Január 23-án éjjel jött a hír, hogy Ursula K. Le Guin, amerikai sci-fi és fantasy író 88 éves korában elhunyt. A halálhírt Le Guin fia, Theo Downes-Le Guin erősítette meg, de a halál okát nem nevezte meg, csak annyit közölt, Le Guin már hónapok óta betegeskedett.
Ursula Le Guin a fantasztikus irodalom megkerülhetetlen alakja, aki bebizonyította, a fantasztikumot lehet magas szinten is űzni. Életműve 20 regényből, több mint 100 novellából és kiregényből, 13 gyerekkönyvből, versekből és 7 kötetnyi ismeretterjesztő műből, továbbá 5 fordításból áll. Olyan SFF klasszikusokat köszönhetünk neki, mint A sötétség balkeze, A kisemmizettek, A rege és A szigetvilág varázslója. Művei olyan írókra voltak hatással, mint Salman Rushdie (Éjfél gyermekei), David Mitchell (Felhőatlasz), Neil Gaiman (Amerikai istenek) és Iain Banks (Kultúra-sorozat). Le Guin kedvelt zsánertémái közé tartoztak a sárkányok, a varázslók, az űrcsaták és csillagközi népek konfliktusai, de műveiben teljes alapossággal tárta fel a feminizmus, a környezetvédelem és társadalmi rendszerek kérdéseit a szociológia és az antropológia eszközeivel. Írásait nem csak hazájában, hanem szinte az egész világon olvasták, legalább 40 nyelvre fordították le műveit. A sötétség balkeze, például, az elmúlt 50 évben valahol mindig megjelent nyomtatásban.
Még nem tértünk magunkhoz a döbbenettől. Vitathatatlan, egy legendával lettünk kevesebbek. Nagyon fog hiányozni Ursula Le Guin személyisége és örök lelkeskedése az irodalomért, amelyeket már csakránk maradt írásaiból idézhetünk fel.
Ám egy nagy mágus, aki életében jó néhányszor megjárta már a halál birodalmának meredek és kopár lejtőit, nem hétköznapi módon távozik az élők sorából, nem vakon, hanem magabiztosan, ismervén az utat.
Október 5-én délután jelentette be a Svéd Akadémia, hogy 2017-ben Kazuo Ishiguro, brit-japán szerzőt tüntetik ki a legrangosabb irodalmi díjjal, a Nobellel. Az Akadémia indoklása szerint azért, mert
Nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit
Zsánerrajongókként is örülhetünk a döntésnek, hiszen Ishiguro ebben a közegben sem idegen név, és neki sem idegen terep. Ott van például az angol bentlakásos iskolában játszódó disztópiája, a Ne engedj el…, vagy a két éve megjelent mágikus realizmus és fantasy határán mozgó Eltemetett óriása. Természetesen nem Ishiguro az első olyan író, akinek az életművében találhatunk zsánerregényeknek is tekinthető műveket és Nobel-díjjal is kitüntették: 2007-ben Doris Lessinget (Canopus in Argos), de korábban, 1907-ben Rudyard Kiplinget is elismerték. Emellett pedig a korábbi jelöltek között szerepelt H. G. Wells és J. R. R. Tolkien.
Azonban kicsit távolodjunk el a kortárs irodalomtól és haladjunk a tényleges zsánerirodalom felé. Kik azok az SFF szerzők, akik megérdemelnék a rangos elismerést? Mi most életművek egészét és a zsáneren kívüli érdeklődést (értsd. irodalmárok figyelme, adott szerző jelenléte a közbeszédben) figyelembe véve említünk 5 ilyen szerzőt.
