a reményt, a megoldást. Pohlt Clarke-hoz hasonlóan rendkívül érdekelte a „honnan jövünk?” és a „hová tartunk?” kérdésköre, de nem hajlandó megalkudni és részigazságokba beletörődni, minden egyes kötete egy-egy út, egy-egy tükörbenézés.

Van egy törvénye is, amelyet Pohl Törvényének hívnak: „Soha, senki nem áll készen semmire”, vagy „Semmi sem olyan jó, hogy valaki, valahol ne utálja majd”.
Frederik Pohl annak a Nagy Generációnak volt a tagja, akik szó szerint felépítettük a sci-fi tematikát: Bradbury, Heinlein, Clarke, Isaac Asimov személyes ismerőse is volt, nem csak pályatársa. Távozása egy olyan korszak végét is jelzi, amelyben az sf alapművei megszülettek, a tematika nem csak népszerű volt, de elfogadott is.
Hícsí-sorozatának félbehagyott magyar kiadását mi fejeztük be a Galaktikánál, így halála személyesen is érint minket, hiszen szerzőink között tudhatjuk őt.

Vélemény, hozzászólás?