Bár 10 éve néhány milliárdos eltölthetett egy hetet súlyos tízmillió dollárokért a Nemzetközi Űrállomáson, és a Virgin Galactic űrugrása még el sem indult, de az oroszok egy bejelentéssel új életet leheltek az űrturizmusba.
A Roszkoszmosz vezérigazgatója, Dmitrij Rogozin egy Twitter-bejegyzésében közölte, hogy újra turistákat tervez felbocsátani az űrbe a Roszkoszmosz. A világ első űrhajósa, Jurij Gagarin „útvonalán” repülhetnek hamarosan az arra vállalkozók, mindössze egyszer megkerülve a Földet. Részleteket egyelőre nem közölt, csupán annyit, hogy a repülés rövidsége miatt sokkal rövidebb lesz az űrhajósok felkészítési ideje.
Jurij Gagarin
Egyúttal a Roszkoszmosz ismét szerződést kötött a Space Adventures elnevezésű amerikai céggel – ők szervezték annak idején a hét milliárdos utazását is, – hogy 2021 végéig két nem hivatásos űrhajóst juttatnak fel ismét a Nemzetközi Űrállomásra, ahol egy évtizede nem járt már űrturista. A két fizető kozmonautát ugyanabban az űrhajóban fogják felbocsátani.
2020 után Oroszország felfuttathatja a fizető űrhajósok utaztatására szánt Szojuz űrhajók gyártását. A Roszkoszmosz a kétféle utaztatásból évi több száz millió dolláros bevételt remél az űrturizmusból.
A magyar származású Charles Simonyi, az egyetlen duplázó űrturista
A képet árnyalja, hogy ilyen nagy ívű tervek korábban is voltak. A Space Adventures már 2008-ban fakultatív program lehetőségét is ígérte. A honlapján az ajánlatok között szerepelt, hogy az űrturisták is kiléphetnek a jövőben a világűrbe. Ez a program akkor plusz 15 millió dollárba kerül volna. Ennek ellenére ilyen űrséta nem történt. Sőt, a cég már 2011-re kínálta a Holdra utazást potom 100 millió dollárért.
A NASA, valamint a Hawaii Egyetem munkatársainak közreműködésével jött létre a HI-SEAS projekt, amelynek célja az élet szimulálása a Mars felszínén. A kísérlet a világ legnagyobb működő vulkánja tövében, a hawaii Mauna Loa lejtőin zalik, teljesen elkülönítve a civilizációtól. A szimulációban résztvevő emberek lakhelye egy félkör alakú dóm, ami fel van szerelve minden szükséges eszközzel, amire szükségük lehet az űrhajósoknak egy valódi marsi expedíció során.
Egészen eddig 5 sikeres szimulált marsi expedíciót indítottak a szervező kutatók, a legutolsó ilyen küldetés idén szeptemberben ért véget, 8 hónap izoláció után. A kísérletben résztvevők fizikailag teljesen elkülönülve éltek, csak előre elkészített, tartós élelmiszereket ettek, amiket egy hosszú távú űrutazás során tárolni lehetne károk nélkül, valamint az ottani laborban termesztett zöldségeket, melyekből bőven volt választék.
A kommunikáció a „marsi” és a „földi” emberek között is nehezítve volt. 20 perces időeltolódást hoztak létre mesterségesen az üzenetek között, hogy imitálják a valós Mars-Föld távolság által okozott viszonyokat. Ezen kívül, ha a „Mars” felszínén kellett kísérletet végrehajtani vagy terepmunkát végezni, akkor a csapat tagjainak kötelező volt szkafandert viselni.
A küldetés tagjai még idén januárban kezdték el a szimulációt, aminek a főbb célja a különböző technikai, illetve gyakorlati szempontok mellett az volt, hogy kiderítsék, hogy egy csapat hogyan tud huzamosabb ideig együtt dolgozni és élni a privát szféra csaknem teljes elhagyásával.
Laura Lark, a szimuláció egyik résztvevője így vélekedett a kutatásról és expedíciókról: „A hosszú távú űrutazás abszolút lehetséges. Vannak technikai kihívások, melyeken felül kell kerekedni. Vannak emberi problémák, melyeket meg kell oldani, emiatt jött létre ez a program. Azonban ezek megoldása csak a befektetett energia kérdése. Teljes mértékben képesek vagyunk rá.” Például Lark feladata programozóként, a dóm körüli területről alkotott 3D térkép készítése volt, melyet utána a csapat többi tagja is fel tudott használni a saját munkájukhoz.
A Hawaii Egyetem csapata a következőkben is folytatni fogja kutatásait, hogy miként hat az emberekre az ehhez hasonló huzamosabb ideig tartó munka, mégpedig nem is kell rá sokat várni, ugyanis a NASA-val való következő 8 hónapos küldetésük 2018-ban már elkezdődik.
A világ egyik leghíresebb elméleti fizikusa, Stephen Hawking eddig is szeretett a világvégével fenyegetni, most azonban az eddigieknél még komolyabb jóslattal állt elő a tudós. Szerinte, ha 100 éven belül az emberiség nem kolonizál egy új bolygót, akkor ki fog pusztulni. A Föld rengeteg problémával néz farkasszemet, melyek egyre komolyabban fenyegetik a jövőjét, így a globális felmelegedés, a túlnépesedés és az aszteroidák is gondot jelentenek. De valóban összehozható, hogy egy másik bolygóra költözzünk?
