Közeleg a Magyar Mozgókép Fesztivál időpontja (2023. június 7-10.), az esemény minden mozikedvelőnek ajánlott, azonban a könyvek szerelmeseinek is lesz miért ellátogatni Veszprémbe a Hangvillába.
Melyik regény a legszórakoztatóbb, melyik regény a legalkalmasabb filmre? Melyik filmíró kezdheti el a forgatókönyv fejlesztését? Az idén öt izgalmas, magyar kortárs regény és öt forgatókönyv-fejlesztő verseng, szakszóval pitch-csel. A tét: az NFI első körös fejlesztési támogatása.
A versenyző forgatókönyvírók: Nagy V Gergő, Goldberg Emília, Szélesi Sándor, Móray Gábor, Somogyi György
Zsűri: Szűcs Dóra, Sümeghy Claudia, Köbli Norbert
Könyvek
Csapó Ádám: Hotel California
Hartay Csaba: Lerepül a hülye fejetek
Szép Zsolt: Kárpát walzer
Pál Dániel Levente: Az Úr nyolcadik kerülete
Szélesi Sándor: Az ellopott troll
Színész: Gerner Csaba
Moderátor: Juhász Anna
Szurkoljunk együtt Szélesi Sándornak, akinek Az ellopott troll című regénye is versenyben van, ami 2019-ben jelent meg a Metropolis Media kiadónál.
Szélesi Sándor: Az ellopott troll, borító Nagy Gábor
Szélesi Sándort a Galaktika magazin főszerkesztője Dr. Mund Katalin kérdezte új könyvéről, jövőbeni terveiről és Az ellopott troll folytatásáról. Jó olvasást kívánunk hozzá! (G:Galaktika, SzS:Szélesi Sándor)
G: Hogyan kezdtél írni és mikor?
SzS:Hét évesen és egy kis kék füzetbe. Verseket és meséket. Az első versem címe az volt: Amikor az első csillag az égre lép. Szerintem már akkor szerettem a sci-fit, amikor még azt sem tudtam, hogy van olyan. El kellett telnie még vagy hét évnek, mire első sci-fi regényként Francis Carsac Sehollakókját a kezembe vettem.
G: Most már sokféle zsánerben kipróbáltad magad a sci-fitől kezdve a romantikus regényeken át a film és TV forgatókönyvekig. Melyik a kedvenced?
SzS: Melyik gyerek a szülő kedvence? Ez az a kérdés, amit nem szabad feltenni, mert nem lehet megválaszolni. Ahogy Bíró Szabolcs barátom és írókollégám mondta, én egy irodalmi hippi vagyok, egyrészt azt írom, amit szeretnék, másrészt nagyon sok zsánerben alkotok. Így aztán van mágikus realista, űroperett, urban folk fantasy, thriller, horror, romantikus történelmi és misztikus történelmi regényem, de ez csak azt jelenti, hogy egy íróban nem egy ember lakik. Az írás amúgy is kicsit skizofrén állapot…
Filmet írni más. Az tíz esetben kilencszer megrendelésre születik, és nem csak te formálod, hanem sokan mások is hozzá tesznek vagy éppen elvesznek belőle. Ott csak az alapokat teszed le, a végeredmény nagyon sok ember munkájának köszönhetően lesz az, ami. Izgalmasabb, mint regényt írni, de stresszesebb is… Igazából regényírással kapcsolódom ki a filmes munkákból, és filmes munkákkal kapcsolódom ki a regényírásból. Szóval már csak ezért sem tudnám a kettőt alá-fölé rendelni, kinevezni az egyiket kedvencnek.
Szélesi Sándor
G: Mi inspirálta Az ellopott troll című könyvet? Honnan jött az ötlet?
SzS: Volt egy réges-régi könyv, Bogdán Istvánnak az Őfelsége magánnyomozója. Körülbelül harminc éve olvastam, és annyira megtetszett a valóság és a mese krimis keveréke, hogy már akkor elhatároztam, valamikor majd én is fogok egy mesekrimit írni. Persze, nem teljesen olyat, hanem modernebbet, krimisebbet és kifejezetten Magyarországon játszódót gyereklelkű, játékos kedvű felnőtteknek. Ez volt az alap. Aztán Szalai-Kocsis Tamás, aki I. M. Brod álnéven jegyzett Mysterious Universe történeteket, dobott be pár ötletet körülbelül tizenöt éve, amikből sajnos nem lett semmi. Végül pedig két évvel ezelőtt, amikor elszántam magam, hogy na most végre mégis neki állok, akkor elég volt egy pillantás a Margit híd lábazatára, ahol egy szép kerek nyílás látszik, közvetlen a Margitszigeti lehajtónál, hogy tudjam, az én alternatív, mágikus Budapestemen ott egy troll lakik, akit elraboltak – illetve elloptak, mert a kriminalisztika abban a másik univerzumban a kőtrollokra (bár a skandináviai trolloknak van rendszertani neve: magicae magnalapidii cavaticus) még mindig nem élőlényként tekint. Innentől kezdve a történet magától felépült, mint a mesében. Néha-néha egy-egy téglát mások tettek hozzá: például a főszereplőmnek Kádár Zsolt barátom és felesége adtak nevet, szóval ők Tóth Bercel rendőrhadnagy keresztszülei.
G: Sok utánajárással járt?
SzS: Hát náci emberkísérletekből és hidrogeológiából nagyon profi voltam akkortájt…
G: Kedveled a magyar népmeséket?
SzS: Benedek Elek összegyűjtött meséi voltak az elsők, mármint az első könyvek, amiket hét évesen olvastam. Szerintem alapvetően meghatározza az ember életét, érdeklődését, mit vesz a kezébe először. Most, hogy így belegondolok, lehetséges, hogy a regényben Magyarország királya, I. Benedek a nagy mesemondóról kapta a nevét. Tudat alatt persze, de tiszteletből, mert Benedek király különösen jó fej.
