A most tomboló koronavírus járvány idején a világ jelenleg legbiztosabb helye nincs a Föld felszínén. A legnagyobb biztonságban a nemzetközi űrállomáson tartózkodó asztronauták vannak. Odafenn egyetlen megbetegedést sem tapasztaltak, a jelenleg fenn tartózkodó űrhajósok még szeptemberben, a koronavírus globális elterjedése előtt hagyta el a Földet.
Azonban a tervek szerint hamarosan újabb űrhajó indul friss legénységgel a fedélzetén. Ivan Vagnyer és Anatolij Ivanyisin orosz, valamint Chris Cassidy amerikai űrhajós április kilencedikén startol el.
Mivel már Oroszországba is megérkezett a betegség, már több tucat igazolt eset van, ezért Csillagváros úgy döntött, hogy megváltoztatja az eddigi indulás előtti szokásrendet.
A legfontosabb lépés, hogy Csillagváros nem fogad látogatókat és az űrhajósok sem hagyhatják el a kiképzőközpontot. Szigorítottak a karantén szabályokon is, az eddigi egy hét helyett kettőt kell a világban eltölteniük. Az indulás előtti sajtótájékoztatót megtartják, mert évtizedes gyakorlat, hogy az űrhajósokat üvegfal választja el a sajtó képviselőitől.
Néhány olyan hagyományról is le kell mondaniuk, amelyeket hagyománytiszteletből, egyfajta indulás előtti rituáléként végeztek el. Most elmarad a moszkvai kirándulás, amely során felkeresik Gagarin Kreml falában lévő sírját. Illetve elmarad Koroljov házának felkeresése is.
A Szojuz MSZ-16 küldetést már eddig sem kísérte szerencse. Még februárban cserélték le az első számú legénységet, Mihail Tyihonovot és Andrej Babkint, mert Tyihonovot szemsérülés érte.
Egy korábbi posztban már esett szó arról, hogy a világűr, a bolygók, és a csillagok végtelensége miként ihlette meg a komolyzene nagyjait, illetve miként hat a jelen művészeire. Ideje megvizsgálni, hogy a könnyűzene miként dolgozza fel a világűr meghódítását.
Mindenki kedvenc űrhajósa, a kanadai Chris Hadfield még arra is szakított időt több hónapos űrmunkája során, hogy feldolgozza David Bowie slágerét, és elkészítse hozzá az első űrklipet. Azaz az első olyan zenei videoklipet, melyet az űrben vettek fel. Mutatjuk:
Nos, mint minden úttörő diadalt, ezt az elsőséget is további alkotások fogják követni a jövőben. Sorban a második számú már el is készült – igaz, ennek „csak” fele része tartalmaz földön kívüli felvételeket. Az ESA jelenleg is a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) tartózkodó űrhajósa, a francia Thomas Pesquet vállalta a felvételek elkészítését, és deejay nemzettársával közösen összedobták hát a második űr-videoklipet, íme:
A NASA valószínűleg meglátta a lehetőséget abban, hogy a zene, ill. zenészek is népszerűsítsék az űrkutatást, így néha elég jó dolgok sülnek ki abból, ha összekötik a kellemest a hasznossal. Azzal, hogy megünnepelték azon nőket, akik valami jelentőset tettek le az asztalra a mérnöki, matematikai és természettudományos szférában, nemcsak a támogatásukkal készült Hidden Figures c. filmet népszerűsítették, hanem saját magukat is Grace Potter zenész által, akit egy videoklip erejéig be is engedtek a híres Johnson Space Centerbe. Ez lett belőle:
Az űrhajózás témája más zenészeket is megihletett szerte a világon. A napjainkban nagy népszerűségnek örvendő Lost Frequencies nevű formáció az elektro-stílus kedvelőit lepte meg egy izgalmas űrhajótörés történetével, kevesebb, mint három percben összefoglalva:
Úgy tűnik, 2016 nagyon termékeny év volt az űrtémákat tekintve. egy ausztrál művész szintén űrhajósnak öltözött egy kellemes kis dal erejéig. (Az űrgitárt azóta is óhajtom ereklyeként.)