Margaret Atwood A HVG szerint Margaret Atwoodra 6/1 arányban fogadtak, hogy 2017-ben őt tüntetik ki. Habár a bukiknál voltak nagyobb esélyesek, mint Murakami Haruki vagy Ngugi Wa Thiong’o, de ha Atwood kapta volna a Nobelt, akkor sem lepődtünk volna meg nagyon. A Hulu sorozatának köszönhetően ismét nagy figyelem irányult az írónő disztópiájára, A szolgálólány meséjére, a világszintű társadalmi problémák pedig bebizonyították, a megjelenés után 30 évvel is aktuális. De nincs ez másként Atwood más regényeivel sem, mint az Alias Grace-szel, ahol szintén a nők helyzetére irányul a figyelem (novembertől indul a sorozatváltozata a Netflixen), vagy a MaddAddam trilógia, ahol a génmanipuláción keresztül bontja ki az ember istenkomplexusát, miközben az emberi lélek mélyére is lemerészkedik, de más minket érintő problémákat is feltár két másik disztópiájában, A vak bérgyilkosban és a The Heart Goes Lastban. Ezenkívül kisprózában is jeleskedik, számos erős novellával gazdagította irodalmunkat, mint például a „Rape Fantasies”-szel vagy az „Amikor bekövetkezik”-kel (Galaktika 230). Szóval röviden, Atwoodnak nagyon érik egy irodalmi Nobel.
Ursula Le Guin Le Guin szintén a gyakran felmerülő nevek közé tartozik, ha a Nobel-díj kapcsán szóba hozzák a zsánerirodalmat. Műveiben a sci-fi és a fantasy határait feszegetve merül el a társadalmi -és a pszichológiai identitás, és a különböző társadalmi és kulturális struktúrák feltérképezésében. Sokrétű mondanivalója miatt nem csak egy zsánerrajongó, hanem a szépirodalom kedvelőit is lekötheti A sötétség balkeze, A kisemmizettek vagy az Égi eszterga. Mindezt a zsáneren kívüli elismerések is igazolni látszanak. Az SFF díjak (Hugo, Nebula, Locus, World Fantasy) mellett 2000 áprilisában az American Congress tüntette ki Le Guint az amerikai kultúrához való hozzájárulásáért, 2004-ben az ALA (American Library Association) kitüntetését vehette át, 2014-ben a National Book Foundation díjazta az írónőt életművéért, legutóbb pedig az LOA válogatta be az amerikai irodalom klasszikusai közé. Atwoodhoz hasonlóan Le Guin is az irodalom számos formájában alkotott, emellett pedig az Akadémia egy nagyon fontos kitételének is teljesen megfelel: „formai és ábrázolási szempontból irodalmi értékkel bírnak”.
Ted Chiang Ha Alice Munro 2009-ben megkapta a Nobelt novelláiért, Ted Chiang miért ne érdemelhetné meg? A kínai-amerikai szerző ritkán publikál, azonban amikor igen azt nagy figyelem és díjeső követi. Műveiben megjelenő témái nem tudományhoz kötöttek, számára minden lehet jó alap egy sci-fi történethez. Az Érkezés alapjául szolgáló „Életed története” például a Sapir-Whorf nyelvészeti elméleten keresztül vázolja fel, hogyan tudnánk felvenni a kapcsolatot egy idegenfajjal, miközben a főszereplőn keresztül az emberi részről sem feledkezik meg. Chiangnál inkább az utóbbi a fontosabb. Hiába ír mesterséges intelligenciákról (The Life Cycle of Software Objects), idegenekről (Életed története) vagy a bábeli építkezésről (Bábel tornya), minden általa használt sci-fi toposz vagy egyéb téma mögött ott rejlenek az emberi létezés örök kérdései. Mindezt pedig brutális, minimalista elegenciával tárja a világ elé, amit a tudomány és a narráció kreatív fúziójával emel irodalmi szintre.
Philip K. Dick Phlip K. Dick túlságosan fiatalon hunyt el (mindössze 54 éves volt) és életművét is csak később fedezte fel magának a szakma és a filmipar. Azonban az újra fel-feléledő érdeklődés PKD művei iránt (az új Szárnyas fejvadász film vagy a Philip K. Dick’s Electronic Dreams sorozat) arra enged következtetni, hogy regényeiben és novelláiban bemutatott témák egyre aktuálisabbak lesznek, erről pedig az Akadémia következő pontja jut eszünkbe: „Nemcsak az „elmúlt esztendőben született” munkák díjazhatóak, hanem azok is, amelyeknek a jelentősége a legutóbbi években vált nyilvánvalóvá”. Műveiben a valóság és az identitásunk által teremtett „világ” közötti vékony határt vizsgálta (pl. Ubik, Figyel az ég), körbejárta, mi teszi ténylegesen emberré az embert (pl. Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?), miközben izgalmas gondolatkísérletekkel (pl. Az ember a Fellegvárban) is meglepte olvasóit, és tette mindezt a narráció legkreatívabb és nagyon is irodalmi módján. Reméljük, egyszer a jövőben posztumusz irodalmi Nobelt kaphat.