G: Egy alternatív Budapesten játszódik a történet. Melyik Budapest vonzóbb számodra a valódi, vagy ez a regénybeli?
SzS: Imádom ezt a várost. Aki ismeri a könyveimet, talán rájött már. A láthatatlan város című mágikus realista novelláskötetben egyenesen főszereplővé tettem a varázslatos, rejtett Budapestet, de itt játszódik félig-meddig a Csillagfényszövők című másik mesebeli zsánerkísérletem vagy a komoly társadalmi kérdést feszegető Pokolhurok bizonyos jelenetei. Azonosíthatók nem csak az utcák, de a házak, éttermek, sőt bizonyos emberek is. Szeretem ezt a várost, mert így is varázslatosnak találom. Persze, érdekes lenne a Városligetben egy ősöreg mohossal szelfizni, olvasni a neten a magyar király legkisebb lányának csínytevéseiről, vagy együtt borozgatni egy csordásfarkassal, de elvagyok ezek nélkül is… Mondjuk, abban a világban, ha nekiállsz randizni egy boszorkánnyal, nem árt, ha van befolyásolás elleni amuletted. Kicsit bonyolultabb ott az élet.
Szélesi Sándor – Az ellopott troll
G: Milyen zsánerbe sorolnád a könyvet és miért?
SzS: Ezen sokat gondolkodtam, és végül az urban folk fantasy krimi címkét ragasztottam rá. Kezdem a legfontosabbal: ez egy krimi. Tehát van egy bűneset, amelyet ki kell nyomozni, és a főszereplőm ezt meg is teszi a krimi szabályainak megfelelően. A regény végére mindenre fény derül, a történet lezárul. Kicsit thriller beütésű lesz, mert ugye a nyomozó is érintetté válik a sztori egy bizonyos pontján, de Az ellopott troll egyértelműen krimi. Emellett urban fantasy, melynek helyszíne a mai, bejárható, megismerhető, ámde mágikus Budapest. És folk, mert a mágia nagy része alapvetően a magyar népi hagyományokból, mesékből, mitológiából táplálkozik. Többek között Ipolyi Arnold Magyar mitológiáján, Benedek Elek összegyűjtött meséin és a több évszázados népi mágikus gyakorlatokon. Az első kötetből még nem derül ki minden részletében, milyen a teljes mágiarendszer, de el kell mondanom, hogy tulajdonképpen három különböző mágikus metódus alkotja, és ezek egyike csupán a magyar… szóval nem egyértelműen csak folk, de alapvetően az nyomja rá a bélyegét erre a történetre.
G: Kiknek ajánlanád?
SzS: Igen, a kiadók kérdése is ez legelőször. Ki a célközönség? Ezt a történetet a saját szórakoztatásomra írtam meg, szóval magamból indulok ki: mindazoknak ajánlom, akik a fantasztikumot a fantázia határtalan játékaként fogják fel, és szeretik a könnyed, humoros, szórakoztató történeteket. A főszereplőm elvált, van egy tizenöt éves lánya, és feszült a hangulat a munkahelyén… ezekből sok poén adódik, szóval nem árt némi élettapasztalat is bizonyos beszólások és helyzetek élvezetéhez, szóval biztosan nem hatéveseknek kell felolvasni esti meseként.
G: Lesz-e folytatás? Mikorra tervezed?
SzS: Akkora 1-es került a címlapra, hogy ha a Margit hídnál a magasba emelem a könyvet, akkor a Megyeri hídig ellátszódik, szóval ha nem is terveztem volna, most már muszáj megírnom a folytatást. De szerencsére terveztem, mert annyira jól szórakoztam írás közben, hogy meg kell ismételnem ezt a kis kalandot. Szóval meg van már a második kötet munkacíme: Bercel és a királygyilkosok. Ennek alapján sejthető, hogy szókimondó nyomozónk a királyi palotában fog beépített emberként nyomozni… Új és egész történet lesz, önállóan is olvasható.
És hogy mikorra készül el? Most két másik könyvön dolgozom, az egyik történelmi nyomozós, misztikus-kalandos, a másik a harmincadik században játszódó űroperett egy régi kedves karakteremmel, York Ketchikannel. Utána tudok csak visszatérni Tóth Bercel kalandjaihoz, azaz legkorábban 2020 tavaszára várható a folytatás.
A Harry Potter játékoknak mindig is nagyon furcsa kapcsolata volt a könyvekkel és a filmekkel. A legsikeresebb HP- játékok azok voltak ugyanis, amelyek teljesen a könyvön alapultak. A Harry Potter 6-tól a játékok már annyira imitálták a filmeket, hogy szinte olyan volt, mintha a filmet nézné az ember, csak épp billentyűvel a kezében.
Az új Harry Potter mobilos játék, a Hogwarts Mystery minden bizonnyal tanult a múlt hibáiból, hiszen a varázslatos játék ismét elhatárolódik a filmektől. Az új játékba visszatér a régi 2000-es évekbeli játékok egyszerű grafikája és hangulata is. Roxfort ismét teljes egészében felfedezhető lesz, és varázsórákra járhatunk majd, ahol megtanuljuk a legjobb varázslatokat.
A Harry Potter: Hogwarts Mystery Voldemort eltűnése és a bölcsek köve elpusztítása közötti időben játszódik, ahol a játékosok egy saját maguk által készített karaktert irányítva csinálhatnak küldetéseket, beszélgethetnek és akár párbajozhatnak is.