Az első és legnyilvánvalóbb megoldás a Mars lenne, mint második lakóhely, azonban a körülmények ott sokkal rosszabbak. A föld mérgező, rettenet hideg van, ráadásul a levegőt se tudnánk belélegezni. Egy marsi kolóniának folyamatosan szüksége lenne arra, hogy például palackozott levegőt szerezzen magának, és ha a Földnek teljesen vége lenne, akkor az utánpótlás elég nehezen lenne megoldható. A Tejútrendszerben minden bizonnyal vannak olyan bolygók, amelyek hasonlóan jó feltételeket biztosítanának az emberiségnek, mint a Föld, azonban a teleszkópjaink nem elég jók, hogy csak ránézésre megmondhassuk, hogy hogyan néz ki egy exobolygó. Ráadásul több száz évig tartana elutazni odáig, ha találnánk egy lehetséges új lakhelyet, ami pedig azért rizikós, mert a legénység valószínűleg nem érné meg, hogy odaérjenek.
Ha kolonizálni akarunk egy másik bolygót, akkor bizony oda elég embert kell vinni, mert balesetek történhetnek, és egyéb tényezők, mint a belterjesség akadályozhatják, hogy a népesség szaporodjon. A NASA missziói legfeljebb 6 emberrel dolgoznak majd, a SpaceX bolygóközi transzport rendszere alkalmanként 100 embert vinne a Marsra, de ez egyelőre a gyakorlatban még nem létezik.
A Mars terraformálása, azaz földszerűvé alakítása még szóba jöhetne, de legalább 100 000 évbe telne, hogy a levegő belélegezhetővé váljon. De még enélkül is, annak a kevés embernek az odaszállítása dollárbilliókat emésztene fel, amire addig, amíg a helyzet tényleg nem élet-halál kérdése, nem fog sor kerülni.
Még ha sikeresen kolonizálnánk a Marsot, és hasonló stílusban tengetnénk ott az életünket, még akkor se biztos, hogy túl sok időt tudnánk nyerni magunknak. Hiszen egy legalább olyan mértékű környezetpusztítást, mint amit az ember végez a Földön, egy jó állapotban lévő bolygó se élne túl nagyon sokáig.
Stephen Hawking kijelentése meglepte a világsajtót, ugyanis a tudós eddig 1000 évet jósolt az emberiségnek.
Pilotszezon van az Amazonnál, azaz a nézőknek most megmutatnak pár műsorból egy-egy részt, akik megszavazhatják, hogy melyikből készüljön sorozat. Van itt stand-upos komédia, animációs produkció, botcsinálta szuperhősös, és ami minket a legjobban érdekel, egy scifi sorozat felütése is. Ez az Oasis. A történet szerint a Föld ramaty állapotban van, de talált az emberiség egy olyan bolygót, ahol nagyjából 50 ezer család túlélhet. Elmennek tehát kolonizálni, élhetővé tenni, amikor azonban a munkások kezdenek sorban meghalni, ráadásul még az eltűnt vezetőjük is papért küld, akkor derül ki, hogy baj van. Nem is kicsi.
Az Oasis olyan, mintha az űrben játszódó Lostba nézhetnénk bele egy rész erejéig, vagyis már az első órája iszonyú intenzív élmény. A főszerepet Richard Madden játssza, aki a Trónok harca után már a Klondike című aranyásós sorozatban is megmutatta, hogy tud ő, ha akar. Itt egy ökumenikus papot alakít, aki a felesége halálát követően kap egy üzenetet, miszerint szükség van rá az Oasis kolóniáján. Ő meg hevesen tiltakozik, ugyanis oda csak az iszonyú gazdagokat várják majd tárt karokkal. Egy kevés adomány a templomjának azonban meggyőzi, gyorsan felkészítik és már lövik is ki az űrbe. Ami viszont az Oasison várja, több mint amire vállalkozott.
Hallucináló, kimerült munkások, összezavarodott vezetők kerülnek a férfival egy légtérbe, akik elkezdik sejteni, hogy a bolygó nem szívesen látja őket vendégként. Hasonló, mármint, hogy egy helyszínt megszemélyesítettek, tényleg csak a Lostban volt. A sziget ott is kommunikált a repülőtragédia túlélőivel és itt is hasonló motívum öleli át az Oasis első részét. A misztikum egyébként is erős a pilotban, látomások mindenfelé, ráadásul még a hit és a tudomány kapcsolata is egészen szépen szembe van állítva. Mindezek tetejében a látvány már csak a hab a tortán, ugyanis abszolút nem lehet érezni, hogy az Oasis mindössze egy online videotékává (is) avenzsált cég, az Amazon gyermeke. Erre a pilotra még az HBO is büszke lenne, simán.
A karakterekkel könnyű azonosulni, a kolónián van olyan nő, aki a gyermekét hiányolja, de apja emlékével viaskodó és az elvesztett versenylovát sirató munkás is előfordul. Ergo nagyon szépen megoldották a készítők, hogy kábé mindenkivel könnyű legyen azonosulni. Az epizód egyik csúcsa, amikor a szívtelennek tűnő doktornő táncol önfeledten, valószínűleg egyébként beszívva, de ez részletkérdés. Az Oasis nem spórol a vallásos ember szemszögével se, és az ilyesmi nagyon jól áll a sci-fi sorozatoknak. Bátorságra vall ugyanis az Istenben menedéket kereső embert szembeállítani a rigid tudósokkal, akik csak a számokban és az egyenletekben hisznek. Tudjuk ezt a Lost óta, de a hamarosan befejeződő The Leftoversben is hasonló van. A műfajnak tehát nincs sok képviselője, de azok mindig erősek.
