Címke: vallás

A beginák titkos élete

Egy „érinthetetlen” hely a városon belül, ahol nők önállóan élhettek, dolgozhattak, és nem tartoztak elszámolással sem az egyháznak, sem a polgári hatalomnak. Ezt jelentette a beginázs szó. A 12. század közepén megjelent különleges női csoportosulás, ami már-már külön „mikrotársadalmat” alkotott, és az ott lakók saját szabályaik szerint éltek. A középkori Európa egyik sajátos egyházi-társadalmi jelenségének, „alternatív” női mozgalmának tagjai pedig a beginák.

Kik voltak a beginák, akiket sem a laikusokhoz, sem a szerzetesekhez nem lehet besorolni?

„Aline Kiner egy ismeretlen középkorba vezet bennünket, Szép Fülöp uralkodásának jelentős történelmi eseményeit valóságos és fiktív szereplők élettörténetével összekapcsolva. Merész hősnői korukat megelőző feministák, akik lenyűgözően izgalmas életet élnek.” (részlet Aline Kiner A beginák éjszakája című regényének fülszövegéből)

A középkori női mozgalmak és rendek története az átlagolvasó számára kevéssé ismertek. Pedig a begina mozgalom nagyon érdekes, bár végül sikertelen próbálkozás volt, ami a nők önállóságára irányult.

Mi különbözteti meg az apácát a beginától? Hiszen nőket összekapcsoló vallási közösségekről beszélünk, azonban a különbség sokkal nagyobb, mint gondolnánk.

A beginák, az apácákkal ellentétben, nem tettek fogadalmat, kétkezi munkával, ritkább esetekben tanítással, földműveléssel és betegek ápolásával foglalkoztak. Élhettek a beginaudvaron kívül saját otthonukban, férjhez mehettek, ha szerettek volna. Ők döntöttek ebben. Azonban a legtöbbjük egyedülálló vagy megözvegyült nő volt.

A begina elnevezést és a mozgalom megalakulása több eseményhez és személyhez is köthető. Eredetüket néhány forrás Szent Begára vezeti vissza. A legújabb kutatások azt valószínűsítik, hogy a latin benigna („jószívű, jóságos”) szóból eredeztethető a mozgalom tagjainak neve.

Otthonuk a beginaházak, később beginaudvarok voltak, ahol eleinte valószínűleg csak néhány nő élt együtt, valamelyikük saját lakhelyén. Majd később, ahogyan egyre többen csatlakoztak hozzájuk, lassan kialakult az általunk beginaudvarokként ismert épületegyüttes, amelyet árok vagy kerítés választott el a településektől. Kápolna és kórház is gyakran tartozott ezekhez az udvarokhoz.

Ők maguk választottak „főnökasszonyt”, ellentétben az apácarendekkel, ahol az egyház nevezi ki az erre megfelelő személyt, és egyben felügyeli is a rend működését.

„Regulájukat maguk alkották, ezekben egy-egy beginacsoport célját, az együttélés szabályait, külső megjelenésüket és vallásos kötelezettségeiket rögzítették.” (Kerta-Szabó Ildikó: Középkori útkeresők)

borító: nagy Gábor könyv: Aline Kiner – A beginák éjszakája

A beginaközösségek működését a 17-18. századig lehet nyomon követni, főleg külső szemlélők írásai alapján (pl. a katolikus egyház papjai), akik gyakran pápaellenes szektának írják le ezt a „nem hétköznapi” női csoportot. Sokan támadták őket, de ugyanennyi támogatójuk is akadt. 1233-ban IX. Gergely pápa elismerte a közösség létét, bár nem közvetlenül, csak a Gloriam virginalem bullájában. Folyamatosan próbálták őket valamilyen külső szabályrendszerbe szorítani, főleg az egyház képviselői, hiszen sok olyan cselekedetük volt, amely a kor hierarchiájába már nem fért bele.

„A XIII. század végétől büntető-intézkedéseket hoztak ellenük. A vienne-i egyetemes zsinat (1311–12) elítélte őket, XXII. János pápa pedig 1318-ban eltörölte a beginák intézményeit, kivéve azokat, amelyek csatlakoztak valamely kolduló rend harmadrendjéhez, így elsősorban a ferencesekhez vagy a domonkosokhoz.” (Kerta-Szabó Ildikó: Középkori útkeresők)

A források szerint egy bizonyos Marguerite Porete nevű beginát máglyán elégettek írásaival együtt. Lefordította a Bibliát, Párizsban nyilvánosan prédikált, és terjesztette saját írásait (közülük a legismertebb Az egyszerű lelkek tükre, melyben lelki gyötrődéseiről ír). Ez a fajta lelki és spirituális önállóság túl „sok” volt a kornak, amelyben élt. Az ő története is megjelenik a regényben.