Kurt Vonnegut Talán a leginkább elmarasztalt alkotó ő, akinek a kitüntetéséért nemcsak a zsánerolvasók, hanem a szépirodalom kedvelői is bírálták az Akadémiát különböző felületeken. Művei egyszerre kacagtatóak és elgondolkodtatóak, amit szatirikus, lényegre törő stílusával ér el. Szókimondó, a trágár kifejezéseket sem szégyellő Vonnegut görbe tükröt állít társadalmunknak a sci-fi elemeinek kreatív felhasználásával. A könyveiben megalapított vallások (pl. Macskabölcső. A titán szirénjei), abszurd társadalmak építésével (pl. Utopia 14, Börleszk) saját korának ideológiáit modellezte le és saját világainak az emberekre tett hatását tárta fel. Az általa felvetett témák úgymond jól öregedtek, ma is érezhető Vonnegut mondanivalójának fontossága, egyedi stílusa pedig egy a szépirodalomban szokatlan, de élvezhető közegbe helyezi. Nem kérdés: Nobelt neki!
Természetesen ez a rövid lista inkább szubjektív, mint objektív gyűjtés, így nyitottak vagyunk más nevekre is. Ti kiket tüntetnétek ki irodalmi Nobel-díjjal? Spekulálásra fel!
Elsőre nem tűnhet nagy hírnek egy amerikai újrakiadás: némi ráncfelvarrással de megint kiadják egy híres író könyvét. Azonban nem mindegy, hogy ezt ki teszi meg – se itthon, se külföldön.
Most szeptemberben ad ki második alkalommal Ursula Le Guin kötetet a Library of America. A hír fontos, mivel a kiadó munkássága az USA-ban jelentős szerepet tölt be az irodalmi művek megítélésében és későbbi továbbélésükben.
A Library of America (LOA) egy nonprofit kiadó, amit azzal a céllal hoztak létre, hogy kiválogassa az amerikai irodalom remekeit, hogy ezzel egy szakmailag releváns és irányadó sorozatot teremtsen. A LOA-nál megjelent könyvek többségében a klasszikusokat, nagy befolyással bíró írásokat, elfeledett mesterműveket vagy fontos történelmi szövegeket jelenti. Az Egyesült Államokban igazi presztízs, ha valakit beválogatnak a sorozatba és a kiadó jellegzetes fekete borítójával jelenik meg. A LOA 35 éves működése során legalább 300 kötetet jelentetett meg.
A zsánerirodalom számára különösen fontos a kiadó munkássága, hiszen felhívja a figyelmet az irodalom olyan szegletére, amit sokan a mai napig nagy fenntartásokkal kezelnek. A 35 év alatt csak három SFF írót válogattak be a LOA szerkesztői könyveik közé: Philipk K. Dick, Kurt Vonnegut és Ursula K. Le Guint.
A sci-fi írónő nem először keltette fel a LOA szerkesztőinek figyelmét. Tavaly szeptemberben adák ki tőle az Orsinian Talest egy önálló kötetben. A könyv az összes Orsianhoz kapcsolódó írást magába foglalja, melyek egy képzeletbeli Európáról mesélnek. 2017 szeptemberében pedig egy itthon is nagyon jól ismert és népszerű Le Guin művet adnak ki. Két különálló kötetben jelenik meg a Hainish-ciklusba tartozó regények és novellák, köztük A kisemmizettek, A sötétség balkez, és A rege. Ezenfelül további olyan írásokat is tartalmaznak a kötetek, amelyek magyarul még nem jelentek meg (pl. City of Illusions, The Word for World is Forest, Four Ways to Forgiveness). A ciklusba tartozó történetek közül A sötétség balkezét és A kisemmizetteket a sci-fi irodalom legnagyobbjai között tartják számon, és a legemlékezetesebb regényekként emlegetik őket a mai napig.
