My Blog

Címke: vélemény

  • Meglepően hű lett a játékokhoz az új Tomb Raider film

    Amikor videójáték-adaptációra ülünk be a moziba, mindig alacsonyabb elvárásokkal foglaljuk el a helyünket, mint mondjuk egy könyvadaptációnál. Ezért meglepő, hogy az új Tomb Raider film laza mozdulattal söpri le az összes mostanában készült akciófilmet az asztalról, az előítéleteink pedig mehetnek a kukába. A jövőbeli videojáték-filmeknek nagyon magasra teszi a lécet ez az új feldolgozás, amit igen nehéz lesz a következő években felülmúlni.

    A Tomb Raider film abban mutat teljesen újat, hogy úgy kezeli a Tomb Raider játékokat, mintha egy könyves adaptációt készítettek volna. Figyelembe vették a mű-hűséget is, ami egyáltalán nem jellemző az eddig készült videojáték-adaptációkra. A film pár változtatással a 2013-as, Square Enix-es játék történetét dolgozza fel, és helyenként nagyon közel marad a forrásanyaghoz. A főszereplőt játszó Alicia Vikander teljes egészében hasonult a játékokban látott Lara Crofttal, olyannyira, hogy ha angol hanggal nézed a filmet, szinte teljesen ugyanúgy beszél a színésznő, mint a játékbeli karakter.

    A film teljes ellentéte annak a régi Angelina Jolie-s förtelemnek, ami még 2001-ben jött ki, és amit az országos tévék már rongyosra vetítettek. Ezúttal egy sokkal rokonszenvesebb Lara Croftot kapunk, aki ugyan a testébe töltött szilikonmennyiségben nem tudja felvenni a versenyt a 2001-es kiadással, de a személyisége olyan gondosan van felépítve, mintha „karaktersebészek” keze alól került volna ki.

    A Tomb Raider kiindulópontja nem más, mint hogy Lara, a gazdag Croft család sarja elveszti édesapját. A lány ebbe nem tud belenyugodni, ezért eltűnt apja nyomait követve veti bele magát egy misztikus kalandba, majd egy rövid hongkongi kitérő után, az egész világot fenyegető veszéllyel kell szembeszállnia a tengeren túl.

    A film egyetlen nagy hibája talán az, hogy a végén egy fordulatos befejezést és egy durva cliffhangert kapunk és ez a folytatásért kiáltó finálé Marveles űrt hagy bennünk. Hiszen ahogy kilépünk a moziból, még mindig nem oldódott meg minden probléma, amit a film felvetett. Az új Tomb Raider film azonban nem tud elfáradni, beránt az első 10 perctől, és egészen a 2 órás játék idő végéig elfeledkezel arról, hogy egy sötét teremben ülsz, néhány idegen társaságában. A feldolgozás egyébként magában rejt pár eredeti ötletet is. Jól illeszkedik a sztoriba Alicia Vikander adrenalinfüggő Larája, aki  kezdetben megtagadja a Croft család örökségét, ráadásul a játékhoz képest még egyetemre se járt, szimplán intelligens.

    A Tomb Raidert különösképp ajánlanám azoknak, akik nagyon vágynak már egy komolyan vehető, misztikus kalandfilmre. Ez a film ugyanis nem csak videójátékos feldolgozásként, de önálló kalandként is megállja a helyét. A Tomb Raider azoknak is szól, akik már elfáradtak a „tökéletes női főszereplős” filmektől, ahol szinte hibátlan hősöket raknak le elénk a vászonra (Wonder Woman, a Star Warsban Rey), elfeledkezve arról, hogy személyiséget is kéne adni a legfontosabb karaktereknek. Ámbár ez igen nehéz, főleg emberi tulajdonságok hiányában.