Ha még többet szeretnétek megtudni a beginák életéről, érdemes elolvasni az általam is idézett Kerta-Szabó Ildikó Középkori útkeresők című tanulmányát (lent megtalálható a link).

Illetve, ha egy izgalmas történetbe ágyazva szeretnétek még jobban megismerni ezeknek a különleges nőknek az életét, akkor Aline Kiner A beginák éjszakája című regényét ajánljuk figyelmetekbe, amelyet most 35% kedvezménnyel rendelhettek elő a galaktikabolt.hu-n.

Forrás: Kertai-Szabó Ildikó: Középkori útkeresők

Aline Kiner: A beginák éjszakája

https://galaktikabolt.hu/termek/a-beginak-ejszakaja/

június 14, 2021
A régi és az új istenek harcánál ritkán látni izgalmasabbat

8 rész után véget ért a Starz legújabb nagyszabású sorozatának, az Amerikai isteneknek az első évada és már ennyi alapján kijelenthető, hogy Neil Gaiman klasszikusát méltóképp ültették át a kisképernyőre. A produkció olyan, mint egy impresszionista festmény, jól esik tűnődve nézegetni, de azért a felszín alatt igen komoly konfliktusok húzódnak, amelyek viszont a nézői visszhangok alapján sokak feje fölött elszállnak. Az Amerikai istenek alapvetése igencsak egyszerű, a régi istenek közül az egyik, akit Szerda néven ismerünk meg az elején, háborút hirdet az újak ellen, akik legfőképp technikai vívmányokat képviselve hajtják igába az embereket.

A főszereplő Árnyék, aki hétköznapi emberként találja magát az istenek viszályainak kellős közepén, miután az egész élete összeomlik. Ő a börtönből frissen szabadulva azzal szembesül, hogy neje meghalt, ráadásul egy fura alak munkát ajánl neki, Szerdának pedig nehezen lehet nemet mondani. Innentől kezdve az Amerikai istenek gyönyörűen bontakozik ki, láthatjuk sok szemszögből és sok vallás által megközelítve, hogy mit jelent a halál és, hogy milyen visszatérni onnan a kvázi élők közé. A sztori két szálon fut, az egyiken Árnyék és Szerda igyekeznek minél több istent maguk mellé állítani, a másikon pedig egy leprikon és a főhős – már említett – élőhalott neje próbálnak a konfliktusukat jelentő mondat végére pontot tenni.

Az Amerikai istenek tehát két road movie-t is magába foglal, rendkívül sokszínű és misztikus karakterekkel vegyítve. Az évad egyik csúcspontja, amikor egy öregasszony meg talál halni és a végelszámolás során megmérettetik, hogy elég jól élte-e az életét. De a sorozatban megjelenő, A szökésből ismert Peter Stormare cefet jól hozza Szerda leendő „kalapácsát”, a modern istenek mellékszereplői közül pedig egyértelműen kiemelkedik a Médiát játszó Gillian Anderson, aki az X-Akták után megmutatta, hogy simán képes Scullyt a háta mögött hagyni.

Ki kell még emelni rajtuk kívül a dzsinnt és Salim történetét, akik további sokszínűséget tudtak csempészni a sorozatba, egy-két grafikus jelenettel minden bizonnyal meg is sikerült hökkenteniük a nézőközönséget. Ian McShane castingolása is telitalálat volt, a színészlegenda és a The 100-ből érkezett – hozzá képest – újonc Ricky Whittle párosát megdöbbentően jól esik nézni. A másik szálon Mad Sweeney és a halott feleség is kitesznek magukért, az egyik, a múltban játszódó, telepesekről szóló epizódban különösen közel kerülhet a két karakter a nézők szívéhez. Azért is izgalmas, hogy mi történik velük, mert annyira különbözőek, hogy a súrlódásaik mindenféle poénkodás és egysoros nélkül is viccesen hatnak.