A vizuális megoldások és a jó színészi játék mellett muszáj megemlíteni a zenéket, a főcím valami frenetikus lett Rag ‘n’ Bone Man Human című száma rendkívül jó aláfestés volt a Mass Effect: Andromeda trailerében is és itt is nagyon ül a Human. Ritkán szoktunk hasonlót tenni, de a zenei rendezőt, Brian Enót muszáj kiemelni, aki rengeteget hozzátett az Oasis atmoszférájához. A pilotot egyébként Matt Charman jegyezte, akit a Bridge of Spiesért jelöltek Oscar-díjra, a rendező pedig Kevin Macdonald volt, aki az eddig legkiemelkedőbb Stephen King feldolgozáson, a 11/22/63-on munkálkodott korábban.
A pilotban nagyon érdekes a feláldozhatóság kérdése. Láthatóan olyan embereket küldenek az Oasisra dolgozni, akikért nem ejtenek túl sok könnycseppet, ha meghalnak. Diszleksziás botanikus, bukott zsaru, abszolút biztonsági játék ez a gazdagok túléléséért cserébe. A sorozatra azonban ez abszolút nem süthető rá bélyegként, nagyon régen láttunk ennyire élvezhető sci-fi produkciót a kisképernyőn, szóval kedves Amazon, tessék csak ezt berendelni! Értékelés: 9/10
A közelmúlt szomorú hírei, évfordulói kapcsán helyesnek érzem, hogy összefoglalót készítsek az 1960-as évek első űrhajósairól, hiszen ezek a hősök vállalták elsőként magukra azt a kockázatot, amit az emberes űrutazások jelentettek egy tapasztalatokkal nem rendelkező korban, és ezzel bebizonyították, hogy a szükséges óvintézkedések megtételével képes az ember életben maradni a Földön túl is. A „kísérleti nyúl” szerepe nehéz teher volt a hidegháború legkomorabb éveiben mindkét nagyhatalom polgárai számára, ezért ebben az írásban most számot adok azokról az emberekről, akiknek nevét nem felejti el az űrtörténelem, és akik közül néhányan még ma is köztünk élnek.
Az emberes űrrepülések története gyakran kerül párhuzamba az amerikai-szovjet szembenállás történetével. Ám ezek az utazások nem csupán politikai erőfitogtatások, hanem ugyanolyan fontosságú, a tudomány érdekében megtett lépések is voltak egyben. Viszonylag azonos időben került sor mindkét tábornál arra, hogy az embert szállító űrhajót és az azt feljuttatni képes rakétát kifejlesszék, legyártsák, és személyzetét kiképezzék.
A szovjet űrhajósok
Az első szovjet űrhajóscsapatot 1959-ben szervezték meg úgy, hogy az önként jelentkező vadászpilóták csak annyit tudtak: egy új repülőtípus tesztelésére keresnek képzett repülősöket. A több száz jelentkező közül végül 20-at választottak ki. (Sajnos köztük is volt, aki gyakorlat közben életét vesztette.) Végül közülük csak 12 személy jutott fel a világűrbe, és politikai megfontolásból az előre egyeztetett sorrend sem volt tökéletesen tartható.
A szovjet Vosztok- és Voszhod-program űrhajósai repülésük sorrendjében
A Vosztok program során az emberiség történetében, 1961. április 12.-én a Vosztok-1-el elsőként repülő Jurij A. Gagarin 1968-ban, 34 évesen vesztette életét egy vadászgéppel végzet rutingyakorlat során. A világűrben második German Sz. Tyitov 2000-ben, 65 évesen hunyt el Moszkvában, szénmonoxid-mérgezésben. A Vosztok-3 és Vosztok-4 társas repülés pilótái Andrijan G. Nyikolajev és Pavel Popovics is hosszú életet éltek, 74 évesen szívrohamban, utóbbi 78 évesen agyvérzésben halt meg. A soron következő, és egyben utolsó páros szovjet űrrepülés a Vosztok-5 és Vosztok-6 űrhajókkal 1963-ban lezárult a program. Ez a páros maradt az utolsó hírmondója a szovjet űrhajózás korai szakaszának.
Valentyina Tyereskova napjainkban
Az 5-ös számú hajót Valerij F. Bikovszkij felügyelte, aki 83 éves lesz idén augusztusban, a Vosztok-6 fedélzetén pedig az első női kozmonauta, Valentyina V. Tyereskova tartózkodott, aki jelenleg 79 éves, és Andrijan Nyikolajevvel kötött későbbi házasságán túl arról híres még, hogy jelenleg ő az egyetlen olyan nő az orosz hadsereg történetében, aki megkapta a vezérőrnagyi rangot.
A Vosztokokat felváltó Voszhod-program hat repüléséből mindössze kettő valósult meg. A Voszhod-1 három fős személyzetének parancsnoka Vlagyimir M. Komarov erről a küldétésről még hazatért, ám a soron következő Szojuz-program első űrhajójának pilótájaként szörnyethalt az űrből való visszatérés során, amikor űrhajója a földbe csapódott és kigyulladt. Őt tekintik az űrrepülés első olyan halálos áldozatának, aki küldetés közben vesztette életét. Mindössze 40 éves volt. A Voszhod-1 másik két tagja, Borisz B. Jegorov orvos, és Konsztantyin P. Feoktyisztov tovább voltak élő tanúi a történelemnek, Jegorov 1994-ben 56 évesen hunyt el szívinfarktus következtében, Feoktyisztov pedig 2009-ben, 83 évesen. Érdekesség, hogy ő volt az egyetlen olyan űrhajós a csapatban, aki nem volt tagja a szovjet állampártnak.
Alekszej Leonov, egyik művével
A Voszhod-2 legénységének parancsnoka, Pavel I. Beljajev viszonylag korán, 1970-ben fejezte be a földi életet, hashártyagyulladás következtében. A fedélzeti mérnök, Alekszej A. Leonov azonban még ma is éli igencsak aktív életét. Talán ő az a személy a kezdő szovjet csapatból, aki manapság a legtöbb nyilvános szerepvállalásra igent mond, ami nem csoda, hiszen valódi hírességnek számít: ő volt az első személy, aki űrsétát tett, 1965. március 18-án. A légierő marsallja, valamint tehetséges festőművész is egyben.