A Hogwarts Mystery pont az lesz, amire a Harry Potter-univerzumnak szüksége van, egy rendkívül izgalmas játék, ahol kideríthetjük, hogy milyen is volt az élet a varázsvilágban még mielőtt a fiú, aki túlélte, megérkezett a Roxfortba.
A játék Androidon és IOS-en lesz elérhető, valamikor a 2018-as év végén. Kedvcsinálónak pedig tekintsd meg a legújabb trailert, ami a játékhoz érkezett:
A Netflix elkészítette az online videotéka első blockbuster filmjét, amely tulajdonképpen a Shadowrun filmes verziójának is tekinthető. A Bright története szerint egy olyan világban járunk, ahol orkok, tündék és mindenféle varázslények élnek a mai modern világban. A fantasy rajongók több helyen is megtalálhatták már a számításukat, hiszen A Gyűrűk Ura és a Trónok harca is szépen kezelte/kezeli a varázsvilágot, az urban fantasy azonban csúnyán elhanyagolt műfaj maradt. A kritikusok lehúzták David Ayer filmjét, a nézettsége viszont jó lett, így a Netflix be is kérte a Bright 2. részét. De vajon elhibázott döntésről van szó?
Ki kell mondani már rögtön az elején, hogy a Bright története nem nagy szám. Egy sima zsarus filmről van szó, amelyben a fő konfliktus abból adódik, hogy egy orkból járőr lesz és emiatt a társa, Daryl Ward (Will Smith) elég sok tűz közé kerül. Az orkok a Bright világában főleg bűnözésből élnek, bandákba verődve, a társadalom szélére kiszorulva tengetik nehéz hétköznapjaikat. Rajtuk kívül ott vannak még a tündék is, akik itt is kimértek, elegánsak, szépek, ugyanakkor a varázslás megszállottjai. A „bright”-ok pedig azok a lények, akik úgy a kezükbe tudnak venni egy varázspálcát, hogy életben maradnak és nem robbannak ezer darabra. Természetesen a filmben egy pálca utáni hajsza is bezavar, így a nyomozás és a korrupció témái mellett kapunk egy fantasy vonalat is.
Helyenként a Bright leül, a sztori nem túl veretes, a körítés azonban zseniális. Lehet neki örülni, hogy jön a 2. rész, hiszen így ismét elmerülhetünk ebben a világban, de akár egy sok évados tévésorozatot is el tudnánk képzelni a Bright alapján. Ami nagyon szomorú, hogy David Ayer, a film készítője korábban összehozott már egy olyan kőkemény zsarus filmet, mint az End of Watch, itt viszont valami hiányzott a teljes boldogsághoz. Ráadásul Will Smith is belesüppedt ebbe a középszerűségbe, a színész mostanra már nem akkora húzónév, mint pár éve, mondjuk a Legenda vagyok idején volt.
A film látványra rendben volt, a varázslás olyan téma, ami még a Marvel filmes univerzumába is újat tudott hozni, a Doctor Strange-dzsel. A darkos tündék is a Bright pozitívumai közé sorolhatóak, ahogyan a zenék is, hiszen a film mellé kiadott albumon olyan művészek működtek közre, mint Logic, az X Ambassadors, a Bastille és Rag ‘n’ Bone Man. David Ayer filmjének egyik legnagyobb hibája, hogy nem merült el jobban a zsarupárost körülvevő világ misztériumában, ettől függetlenül azonban élvezhető blockbusterről van szó, a Netflix végülis nem nyúlt mellé most se annyira.
Értékelés: 6/10
A Netflix részéről érdekes húzás, hogy csak a film online premierje után adtak ki egy, a varázslatról magyarázó videót, ez alább megtekinthető azoknak, akiknek nem volt elég 2 óra a filmből. Valószínűleg erősítette volna a film világát és a sztori bevezetését, ha afféle intro gyanánt ezt a rövid történelmi áttekintést beszúrták volna a készítők a Bright elé.
Az Éjszakai őrség 1998-as megjelenése óta az Őrség univerzum hatalmas utat járt be. A hatrészesre hízott alapsorozaton túl számos tehetséges író adta saját ötleteit a Szergej Lukjanyenko által megteremtett világhoz, mások pedig magával a mesterrel álltak össze egy-egy kötet erejéig. Példának mondhatnánk kiadónknál megjelent könyveket, mint a Más Őrség vagy a Vlagyimir Vasziljev által jegyzet köteteket, vagy a legújabb regényt, amit Lukjanyenko Arkagyij Suspanovval írt közösen: a VarázsŐrség.
Értelmezhető egyfajta kiegészítő kötetként, egy 5/1-es rész, ami az Alkonyi őrség és az Utolsó őrség közötti időszakban játszódik, Moszkvától nem messze. A főszereplő Dmitrij Dreher Másféle irodalomtanár, aki cselekmény középpontjában is álló Fénypárti és Setét gyerekek számára fenntartott iskolában tanít. Egyik osztályában hét alacsony szintű Másféle válik a kedvenc tanítványaivá, akik A holt költők társasága című film után szabadon „holt költőknek” nevezik magukat. Ebbe a közösségbe kerül be Anna Golubjova, a dzsinn is, és megjelenésével együtt különös események egész sorozata indul meg. A „Másféle irodalom”-ban ismeretlen alakváltók zavarják meg az emberek nyugalmát, a „Másféle történelem”-ben egy szentpétervári kirándulás során ismeretlenek a város mágikus auráját piszkálják fel, a befejező történetben, a „Másféle földrajz”-ban pedig az addig ismert Másféle világ fordul ki önmagából.
A következő szakasz kisebb spoilereket tartalmazhat.