A borzalmas főcímtől eltekintve az Amerikai istenek vizuálisan is hihetetlenül jól össze lett rakva, látszik rajta Bryan Fuller keze nyoma, itt-ott visszaköszönnek ismerős motívumok és megoldások a Hannibalból és a Pushing Daisiesből is, de ez legyen a produkció legnagyobb „hibája”. Az alkotó képes arra, amire a tévések közül csak nagyon kevesen, hogy a képi világgal is történetet meséljen el, és a fényképezés által hozzátegyen a karakterekhez és építse/rombolja őket egy-egy jól eltalált snittel. Meg kell becsülnünk Fullert, mégpedig erősen, a hozzá hasonló zsenik leginkább a filmes iparban szoktak inkább dolgozni és nem a kisképernyőn.

Az Amerikai istenek rendkívül jól építi fel a saját mitológiáját, az ember át tudja érezni, hogy a régi istenek miért lázadoznak az újak ellen. A vallásosság rendkívül erősen áthatja a szériát, és annak megkérdőjelezése is. Mindemellett érdekes és visszatérő megoldás, hogy a történet a régmúltban is csordogál, de ezt egy percig nem lehet időhúzásnak tekinteni, minden jelenetnek helye és jelenetősége van a produkcióban.

Azért persze WTF-jelenetek is vannak bőven, ott van például az a nő, aki szó szerint képes akár egy nagyszobányi embert is magába szippantani, de korántsem lehet ráfogni az Amerikai istenekre, hogy a szexualitás ábrázolásával öncélú lenne. Kell az ilyen, el is várjuk, főleg, hogy a Starzon futott korábban a Spartacus című botránysorozat, amelyben a gladiátorok az egyik jelenetben még egymás vérében fürdöttek, aztán nőkkel bújtak ágyba… Kellenek az ehhez hasonló, bevállalós sorozatok, másképp nagyon ellaposodna a tévéipar.

Ahogy az a kritika elején már említve lett, sokan felhozták az Amerikai istenek kapcsán, hogy a sztori zavaros, nehezen érthető, nem kerülnek a helyükre az építőkockák. Ez az évad elején lehet, hogy így volt, a 8. rész végére azonban rengeteg minden értelmet nyert és még egy-két fontos választ is megkaptunk, például, hogy melyik isten Szerda. Az írók tehát megállták a helyüket, fel tudtak építeni egy logikus, összefüggő és izgalmas első szezont, amelyben túlcsordult a misztikum. Pár, a jelenkort kínzó dolog is felütötte a fejét egyébként ebben az etapban, feltűntek például a műemlékeket romboló ISIS-terroristák és komoly hangsúly helyeződött arra, hogy az emberek elfeledkeztek a régi istenekről és a cyberistenekre, valamint a katolicizmusra váltottak. Amellett ugye, hogy rengetegen lettek ateisták. Az isteneknek ennek ellenére áldozat és imádság kell, szóval indirekt módon a hitetlen nézők is kaptak egy kis leckét.

Az évadfináléban nagyon jól működött annak a bemutatása, hogy a vallásos embereknek a hit milyen sokféle lehet. Jézus feltűnt például színesbőrűként, mexikóiként, glóriával a fején és még egy csomó változatban.

Az Amerikai istenek közel sem olyan nehéz és megemészthetetlen néznivaló, mint az sokaknak tűnik, abszolút élvezhető és érthető sorozat. Talán hiánypótló is, és Neil Gaiman eredetijét is hűen és felismerhetően követi. Mindez azonban nem baj, mert a színészek jórészt brillíroznak, a képi világ is becsatlakozik a történetmesélésbe, így az évad egy sima 9/10-es élmény. Jöhet a folytatás, minél előbb!

(Megjegyzés: remélhetőleg a magyar nézőközönség is felfedezi az Amerikai isteneket 1-2 évadon belül, mert legalább annyira hype-ra érdemes széria lesz még ebből, mint amilyenné a Trónok harca kinőtte magát.)

június 23, 2017
The Leftovers évadpremier: És harmadnapon feltámadt

Napjaink legalulértékeltebb drámasorozata a The Leftovers, melynek harmadik, befejező évada április 16-án mutatkozott be az HBO-n. Ez az a történet, amely képes az embert egy derűs nyári napon is kegyetlenül lehúzni, ugyanis mind a történet, mind pedig a karakterek rendkívül depresszívek, de cserébe jól megírtak. Damon Lindelofék szériája az első évad után a másodikban még magasabb minőséget hozott, simán ki lehet jelenteni, hogy a 2. etap összes része oktatott. De olyan szinten, hogy a Lost nézői simán nosztalgiát érezhettek, ugyanis legutoljára az ABC klasszikusa tudott ennyire csontig hatoló sztorit prezentálni. Most a 3. évad premierje se okozott csalódást szerencsére, a The Leftovers megint odacsapott.