    Értékelés: 8.5/10

  • Thelma kritika: Valami ezzel a lánnyal nagyon nem stimmel

    Vannak, akik régóta ismételgetik, hogy amennyiben nagyon jó drámákat akarunk nézni, akkor tessék a skandináv darabok közül válogatni. Olyan fokú depresszív hangulat, mélység és karakterdráma jellemzi ezeket a filmeket ugyanis, melynek akár csak a megközelítését az amerikaiak ritkán merik bevállalni. A Thelma is ilyen, a történet középpontjában egy norvég egyetemista lány áll, aki nagyon komoly elfojtásokkal küszködik, a kontrollt azonban a főszereplő nem találja, így meghökkentő történéseknek nem leszünk hiányában. A Thelma szépsége, hogy műfajilag nehéz behatárolni, egyesek szerint fantasy, mások a „szuperhősfilmek” zsánerébe helyeznék Joachim Trier alkotását. Egy azonban biztos, misztikumban nem szűkölködik a Thelma.

    Ezzel a lánnyal valami nagyon nem stimmel. Na, nem azért, mert Thelma a tanulással töltött hétköznapjain beleszeret egy másik lányba, hanem azért, mert szülei boszorkányüldöző keresztények, akik bigott módon nevelték a gyereküket. Ezek aztán olyan erőket szabadítanak el Thelmában, melyeket talán senki nem tud megfékezni. Egy rendkívül tragikus történet bontakozik ki a szemeink előtt, melyet nehéz megemészteni. Ott van ez a fiatal lány, aki a nővé válás kapujában nem képes elfogadni, hogy a saját neméhez vonzódik, ennek a levét pedig a környezete issza meg. Igazi helyzettragikum ez, mely főképp Thelma személyiségéből fakad.

    Joachim Trier nagyon ért ahhoz, hogy megkapó drámát alkosson, a film nézése közben nagyon könnyű azonosulni a karakterekkel, együtt is lehet lélegezni velük, amit elég nehéz elérni. A Thelma személyiségéből adodó elfojtás nem csak a környezetét bünteti a játékidő során, hanem őt magát is elkezdi egy ponton piszkálni, így a főszereplő miatt mindenki sanyarú percekre számíthat, még a néző is. A készítők egyébként ügyesen játszanak a valóság és a képzelet ábrázolásával, néha egymásba hajlik a kettő, legtöbbször pedig nehéz eldönteni, hogy amit épp látunk, az megtörténik-e.

    A Thelma egyik nagy erőssége, hogy a szereplők látványosan fejlődnek, habár a végjátékig körülöttük minden lerombolódik, ami addig számított a sztoriban. A Pókember elintézte anno egy bugyuta klisével azt, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, itt azonban hősnőnk sokkal keményebb konklúzióra talál. Thelma ugyanis nem csak elvenni tud, de adni is, ezzel pedig a film ledönti a szigorú vallásosság dogmáit és tabuit, a főszereplő egyfajta megváltóvá válik. De korántsem maskarás szuperhőssé, hanem sokkal többé annál.

    A film fényképezése fojtogató, ahogy a hangvétele is, azonban nagyon megéri megnézni, ritkán láthatunk ilyen erotikus thrillert, ami ennyire jól bánik a misztikummal, a tudománnyal és a vallással is egyszerre. Minden fanatikus megkapja a magáét a Thelmától, érdemes rászánni egy kis figyelmet, mert nagybetűs Filmélményben lehet része annak, aki ad Trier látomásának 2 röpke órát.

    Értékelés: 8/10

  • Future Man pilot: A legnagyobb klasszikusokra épít az új időutazós sorozat

    Nagy múltú klasszikusoktól kölcsönözni nem szégyen, ugye? A Future Man című sci-fi vígjátéksorozat első évada a Hulun vált elérhetővé november 14-én, mi pedig meg is néztük az első részét. Spoilerek nélkül elárulhatjuk, hogy Seth Rogen és Evan Goldberg sorozata igencsak jól sikerült! A produkció története erősen támaszkodik Az utolsó csillagharcos című filmre, tekintve, hogy a főszereplő itt is kiakaszt egy videojátékot, aminek a vége egy futurisztikus utazás lesz. Ezen kívül komoly kikacsintásokat kap a Vissza jövőbe, a Terminátor franchise és a Ponyvaregény is, így a nosztalgiára vágyó tévénézők biztos megtalálják a számításukat ezzel a produkcióval.