Az OK GO együttes ugyan nem merészkedett fel az űrbe, de mégis súlytalanságban forgatták a klipjüket egy olyan repülőn, amin az űrhajósok is gyakorolni szoktak.
Végezetül álljon itt még két paródia is, mert ugyan miből ne lehetne manapság viccet csinálni? De legfőképp az eleve poénnak szánt videók feldolgozásai sikerültek fantasztikusan – természetesen a szó szoros értelemben véve.
Ugyan ki ne emlékezne (és imádná vagy gyűlölné mai napig) a dél-koreai Psy Gangnam Style c. slágerére? Itt az űrváltozat:
Valamint egy néhány évvel régebbi paródiavideó a szintén paródiának szánt LMFAO I’m Sexy and I Know It c. videója nyomán:
Október 20-án mutatják be itthon Pavel Parhomenko 2013-as filmjét, ami Gagarin – Elsőként az űrben (Pervyy v kosmose) címmel tekinthető meg. Ennek kapcsán érdemes elmerülni kicsit a témában, ebben segíti az érdeklődőket ez a filmkritikával is megtámogatott bejegyzés.
Bár korábban is volt már kísérlet arra, hogy emléket állítsanak az első űrhajósnak, az űrrepülés 50. évfordulójára elkészített First Orbit inkább volt dokumentumfilm és tisztelgés, semmint szórakoztató játékfilm, ami egyben tanít is. Így tehát elég sokat kellett várni erre a filmre – és itt nemcsak az eredeti orosz premier óta eltelt három évre gondolok. Az utóbbi 10 évben ugyanis Oroszország mintha kezdené újra felfedezni, hogy van piacképes nemzeti-művészeti értéke, és ez nemcsak (világ)történelmükre vonatkozik, hanem mind irodalmi, mind filmművészeti értelemben is konkretizálható. Hogy néhány példát is említsek: a szovjet-orosz történelem bővelkedik olyan eseményekben, amelyeket az ebben a kultúrában amúgy is szokásos, sőt, elvárt nagy volumenű előadásokkal, filmekkel lehet a nézők elé tárni. A 60-as és 70-es évek rengeteg témát adaptált filmre ezek közül, sci-fi vonatkozásban elég csak Tarkovszkijra gondolni, de az új hullámból említhetnénk akár az Éjszakai őrséget (Nochnoy dozor, 2004), a Nappali őrséget (Dnevnoy dozor, 2006) vagy a Sztrugackij-fivérek által írt Lakott sziget dupla részes filmváltozatát (Obitaemyy ostrov, 2008). És most, ebben az új, mozgóképi reneszánszban az oroszok újfent hozzá mernek nyúlni nemzeti történelmük még olyan megosztó eseményeihez is, mint a szevasztopoli csata (Bitva za Sevastopol, 2015), vagy jelen esetben az eddig még meg nem filmesített Gagarin életrajz. Bár, hogy némileg korrigáljam magam, figyelembe illene venni a hiány okaként egy fontos szempontot is, ez pedig a múlt szelleme.
Jaroszlav Zsalnyin a fillmben
A hidegháború kellős közepén teljesen természetes volt mind a keleti (szovjet), mind a nyugati („amerikabarát”) államok részéről, hogy eltitkolni igyekeztek tudományos eredményeiket, ill. kudarcaikat. Ez nekünk, kik már abban a korban élünk, ahol a nemzetek megosztják, sőt, kijavítják egymás tudományos munkáit (főképp a nemzetköziesedett világűrben) némileg érthetetlen, és okod adhatna a kételkedésre is akár. Az Egyesült Államok a 60-as évek elején a polgárjogi törvények meghozatala mellett feminista kérdésekkel is erőteljesen küzdött (talán épp ezért sokan nem tudják, hogy volt amerikai női űrhajós csoport is, aminek tagjaiból mégsem repült később soha senki), a Mercury-asztronauták nyílt szerepeltetése ezért politikai propaganda-fogásként is értelmezhető, hiszen elvonta a figyelmet más problémákról.