Az új rész konkrétan egy olyan, 1800-as években játszódó jelenettel kezdett, mely a fehérbe öltözött Guilty Remnants szekta elődjeit mutatja be, mindenféle dialógus nélkül. A készítők elmondása szerint ezt a cold opent rövid időbe telt leforgatni, mindössze három és fél napba, ellenben több hónapos tervezgetés előzte meg a forgatást. A kosztümök és maga a helyszín tényleg tökéletesen korhű lett, 2-3 perc alatt együtt lehetett érezni annak a kornak a hátrahagyottjaival. És talán ezért is érdemes dicsérni legfőképp a The Leftoverst, mert nagyon okosan építették fel az írók a sorozatot, mely már az első évadában sokkal jobbra sikerült, mint az alapul szolgáló regény, melyet Tom Perrotta írt.

Ennek megfelelően az évadpremierben vissza-visszanyúltak az előzményekhez, főleg a főszereplő, Kevin 2. évados feltámadása borzolta a kedélyeket, de egy emlékezetes karakter is visszatért az 1. szezonból. Az epizód ahhoz képest, amit várni lehetett, igencsak optimista hangvételűre sikeredett, pedig Liv Tyleréket az elején aránylag brutális módon törölték ki a szériából. A háttérben ráadásul ott rejtőzött egy következő fenyegetés, hiszen a Christopher Eccleston által alakított pap újfent valami eseményt vár, melynek hatására a templomja úgy megtelik, hogy az emberek be se férnek az épületbe.

Kapunk mindent, ami a The Leftoversre amúgy is jellemző: fanatikusokat, tömegverekedést, egy csomó vallási és misztikus kérdést, ami azonban a legörömtelibb, hogy a tetejében még egy iszonyú cliffhangert is. Ami után az ember rögtön nézné tovább az évadot. A már említett Lost óta nem nagyon volt ilyen, hogy egy sorozat ennyire keményen beültesse az embert a hintába, de az HBO drámájának sikerült. Mindemellett muszáj kiemelni a színészeket is, Eccleston mellett Justin Theroux és Carrie Coon is lubickolnak a szerepükben, ráadásul ebben a szériában is fontossá vált a karaktereknek otthont adó város, Miracle is. Ez ugye egy olyan település, melyet az elragadtatás megkímélt, így innen senki nem tűnt el, de egyéb csodák is történtek a városkában.

Jó egyébként látni, ahogy a szereplők nagyjából túl tudtak lépni azon, hogy a népesség 2 százaléka szőrén-szálán eltűnt, bár azért eltelt pár év azóta. Érdekes lesz azt is megfigyelni, hogy az írók kezdenek-e az első évados, nagy hype-ot kiváltó próféta gyerekével, akit Kevinék örökbe fogadtak. De a harmadik évad premierjének nagy tanulsága, hogy a The Leftovers készítői senkit és semmit nem felejtenek el, bármikor visszarángathatnak a szériába egy-egy olyan elemet vagy karaktert, akiről mi már régen elfeledkeztünk.

A The Leftoversben a legdrámaibb pillanatokban mindig feltűnik egy, a sorozathoz komponált szám, melyet Max Richter alkotott meg. A produkciónak ez a motívum legalább annyira a védjegyévé vált, mint a depresszív hangulata. Rengeteget, legalább 1-2 pontot hozzátesz mindig az értékelésnél, ha ez a zene elhangzik az épp aktuális részben.

A sorozatról Damon Lindelofék elmondták, hogy könyves szerkezetben képzelik el a történet elmesélését. Az első évad a bevezetés, a második a tárgyalás, a harmadik a befejezés. Így számíthatunk arra, hogy a következő hetekben a készítők rendesen lezárják majd a szálakat. Az biztos, hogy iszonyú nagy, mondhatni tökéletes élmény volt újfent The Leftoverst nézni. Értékelés: 10/10

április 20, 2017
The Discovery: Van élet a halál után?