    A Future Man úgy nyúl le elemeket több klasszikus filmből, hogy ennek ellenére is vicces és szórakoztató tud lenni. A főszerepben azt a Josh Hutchersont láthatjuk, akit az Éhezők viadala nézői az elmúlt években eléggé megszerettek, a színész jól is hozza a pilotban a kissé esetlen, lúzer srác karakterét. A történet Josh Futtermanről szól, aki egy kutatólaborban dolgozik takarítóként, amikor pedig van egy szabad perce is, egy olyan videojátékot tol, amelyet még senki nem tudott kiakasztani. Egy nap azonban rámosolyog a szerencse a fiatal gamerre, befejezi a játékot. A szobájában pedig ott terem két általa jól ismert harcos, akik világmegmentő kalandra hívják.

    future-man-pilot2

    Az első epizódban a főszereplők 1969-be repülnek vissza, hogy megakadályozzák azt a kissé bizarr eseményt, amely elindítja a lejtőn az emberiséget. A Josh mellé társuló jövőbeli harcosok egyébként nagyon élnek az első epizódban, a Wolfot játszó Derek Wilson részéről elég, hogy kemény, Eliza Coupe (Tiger) viszont lopja a show-t. A színésznőnek jól mennek a szitkomok, hiszen olyan szériákban láthattuk már, mint a Jóbarátok-pótlék Happy Endings, és a Future Man esetében is megy a színésznőhöz ez a kissé komolyodó figura, amiben már sokat láttuk.

    Nagy kérdés, hogy az évad hátralévő részében mennyire fognak vissza-visszanyúlni a filmes elődökhöz az időutazós sorozat készítői, bár meg kell hagyni, hogy a pilot 30 perces játékideje alatt nagyon működtek a kikacsintások, főleg a Vissza a jövőbe kapcsán húztak váratlant az alkotók.

    future-man-pilot3

    Mostanában az időutazós sorozatok kezdenek beszürkülni, hiszen a Doctor Who is nagyon érdektelen lett, valamint a Timeless és a Frequency című szériák se tudtak maradandót alkotni. A Future Man úgy hoz élvezhető tartalmat a sci-fi palettára, hogy a kezdésben túl nagy kockázatot nem vállal, ennek ellenére nagyon működik az egész. Kijelenthető, hogy még a látvány is hozzátesz pár vicces momentumot a sorozathoz, a helyenként eltúlzott, retro szűrők ugyanis jól áthozzák a különböző korok vizualitását.

    A Future Man első része nem okoz csalódást, mindenképp kötelező néznivaló, még úgy is, hogy a pilot első pár perce döcög és kis türelemre van szükség ahhoz, hogy a történet igazán kibontakozzon. Az időutazós filmek ‘hardcore’ rajongóinak és kazuár nézőknek is ajánlott a Hulu újdonsága, a legfontosabb tanulság pedig, hogy még a bugyuta humoráról ismert Seth Rogen is képes vállalható tartalmat letenni az asztalra, ha hagyják kibontakozni.

    Értékelés: 8/10

  • NieR: Automata, az év meglepetése?

    A Földön átvették az uralmat a gépek, az utolsó emberi DNS-minták a Holdra kerültek, és egy szexi androidra, 2B-re maradt a robottársadalom lebontása, hogy aztán az emberek visszatérhessenek a Földre egy gigászi lombikbébi program keretében.

    Nagyjából így lehet bemutatni a NieR: Automata történetét. A játék az előző Nier epizód folytatása, és spinoff a Drakengard szériához. A program első ránézésre egy Bayonetta klónnak tűnhet, de már amikor először elé huppanunk a PS-nek, kiderül, hogy nagyobbat nem is tévedhetnénk.

    Ahogy mindenki más, a trailerek alapján egy szimpla hátulnézetes akciójátékra számítottunk, viszont már az első misszió után rájöttünk, hogy a NieR: Automata nem akarja magát semmilyen játékstílushoz kötni. Vannak benne a régi arcade játékhoz, az Asteriodshoz hasonló missziók, ahol egy repülőből kell a szembejövőket szétlőni. Ezenkívül olyan részek is vannak, ahol agyamenten gyilkolászhatunk a világban, és platformer szegmensek is, ahol ide-oda kell ugrálni a halálos veszedelemben.  A stílusváltások nagyon folyékonyan történnek, és egy rövid bejátszás, illetve egy kameranézet-csere után már tudhatjuk is, hogy melyik játéktípus következik.

