Címke: utolsó háború

  • Földönkívüli hidegháború

    Kir Bulicsov Utolsó háború című regénye egy igazi vérbeli klasszikus sci-fi. Ugyanakkor egy trükkös regény is, amely megszédít minket, és annak idején szükségszerűségből becsapta a cenzorokat is.

    A felütése igazi SF alaphelyzet. Az ember már meghódította a világűrt, a csillagok között jár, még idegen fajjal is találkozott. A műszerek egyik fel nem fedezett csillagrendszer bolygóján nukleáris robbanásokat érzékelnek. Egy bolygó emberhez hasonló lakói kirobbantották az atomháborút, és elpusztították az életet. A Szegezsa személyzetének fel kell derítenie a bolygót, meg kell tudnia, hogy mi történt, és megmenteni a katasztrófa áldozatait.

    A felderítő akciót izgalmasabbá teszi, hogy a korábban megismert, tőlük merőben eltérő faj két tagját is a fedélzetre kel venniük, akik különleges technológiával rendelkeznek: képesek a holtakat életre kelteni. Az idegen bolygón nem találnak túlélőkre. de egy kis szigeten sértetlen maradt testet fednek fel.

    Ebből az alaphelyzetből már sejteni lehet a folytatást, de valójában a regénynek ennél sokkal több. Valójában nem az idegen bolygón játszódik.

    A regény a hidegháború alatt íródott, amikor a háborús hisztéria és az atomháborútól való rettegés a mindennapok része volt. Két atomnagyhatalom feszül egymásnak, A két nagyhatalom olyan mennyiségű nukleáris estközt halmozott fel, amely többszörösen elpusztíthatta volna a civilizációt. A pengeélen táncoló békét a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” elve biztosítja. Azaz atomháború mindkét fél teljes pusztulásával járna, emiatt nem lehetne győztes, s így azt nincs is értelme megindítani.

    A két nagyhatalom nem ütközik meg nyíltan, titkolt háborújukat exportálták más országokba, a koreai majd a vietnami háború a két nagyhatalom burkolt összecsapásainak színhelye.

    Mindeközben az átlagemberek próbáltak normális életet élni, nem törődve az állandó fenyegetettséggel, és azzal a ténnyel, hogy a háborút nem csak az őrült emberi akarat, de egy véletlen műszaki hiba is kirobbanthatja. Eközben mindkét nagyhatalom a béke őrének szerepében tetszeleg, miközben a másikat vádolja háborús uszítással.

    A volt keleti blokkban a science-fiction egyfajta menekülés volt a cenzúra elől. Amiről nem lehetett nyilvánosan beszélni, azt az SF köntösébe bújtatva bátran meg lehetett írni. Bár a Szovjetunió, a béketábor vezetője mélyen elítélte a háborút és az atomfegyvereket, ez nem akadályozta meg abban, hogy a világ legnagyobb készleteit halmozza fel azon a jogcímen, hogy a másiknak is van. (Természetesen a másik oldal is ezt csinálta.)

    Az atomháborút, a nukleáris katasztrófát, mint témát a hatalom nem nézte jó szemmel, hiszen kínos kérdéseket szültek volna. De ha az atomháború egy másik bolygón történt meg? Azzal nincs semmi probléma.

    Így Bulicsov regénye is átkerült a galaxis egy másik pontjára, egy idegen viláűgra. Egy idegen civilizáció nem tudta megfékezni démonait és nukleáris holokusztban elpusztította önmagát. De ahogy fogynak a lapok, úgy erősödik bennünk a gondolat, hogy nem egy másik bolygón, hanem valójában a Földön vagyunk. Hiszen a történelmi helyzet a szemben álló népek, a társadalom színvonala is a Föld tükörképe. Mint Zsoldos Péter Viking Trilógiája: bár egy idegen bolygón vagyunk a távoli jövőben, az ott leírt világ az emberiség régmúltja.