A The Discovery nevű brit-amerikai film igencsak biztató alapsztorival keltette fel a sci-fi rajongók figyelmét: a történet szerint egy tudós tudományos eszközökkel bebizonyította, hogy van valami a halál után. Erre az emberek pedig elég drasztikusan reagáltak, ugyanis milliók lettek öngyilkosok, bízva abban, hogy ami a jelenlegi szenvedéseik után következik, talán jobb. A The Discovery-t a Sundance Filmfesztivál keretein belül mutatták be, azóta a Netflixen is elérhető a film, a főszerepekben pedig olyan ismert arcok tűnnek fel, mint Robert Redford, Rooney Mara, Jason Segel az Így jártam anyátokkal című szitkomból és Jesse Plemons a Friday Night Lightsból.

Elég sötét, depresszív, de ugyanakkor filozofikus kérdéseket taglal ez a 2017-es sci-fi, mely tempójában talán az Arrival című filmhez hasonlítható, de mélységeiben kissé elmarad attól. Az emberiséget régóta érdekli, hogy mi van a halál után és a The Discovery ad is erre egyfajta választ, mely spoilerek nélkül talán a buddhista gondolkozáshoz hasonlítható. Foglalkozik a film az öngyilkossággal, azzal, hogy egy csomó ember abban látja a megoldást a jelenlegi problémáira, hogy az ismeretlenbe menekül. Ennek ellenére a The Discovery erősen kidolgozatlan marad, és az érzelmi hullámvasút ellenére is kihagyott ziccer a film. Lehetett volna ez egy alapmű, olyan komoly gondolatkísérlet, mint mondjuk a 21 gramm, az alkotás azonban a színészi játékokon csúnyán elcsúszott.

Robert Redford az egyetlen, aki beleéli magát a világot megváltoztató Thomas Harbor szerepébe, a színész játékát nagyjából akkor is elnézné az ember, ha Redford a telefonkönyvet olvasná fel egy üres szobában. A többiek viszont nagyon csúnyán elmaradnak tőle. Főleg Rooney Mara az, aki csalódást okoz, a színésznő igenis Hollywood egyik nagy tehetsége, itt azonban amit művel, inkább elfelejtenénk. Közötte és az Így jártam anyátokkal Marshallja között elvileg kialakul egy szerelmi viszony, de ebből szinte semmit nem érezni. Az írók próbálják megkedveltetni a szereplőket, de nagyon nem működik az egész. Jesse Plemons is legfőképp unottnak nevezhető a szerepében, kár érte.

A The Discovery annak ellenére, hogy hiánypótló film, mégis csupán a felszínt kapargatja. El lehetett volna merülni abban, hogy mit jelent egy csomó vallásos embernek, hogy van valamiféle túlvilág. Ki lehetett volna bővebben is fejteni, hogy a tudós köré csoportosuló szekta tagjai valójában milyen emberekből álltak. Szembe lehetett volna állítani a vallást a tudománnyal, hiszen a kettő közötti átmenetről és közös pontról szólna igazából a film. Ehelyett kaptunk egy elég klisés befejezést, annak ellenére, hogy helyenként még így is lehetett izgulni azon, hogy vajon mi van a halál után. Szerencsére az írók nem süllyedtek olyan mélyre, hogy ne adjanak választ a kérdésre, de az, hogy kinek mennyire fog tetszeni a Stephen Kingre jellemző fordulat, döntse el maga.

Lehetett volna a The Discovery az év filmje is, a kidolgozatlanság miatt viszont csupán egy érdekes gondolatkísérlet lett belőle. Ennek ellenére bőven belefér egy esős hétvégi napba, hogy az élet és a halál kérdésén lamentáljunk egy kicsit, Robert Redford vezényletével. A The Discovery nem fog felkerülni az Arrival mellé a polcra, de azért helyenként jó élményeket hozott. Értékelés: 6/10

április 16, 2017
Star Wars – Egy keresztyén történet?

A legújabb Star Wars film, a Zsivány egyes karakterei korántsem azok az erkölcsileg feddhetetlen figurák, mint akikkel az eddigi epizódokban találkozhattunk, filmvégi cselekedeteik által azonban a keresztyén kultúra erkölcsi maximáját valósítják meg. A legfrissebb Star Wars történtet megtekintése után érdemes elgondolkoznunk azon, hogy van-e bármilyen egyéb kapcsolódási pont a jól ismert űropera és a keresztyénség között.