    Nier 2

    Az akciódús kalandozások mellett RPG-s részek is vannak a játékban, ráadásul miközben a történetet visszük, felfedezésre is van alkalmunk a játék nyitott területein. Emellett igencsak pörgős buletthell részek és boss harcok tarkítják a játékmenetet, tehát a készítők fogtak minden játékmenetet, stílust, ami csak létezik, és összegyúrták egy gigászi programba. Nem csoda, hogy ennyi minden van benne, hiszen a NieR: Automata végigjátszása közel 40 órát vesz igénybe. A játéknak ezenfelül 25-féle befejezése van, plusz egy bónusz finálé, ami pusztán csak poénból került a játékba.

    2B a lenge öltözetével és precíz kardsuhintásaival gyorsan megkedvelteti magát a játékossal. Ha a főszereplőnk külleme nem lenne elég vonzó, ennek tetejében még egy nagyon ütős és magával ragadó történetet írtak a karakterünk köré. A történet nem csak izgalmas és jól felépített, de még drámai is. Ráadásul a vegyes felvágott játékmódokhoz is tökéletesen passzol. Plusz, akinek egy játékban a sztori a legfontosabb, az biztosan nem fog csalódni, sőt, még talán egy-két könnycseppet el is fog hullajtani a játék végén.

    nier 4

    A NieR: Automata egyedüli gyengepontja talán a nyitott világa. A bejárható zónák között van egy sivatag, egy város, egy erdő, de koránt sincs teli tartalommal, mint más játékoknál, sőt, talán egy kissé üresnek is mondhatók ezek a területek. A jó oldala viszont, hogy óriási állatok hátára is ülhetünk, ráadásul ezekkel keresztülvágtázhatjuk a környezetet. Az állattársaink még driftelni, azaz csúszkálni is tudnak futás közben, tehát van egy kis extra tennivaló miközben lovaglunk, feltéve, ha menőn akarunk kinézni.

    Az ellenfelek, mint már említettük, robotok, és ahogy haladunk előre a játékban, egyre nagyobb monstrumokká lesznek. A játék elején még kis, cuki maszkos robotokat kell legyűrnünk, majd később már akkora óriásokat kapunk, hogy a méreteik a környező házakéval vetekednek. Ámde nem a méret a lényeg, mert a kisebb típusú robotok is elkezdenek egyre keményebb harci gépezetekké válni, és újabbnál újabb módszerekkel akarják 2B-t a roncstelepre kényszeríteni.

    Nier 3

    Talán a legötletesebb robot a pajzsos, ami – mint a neve is mutatja – egy pajzsot tart maga előtt, és komótos tempóban halad felénk. Ha viszont szétütjük a pajzsot, teljesen kamikaze módra vált az ellenfél, és a két puszta fémkezével, őrült módjára csapkodva tör a kibernetikus életünkre.

    Amikor óriásrobotokkal harcolunk, olyan bossfightokra kell számítani, mint a Dark Souls franchise-ban, csak egy-két bullethell résszel a harcok közben. Egy rossz gurulás a harc közben, és végünk, de az óriások sem halhatatlanok, és ha kitapasztaljuk a rosszakarónk harcfázisait, egy-két próbálkozás után véget is vethetünk a szánalmasan programozott életüknek. Sőt, ebben a játékban nem pusztán mögé kell állni az ellenfélnek és csapkodni a farát az óriáskardunkkal, hanem mondjuk az óriási fegyvereit kell harcképtelenné tennünk a verekedésünk közben, így többféle módja van a rosszakaróink kioltásának, nem csak egy.

    Ugyan az androidlány, 2B körül forog a játék java, nem feledkezhetünk meg a társairól sem. Számos mellékszereplő mellett van egy kis lebegő robottársunk, a Pod névre hallgató felderítőandroid. A kis fickó nem csak segítségével bombázza a főhősünket, hanem folyamatosan aktív résztvevője a harcoknak. Kinek ne kéne egy automatizált lézerágyú 10 centire a fejétől?