A hexalógia időrendjéhez képest a VarázsŐrség nagyjából a Fuaran eset után helyezkedik el időben. Ezenkívül bizonyos szereplők az ennél a korszaknál korábbi kötetekből (konkrétan az Éjszakai Őrségből, azAlkonyi Őrségből és a Káosz-Őrségből), de ezeknek a nem ismerete nem vesz el semmit az új regény élvezetéből. Lukjanyneko és Suspanov teljesen új szereplők és helyszín köré építik a történetet az Őrség univerzum már lefektetett szabályai mentén. Habár olyan részletesen, mint az alapsorozatban nem mélyülnek el a mágikus jelenségek magyarázataiban, de a cselekmény megértéséhez szükséges információt megadják az esetleges új olvasók számára is. Így ha most ismerkedsz az Őrség világával, ne félj, ezzel a könyvvel is kezdheted!
Az új kötetet a régi motoros Őrség olvasóknak is élvezet lesz olvasni, hisz többször is az eredeti sorozat hangulatát idézi. Az első történet (Másféle irodalom) egy igazi bemelegítés, ahol megismerjük Drehert, Annát és a holt költőket. A következő kalandokban a regény már hozza a jól megszokott lukjanyenkói történetszövést és fordulatokat. Emellett az Őrség-könyvek másik erőssége is szintén jelen van. Lukjanyenko és későbbi írótársai egy teljesen működőképes világot teremtettek, amibe úgy tudnak új ötleteket elhelyezni, hogy olvasóként ne érezzük azt, kilóg a lólába. Több módszerrel teszik ezt. Egyrészt már korábban ismert elemeket illesztettek a jelenlegi regény témájához. Például történelmi személyek mágusokként való megjelenítése nem idegen ebben az univerzumban (gondoljunk csak Thomas Learmontra vagy Erasmusra), azonban a szereplők közös tantárgyához (irodalom) igazodva ezúttal Lukjanyenko híres orosz és más nemzetiségű írókról és költőkről rántja le a fényes vagy sötét színt és árulja el, kik is merítettek ihletet a mágia birodalmából.
A VarázsŐrség orosz kiadása
A már jól ismert világépítési technika mellett új ötletekkel is bővül az ismert világ. Anna szerepeltetésével megjelenik a dzsinn, egy különleges lény az Őrség univerzumban, aki ebben a formában exotnak, azaz alacsony képességű mágusnak minősül. Korábban is találkoztunk ilyenekkel (pl. jövendőmondók), azonban olyan bőven, mint a VarázsŐrségben még nem olvashattunk ezekről a Másfélékről. Továbbá bővül tudásunk az alakváltókról is a Danyilov ikreken keresztül, akik az eddig megismert farkas alak helyett kígyóvá változnak. A könyvbeli magyarázat szerint ez azért van így, mert Ivan és Masa felmenői Indiából származnak; ez azt sugallja, hogy a felvett állat alakja lehet akár földrajz specifikus is. Végül pedig nem elhanyagolandó, hogy a VarázsŐrséggel végre kapunk egy olyan részt, amivel beleláthatunk az Inkvizíció működésébe, abba, miként képzik a szervezetbe belépő mágusokat és varázslónőket, és természetesen jól kigondolt intrikákat sem kell hiányolnunk részükről.
A fordulatos cselekmény és a világbővítés mellett még a főkonfliktus teszi izgalmassá a regényt. Habár a benne szereplő három történet nem tűnik összefüggő egésznek, a közös szereplők és az Inkvizíció intrikái mégis azzá teszik, de fontosabb összetartó elem a fiatalok és az idős Másfélék értékrendje közötti különbség. Talán először merül fel az Őrségek világában, hogy merre kellene haladnia a Fénypártiak és Setétek alkotta társadalomnak. A holtköltők, akik a választás jogától megfosztva (hasonításkor a Homály és a potenciális Másféle adott hangulata dönti el, hogy ki milyen színű lesz, nem pedig ők a saját akaratukból) és a szintjükből eredő örökös megkülönböztetés miatt némi reformálást szeretnének az eddigi rendben. Azonban a nagyobb jó érdekében (a Megállapodás betartása) az idősebb mágusok nem változtatnának a jelenlegi rendszerben. Ezzel Lukjanyenko és Supanov ismét nehéz erkölcsi kérdést feszeget, amibe az emberiség örökérvényű dilemmáját, de akár jelenünk politikai és társadalmi kérdéseit is beleláthatjuk (Lukjanyenkónál, aki szereti korunk égető problémáit is beleszőni Őrség-történeteibe, utóbbi nem elhanyagolandó az értelmezésnél).
A VarázsŐrségtől mindent megkapunk, amit eddig is szerettünk ebben az univerzumban: fantasztikus ötletek, szövevényes cselekmény és komoly kérdések körüljárása a cselekményen keresztül. Az Őrség rajongók biztosan szeretni fogják az új regényt, de azok is kézbe vehetik, akik kicsit idegenkednek a kiegészítő kötetektől vagy valami rövidebb, beugró epizóddal ismerkednének meg Lukjanyenko világával.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek arról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Az első interjúban Weisz Györgyit, több Sztrugackij-kötet (A kárhozott város, Lakott sziget), a Metamorfózis trilógia és az Őrség-sorozat fordítóját ismerhetitek meg.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Magyar–orosz szakon végeztem a Bölcsészkaron (még valamikor időszámításunk kezdete előtt). Fordítói pályafutásom megszámlálhatatlan (szörnyűséges) újságcikk lefordításával kezdődött, mondhatni, megélhetési fordító lettem. Első komolyabb munkám egy gyerekeknek szóló, ismeretterjesztő könyv volt természettudományos felfedezések születésének történetéről. Ezt még néhány könyv követte.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mindenevő olvasó voltam mindig is, hamar kezembe kerültek Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Isaac Asimov, és persze nem utolsósorban a Sztrugackij-fivérek könyvei. Azóta nem szabadulok a műfajtól.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
A marsbéli krónikák, Szénanátha, A kárhozott város, A hétfő szombaton kezdődik stb. Sok van, hirtelen ezek jutottak eszembe. Kedvenc filmem Tarkovszkij Stalkere.