Vizsgálódásunk elején érdemes leszögeznünk, hogy a párhuzam nem merül ki annyiban, hogy a Disney jól belátott anyagi érdekeit szolgálta a karácsony előtti premier, hiszen a legnagyobb hasznot az ilyenkor eladott ajándéktárgyak hozzák a konyhára. A Disney-vel megkötött üzlet óta sokan hasonlítják George Lucast Darth Vaderhez, mert úgy tűnhet, végképp feladta addigi elveit és már csak a profitnak él. Egykor azonban Vader is jedi volt, és Lucas ebben a tekintetben hasonlít az általa megálmodott karakterhez.

A Star Wars atyja metodista családban nevelkedett, de nagy hatást gyakorolt rá a lutheránus vallás is. Saját bevallása szerint ma is hisz Isten létezésében, és ehhez híven saját vallásosságát metodista-buddhistaként definiálja. Mindennek hatása tetten is érhető alkotásain, sőt azért hozta létre univerzumát, mert egy a modern korban is jól érthető mitológiai történetet akart elmesélni. A Csillagok Háborúja nem sci-fi, nem is fantasy. Műfaját tekintve űropera, céljában azonban megegyezik a mítoszokkal, hiszen rég elfeledettnek hitt etikai normákat akar átadni a közönségnek. Ebben a tekintetben hasonlóságot mutat C. S. Lewis és J. R.R. Tolkien műveivel, csakhogy míg az említett szerzők keresztyén hitükre építenek, addig Lucast egyfajta szinkretizmus jellemezi, azaz keresi az intézményes vallások mögötti egyetemes etikai értékeket.

A legelső ilyen érték az Istenbe, mint a világmindenség intelligens tervezőjébe vetett hit. Keresztyén szemmel nézve az Erő, mint metafora sok szempontból igen jó megközelítési módja az istenségnek. A Biblia Istene mindenütt jelen van, bármikor elérhető, erőt ad a megfáradtaknak, Ő munkálkodik az ember lelkiismeretén keresztül. Másrészt azonban az Erőt nem csak a Jedik, hanem a Sithek is segítségül hívhatják, ebben a vonásában inkább a keleti mitológiával, a Jin-Janggal mutat hasonlóságot. Sajnos mindannyian ismerjük azonban a zsidóság, a keresztyénség, vagy éppen az iszlám történelmének azokat az időszakait is, mikor Isten nevében követtek el válogatott gaztetteket az emberek. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a kérdést, ma is találunk jediket és sitheket, hiszen nem egy mai szektáról mondható el, hogy csupán emberi önzőségből hozták őket létre, hiszen az alapító Isten nevét arra használják fel, hogy ők maguk meggazdagodhassanak. Míg a jedi rend és a keresztyén egyházak lényege az önzetlenségben, addig a sötét oldalé és a szektáké az önzőségben keresendő. Egy másik kézenfekvő példát a deisták és a keresztyénség viszonyából meríthetünk, hiszen egyaránt hisznek Isten létezésében ám egészen más eszmék mentén rendezik be életüket.

Lucas elkötelezett demokrata és ezt a filmjeit látva le sem tagadhatná, hiszen azokban a Galaktikus Köztársaság és a Jedi Rend képviselik az egyetemes jót, ők őrzik az etikai értékeket. Mindeközben a Galaktikus Birodalom és a Sithek – akikből egyszerre mindig csak kettő van – a diktatúra és az emberi önzőség megtestesítői. Természetes tehát, hogy a galaxist csak és kizárólag a demokráciát képviselő jedik képesek megmenteni. Mindez elsősorban azért érdekes, mert köztudott, hogy a Star Wars megalkotása során igen sokat merített Frank Herbert Dűne ciklusából, ott azonban a totális diktatúrát képviselő istencsászár az egyedüli személy, aki képes az emberiséget a megfelelő útra vezetni. A jedi rend működése is sokban hasonlít a protestáns egyházak szervezeti felépítéséhez, hiszen a jedi tanács kezében van az irányítás, míg a protestáns egyházaknál ugyanezt a szerepet szintén egy tanács tölti be, amit zsinatnak hívnak.