    Nier 5

    A játék megjelenése gyönyörű, bár 2017-es játékhoz képest egy kicsit szolidabb a részletesség terén, és éppen emiatt egy középszerű játéklaptop is képes elfuttatni a programot gond nélkül. A program színpalettája egyébként nagyon különös, talán egy picit fakó, és a színek sem olyan hevesek, mint lehetnének. Sokan akadékoskodnak, hogy nem túl szép a játék megjelenése a színek miatt, de szerintem egész jó, bár engem a Fallout szériában sem zavart a rusnya színösszhatás.

    A játék zenéje valami fenomenális. A háttérzenével nagyon nagy kockázatot vállaltak, hiszen a szokásos instrumentális zenétől elszakadva, egy énekesnőt, Emi Evans-t bíztak meg, hogy hangjával ékesítse a játék atmoszféráját. Voltak, akiknek ez nem tetszett, mert a művésznő többnyire csak törzsi jellegű vokálozásokat csinál, egy-egy elnyújtott á-t vagy ú-t, bár ez is sokat erősít a játékon, és rengeteget segít a beleélésben.

    Összességében, egy igazi mestermű lett a NieR: Automata. A bullethell részek nekem annyira nem tetszettek, de ezen kívül igazi etalon lett a játék, és nem fog csalódást okozni. Még annak is ajánlom, aki nem ismerős a NieR-univerzumban, mivel mindent elmagyaráz nekünk a játék. A program elérhető digitális másolatban a Steam kezelőfelületén pc-verzióban, konzolon pedig dobozban megrendelhető akármelyik számítógépes boltból.

  • Vélemény: Spielberg kontra Spielberg árnyéka

    „I’m just the shadow of the man I used to be” („Csak az árnyéka vagyok a férfinak, aki egykor voltam”), énekelte a már beteg Freddie Mercury. Ő elment, de a dal maradt, és ez a szövegrész mindig visszatér az életembe.

    Akkor is ezt éreztem, mikor a Spielberg által finanszírozott legújabb dínófilmet megnéztem. Látványos CGI-jelenetek, jóképű, izmos főhős, és… ja, bocsánat, semmi több… Annak idején az első filmmel kapcsolatban is voltak fenntartásaim, de abban még voltak színészek! Jeff Goldblum zseniálisan hozta a káosz-kutató figuráját, Sam Neill a tudóst, és még a gyerekek is hitelesebbek voltak az új verzió fiataljainál.

    A történet sablonos és kiszámítható, a félelemkeltés szánalmas, szinte várjuk, hogy tépjen már szét valakit az egyik Velociraptor!!! A befejezés: már nem is emlékszem rá…

    Miért adjuk a nevünket egy felejthető tömegfilmhez? Pénzért. Egyszerű.

    Az az igazság, hogy ez kell. Erre van igény, ezt fizetik meg. Nem kellenek már a Tarantino-féle elmés dialógusok, a cameroni látványvilág, és nem kellenek színészek sem. A mozi már rég nem az, aminek teremtették. Talán csak túlképeztük magunkat, és vágyunk az újabb és elgondolkodtató ötletekre, szeretnénk még nevetni és szörnyülködni, érezni és meghökkenni, sírni és megnyugodni, felszabadulni és beleélni magunkat a világba, melyet a rendező teremt. Azt hiszem, a hiba bennünk van. Sebaj, marad a könyv, a színház és a valóság…

    A cápa láttán görcsösen markoltuk a fotel karfáját, az E.T. melengette gyermeki szívünket, a Schindler listája pedig elgondolkodtatott. Mi van mostanság önnel, kedves hollywoodi sztárrendező, a legnagyobbak egyike, a név, aminek hallatán mindenki felkapja a fejét?

    Javaslom, hogy Dagobert bácsi másszon ki végre aranytallér medencéjéből, üljön be a rendezői székbe, és vegyen példát a 80 feletti Clint Eastwoodról, vagy csak nézze meg az Amikor énekes voltam című filmet Depardieu-vel!

    Cs.P.