Weisz Györgyi
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Bevallom férfiasan, nem emlékszem pontosan. Azt hiszem egy közös ismerősünk mutatta be Németh Attilát, vele beszélgetve derült ki közös érdeklődésünk. Valahogy így kezdődött.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Azt hiszem, nincsenek ilyenek, a fantasztikus irodalom fordítására is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint bármely más műfajéra. A lényeg az, hogy minél hűségesebben sikerüljön visszaadni a szerző elgondolását, stílusát, a mű hangulatát. Persze fontos a nyelvtudás, és – talán furcsán hangzik – úgy gondolom, a fordítónak mindenekelőtt magyarul kell jól tudnia.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Varázsőrség) fordításánál?
Kihagytam néhány évet, hosszú szünet után kezdtem bele újra a fordításba, és bizony bele kellett rázódnom, és sok dolognak utána kellett néznem az előző kötetekben, hogyan is volt…
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Az Őrség-rajongók biztosan szeretni fogják. Remélem.
Lukjanyenko az Őrség-könyvekben kitalált egy egészen új világot, amely úgy új, hogy azért ráismerhetünk a „régire”, a miénkre, amelyben élünk. Nem véletlen, hogy „társszerzői” akadtak, akik az általa megalkotott alakokat, helyzeteket továbbgondolták, új történetekkel gazdagították az Őrség-galaxist.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Szívesen. Hiszen nemcsak az Őrségeket találta ki, többi könyve (Az Ugrás-sorozat, Világok őre, Az Ég fürkészei) is lebilincselően izgalmas. Kíváncsi vagyok, milyen új ötletei támadtak.
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző öt cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Új őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, az utolsó részről írnánk, az Egyesült Őrségről.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
A végtelenségig lehetne sorolni azokat az okokat, amelyek miatt olvasókként ódzkodunk kicsit a könyvsorozatoktól. Kevés a történet ahhoz, hogy az legalább három, vagy akár több részt is lefedjen. Viszont ha van is egy nagyon jól kifejthető sztori egy olyan világgal, amiben szívesen barangolunk, még akkor is fennállhat a színvonalesés, az önismétlés és még sok egyéb veszély, amivel olvasóként már találkoztunk. Az Őrség-sorozatnál is már mutatkoztak ezek a betegségek. Hiába hidalta át például az alapanyag idő előtti elfogyását Lukjanyenko azzal, hogy epizodikusra tervezte könyvsorozatát, az alapjában hasonló ügyek (pl. vámpírtámadás, Arina felbukkanása a legváratlanabb helyzetekben) miatt érezhettünk némi rossz szájízt. Szerencsére sikerén felbuzdulva az orosz író nem nyújtja a végtelenségig Anton Gorogyeckij kalandjait, hanem tisztességesen lezárja azt a hatodik kötetben, az Egyesült Őrségben.
Az új részben egy vámpír különös módon hívja fel magára Anton figyelmét: áldozatainak kezdőbetűin keresztül üzen a Fénypárti mágusnak. Az üzenet fejtegetése közben megtámadják Anton lányát, az Abszolút varázslónőt, Nágyát. A helyszínen Anton és felesége, Szvetlana egy eddig még nem ismert lény első megjelenésével szembesülnek: ez az alak a Kétlényű, a csupán régi vámpír legendákban szereplő ősi istenség, aki egy jóslat szerint elpusztítja az addig ismert világot.
Nágya egy másik külföldi borítón
Lukjanyenko még a sorozat 6. részében is képes volt megmutatni, hogy tudja emelni az eddigi téteket, és még tud olyat mutatni az Őrség-unverzumból, amit még nem láttunk. Ezúttal a Másfélék egyik leglenézettebb fajára, a vámpírokra és egy másik háttérbe szorult társaságra, a boszorkányokra fókuszál. Őket a közös ellenség elleni toborzási út során láthatjuk, ugyanis Anton, először Olgával, később pedig Nágyával próbálja feloldani a két közösség belső konfliktusait (nem képesek megválasztani közös vezetőiket, mivel kötik őket fajuk ősi törvényeik). Így ismerhetjük meg végre az első kötet óta felvázolt, donorvéren tengődő vámpírokat, akiknek az eredetét Lukjanyneko, Anne Rice Vámpírkrónikáihoz hasonlóan az ókornál korábbi időkbe helyezi, ezzel elmélyítve a köztük és a többi Másféle közötti viszonyt (pl. most már értjük, miért külön fájó pont a vámpíroknak a jelenlegi pozíciójuk a Másfélék közt), továbbá történelmük bemutatásán keresztül kaptunk egyfajta Másféle eredettörténetet is. A vámpírok mellett pedig külön jó pont, hogy végre több figyelemben részesültek a boszorkányok is, hisz az Alkonyi Őrségben és az Új Őrségben elejtett néhány információn kívül nem sok derült ki róluk (mágiájuk természetéről esett szó és említés szintjén a Konklávéról is). Most újabb mélységeiben ismertük meg a boszorkányok erejének és saját közösségük működését (pl. miként választanak új Dédnagymamát, milyen egy igazi boszorkányszombat).