Az önfeláldozás keresztyén eszméje is fontos szerepet kap a filmben, hiszen végül még Anakin is eljátssza a neki kijelölt megváltói szerepét, mikor a mélybe taszítja Darth Sidioust. Az ő részéről azonban ez az önfeladás sokkal inkább szól Luke-nak, mintsem a galaxis egészének. Érdemes szót ejtenünk a jedi rend egészének önfeladó életmódjáról is, hiszen tulajdonképpen egyfajta szerzetesrendként működnek, ez a vonás azonban visszanyúlik a középkor keresztyén erkölcsi elképzeléseihez. A középkori egyházban a szerzetesek feladata tulajdonképpen az volt, hogy teljesítsék azokat a vallási elvárásokat, amiket a katonák, a nemesek, vagy éppen egy az egyszerű közemberek képtelenek voltak teljesíteni. Ez az elgondolás alapjában véve hibás, hiszen a Biblia pontosan arról beszél, hogy ezeknek megtartása egészében véve képtelenség, mégis pontosan ezért érdekes számunkra a jedi rend erkölcsisége, hiszen ők is olyan normáknak kellene megfeleljenek, amikhez az ember önfegyelme egyszerűen nem lehet elegendő. Mivel mitológiáról van szó természetes találkozunk afféle jedi szentekkel (pl. Yoda mester), ám a jedik többsége egyáltalán nem tökéletes, mindegyiküket megkísérti életükben a sötét oldal. Nem másról beszél tehát Lucas, mint a reformáció fő üzenetéről: Képtelenség megtartani a Törvényt, az csak Isten kegyelméből lehetséges. Ha egy jedi teljes összhangba tud kerülni az erővel, akkor valóban ellen tud állni a kísértésnek, és sokkal többre lesz képes, mint a kétségek közt hányódó tanítványok többsége.

A Star Wars üzenete valóban sok egyezést mutat a keresztyén tanításokkal, ám azoknak túlnyomórészt csak az emberi oldalát hangsúlyozza. Mindenkinek magának kell megválasztania, hogy melyik úton akar járni. Sith lesz és vállalja az önzőség, az önmagunkba való fordulás, a hatalomvágy személyiség torzító negatív hatásait – amelyeket a filmben a külső eltorzulása is jelez minden sith esetében. Ott van azonban a másik út is. A jedik önfeláldozása az egyetemes jó előre mozdítása érdekében, vagy éppen a lázadók kis csapatának lehetetlen küldetése a mindent uraló Birodalommal szemben. Gyermekként mindannyian jedik szerettünk volna lenni, én hiszem, hogy nem kell ezt a vágyunkat felnőttként sem feladnunk.

Szoboszlai Miklós, lelkész

február 20, 2017
Minden összefügg mindennel – Világok Útvesztője

Nehezen lehet egy cikket úgy kezdeni, mikor a bevezető mondatban szerepel a Star Wars, vallás, filozófia, thriller, krimi és a science-fiction. A fenti műfajok nem gyakoriak egymás társaságában, de nem úgy a Világok útvesztője című regényben, ahol más a helyzet.

Jogosan emlegetik e könyvet egy lapon a már klasszikussá vált, ám még mindig megosztó Da Vinci Kóddal. A Világok útvesztőjében egy rendkívül izgalmas filozofálás pörgeti előre az eseményeket, számos krimit meghazudtolva ezzel. Elsőre talán fenntartással fogadhatjuk az izgalmas és a filozófia szót egy mondatban, de minden jel arra mutat, bizony lehet vegyíteni a kettőt. A regény szerzője, George B. Marwell elképesztő tudásról ad tanúbizonyságot. Én nem vagyok sem filozófus, sem hit-tudós, de még csak történész sem, így nem tudok minden egyes részletnek utánanézni, de kérdés nélkül elhiszem mindazt, amit a lapokon látok. A rengeteg idézet költeményekből, ismert, hatalmas filozófusok tanulmányaiból jelen vannak majdnem minden oldalon, és mindig bámulatos könnyedséggel adagolja a szerző azokat. És nem csak, hogy jelen vannak, hanem szerves részét képezik az egész műnek, hiszen a „nagyon” nyomdokán lehet csak elérni a végkifejletet. Az eredeti latin, görög, vagy akár francia szövegek rendkívül autentikusan hatnak.