Az amerikai csapat
Az „Igazak”: Grissom, Shepard, Carpenter, Schirra, Slayton, Glenn, és Cooper.
Az amerikai űrtörténelem pionírjai három nagy űrhajó-programot töltenek meg. Elsőként a Mercury Seven pilótái voltak azok, akik lehetőséget kaptak az egyszemélyes űrhajók tesztelésére. Az „Igazak” néven is ismert csoport pilótái közül legnagyobb bánatunkra már senkit sem találunk az élők sorában. Repülésük sorrendje szerint ők voltak az amerikai úttörők:
Alan Shepard 1961-ben a Freedom 7 fedélzetén tett űrugrást, majd 1974-ben az Apollo-14 fedélzetén a holdra is eljutott. 74 évesen, 1998-ban, leukémia vitte el az élők közül. Virgil Grissom a Liberty Bell 7 pilótájaként ismételte meg az űrugrást, és tragikus, mártírhalált halt egy földi gyakorlat során az Apollo-1 kapszulájában, tűz következtében. Két társa, Edward White és Roger Chaffee szintén áldozatául esett a szerencsétlenségnek. A szomorú esetnek idén van a 50 éves évfordulója.
John Glenn volt a legsikeresebb űrhajós a csapatból, kétszer is járt a világűrben. Elsőként három teljes kört tett meg a Friendship 7 fedélzetén 1962-ben, majd fordulatos, politikai karrierrel is tarkított élete során, 77 évesen a Discovery űrsikló fedélzetén 1998-ban ismét kijutott a világűrbe, ezzel felállítva az űrben járt legidősebb férfi rekordját. Haláláról szomorúan értesülhettünk nem egészen két hónappal ezelőtt, 2016. december 8-án. Kimagaslóan hosszú életet élt, 95 évet.
John Glenn az űrbe készül 77 évesen
Néhány éve, 2013-ban ment el Scott Carpenter is, aki az Aurora 7 űrhajót vezette, és 88 évet élt. Az 5. amerikai űrhajós, Walter Schirra érdekes karriert tudhatott magáénak, ő volt ugyanis az egyetlen a csoportból, aki mind a három korai programban repült: 1962-ben a Sigma 7 fedélzetén, 1965-ben a Gemini-6-tal, 1968-ban pedig az Apollo-7-tel. Családja közleménye szerint otthonában, természetes okokból távozott el 2007-ben, 84 évesen. A hatodik amerikai űrhajós, Gordon Cooper 1963-ban a Faith 7 parancsnoka volt, és repült később a Gemini-5-tel is, mielőtt felhagyott pilótakarrierjével. 2004-ben, 77 évesen érte a halál a kaliforniai Venturában. Az „igazak” közül a Mercury-programban egyedül Donald Slayton nem repülhetett szívproblémái miatt, ám ezt a hiányosságát 1975-ben a Szojuz-Apollo program keretében pótolta. 1993-ban, agytumor következtében halt meg.
Akik a Holdat is elérték
Nem lehet szó nélkül elmenni azon űrhajósok mellett sem, akik a Hold meghódításában aktív szerepet vállaltak. Még mai is élnek közülük élő hírmondói az akkori eseményeknek. Az Apollo-program során 12 személy járt a Holdon. Az Apollo-11 híres parancsnoka, Neil Armstrong 2012-ben hagyott itt minket egy sikertelen bypass műtét során, azonban íme egy lista azokról a személyekről, akik tudnak még a holdsétákról mesélni.
Alan Bean festés közben
Edwin „Buzz” Aldrin aktív közéleti személyiség, aki amerikaias vehemenciájával móresre tanít mindenkit, aki megkérdőjelezi hősi utazását. A másodikként Holdra lépő ex-űrhajós jelenleg 87 éves, számos kitüntetés tulajdonosa és az irodalommal is kacérkodik. Alan Bean a negyedik személy volt a Holdon az Apollo-12-ről, aki később sem adta fel űrhajósi karrierjét, és a Skylab-3 űrállomáson az 1973-ban rekordnak számító 58 napot is a világűrben töltötte. Jelenleg 84 éves, és a szovjet/orosz Leonovhoz hasonlóan a festőművészet színesíti meg napjait.
David Scott az Apollo-15 parancsnoka volt, előtte a Gemini-8 fedélzetén szerzett űrhajósi tapasztalatokat, a 7. személy, aki sétált a Holdon. Jelenleg is aktív életet él nyugalmazott ezredesként, a már emlegetett Alekszej Leonovval 2006-ban közösen megírták az űrhajózás történetét a hidegháború során, Two Sides of the Moon: Our Story of the Cold War Space Race címmel.John Young a Gemini-, az Apollo-, és a Space Shuttle-programokban is repült, így tapasztalt űrhajósnak számít. A 84 éves, nyugállományú űrhajós az első, aki hatszor is eljutott a világűrbe. Holdraszálló társa, a holdkomp pilótája, Charles Duke csak egyszer repült, ő inkább cégigazgató lett Texasban, jelenleg 81 éves.
Az Apollo-17 holdi személyzete: a nemrég elhunyt Eugene Cernan, és Walter Schmitt, az utolsó ember, aki a Holdon járt.
