Spoilermentes kritika következik.
Ha több sci-fi rajongó összeverődik egy társaságba, előbb-utóbb mindig felmerül a kérdés, hogy mitől SF az SF. A jövőben játszódik? Nem feltétlenül. Űrhajók vannak benne? Nem mindig. Idegen lényekről szól? Néha igen, néha nem. A vita lezárhatatlan, mert mindig mindenre van példa és ellenpélda.
Ugyanez a helyzet kezd kialakulni a Star Wars világával is. Eddig, ha azt kérdezte valaki, mitől SW az SW, akkor biztos említésre kerültek volna a Jedik, a fénykardpárbajok, John Williams zenéje vagy a sárga nyitószöveg. De most kiderült, hogy ezek nélkül is megél a Csillagok háborúja.
Miután a Disney 4 milliárd dollárért felvásárolta a Star Wars jogait, az első folytatással, Az ébredő Erővel biztonsági játékot játszott. A film egyszerre volt friss, stílusos, hangulatos, szórakoztató, szerethető – és eközben nagyon erőteljesen a klasszikus trilógia elemeiből építkezett. (Egyébként a személyes véleményem szerint mindezt olyan szinten tette, ami sokkal inkább megsüvegelendő művészi teljesítmény, mintsem lenézendő.) Így egy különös keverék jött létre, ami egyszerre volt modern és retro. Azoknak is adott valamit, akik újra vágytak, és azoknak is, akik a régire.
Nyilván ezt nem lehet többször eljátszani.
A Zsivány Egyesnél muszáj volt színt vallani, és megmutatni, hogy mit gondol a Disney a Star Wars világáról. Mi történik, ha ebben az univerzumban játszódik egy film, de nem feltétlenül azokon az alapokon, mint eddig? Ez pedig már kockáztatás a javából.
Az eredmény: egy pazar és intenzív Star Wars élmény, ami sok szempontból mégis teljesen más, mint az eddigi filmek – és ez jót tesz neki.
Először is: a kiszivárgott, illetve szándékosan kiszivárogtatott infók mind igaznak bizonyultak. Ez tényleg egy háborús film. Ebből következően sokkal komorabb, kegyetlenebb mint az eddigiek. Jóval kevesebb benne a poén, és közel sem olyan meseszerű, mint az eddigi filmek. Sőt, a háború kapcsán még morális kérdéseket is felvet.
A cameók elképesztőek: olyan szereplők is feltűnnek, akikre tényleg nem lehet előre számítani.
Annak idején sok találgatás és félelem övezte a hírt, hogy a Disney kiegészítő forgatásokat rendelt el. Akkor azt bizonygatták, hogy nincs semmi baj a filmmel, csak jobban kötni akarják a IV. részhez. A pletyka arról szólt, hogy ennek érdekben több régi szereplő felbukkanását kérték. Szerintem jól tették, mert remekül eltalálták az arányt, és a sztori ebben a formában kiválóan kapcsolódik az őt követő 1977-s filmhez, ami azóta a IV. epizód nevet kapta.
A helyszínek ismét rendkívül életszerűek, hangulatosak, részletgazdagok – és adott esetben kellően elhasználtak, lepukkantak. A hagyományokat is őrzik: amikor Cassian Andor a pilótafülkébe ül, bizony vezetékes fejhallgatót vesz fel.
A zene egyáltalán nem rossz, csak az az ember érzése, hogy kicsit túlzottan próbál végig katonásan pattogó, hangos és monumentális lenni. Lehet, hogy ezen a téren a kevesebb több lenne.
A forgatókönyv, a színészi alakítások és a párbeszédek is rendben vannak – bár egy bizonyos becenév sulykolását kissé túlzásba viszik, illetve az egyik szereplő is túl sokat beszél az Erő iránt tanusított hitéről. De ennél nagyobb problémát keresve sem találni. A látvány pedig mindent visz.
A film legnagyobb csatajelenete közben több ponton is szándékosan hajaznak A Jedi visszatérre, amitől a néző ismét tizenévesnek érezheti magát, de ezt leszámítva a történet többi része nem hasonlít korábbi SW filmekre.
A kellő mértékben jelen van a misztikum és az ismeretlen is: a Jedikhez kapcsolódó helyszínek, a hosszabb-rövidebb időre megmutatott bolygók, a különféle idegen lények mind felkeltik a néző érdeklődését. Ez a Star Wars nagy titka: az ember úgy érzi, még mindig maradt felfedezni való bőven.
Konklúzió: nagyon érdekes érzés úgy kijönni a moziból, hogy az unásig ismert Star Wars univerzum újra kitágult, és más felfogásban, más szereplőkkel és más sztorival is lehet benne történeteket mesélni. Nem is akárhogy.