Az orosz borító
A történetet illetően sem csalódhattunk az új részben. Az előző kötetekből már ismert módon beszéli el Lukjanyneko a közelgő Apokalipszist. Az első ránézésre egymástól teljesen függetlennek tűnő eseményeket fűzi össze, azonban most nem csak egy regényen belül, hanem a korábbi részek bizonyos történéseire is magyarázatot ad, vagy összefüggésbe hozza őket a jelenlegi üggyel – így kapunk az epizodikusnak tűnő kötetekből egy komplex, egész történetet. Az összecsapások és nyomozások közben pedig talán a sorozat elejét idéző váratlan fordulatokkal mindig csavar egyet a történeten, egészen a legutolsó sorig. Az utolsó felvonáshoz pedig korábbi remek szereplőket hozott vissza (pl. Tigrist és Kesát az Új Őrségből, Jegort), de számos emlékezetes figurával is gazdagította az Őrség világát: megismertük például Évát, a vámpírok egyik legidősebb képviselőjét, vagy Ellent, a Dublinból származó archívumokért felelős Fénypárti munkatársat.
Az Egyesült Őrséggel Lukjanyenko tisztelettel adózott történetének, eszerint zárta azt le és vett búcsút az Őrség-univerzumtól. A befejezéssel a sorozat az eddig ismert formájában már nem folytatható (bár az író mindig meg tud lepni minket): igaz, a történet még képes volt a megújulásra, miközben az író elérte világának határait. Így is egy igazi, akcióban és humorban gazdag részt kaptunk egy igazán mellbevágó befejezéssel, amivel Anton Gorogyeckij, más fantasy történetek főszereplőihez hasonló, igazi hőssé vált. Egy könyvsorozatnak talán így kell méltó befejezést írni.
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Utolsó őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, azÚj Őrséggel foglalkoznánk részletesebben.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
Az 5. kötet egy fiatal próféta, Kesa megjelenésével kezdődik, akit a későbbiekben a Tigris nevű jelenés vesz üldözőbe, hogy megakadályozza egy jelentőségteljes prófécia elmondását. Anton Gorogyeckij és az Éjszakai Őrség munkatársai próbálják felvenni a küzdelmet a titokzatos lénnyel, a későbbiekben pedig kideríteni, honnan jött és mi is a tényleges célja.
Anno 2012-ben az Új Őrségcím nemcsak egy új rész megjelenését jelezte, hanem egy kicsit másabb tematikát is. A szerkezet a régi (három részre osztott történet, melyek a Zavaros célok, Zavaros idők és Zavaros ügyek címeket viselik), az elbeszélő pedig ismét Anton, azonban az ő és a többi Másféle viselkedésén és gondolkodásán érezni az idő múlását. Habár még aktív résztvevői a moszkvai eseményeknek, a később (valószínűleg) helyükre lépő generáció már színre lépett. A történet mellékszálain többször kerül összetűzésbe Anton olyan „zöldfülű” Másfélékkel, akikben némi szemtelenség (a fiatal vámpír a Zavaros idők elején) vagy a naiv idealizmus (a Stalker után Schuchartnak nevezett Fénypárti a Zavaros ügyek részben) szorult. Az „ifjú titánok” mellett nagyobb szerephez jutnak a kiskamaszok, mint a tízéves pufók Kesa vagy Anton és Szveta közös lánya, Nágya; ő ennél már csak az Egyesült Őrségben jut nagyobb szerephez.
Arina
Az 5. részben Lukjanyenko folyatja világának kibontását, főleg az Utolsó Őrségben már megismert új elemeket. Például most is ellátogatunk egy nyugati országba, Angliába (pontosabban Londonba) és egy keletre eső országba, Tajvanba is. A londoni közeg bemutatása sajnos nem olyan részletes, mint a későbbi ázsiai környezeté, de egy történelmi személy, Erasmus Darwin behozatala bőven kárpótol minket. Az ő figurájával nem csak egy újabb „régi” és szórakoztató Másfélét kapunk, hanem konkrétan a múltban játszódó jeleneteket is. Ezzel nem csak a cselekmény lett izgalmasabb, hanem az író ismét új lehetőségeket nyitott meg univerzumában: Például, milyen lenne egy múltban játszódó Őrség-könyv? Az Új Őrségben látottak alapján azt mondom, nagyon kíváncsi lennék rá, hogy Lukjanyenko miként csavarná ki a történelmet.
A Homály mitologizálása is tovább folytatódik. Lukjagyenko ezúttal a titokzatos jelenség/párhuzamos világ lényeit mutatja be. Előzőleg a Nappali őrségben találkozhattunk a Tükörrel, aki a Fény és a Setét közötti felborult egyensúlyt hivatott helyrehozni, most egy hasonló lény, a Tigris (más néven Hóhér) teszi tiszteletét a moszkvai Őrségeknél. Spoilerek nélkül annyit érdemes tudni róla, hogy a történetbe beépített mendemondáknak köszönhetően a Tigris egy igazi mitologikus jelenséggé növi ki magát. Az új lényen kívül még szóba kerül az Átlátszó Másféle, a Légycsapó és az Agyagember, akik – hasonlóan a régi korok Másféléihez – vannak olyan érdekesek, hogy egy-egy új Őrség történetnek szolgálnának jó alapul.
Az apróbb újítások mellett az Új Őrség az előzőekhez hasonlóan nagyon olvasmányos, a már megszokott lukjagyenkói fordulatokból ezúttal sincs hiány. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogy a 6. részben még mivel tud minket meglepni az író. A cikksorozat utolsó zárócikkéből kiderül.