    Az utolsó háború

    Adott egy maroknyi ember, akinek szembe kell nézni egy atomháború brutális következményeivel. Bár a történet szerint az emberiség túllépett ezen a korszakán, és ennek megfelelően némi fensőbbséggel néz az elpusztult civilizációra, a tudatalattinkban ott motoszkál, a minket fenyegető veszély. Hiszen a könyven a két fajt gond nélkül lehet cserélni: a felfedezőket egy idegen fejlett fajra, az elpusztult népet az emberiségre.

    Olvassuk a könyvet és a z SF történet átalakul dokumentumregénnyé. Felismerjük a társadalmi helyzetet, a politikai fordulatokat, a z idegeneket mozgató motivációkat. Gond nélkül siklik át a történet a Földre, ismerünk rá politikai csoportokra, és a karakterekben felismerjük vezetőink tulajdonságait. Bár a történet egy elpusztult civilizáció mutat be, zsigereinkben érezzük, hogy mi még ez előtt vagyunk. Még most is, közel ötven évvel a könyv megjelenése után is aktuális.

    A szembesítés mellett ott vannak a morális kérdés is. Ha rendelkezésünkre áll a technológia, van-e jogunk feltámasztani egy önmagát elpusztító civilizációt? Hiszen mi akadályozza meg, hogy újra elkövesse? A feltámasztással, és a következményekkel való szembesítés nem biztos, hogy elég a változáshoz. De az érem másik oldala, hogy z áldozatok többsége valódi áldozat. Nem kértek a háborúból és nem akarták a háborút, amely elpusztította őket. Miért bűnhődjenek ők is más vétkeiért.

    Bulicsov regénye közel ötven éves. Igazi klasszikus, de sajnos semmit nem vesztett az aktualitásából. Olvasása közben ugyanazt a gyomorszorító érzést kapjuk, mint megírása idején.

  • A pusztulás szükségszerűsége, avagy exportált hidegháború

    1942. december 2-án a Chicagói Egyetem sportpályája alatt néhány tudós megépítette a világ első atomreaktorát és elvégezték a világ első irányított nukleáris láncreakció kísérletét. Ezzel a kísérlettel elkezdődött a Földön az atomkorszak. Ma már hihetetlennek tűnik, de első atomreaktornak még sem sugárzásvédelme, sem hűtőrendszere. A neutronok túlfutása esetén a reaktor a szerkezet tetején álló baltás kutató leállását mindössze egy a szerkezet tetején álló fejszés ember biztosította.

    1942. augusztus 6-án felrobbant az első atomba és ezzel megkezdődött az atomfegyverek korszaka. Két évvel később hivatalosan is megkezdődött a hidegháború, a szembeálló két nagyhatalom koalíciói között fennálló konfliktus évtizedekig az atomháború rémével fenyegette az egész emberiséget. Ebben az időszakban a kölcsönösen biztosított megsemmisítés” elve „biztosította” a békét. Lényege, hogy az atomháború mindkét fél teljes pusztulásával járna, emiatt nem lehetne győztes, s így azt nincs is értelme megindítani. A „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” eredeti angol neve, a  „Mutually Assured Destruction” rövidítése MAD, vagyis angolul őrült. A sors fanyar humora, vagy szándékos emberi ötlet volt-e, ma már nem lehet kideríteni.

    Ez valóban az őrület logikája. A doktrína akkor érvényes, ha a szemben álló felek elegendő atomfegyverrel rendelkeznek ahhoz, hogy a másik oldalt elpusztítsák.  Egy első atomcsapás esetén az ellenfél képes hasonló vagy még nagyobb pusztítást okozni, és a kölcsönös atomcsapások  kölcsönös megsemmisüléséhez vezetnek. Mivel ezzel mindkét fél tisztában van, egyik sem fog első csapást végezni. Nem érdemes hagyományos háborút sem elkezdeni, mert ez nukleáris háborúba csaphat át. A MAD révén igazán őrült, idegbajos, feszültségekkel teli, de stabil béke születik.