Ez a gyűjteményes kiadás mindenképpen nagy elismerés Le Guin felé, de a zsánerirodalom számára is. A sci-fi érték, ezt mi, SFF olvasók régóta tudjuk, de az, hogy a LOA szerkesztői szerint is helye van a zsáner íróinak olyan klasszikus szerzők mellett, mint Mark Twain, F. Scott Fitzgerald vagy William Faulkner csak megerősíti a fenti kijelentést. De ami a legfontosabb, egy ilyen válogatásnak köszönhetően olyanokhoz is eljut a sci-fi, akik eddig előítéletek vagy más egyéb okok miatt maradtak távol.
A filmkészítők szerencsére nem csak az új művekre figyelnek, hanem a régi klasszikusokat is előveszik. A tavalyi Gyermekkor végeminisorozat után egy újabb nagy sci-fi klasszikust filmesítenek meg: a közel jövőben Ursula Le Guin méltán elismert könyve, A sötétség balkeze költözik a tévék képernyőjére.
A történet szerint az Ekumen küldötte, Ai a Gethen bolygóra látogat, hogy megnyerje közössége számára az ott élőket. Feladata azonban nem egyszerű, idővel hatalmi harcokba keveredik, de a getheniek sajátos kultúrája is számos nehézséget hoz számára.
A Variety értesülése szerint a Critical Content társaság vette meg az 1969-es regény megfilmesítési jogait, egyenesen az írónőtől, aki maga tanácsadóként fog közreműködni a készülődő adaptációnál. A projekt producerei Tom Forman, Andrew Marcus és Ray Ricord lesznek; ennél többet egyelőre nem tudni.
Ahogy arra a Variety és az io9 is rávilágít, nem véletlen, hogy most veszik elő Le Guin Nebula -és Hugó-díjas regényét. A szolgálólány meséjének sikerén felbuzdulva Critical Content úgy érzi, érdemes a szexualitás és a nemi identitás témáival a képernyőn is foglalkozni. És A sötétség balkezében bőven találkozhatunk mindkettővel, ugyanis a könyv helyszínűéül szolgáló bolygón nincsenek férfiak és nők, az ott lakók teljesen aszexuálisak, csak a kemmer idején vesznek fel nemet.
Izgalmasnak hangzik a projekt, külön öröm, hogy a Szigetvilág varázslója (2004-ben volt belőle egy nem túl sikeres minisorozat, 2006-ban pedig a Földtenger varázslója című anime) és az Égi eszterga (1980-ban és 2002-ben) után ismét jön egy Le Guin adaptáció, ráadásul talán az egyik legjobb regényéből.
A Metropolis Könyvek sorozatban idén nyáron megjelent, Nebula-, Hugo- és Brit Fantasy-díjas Mások között főhőse, Mori Phelps szenvedélyes SF rajongó. A naplóként megírt regényben számtalan sci-fi és fantasy könyvről beszél, melyek nagy része számunkra is ismerős lehet. A regényben néhány regényről vagy novelláról épphogy említés szintjén olvashatunk, de izgalmas fejtegetések és viták is találhatóak a science fiction és a fantasy nagy alakjairól.
Mori kedvencei főleg két korszakból, a sci-fi Aranykorából (1940-1960) és az Új hullámból (1960-1970) kerülnek ki, de a nagy klasszikus fantasy művek, mint A Gyűrűk Ura és Narnia krónikái is helyet kapnak a lány könyvespolcán. Nincs ezen csodálkozni való. A ma már klasszikusnak számító SF-ek még ma is komoly mondanivalóval bírnak, nemhogy a Mások között idején, a 70/80-as évek fordulóján, amikor ezek a művek még frissebbnek hatottak. Némi időrendet követve nézzünk meg néhány érdekes értelmezést a regényből.
Aslan igazából Jézus Krisztus?