És valóban, maguk a folytonos filozófiai kérdések, amik övezik a művet, azok görgetik a cselekményt egyik pontból a másikba. A dialógusok inkább monológnak hatnak, a beszélgető felekből az egyik általában magasröptű beszédet tart, míg a másik a kérdéseivel érteti meg a laikus olvasóval a tényeket. Ám itt nem áll meg a Világok útvesztője – tovább megy és még többet markol. Általában ez semmilyen körülmények között nem szokott működni, itt valamiért mégis kézenfekvőnek tűnnek az egymásra épülő darabok. A kezdetben gyilkossági nyomozás hamar vallási kérdésekkel foglalkozó, titkos szervezet és összeesküvés-elméletek halmaza lesz. És ez cseppet sem baj. Minden mondatot átjár a misztikum, a folyamatos kétség, miszerint tényleg van valami felsőbb hatalom, ami mozgatja az emberek világát, vagy az egész csak szemfényvesztés. Mikor írom a cikket, még nem értem a végére a könyvnek. Ennek csupán az az oka, hogy képtelenség lenne releváns cikket írni róla, ha már tudnám a végkifejletet. A rejtélyesség, ami átitatja az egészet, rám is hatással van és félő, ha tudnám a végét, a cikk máshogyan fogalmazódna. A misztikum még mindig átjárja, még mindig nem derült fény egyik állításra sem. A regény azonban még mindig nem áll meg, hiszen belecsempészett egy jó adag tudományos fantasztikumot is. A filozófiai kérdések mellett számottevő vallási (görög, keresztény a leginkább kiemelt) témát többször a fizika törvényeivel igyekszik magyarázni. Bravúros okfejtéseket kaphatunk egyes filozófusok (Platón, Püthagorasz) ókori műveiből, s azok sci-fi-szerű, elméleti fizikában létező magyarázataiból. A legfőbb téma a valóság érzékelése, ami csaknem relatív, mint az idő. Ám az idő végtelen, hiszen, ha az idő előtt nem volt semmi, akkor maga az idő sem létezhetett, így hatalmas paradoxonba ütközünk. Tehát az elvont témák mellett a maga elvontságával a tudományos fantasztikum is kiemelkedő szerepet kap. Ahogy egy igazi thriller-nél szokás, minden összefügg mindennel, ám itt olyannyira, hogy szó szerint is érthetjük. A filozófia összefügg a vallással, ez eddig tiszta. A fizika összefügg a filozófiával, ami pedig a vallással. Végül a fizika, amely a filozófiával, illetve a vallással is összefüggésben van, betársul egy kis elméleti fizika, térdimenziók, a realitás illúziója, és számos festő, költő, művész – a regényhez kapcsolódó alkotása.

Akkor mégis mi köze van az egésznek a Star Wars-hoz?

A regény második felében feltűnik egy titokvadász, kinek becses neve James Campbell. Hogy hozzuk a regény formáját, észrevehetjük: minden összefügg mindennel. A könyvben szereplő James Campbell rendkívül jártas mindenféle mítoszban, mondákban, vallásokban, és természetesen a filozófiában. Ez szintén igaz egy Joseph Campbell nevű illetőre, aki a fent említett jártasságait bevetve megírta 1949-ben az Ezerarcú hős című alap-könyvet, ami azóta ott csücsül minden forgatókönyvíró asztalán. És, hogy még mindig továbbfokozzuk az összefüggések végtelenségét, az Ezerarcú hős volt az alapja George Lucas karaktereinek is: a Csillagok Háborúja című világhírű mozisiker megalkotásához ez elengedhetetlen volt. Ebből merít a Világok útvesztője is, és ravaszul összekapcsolja magát a könyv témáját azzal a szereplővel, kinek tiszteletére egy igen eszes karaktert hozott létre.

A Világok útvesztője egy csavaros thriller, gazdagon meghintve a világot mozgató kérdések kibeszélésével, és számos sci-fi elemmel, ami még rejtélyesebbé teszi az egyébként is misztikus atmoszférát.

december 23, 2015
Top 10 vallás a science-fiction világából

Kicsit késve bár, de a következő top tízes listában a vallásokról lesz szó. Pontosabban olyan vallásokról, amik a science-fiction történetekben fordulnak elő.

(tovább…)

május 26, 2014
Isten kifürkészhetetlensége

Már az ősemberek között is voltak, akik csodálattal tekintettek fel a csillagos égboltra. Közülük valószínűleg a sámánok, a spirituális vezetők el is gondolkoztak rajta, van e ott fent valamilyen erő, esetleg valaki, ami vagy aki életüket irányítja. A bálványok, az ősök szellemeinek imádásából később kialakult a politeizmus, majd a monoteizmus. Bár az istenek változtak, egy örök: tudni akarjuk, van e valamilyen erő, mely életünket irányítja. (tovább…)

május 8, 2014