    Az emberi civilizáció évtizedekig hol közelebb, hol távolabb, de annak a szakadék peremén táncolt, amelyet nukleáris holokausztnak hívnak. Az atomháború nem csak szándékosan, de véletlenül is bekövetkezhetett volna.

    A helyzet fontos kérdéseket szült, amelyekre nem tudtunk válaszolni. Egy civilizáció óhatatlanul elérkezik az atomkorszakba? Az atomkorszak szükségszerű velejárója az atombomba és az atomfegyverek korszaka? Egy civilizáció túl tudja lépni, túl tudja élni az atomkorszakot? Véget tud vet ni a MAD–doktrinának?  Túlélhető ez az időszak, vagy a civilizációk törvényszerű elbukásának lehet az oka?

    A sci-fi irodalom sokat foglalkozott az atomháború lehetőségével. Ennek egyik iránya, hogy „exportáltuk” az atomháborút. A történetekben olyan idegen civilizációk bukkantak fel, amelyeknek nem sikerült túllépniük az atomkorszakon, a civilizáció, a társadalom bukásához, pusztulásához vezetett.

    Arkagyij Sztrugackij, Borisz Sztrugackij egyik legjobb regénye a Lakott sziget egy nukleáris holokausztot éppen csak túlélt bolygóra visz el minket. A Sztrugackij testvérek egykor mind nálunk, mind hazájukban betiltott regénye a világ SF irodalmának igazi gyöngyszeme, és mondanivalója éppolyan időszerű, mint megírásakor.

    A 22. században járunk, az emberi civilizáció delelője. Megvalósult a csillagközi utazás csodája, és a galaxis benépesedett. A bolygók élik a maguk önálló életét, az egyetlen ellenőrző szerv a progresszoroké, akik a fejletlenebb kultúrák útját próbálják egyengetni.

    Makszim Kammerer, a zöldfülű szabad kutató a végtelent járja, újabb lakható, illetve lakott világok után kutatva. Amikor aztán egy űrbalesetet követően hajótörést szenved egy ismeretlen bolygón, egyáltalán nem biztos benne, hogy itt huzamosabb ideig elélhet az ember. Szétforgácsolódott birodalmacskák tengődnek az atomháború kínjait nyögő földjén, mindennaposak a mutációk, az eldugottabb vidékeken pedig még mindig a hajdani idők hadigépezetei szedik áldozataikat. Vajon sikerül-e újból egy néppé, szerves egésszé kovácsolni a pártoskodó kiskirályok által szédített tömegeket, vajon létrejöhet-e még működőképes társadalom.

    Lakott sziget

    Ennél is sokkal direktebb Kir Bulicsov Utolsó háború című regénye. Valamikor a jövőben megvalósul a csillagközi utazás. Egy távoli bolygón atomrobbanásokat észlelnek, és a Szegezsa teherszállító űrhajó Pavlis doktorral a fedélzetén új parancsot kap. Egy idegen fajból származó utasokat kell a fedélzetre venni, é s közös expedícióban felderíteni a katasztrófa következményeit.

    A bolygó emberhez hasonló lakói kirobbantották az atomháborút, és elpusztították az életet. A Szegezsa személyzetének fel kell derítenie a bolygót, meg kell tudnia, hogy mi történt, és megmenteni a katasztrófa áldozatait. De érdemes-e új életre kelteni egy olyan civilizációt, ami öngyilkos lett? Sikerülhet-e megszabadulni a régi előítéletektől és indulatoktól? S legfőképpen van-e joga az emberiségnek Istent játszani?

    Az utolsó háború

    Mindkét regény egy-egy atomháború következményeit mutatja be, de a problémát kivetítve, külső szemlélőnek beállítva minket. Miközben minden egyes mondat elolvasása után tisztában vagyunk azzal, hogy a történetek valójában a Földről szólnak. Egy olyan alternatív jövőt mutat be, amelyben már túlléptünk az atomkor MAD korszakán, és egyfajta felsőbbséggel tekintünk re az elbukott civilizációkra. Miközben tudjuk, hogy ezen az emberiség még nincs túl, a veszély napjainkban is valós.