„Carpenter azt írja a Tintafiak-könyvben, hogy Lewis Aslan személyében Jézust akarta megjeleníteni. Tulajdonképpen látom benne, de így az egész inkább árulásnak tűnik. Mint valami allegória.” – Mori ezen soraiban egyértelműen Tolkien véleménye olvasható. Akik már utánanéztek a GYU írójának vagy Lewis életének, azok biztosan belefuthatott már a Narnia keresztényi értelmezésébe. Az említett figura, Aslan is ezt bizonyítja: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényben az oroszlán feláldozza életét a többiekért, majd a végső ütközet előtt feltámad. De hasonló, egyértelműen a Bibliából átvett elemek találhatóak például A varázsló unokaöccsében is (pl. almafa). Tolkien szerint ezek nagyon egyértelmű allegóriák (Lewis szerint pedig analógiák). Szerinte úgy kell beemelni más elemeket egy kitalált mitológiai rendszerbe, hogy azoknak eredetére ne lehessen rögtön rájönni. Hasonló okból kritizálja (nem egységes mitológiai rendszer) a mitikus lények (pl. faun, kentaur), Télapó, és Beatrix Potter gyermekkönyveit idéző beszélőállatok beemelését is. Összefoglalva, Tolkien azért nem szerette a Narniát, mert nincs benne teljesen kidolgozott mitológiai rendszer. Akik olvasták A szilmarilokat vagy más Középföldéhez kapcsolódó kötetet, azok tudják, a mester szerint hogyan is kell felépíteni egy konkrét mitológiát.
Heinlein fasiszta?
Adam Roberts History of Science Fiction könyve (amit mellesleg nagyon ajánlok) a következő írókat sorolja a már fentebb említett Aranykor időszakába: Issac Asimov, Robert A. Heinlein, Jack Vance, A. E. Van Vogt, Poul Anderson, Algis Budrys, Arthur C. Clarke, Alfred Bester, Brian Aldiss és Walter Miller.
A felsorolt írók közül a Mások közöttben feltűnik Asimov (Alaptívány trilógia, A halhatatlanság halála), Arthur C. Clarke (2001 Űrodisszeia, A gyermekkor vége) és Poul Anderson is (A törött kard, a Flandry-sorozat), de Mori rajongásának egyik főalakja Robert A. Heinlein. Például őmiatta akarja kiharcolni, hogy tanulhasson fizika mellett kémiát és biológiát is, hiszen
Robert Heinlein azt írja a Ha van űrruhád, utazhatszban, hogy az egyedüli dolgok, amiket érdemes tanulni, a történelem, a nyelvek és a természettudományok. Igazság szerint még a matematikát is hozzávette, de az én agyamból az annak megértéséhez szükséges részt kifelejthették.
Ez a rajongás annyira nagy, hogy Mori még barátjával, Wimmel is vitába száll Heinleinért. A fiú szerint az író fasiszta. Az író ezt a kritikát főleg a Csillagközi invázió miatt kapta, ahol megjelenik a tekintélyelvűség. Walton ezzel egy gyakori vitára utal Heinleinnel kapcsolatban: gyakran gondolják azt például, hogy a Csillagköziben szereplő Terrai Federációt erősen hasonlít egy fasiszta rendszerre. Ez az olvasat olyan népszerű, hogy Paul Verhoeven 1997-es filmjében is visszaköszön: a terraiak SS-t idéző ruhát hordanak. A kritikusok szerint van alapja ennek az értelmezésnek. Például a Federációban a veteránok kiváltságos helyzetben vannak: ők bírnak szavazati joggal, ők taníthatják a gyerekeket történelemre és etikára, viszont a nem-veterán lakosság csak korlátozott jogokkal rendelkezik. Továbbá az is támogatni látszik a nézetet, hogy a könyv világában a halálbüntetés és a testi fenyítés teljesen elfogadott módszer a morális értékek megszilárdításának és a bűnmegelőzés érdekében.
Részlet Paul Verhoeven filmjéből
Akadnak azért bőven ellenzői a fasiszta olvasatnak: például Poul Anderson szerint Heinleint nem a náci rendszer vagy Spárta (a katonák hatalma emlékeztethet minket a spártaiak társadalmára is), hanem inkább Svájc ihlette. Megint mások pedig azt állítják, köztük maga Heinlein is, hogy a szelekció kérdését járja körül. Az író meg is jegyzi, hogy a regényben szereplő veteránok nem tekinthetőek katonai személyeknek, inkább a közigazgatás tagjainak.