A Szovjetunió ezzel szemben csendben, szigorú titoktartás mellett válogatta össze és készítette fel első űrhajós-csapatát, megelőzve eredményességben a rivális amerikaiakat. Számos blog, weboldal, rejtélygyűjtő magazin foglalkozik az itt gyökeredző összeesküvés-elméletekkel, és épp e titokzatosság vagy épp propagandaszagú szenzáció szülte meg a máig népszerű, buta kérdéseket az űrbéli elsőségtől kezdve a holdraszállás megkérdőjelezéséig. Én azt mondom, ne üljünk fel ezeknek a bugyuta konteóknak. És ezt mondja a magára talált orosz filmszakma is akkor, amikor bőven a korszak után, hatvan évvel később megfilmesíti azt, amiről maga Gagarin is írt már életrajzi regényében, amit családtagjai azóta is minden interjú alatt elmesélnek, és amit a rendszerváltozáson átesett szovjet-orosz államban végzett kutatások alkalmával amerikai történészek is megállapítottak, elismertek: hogy gondos mérlegelés, kiválasztás, kiképzés után Jurij Alekszejevics Gagarin volt az első humán, aki rövid utazást tett a világűrbe, és onnan vissza is tért a Földre.
„Egész életem egyetlen, nagyszerű pillanatnak tűnik most.”
Jurij Gagarin egyik elhíresült fotója
Maga a film szintén követi a Gagarin-életrajzból ismert történetet: a II. világháború alatt nélkülöző család nyomorúságát, a háború utáni vidéki-paraszti élet mindennapjait a gyermek szemével, egy katonai karrier első lépéseit egészen a családalapításig és az űrhajós-kiképzésig, hogy aztán az egész életmű kiteljesedjen egyetlen, nagyszerű pillanatban. Viszont a történetvezetés nem ennyire lineáris, a rendező rögtön a lényeggel indít, hiszen a nézők erre kíváncsiak, ezt akarják látni: hogyan történt? Milyen volt a rakéta, az űrhajó, milyen lehetett az űrben lebegni, elsőként tekinteni a Földre. Nyilván Gagarin őrnagy is milliószor megkapta ezeket a kérdéseket világjáró sajtókörútjain, és az érdeklődés máig nem csitult el, éljünk bár a Nemzetközi Űrállomás korában, a Mars felé kacsingatva. Éppen ezért, ötletes megoldásként a múlt eseményeit, mindazt, ami egy 26 éves fiatalember életének csúcspontjához vezetett, hosszabb-rövideb flashback-ekkel láttatják. Személy szerint én nem örülök, hogy az izgalmas űrutazási jelenetek meg vannak szakítva egy-egy visszaemlékezéssel, ám értem azt a rendezői szándékot, amellyel megpróbálja közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz az űrhajós-pilótában végbemenő számvetést az élettel. Ez lehet akár egy jelképes életfilm is, amelyről a halálból visszatértek mesélnek, de lehet emocionális hullámvasút is – mindenki döntse el magában.
Archív felvételen Gagarin főhadnagy az űrutazás előtt
Látványvilág szempontjából nem lehet okunk panaszra, hiszen nemcsak a szép utómunkák és az effektek dominálnak, hanem az apró részletek is alapos kidolgozottságot mutatnak, kezdve a korhű ruházatokon át Gagarin egyik elhíresült fotójáig a virágvásárlás után, egészen a Vosztok belsejének pontos megjelenítéséig. Utóbbi természetesen nem véletlen, az eredeti kapszula ma is bárki számára megtekinthető a moszkvai Űrhajózási Múzeumban. A pontosságra való törekvés egészen a szereplőválogatásra is kiterjedt, több színész például egy-egy történelmi alakkal való hasonlatossága miatt juthatott hozzá a szerephez, a Gagarint alakító Jaroszlav Zsalnyin pedig pontosan annyi idős volt a forgatás alatt, mint híres megformált karaktere az űrutazás idején. Szorgos színészként olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy még az egyik családi jelenetben látható korabeli babapólyázási gyakorlatot is elsajátította. Nem lehetett kisebb feladat az archív felvételekről ismert eredeti figurák mozgásának leutánozása sem, a szájba adott cukorkás jelenettől kezdve az eredeti felvételekről ismert párbeszédek újraismétléséig.