Az utolsó élő ember, aki a Holdon járt az Apollo-17-tel, Harrison Schmitt geológus-űrhajós, akinek társa, a misszió parancsnoka, Eugene Cernan alig két hete, 2017. január 16-án hunyt el 82 évesen. Scmitt több asztronautához hasonlóan politikai karriert is épített, és a szenátori címig vitte. Az idén 81 éves űrhajós jelenleg mérnökként tanít a wisconsini Madison Egyetemen, és közvetlenül a Hold felszínén majdnem egy egész napot, 22 órát töltött az utolsó emberes Apollo-küldetésen.
Az egyik legnagyobb amerikai országos csatorna, a CBS már be is rendelte pilotnak a Mission Control című egyórás drámát, melyet a Mentőexpedíció írója, Andy Weir jegyez. A Matt Damon főszereplésével készített filmverzió iszonyú nagy siker lett, a Ridley Scott által rendezett adaptáció 2015-ben aratott a kasszáknál. Főleg azzal, hogy a humort ügyesen keverte a tudománnyal, így a mainstream közönség számára is élvezhető sztorit tudtak tető alá hozni a filmesek. Talán ezért is kérte fel Weirt a CBS, hogy segítsen nekik valami hasonlót összehozni, csak épp a tévéképernyőkön. Nem könnyű dolog azért az átlagnézőnek is szórakoztatóvá tenni egy főleg tudósokról szóló sorozatot.
A Mission Control pont erről fog szólni. NASA tudósokról, a hétköznapjaikról, arról, hogy miképp birkóznak meg a nagy felelősségükkel, illetve hogyan egyeztetik össze az életüket a tudománnyal. A Variety arról ír, hogy a történetbe egy kritikus küldetés is bekerül, ennek nyomán a sajtó máris azt kezdte el találgatni, hogy a produkció jó eséllyel a jövőben fog játszódni. Manapság, amikor a NASA büdzséjét visszavették, ráadásul kénytelen a szervezet átengedni a terepet olyan privát cégeknek, mint a SpaceX, talán nem is olyan rossz ötlet egy olyan sorozat, ami a NASA fontosságára hívja fel a figyelmet. Az biztos, hogy nincs olyan sok sci-fi műsor a kisképernyőn, mely a valósághoz hűen foglalkozik az űrutazással és a végtelen felfedezésével. Talán a CBS most betölt egy olyan rést a tévés piacon, amire van nézői igény is.
A Mars One egy 2012-ben bejelentett űrprogram, ami egy holland vállalkozó fejéből pattant ki kávézás közben. A cél egyszerűen hangzik: egy állandó emberi kolónia létrehozása a Marson.
A kezdeményezésre bárki jelentkezhetett 2012-ben, és sajtóértesülések szerint volt is 200 000 jelentkező – bár a kiszivárgott adatok szerint pusztán 12 000 embert tartott nyilván a Mars One honlapja.
A program 2023-ra tervez négy önkéntes asztronautát a vörös bolygóra küldeni, és mint a 2015-ös filmben, a Mentőexpedícióban, önfenntartással képzelték el az életet.
A jelentkezőket többfordulós pszichológiai teszteknek vetették alá, amin például olyasmiket kérdeztek, hogy hajlamosak-e a kannibalizmusra végszükség esetén vagy, hogy mennyire képesek lemondani a szexuális életükről, amíg a Marson vannak.
A bázis a tervek szerint négy különálló házikóból áll, amit a Marsra drónok segítségével akarnak felépíteni. Már egy évvel az emberek érkezése előtt a bázis alkatrészei a bolygón lesznek, hogy mire a négy bátor asztronauta odaér, már csak össze kelljen szerelniük azt.
Az asztronauták a bázisukat csak űrruhákban hagyhatják el, és a tervek szerint a Marsjáróval körülbelül 80 kilométerre távolodhatnak el majd az otthonaiktól.
A jelöltek nyolc éves képzésen vesznek majd részt a kilövés előtt, ahol a felszerelésük kezelését, javítását tanulják meg, valamint a testüket felkészítik az űr és a Mars viszonyaihoz.
Az új lakókat egyébként nem tervezik hazahozni a vörös bolygóról, ami óriási visszhangot kapott és rengeteg etikai kérdést vetett fel. Sőt, a program nem csak morális kifogások kereszttüzébe került, hanem számos technológiai és pénzügyi ellentmondás is további aggodalomra adott okot. A program tudományos jellegét is több hivatalos közleményben elítélték, mivel tulajdonképpen laikus embereket terveznek a Marsra juttatni.
Az ambiciózus terv anyagi hátterét úgy akarják fedezni, hogy bekamerázzák a résztvevőket, és egy, az egész Földön közvetített valóságshow-t vetítenek az itthon maradottaknak, amiből a generált profitot visszaforgathatnák a befektetőknek.
Amikor az ötletet tudományos szervezetek is megvizsgálták, azt állapították meg, hogy tervvel és a kivitelezéssel is több probléma adódik.
A NASA becslései szerint egy ilyen misszió végrehajtásához körülbelül 100 milliárd dollárra lenne szükség, a szervező szerint viszont csak 6 milliárdra.
Az MIT kifogásolta a jelenleg rendelkezésünkre álló életfenntartó rendszerek megbízhatóságát. A mostani űrkirándulásaink alkalmával is tapasztalták, hogy a készülékek olyan gyakran meghibásodnak, hogy azok cseréjéhez és karbantartásához végtelen mennyiségű anyagi háttérre lenne szükség.
Az MIT szintén megbízhatatlannak tartja a létfenntartó eszközöket, amelyek szerintük 68 napon belül szivárogtatni kezdenék az oxigént, a többit pedig már el tudjuk képzelni…
Gerard ‘t Hooft, a George Washington University űrtudományos szakértője egyszerűen átverésnek nevezte a programot.
