Az utópia szót Thomas More vagy magyarosan Morus Tamás használta először 1516-ban megjelent Utópia (teljes címe De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia) című könyvében. A szó bár görög nem antik eredetű, korábban nem létezett, mesterséges kreálmány. Két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „seholsem” vagy „sehol-hely”. Egyúttal egy zseniális szójáték, úgy alkották meg, hogy az eutopia (annyit tesz: jó hely) szóra is hasonlítson. Ma már mindkettőt jelenti, egy nemlétező tökeletes hely, többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent.
Nem lennénk emberek, ha nem született volna meg ennek az ellentéte, hiszen a földre inkább ez jellemző. A disztópia (negatív utópia, antiutópia, ellenutópia) valamilyen, a jelenleginél rosszabb világ/társadalom víziója. Az utópia negatív változata. Az utópiák és disztópiák többsége a jövőben játszódik, bár ez az elképzelt világ gyakran nem is különbözik olyan sokban napjainktól.
Sokkal érdekesebb és nagyobb kihívás, ha a disztópikus világ nem egy nagy társadalmat, hanem egy kisebb helyet egy szűkebb közösséget mutat be. Erre kitűnő példa William Golding A Legyek Ura (1954) című regénye, amelyben egy repülőgép balesetben egy csapat angol gyerek marad felnőtt nélkül egy lakatlan szigeten.
Ez a regény két szempontból is kivétel. Egyrészt a társadalom nem a jövőben, hanem a jelenben van, bár elzárva a civilizációtól. Másrészt a disztópikus művek általában egy kész helyzetet mutatnak be, itt viszont tanúi lehetünk hogyan alakul ki a csaknem idilli kezdetből a disztópikus közösség.
Szintén egy ilyen mikroközösséget mutat be az utóbbi évek egyik legsikeresebb disztópikus filmje, a Snowpiercer – Túlélők viadala. A 2013-as dél-koreai koprodukciós sci-fi az 1982-es Le Transperceneige című francia képregény alapján készült. 2014-ben, hogy ellensúlyozni tudják a globális felmelegedést, egy balul sikerült kísérlettel jégkorszakot idéztek elő, amely elpusztította szinte az egész Földi életet. A föld összes túlélője a Snowpiercer nevű vonaton él, melynek mozdonya kifogyhatatlan energiával hajtva állandó mozgásban tartja a szerelvényt egy világ körüli úton.
Az utasok különböző osztályokon élnek, a gazdagok a vonat elején, míg a szegények a vonat végén utaznak. A két osztály között nincs átjárásra lehetőség. A társadalom rétegei vízszintesen különülnek el, a társadalomban elfoglalt helyet a mozdonytól való távolság határozza meg. A társadalom működése és túlélése itt egyszerűbb, a szegények feladata a vonat mozgásban tartása bármi áron.
Hasonló mikro társadalmat mutat be az 1973-ban megjelent Toronyház című regény J. G. Ballard a társadalmat egyetlen felhőkarcolóba képezi le. Bár technológiák terén kissé idejétmúlt a könyv, de társadalmi mondanivalóját tekintve semmit sem vesztett aktualitásából. 2015-ben Ben Whealey forgatott filmet.
Hipermodern toronyház áll London peremén, ide költözik be főhős, az orvos Robert Laing. A toronyház egy igazi város a városban. Az épület teljeskörű kiszolgálást nyújt, lakóinak ki se kell lépni a kapun.
Minden szükséges dolog kívülről megérkezik, vannak még, akik az épületen kívül dolgoznak, de egyre többen maradnak az épületen belül. Mivel itt minden elérhető, az épület lakóközössége lassan egy zárt társadalommá válik. Szinte leválik a külső világról, önálló zárt élettér lesz, kintről örökölt, és újonnan alakított szabályokkal.
Eredeti címe – High Rise – kettős értelemmel bír, a feltörekvés, magasba törekvés, a társadalmi felemelkedés vágyát. A toronyházban is megjelenik a társadalmi rétegződés, az elfoglalt státusz arányos az emeletek számával, a legfelső emeleten élő építésszel.
De minden felborul, amikor az ellátás akadozni kezd. Az eddigi amerikai kertvárosi idillre hajazó légkör megváltozik. A problémák konfliktusokat szülnek és felszínre hozzák az eddig rejtett, eltemetett vagy csak visszafojtott jellemeket. Az apró konfliktusok eldurvulnak és szabályos háborúkká fajulnak. Barátok, csoportok és egész emeletek fordulnak egymás ellen. Lakások kirablása, területfoglalás, összecsapások teszik pokolivá az életet. Végignézhetjük, ahogy az Utópia rövid idő alatt disztópiává válik.
És mégis bármennyire romlik a helyzet, a lakók nem hagyják el a toronyházat. Ők zárták magukra, nem fizikailag, lelkileg. Ez az otthonuk, ez adja életükben a biztos pontot,a csekély biztonságot. Képtelenek elhagyni, önmagukat zárták bele ebbe a szűk világba. Itt válik tökéletesen érthetővé és végzetté a szózat utolsó sora: „Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.”