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Alkonyi őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, azUtolsó őrséggel foglalkoznánk részletesebben.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
Az előző Őrség-kötetekhez hasonlóan az Utolsó őrség is a három részre tagolódik: „Közös ügy”, ahol egy fiatal orosz fiút vámpírtámadás ér Edinburgh-ban, „Közös ellenség”, ahol megpróbálják lehallgatni az Éjszakai őrséget, és „Közös sors”, ahol egy Másféle tanár keveredik összecsapásba és kiderül, miként is kapcsolódnak egymáshoz az említett események. A prológusokat leszámítva azonban Lukjanyenko végig egy esetre koncentrál: az orosz fiú esetére, ami Merlin egyik leghíresebb talizmánjához, a Mindenség koronájához kapcsolódik. A magukat Utolsó őrségnek nevező három Legfelső szintű Másféle (egy Setét, egy Fénypárti és egy Inkvizítor) akarja megszerezni a legendás tárgyat teljesen ismeretlen célból. Ezúttal is Anton Gorogyeckij próbál az ügy végére járni. Kiküldetése során új, de főleg nem várt régi ismerősökkel találkozik, akik nem teszik könnyebbé az ügy megoldását.
A minimum trilógiaként vagy hosszú könyvsorozatokban kibontakozó történetek nagy hátulütője, hogy egy idő után képtelenek a megújulásra, vagy az alapanyag túl kevés a terjedelemhez. Az Utolsó őrséggel Lukjanyenko szerencsére jól veszi ezt az akadályt, hisz továbbra is képes izgalmas eseteket kitalálni, szövevényessé tenni a cselekményt és ott meglepni minket, ahol nem is várnánk. Emellett pedig képes megújítani saját univerzumát más kulturális elemek behozatalával. Azt le kell szögezni, hogy a regény elején lehet azt érezni, hogy már megint ugyanazt olvassuk (pl. megint egy vámpírtámadás), de az író hamar olyan irányba viszi az új ügyet, amit a már jól elsajátított „Őrség-logikával” sem lehet kitalálni.
A negyedik rész a legnagyobb élményét azonban nem csak a jó történet, hanem a világépítés adja, sőt, talán most az sokkal erősebb. Ebben a kötetben találkozunk például más Őrségekkel. Az első három részben is voltak utalások más országokban működő szervekre és csoportosulásokra, viszont végre betekintést nyerhettünk abba, hogy Lukjanyenko miként is képzeli el a Másfélék nemzetközi együttműködését és kapcsolatait. Az Utolsó őrségben először Skóciába kalauzolt minket, majd Üzbegisztánba, azon belül is Szamarkandba. Okos ötlet volt két, viszonylag ellentétes helyet választani, országokon belül pedig a város és vidék közötti különbséget is behozni, mivel így olvasóként kaptunk egy általános képet a különböző Őrségek működéséről. Edinburgh, mint egy nyugati ország jelképes helye és viszonylag egy olyan Másféle szervezet működését mutatja, amelynek szinte mindenre van befolyása (pl. Foma Lermont uralja a turisztikát Edinburghban) és rendelkeznek a megfelelő létszámmal ahhoz, hogy ellássák széleskörű feladataikat. Ezzel szemben Szamarkandban az ellenkező helyzet uralkodik: csak pár munkatárs dolgozik a Nappali és Éjszakai Őrség alkalmazásában, befolyásuk minimális az emberi világra (de talán nincs is rá szükség, ahogy azt a két Őrség közös házára kirakott, emberek számára is látható tábla is mutatja) és egy komolyabb bevetésre sincsenek felkészülve, hisz a nagyszabású események jócskán elkerülik őket. A nemzetközi Őrséghelyzet szemléltetése mellett némi egzotikumot is kapunk a skót és üzbég oldalról is. Megjelennek a keleti mitológia lényei (pl. gólem, dzsinn), az Artúr-mondakör és más kelta mesék alakjai (pl.Thomas the Rhymer).
A másik világépítéshez kötődő elem, amivel Lukjanyenko képes volt még a 4. kötetben is izgalmassá tenni a Másfélék univerzumát, az a Homály 6. és 7. rétegének behozása. Ezzel nem csak a Merlin-ügybe került egy csavar és egy megfejthetetlennek tűnő rejtély, hanem korábban már felmerült kérdésekre (pl. visszatérhet-e egy eltávozott Másféle, van-e szellemnek nevezhető formájuk) is végre választ kaptunk. De az utolsó rétegek felépítése (egyre inkább a miénkhez hasonló, egyfajta mesebeli fordítottja) is egy érdekes elképzelés, főleg az ügy végső megoldásához kapcsolódóan.
Ahogy az Alkonyi őrség, úgy az Utolsó őrség is egyszerre hű a korábbi kötetek tulajdonságaihoz és képes a megújulásra. Az ismert és kevésbé ismert folklór elemek mostani beemelésével volt leginkább érezhető, hogy az Őrség univerzum egy olyan működő világ lett, mint Tolkiené vagy más fantasy könyvsorozaté. A következő kötetben, az Új Őrségben kiderül, Lukjanyneko mikén képes ezt a feje tetejére állítani.
Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, aki csak most ismerkedik a könyvsorozattal. Azelőző cikkbenaz Nappali őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a harmadik részt, az Alkonyi őrséget vizsgáljuk meg.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az 1. és 2. kötetet.