Egyéb aggasztó tényező még, ami alááshatja a program hitelességét, egyenesen a résztvevőktől származik. Az egyik kiválasztott jelentkező, Joseph Roche nyilatkozott egy Youtube videóban, hogy ugyan bekerült a legjobb száz jelölt közé, még mindig nem beszélt senkivel a programtól szemtől szemben, csak egy háromperces skype-beszélgetésen vették fel vele a kapcsolatot a szervezettől. Rochenek egyébként doktorija van fizikából és asztrofizikából, és rengeteg gondolatát osztotta meg eddig a program kivitelezhetőségével kapcsolatban. Joseph elmondása alapján a Mars One honlapján létezik egy ranglista a jelentkezőkről, és a listán úgy lehet feljebb jutni, ha a program honlapján vagy kis tárgyakat vásárolsz, vagy pedig simán pénzadományokat küldesz.
Nyugtalanítónak tűnhet, hogy a hírek, nagyrészt csak a szponzorok toborzásáról szólnak, vagy pedig önreklámozásról, például a megvásárolható új Mars One könyvükről.
Bár az ötlet és az elképzelés tényleg óriási, és bár talán egy picit elrugaszkodottnak tűnhet, most, hogy szembesültünk a dolog valódi akadályaival, nem lenne szabad feladnunk. Az űrutazás és egy másik bolygó kolonalizációja mostanában nem mozgatott meg ekkora embertömegeket, mint amikor ezt az „egyszerű” tervet bejelentették. Akár kritizálták, akár támogatták a kezdeményezést, mindenféleképpen részt vettek az évtized egyik legfelkapottabb tudományos mozgalmában. A terv megvalósítása nem feltétlenül lehetetlen, csupán rengeteg erőfeszítésbe és időbe kerül. A szervezők motivációját kellene megváltoztatni: a profitszerzés és az űrutazás sajnos jelenleg nem fér össze. Az emberségünket sem lenne szabad elfelejteni, amikor űrutazásról beszélünk. Aki felvállalja, hogy kivisz a Marsra, annak a hazatérés megoldását is vállalnia kéne.
Összességében a Mars One talán nem is annyira egy űrprogramnak, sokkal inkább egy szociális kísérletnek nevezhető. Egy tesztnek, hogy a jelenlegi technológiánk mire képes. Valamint számot ad arról, hogy mennyire készültünk fel arra az eshetőségre, hogy örökre elhagyjuk a bolygónkat. Talán ha a háborús rakétáinkat nem atombombával, hanem Mars One-os felszerelésekkel töltenénk meg, előbbre lennénk.
Október 20-án mutatják be itthon Pavel Parhomenko 2013-as filmjét, ami Gagarin – Elsőként az űrben (Pervyy v kosmose) címmel tekinthető meg. Ennek kapcsán érdemes elmerülni kicsit a témában, ebben segíti az érdeklődőket ez a filmkritikával is megtámogatott bejegyzés.
Bár korábban is volt már kísérlet arra, hogy emléket állítsanak az első űrhajósnak, az űrrepülés 50. évfordulójára elkészített First Orbit inkább volt dokumentumfilm és tisztelgés, semmint szórakoztató játékfilm, ami egyben tanít is. Így tehát elég sokat kellett várni erre a filmre – és itt nemcsak az eredeti orosz premier óta eltelt három évre gondolok. Az utóbbi 10 évben ugyanis Oroszország mintha kezdené újra felfedezni, hogy van piacképes nemzeti-művészeti értéke, és ez nemcsak (világ)történelmükre vonatkozik, hanem mind irodalmi, mind filmművészeti értelemben is konkretizálható. Hogy néhány példát is említsek: a szovjet-orosz történelem bővelkedik olyan eseményekben, amelyeket az ebben a kultúrában amúgy is szokásos, sőt, elvárt nagy volumenű előadásokkal, filmekkel lehet a nézők elé tárni. A 60-as és 70-es évek rengeteg témát adaptált filmre ezek közül, sci-fi vonatkozásban elég csak Tarkovszkijra gondolni, de az új hullámból említhetnénk akár az Éjszakai őrséget (Nochnoy dozor, 2004), a Nappali őrséget (Dnevnoy dozor, 2006) vagy a Sztrugackij-fivérek által írt Lakott sziget dupla részes filmváltozatát (Obitaemyy ostrov, 2008). És most, ebben az új, mozgóképi reneszánszban az oroszok újfent hozzá mernek nyúlni nemzeti történelmük még olyan megosztó eseményeihez is, mint a szevasztopoli csata (Bitva za Sevastopol, 2015), vagy jelen esetben az eddig még meg nem filmesített Gagarin életrajz. Bár, hogy némileg korrigáljam magam, figyelembe illene venni a hiány okaként egy fontos szempontot is, ez pedig a múlt szelleme.
Jaroszlav Zsalnyin a fillmben
A hidegháború kellős közepén teljesen természetes volt mind a keleti (szovjet), mind a nyugati („amerikabarát”) államok részéről, hogy eltitkolni igyekeztek tudományos eredményeiket, ill. kudarcaikat. Ez nekünk, kik már abban a korban élünk, ahol a nemzetek megosztják, sőt, kijavítják egymás tudományos munkáit (főképp a nemzetköziesedett világűrben) némileg érthetetlen, és okod adhatna a kételkedésre is akár. Az Egyesült Államok a 60-as évek elején a polgárjogi törvények meghozatala mellett feminista kérdésekkel is erőteljesen küzdött (talán épp ezért sokan nem tudják, hogy volt amerikai női űrhajós csoport is, aminek tagjaiból mégsem repült később soha senki), a Mercury-asztronauták nyílt szerepeltetése ezért politikai propaganda-fogásként is értelmezhető, hiszen elvonta a figyelmet más problémákról.