Ezek után Heinlein valóban fasiszta lenne? Morit idézve, gondoljunk csak a Hold börtönébenre vagy a Galaxis polgárára. Ezek szerinte pont a Csillagközi invázió ellenkezői.
A kisemmizettek és a Triton beszélgetnek?
A History of Science Fiction az Új Hullámba sorolja többek között Frank Herbertet, Roger Zelaznyt, Samuel R. Delanyt, Ursula Le Guint, Norman Spinradot, Theodore Sturgeont, Philip K. Dicket, John Brunnert, Robert Silverberget és még további jelentős SF szerzőt. A Mások közöttben főleg Zelazny, Delany és Le Guin nevével találkozhatunk, de Mori gyakran emlegeti James Tiptree, Jr.-t (azaz Alice Bradly Sheldont) is, aki szintén ezekkel az írókkal alkotott egy időben.
Egyik ehhez a korszakhoz kapcsolódó felvetése egy könyvklubos epizódban hangzik el. Wim felveti, hogy a Triton szerzőjére, Samuel R. Delanyra hatással volt Ursula Le GuinKisemmizettekje: „Hátha megnézte magának az Anarrest, és azt kérdezte, miért kell olyan szegénynek lennie, miért éhezik ott a nép, miért korlátozzák így a szexualitást? Milyen másfajta anarchiát képzelhetnénk el? „
Morit idézve „lenyűgöző gondolat” és kézenfekvő is. A Kisemmizettekben két világot ismerünk meg, egy utópiát (Anarres) és egy disztópiát (Urrus). Az Anarres anarchista jellegű társadalma csábító lehet bárki számára: a lakók függetlenek, kizárták világukból a korrupciót, hisz hagyományos értelembe vett kormányuk nincs. Az emberek közösen dolgoznak (ez is az ember mértéke itt: ki mit tesz meg a közösségért) a közös életért. Ezzel szemben a Triton egy radikálisan liberális világot mutat be (szintén lehet vonzó). Ugyan itt van központosított hatalom, de tényleges befolyással nincsenek az egyén fölött. Sőt, aki egyáltalán nem vágyik vezetőkre, az akár elköltözhet egy törvény nélküli területre. Delany társadalmában szinte mindenki azt teheti, amihez épp kedve van, a fejlett technológiának köszönhetően akár külsejét is átalakíthatja. Természetesen a cselekmény előrehaladtával mindkét író bemutatja, miért nem teljesen utópikusak a felvázolt társadalmak. Erre utal Le Guinnél a rajongók által adott alcím, az „an ambugious utopia” (egy bizonytalan utópia), Delanynál a „an ambiguous heterotopia” (egy bizonytalan heterotópia/másik hely) pedig Wimet látszik igazolni: egy Anarrestől eltérő anarchiát akart megírni.
Bár nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy azt a fiú felvázolta, nem járt messze az igazságtól. Egy egyetemi előadáson Delany elárulta, hogyan lehetséges a párbeszéd a két mű között, annak ellenére is, hogy ő maga viszonylag későn olvasta Le Guin regényét. Elmondása szerint akkor kapta meg a Kisemmizetteket, amikor már befejezte a Triton első és második vázlatát is. Természetesen ő is észrevette, hogy saját és kortársnője regénye milyen jól reflektál egymásra, sőt, bizonyos pontokon el is gondolkodtatta. A következő vázlatban pár dolgot megváltozott, egyes részeket pedig jobban kifejtett, hogy még jobban működhessen a két mű közötti párbeszéd. Mindenképpen érdemes lesz ennek tudatában (újra)olvasni a regényeket.
Jo Walton még számos egyéb SF-es érdekességgel töltötte meg a Mások közöttet, mint például hogy James Tiptree Jr férfigyűlölő volt-e vagy Le Guinnál a környezet formálja-e a szereplőket. Ki tudja, talán már mi is gondoltunk ezekre kedvenc könyveink olvasása közben.