Jelenet a filmből
A film pont ott áll meg, ahol kell, nem törekszik rá, hogy az esemény utóhatásait is taglalja. Kifejezetten jónak tartom, hogy az utolsó perceket nem játszatták el a színészekkel, hanem viszont láthatjuk azt az ikont, aki maga is minden bizonnyal büszke lenne erre a filmre, ha még köztünk lenne. Jurij emlékezetes pillanata immár valamennyi földi ember közös kincse.
Jelena Gagarina az édesapjáról készült film orosz bemutatóján
Hamarosan már nem csak az SF körökben lesz téma a Mars emberi kolonizációjA. Na jó, attól azért egy kicsit még távol vagyunk, de nem sokára akár ember léphet a vörös bolygó felszínére.
A NASA egy új rakétát készít, ami minden szempontból nagyobb és jobb lesz, mint elődei. A Space Launch System (SLS) képes lesz elhagyni a Föld körüli pályát, így távolabbi célok elérését tehetik lehetővé, immáron emberekkel a fedélzetén.
A rakéta építéséhez hamarosan hozzá is fognak, hiszen nemrégiben ment át a szigorú tervezési felülvizsgálatok hadán – sikeresen.
Bill Hill, a NASA egyik szóvivője így nyilatkozott:
„ Az SLS tervei véglegesek, sikerült a rakétahajtóművek és gyorsítórakéták tesztjeinek első köre, és az első repüléshez szükséges nagyobb alkotórészek gyártását már elkezdték.”
„ Eddig is voltak kihívások, ezután is lesznek, de a felülvizsgálat megerősíti, hogy jó úton járunk az első repülés felé, ami kiterjesztheti az állandó emberi jelenlétet a távolabbi űrbe. „
Új korszak elé nézhet az űrhajózás, amennyiben a 98 méter magas és 70 tonna hasznos teher felemelésére alkalmas monstrum elindul a világegyetem mélyébe. Két gyorsítórakéta és négy R-25 rakétahajtómű emeli majd a magasba. Az üzemanyagot (folyékony hidrogén, oxigén) tartalmazó rész 61 méter magas és 8,5 méteres az átmérője.
Ha minden rendben megy ezek után is, akkor 2017-re minden engedélyt megkaphatnak, s addigra az űrhajó is megépül. Végül 2018-ban megkezdődhet az új éra, mikor az SLS elhagyja a Föld légterét, és immáron emberekkel a fedélzetén felfedezheti univerzumunk rejtélyeit.
A lebontásra ítélt Petőfi Csarnokban utoljára ülhetünk be egy Szojuz űrhajó másolatba. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Repüléstörténeti és Űrhajózási Állandó Kiállítása 1985 októberében nyitotta meg kapuit, és idén június 28-án bezár.
A három évtized alatt megduplázódott a bemutatott eredeti légijárművek száma. Mindösszesen 650 db repüléssel-űrhajózással kapcsolatos tárggyal mutatják be a „legfiatalabb” közlekedési ágazatokat az érdeklődőknek. A földszinti részen az űrhajózási-űrkutatási gyűjtemény csaknem teljes állománya is a látogatók elé került.
A gyűjtemény egyik legérdekesebb kiállítási tárgya egy valódi szkafander. Két igazi kuriózum a vitrinekben a Hold-por minta és egy, az űrrepülőgépek borításához használt hővédő „csempe”. A kiállított tárgyak között szerepelnek műhold-modellek és űrhajó-makettek, műszerek és eredeti Szojuz-űrhajó alkatrészek egyaránt. Itt láthatók a magyar kutatók, mérnökök sikeres, nemzetközi űrprogramokban használatos berendezései – például a ma is használatos Pille dózismérő-kiértékelő műszer.
Kipróbálható a Farkas Bertalant a világűrbe juttató és épségben visszahozó Szojuz űrhajók parancsnoki egységének másolata is.
A kiállítás keddtől-péntekig 10 és 17, szombat-vasárnap 10 és 18 óra között van nyitva.