A Szovjetunió ezzel szemben csendben, szigorú titoktartás mellett válogatta össze és készítette fel első űrhajós-csapatát, megelőzve eredményességben a rivális amerikaiakat. Számos blog, weboldal, rejtélygyűjtő magazin foglalkozik az itt gyökeredző összeesküvés-elméletekkel, és épp e titokzatosság vagy épp propagandaszagú szenzáció szülte meg a máig népszerű, buta kérdéseket az űrbéli elsőségtől kezdve a holdraszállás megkérdőjelezéséig. Én azt mondom, ne üljünk fel ezeknek a bugyuta konteóknak. És ezt mondja a magára talált orosz filmszakma is akkor, amikor bőven a korszak után, hatvan évvel később megfilmesíti azt, amiről maga Gagarin is írt már életrajzi regényében, amit családtagjai azóta is minden interjú alatt elmesélnek, és amit a rendszerváltozáson átesett szovjet-orosz államban végzett kutatások alkalmával amerikai történészek is megállapítottak, elismertek: hogy gondos mérlegelés, kiválasztás, kiképzés után Jurij Alekszejevics Gagarin volt az első humán, aki rövid utazást tett a világűrbe, és onnan vissza is tért a Földre.
„Egész életem egyetlen, nagyszerű pillanatnak tűnik most.”
Jurij Gagarin egyik elhíresült fotója
Maga a film szintén követi a Gagarin-életrajzból ismert történetet: a II. világháború alatt nélkülöző család nyomorúságát, a háború utáni vidéki-paraszti élet mindennapjait a gyermek szemével, egy katonai karrier első lépéseit egészen a családalapításig és az űrhajós-kiképzésig, hogy aztán az egész életmű kiteljesedjen egyetlen, nagyszerű pillanatban. Viszont a történetvezetés nem ennyire lineáris, a rendező rögtön a lényeggel indít, hiszen a nézők erre kíváncsiak, ezt akarják látni: hogyan történt? Milyen volt a rakéta, az űrhajó, milyen lehetett az űrben lebegni, elsőként tekinteni a Földre. Nyilván Gagarin őrnagy is milliószor megkapta ezeket a kérdéseket világjáró sajtókörútjain, és az érdeklődés máig nem csitult el, éljünk bár a Nemzetközi Űrállomás korában, a Mars felé kacsingatva. Éppen ezért, ötletes megoldásként a múlt eseményeit, mindazt, ami egy 26 éves fiatalember életének csúcspontjához vezetett, hosszabb-rövideb flashback-ekkel láttatják. Személy szerint én nem örülök, hogy az izgalmas űrutazási jelenetek meg vannak szakítva egy-egy visszaemlékezéssel, ám értem azt a rendezői szándékot, amellyel megpróbálja közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz az űrhajós-pilótában végbemenő számvetést az élettel. Ez lehet akár egy jelképes életfilm is, amelyről a halálból visszatértek mesélnek, de lehet emocionális hullámvasút is – mindenki döntse el magában.
Archív felvételen Gagarin főhadnagy az űrutazás előtt
Látványvilág szempontjából nem lehet okunk panaszra, hiszen nemcsak a szép utómunkák és az effektek dominálnak, hanem az apró részletek is alapos kidolgozottságot mutatnak, kezdve a korhű ruházatokon át Gagarin egyik elhíresült fotójáig a virágvásárlás után, egészen a Vosztok belsejének pontos megjelenítéséig. Utóbbi természetesen nem véletlen, az eredeti kapszula ma is bárki számára megtekinthető a moszkvai Űrhajózási Múzeumban. A pontosságra való törekvés egészen a szereplőválogatásra is kiterjedt, több színész például egy-egy történelmi alakkal való hasonlatossága miatt juthatott hozzá a szerephez, a Gagarint alakító Jaroszlav Zsalnyin pedig pontosan annyi idős volt a forgatás alatt, mint híres megformált karaktere az űrutazás idején. Szorgos színészként olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy még az egyik családi jelenetben látható korabeli babapólyázási gyakorlatot is elsajátította. Nem lehetett kisebb feladat az archív felvételekről ismert eredeti figurák mozgásának leutánozása sem, a szájba adott cukorkás jelenettől kezdve az eredeti felvételekről ismert párbeszédek újraismétléséig.
Jelenet a filmből
A film pont ott áll meg, ahol kell, nem törekszik rá, hogy az esemény utóhatásait is taglalja. Kifejezetten jónak tartom, hogy az utolsó perceket nem játszatták el a színészekkel, hanem viszont láthatjuk azt az ikont, aki maga is minden bizonnyal büszke lenne erre a filmre, ha még köztünk lenne. Jurij emlékezetes pillanata immár valamennyi földi ember közös kincse.
Jelena Gagarina az édesapjáról készült film orosz bemutatóján
Itthon október 20-án mutatják be Pavel Parkhomenko Gagarin – Elsőként az űrben című filmjét Budapesten és több vidéki nagyvárosban is. A premier előtti bemutatóra október 17-én került sor, amit egy Farkas Bertalan, nyugalmazott dandártábornokkal tartott beszélgetés követett.
Ókori népek történeteit olvasva mindig eszembe jut, hogy a modern korban tisztelt és nagyra becsült emberek egyszer majd olyan tőlünk távoli eszményi hősökké válnak, mint Akhilleusz vagy Odüsszeusz. De már jelen van egy korosztály, akik számára a múlt század hírességei már ilyen hősökként élnek tovább. Én is ennek a korosztálynak a tagja vagyok, így egyfajta fantasztikus cselekedetként él bennem mind a Holdra szállás és Jurij Gagarin űrutazása is.