A sorozat harmadik köteténél már nyugodtan jelenthetjük ki, a jól bevált Őrség-recept továbbra sem változott. Ismét három kisebb történetből áll össze egy nagyobb cselekmény, amit Lukjanyenko most is intrikával, humorral, vodkával és némi kumisszal tett fogyaszthatóvá. Azonban ezek a jó kis hozzávalók most főttek össze igazán, azaz az Alkonyi őrséggel vált a sorozat igazán kiforrottá. Néhány az Éjszakai őrségből ismert elem köszön vissza itt, például ismét Anton számol be az Őrségek dolgairól, de ismét erősebbé válik a Szovjetunió utáni orosz hétköznapok bemutatása is, most némi nosztalgiázással és keserűséggel. Azonban ebben a részben eddig nem tapasztalt gyors történetépítéssel lep meg az író. Lukjanyenko ezúttal rögtön az események sűrűjébe dob minket. Az első történet, a „Senki ideje” rögtön egy új üggyel indul, amit nem másra, mint Antonra bíznak: a két Őrség és az Inkvizíció egy különös levelet kap, feladója azzal fenyeget, képes embert Másfélévé tenni. A nyomok egy újépítésű lakótelepre vezetnek – ide küldik a másodikszintű Fénypártit teljes emberi inkognitóban. A második rész, a „Senki tere” Gorogyeckijék nyaralásával kezdődik: a már házasokként élő Anton és Szvetlana potenciálisan nagyhatalmú varázslónő-kislányukkal, Nágyával nyaralójukban töltik idejüket. A családi idill nem marad meghitt: két, szintén Moszkva mellett nyaraló gyerek egy titokzatos boszorkánnyal találkozik az erdőben, akiről az Őrségeknek nincs tudomása. A zárótörténet, a „Senki ereje” pedig pontot tesz minden, ebben a részben megkezdett ügy végére egy vonatút, majd egy kisebb űrutazás során.
Anton
Ahogy egy jól kidolgozott regénysorozathoz illik, nem csak a történet, hanem annak díszleteit adó világ is szerteágazóbb és így egyre inkább hitelesebb lesz. Az Őrség-sorozat esetében ezt az építkezést csak úgymond kisebb lépésekben szoktam érezni, nincs ez másként az Alkonyi őrségnél sem. Az előző két részhez hasonlóan itt is új fogalmak kerülnek bevezetésre, mint az Abszolút másféle, de a Nappali őrségből ismert Edgaron és Vítězslavon (felső szintű vámpír) keresztül betekintést nyerünk az eddig alig ismertetett Inkvizícióba (pl. hogyan lehet beállni hozzájuk, mi a célja, kik szolgálnak ott stb.). A világépítésnek azonban nem ezek, hanem másik két csúcspontja van. Egyik, már a 2. kötetben elkezdett Másféle-mitológia kiépítése. Amíg az előző részben Lukjanyenko közismert mítoszokat helyezett el saját univerzumába (habár ez itt is jelen van még, hisz Arina alakja a népmesék boszorkány képéből táplálkozik), addig itt saját legendákat kreált: Fuaran boszorkány könyve, aki a mendemondák szerint képes volt embereket Másfélékké változtatni. A másik fontos elem a szereplők képességeihez szorosan kapcsolódó párhuzamos sík, a Homály. Ez mindenképpen kiemelendő, hisz talán az Őrség-sorozat legtitokzatosabb jelensége és minden egyes új információ róla fontos.
Arina
Lukjanyenko nem csak kitalált világára és a történetszövésre fordít nagy figyelmet, hanem a karakterek kibontására is. Nem teljesen fedi le a valóságot a következő kijelentés, miszerint az első rész óta nem láttuk viszont a Fénypártiakat (a Nappali őrség utolsó történetében Anton mellett megjelennek a már megismert mágusok is), de teljesen csak most térnek vissza. Jó pár évvel vagyunk az előző kötet eseményeitől, ahol kiderült, Szvetlana, Első szintű varázslónő lesz a jövőbeli Messiás anyja. Ahogy az kiderült már az előző részekben, Szvetát és Antont összeköti a szerelem egy párként folytatják életüket. Más hasonló zsánerű történetek általában itt érnek véget, azonban itt csak ekkor kezdődik el igazán minden, már ami a szereplők életét illeti. Lukjanyenko a 90-es évek Oroszországához hasonlóan reálisan mutatja be a házas életet is, azt annak jó és rossz oldalával. Az igazi érdekessége ennek azonban a karakterizációban rejlik. Az új élethelyzetben Anton és Szveta jelleme sok változáson ment keresztül, ami például a Nappali őrségben még nem volt ilyen látványos. Ez főleg az egymás közötti párbeszédekben nyilvánul meg vagy a kislányuk iránt érzett szeretetben. Geszerhez kötödő kapcsolatuk sem elhanyagolható ilyen szempontból, hisz mindkettejüket arra készteti, hogy gondolják át eddigi álláspontjukat az Őrségekről (pl. Szveta egyértelműen elutasító, Anton pedig kétkedő).
Kosztya
Komoly fejlődésen megy keresztül Edgar, az egykori Setét mágus is; annak ellenére is érezni ezt, hogy most nincs teljes rálátásunk arra, mit is gondol. Érdemes még megemlíteni Kosztyát, a vámpír szomszédfiút is, aki, mondhatni pubertás korba lépett és ezzel együtt a kor sajátos problémáit éli meg (pl. saját társadalmi szerepének megértése: vámpírként ő egy lenézett kasztja a Másféléknek, amit nem érez jogosnak). A többet mondani Kosztya jelleméről már spoiler lenne, de mindenképpen egy érdekes része, a cselekmény kifutásának szempontjából pedig egy fontos pontja.
A Nappali őrséghez hasonlóan az Alkonyi őrség is őrzi az előző kötetek már megszokott szerkezetét és stílusát, azonban itt érezni azt leginkább, hogy a regénysorozat felnőtt. Emellett vannak apróbb újdonságok is, amit például még érdemes kiemelni, az az író szülőhazájának, Kazahsztánnak az említése és a kazah kultúra egyes elemeinek beemelése. De a már említett látványos karakterépítés és világ bővítés is ide sorolandó elemek. Összességében azt hiszem, mondhatok olyat, hogy Lukjanyenko sorozata most már nem az ütős vodkára, hanem inkább a jó borra hasonlít. Tudjátok, arra a fajtára, ami idővel csak egyre inkább jobb lesz.