A Gagarin – Elsőként az űrben (2013) is részben követi az orosz kozmonauta nemzeti hősként való szerepeltetését, de nem ezen van a fókusz. Parkhomenko inkább az emberi oldalt mutatja meg Gagarinból, a lelkes ifjút, aki hozzánk hasonlóan küzdött az ismeretlentől való félelemmel. Végigkísérjük életét a zord vidékű Klusinyo falutól egészen élete legnagyobb eseményéig, azonban nem a hagyományos elbeszélések menete szerint. A Csillagvárosban eltöltött napok, a az űrutazásra való felkészülés, az emberi szervezetet megterhelő tesztelések, a kozmonautákra nehezedő stressz és a felsőbb erők döntésének nehézségei teszik ki a történet gerincét. Ezeket az eseményeket tarkítják Gagarin asszociációkon alapuló visszaemlékezései, amik egyes jelenetekhez nagyon sokat tudnak adni, leginkább az űrben eltöltött részekhez, amikor maga az űrhajós is távolinak érezte földi életét. Ezzel válik a játékfilm egyben életrajzi drámává is, amit helyenként a dokumentumfilmekre jellemző alaposság is átsző. A dokumentarista jelleget erősíti a 60-as évekbeli Szovjetunió, és a második világháború sújtotta vidéki Oroszország aprólékosan kidolgozott korrajza is.
A filmet követő beszélgetés egyes részleteket érdekes megközelítésbe helyezett. Farkas Bertalannak és az Űrsztárok és űrsztorik szerzőjének, Schuminszky Nándornak köszönhetően számos, a Gagarin filmben felmerült kérdés megválaszolásra került. Az egyik legizgalmasabb téma a kozmonauták felkészítése volt, amiről Farkasnak saját élményei is vannak, még ha 20 évvel későbbiek is. Történetein keresztül megtudtuk, milyen merész és kockázatos vállalkozásnak számított a maga idejében a Vosztok-1 kilövése. Továbbá szóba került az orvosi vizsgálatok erkölcsi kérdése, a technika fejlődésével pedig az űrutazáshoz szükséges körülmények javulása. Felmerült még Gagarin utóélete, majd tragikus halála és annak kérdése, hogy Parkhomenkónak kellett-e volna ezzel foglalkoznia. Végül pedig a filmben finoman érzékeltetett German Tyitov és Gagarin közötti versengés és ehhez kapcsolódóan Koroljov személye is szóba került, Farkas pedig elmagyarázta, szereinte miért Gagarin mellett döntöttek Tyitov ellenében. Habár voltak olyan tesztek, amin akadtak Gagarinnál jobban teljesítők, de az eredmények összesítéséből mégis ő jött legjobbként. A további spekulációk pedig csak színesítik a történetet.
Parkhomenko filmje teljesíti küldetését, megmutatja, honnan is indult egy nemzeti hőssé vált ifjú, majd azt, mivé is formálták őt a körülmények. A rendező leveszi a történelem súlyát ennek a fiúnak a válláról és letörli róla a hősi pátoszt, és meghagyja azt az embert, aki csak repülni szeretett volna, ezzel hozva a hőst igazán közel hozzánk.
Akik olvasták a Nehéz istennek lennit vagy a Kammerer-trilógiát, tudják, milyen is a 22. század, azaz a Delelő világa. A most megjelenő Hazatéréssel ezek az olvasók visszatérhetnek Sztrugackijék univerzumába, azonban az újaknak is jó hírrel szolgálhatunk! Ez a kötet tekinthető kronológiai értelembe véve az 1. résznek, így az újoncok nem érezhetik úgy, hogy kimaradnak valamiből.
Arkagyij és Borisz tíz éven keresztül dolgozott a Delelő-történeteken, azonban nem tudatosan építették ezt a világot, inkább újra és újra felhasználtak egyes helyszíneket vagy szereplőket. Később kezdték csak felépíteni a közös témákat és cselekményszálakat. Így lehetséges az, hogy habár a legtöbb ilyen művük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, számos közös elem található bennük. Az újrahasznosításokból logikusan következik, hogy ilyen közös pont a helyszín, de számos visszatérő szereplő is felbukkan, mint például Kammerer. Ez a tulajdonság a Hazatérés köteten belül is tapasztalható: Szergej Kondratyev vagy Jevgenyij Szlavin karakteréhez kötődik több novella is.
Maga a Delelő-ciklus a kommunizmus alapjaira épült társadalomba kalauzol minket. Ebben a világban minden tökéletes és a magas szintű technológiának hála senki sem szenved hiányt és a fizikai munka is megszűnőben van. És természetesen lehetőség van az űrutazásra is, ami számos kaland és bonyodalom lehetőségét rejti. Ennek köszönhetően kerül a két kozmonauta, Kondratyev és Szlavin is a Delelő világába.
A ciklus első kötete először 1961-ben jelent meg az Ural nevű magazinban – ez a változat akkor csak 10 írást tartalmazott. Egy évvel később némi bővítésen esett át a kötet, de végleges formáját csak 1967-re érte el. A végső verzió összesen 20 novellát tartalmaz, amelyek csupán lazán függnek össze egymással. Itthon eddig egy rövidebb változat, az Ugrás az űrbe volt elérhető, azonban most mi is olvashatjuk a végleges változatot. A régi és új történeteken keresztül megtudhatjuk, miként lehet egy utópiából disztópia, új, emberszerű fajokat ismerhetünk meg, a két kozmonaután keresztül pedig megtudhatjuk, milyen bonyolult feladat egy jól ismert, de mégis új környezetbe beilleszkedni. Mindent megkapunk a Hazatérésben, amit egy sci-fitől és egy Sztrugackij-kötettől elvárhatunk: fantasztikus ötletek, hihetetlen kalandok és elgondolkodtató sorok.
