A „gritty” szóra nincs ideális magyar megfelelő. Persze van jelentése (daraszerű vagy határozott), de az üzenet, amelyet magában hordoz, szinte áthelyezhetetlen a magyar nyelvbe.
A grittyvel először talán a Ryan közlegény megmentése című, hiperrealista háborús eposz képkockáin találkozhattunk. A film mai értelembe véve nem reboot, ám a kilencvenes évek végén valódi meglepetés volt egy olyan világháborús mű, amely maximálisan mellőzte a giccset, a kliséket és a hollywoodi iparra jellemző esztétikát. A rendező, Steven Spielberg dokumentarista megközelítésével jóformán berántott minket a történelem kegyetlen valóságába. Ennek ellenére sokan bírálták az ábrázolásmódot, mivel az alkotók kissé „túlzásba vitték”, de mondhatjuk, hogy a film maradandó nyomot hagyott, hiszen kevesen tudták visszaadni azt az atmoszférát.
Pár évre rá, egész pontosan 2004-ben Christopher Nolan indította újra a Batman-franchise-t, Christian Bale főszereplésével. Itt már teljes egészében rebootról beszélhetünk.
A gritty stílusjegyei inkább csak a trilógia második részénél, a Sötét Lovagnál érhetők tetten. Ebben a filmben olyan tapintható, valóságos elemekkel találkozhattunk, amelyeket képregény-adaptációban ritkán látni. Híján volt a vérnek és a profán erőszaknak, hiszen az Egyesült Államokban „PG-13” minősítést kapott. Viszont a sötét gonoszság, amiről maga a film is szól, érezhetően megjelenik benne.
Jól hangsúlyozza a grittyt, mint feltörekvő, mégis néha elfojtott stílust a Power/Rangers Unauthorized című, tizenöt perces rövidfilm. Joseph Kahn videokliprendező gondolt egy bátrat, majd áthelyezte gyerekkorunk szélsőségesen csicsás, vasárnap reggeli sorozatát egy sötét világba, mely a korábbi komolytalan elemeket a gritty által meglepően komollyá formálta.
Ebben a felállásban a power rangerek vagy ügynökök, vagy halottak, de leginkább mindkettő. A két sidekick, Bulk és Skull balfékből gengszterré avanzsált, a fekete ranger, Zack pedig katona lett, aki nem mellesleg adrenalinmániás, és a Hip Hop Kido névre keresztelt tánc-sport kazettáiból gazdagodott meg.
A történet szerint Rocky, a kék ranger – miután a csapat felnőtt és szétvált – átállt az ellenség oldalára, majd annak megbízásából felkutatja egykori bajtársait. Elfogja Kimberlyt, a rózsaszín rangert, hogy kikérdezze a többi tagról.
Bár ez a röpke kísérlet olyan sagákra is kitér, amelyek minket Magyarországon hellyel-közzel elkerültek (például a Machine Empire csak a Power Rangers Zeo antagonistái voltak), még számunkra is üdítően hat úgy viszontlátni szeretett hőseinket, hogy a tarka egyenruha helyett ütött-kopott, vérfoltos páncélt viselnek, a szürke stretch ruhás, ugrándozó ellenség, azaz a puttyk pedig immáron kommandósok vagy a maffia emberei, akik gondolkodás nélkül tűz alá veszik a célszemélyt.
Ezúttal a vér is fröcsög, bár ez nem szempont. A gritty népszerűsége ugyanis az emberek rácsodálkozásához vezethető vissza. Tudjuk valahova kötni azt, amit látunk, hiszen ismerjük, csak éppen nem így, ebben a formában.
Láthatjuk, hogy a gritty csakis a rebootok esetében működik, mivel ha nem egy franchise újragondolásakor használják, akkor más lesz a értéke, illetve a jelentése.
A stílus önmagában való (reboot nélküli) alkalmazása leginkább a független filmekre jellemző. A Tom Hardy főszereplésével forgott Bronson minden egyes képkockája bántóan szemcsés, ahogy a történetvezetés is túl direkt (a címszereplő szmokingban egy színpadon állva narrálja a filmet).
Ebben a kategóriában említhető még a Gyilkos Joe is, amely amerikai oldalról áldoz a „nehezen nézhetőség” oltárán. A színdarabból lett filmszatíra az amerikai white trash-rétegről szól, és ezáltal a képi szemcsésség helyett inkább kellemetlen helyzeteket és kényelmetlen jeleneteket kényszerít a nézőre.
A gritty reboot-jelenség nem csak a filmiparban, de a PC játékok világában is előfordul. A Tomb Raider 2013-as feldolgozása váratlan népszerűségnek örvendett Lara Croft kedvelői részéről. A váratlanság oka, hogy a készítők a kora kétezres években már megpróbálkoztak egy sötétebb tónusú adaptációval, viszont az Angel of Darkness a szegényes kivitelezés miatt hatalmasat bukott, és még maguk a rajongók sem tudták saját modjaikkal elfogadható szintre javítani a játékot. A Crystal Dynamics az új hangvétellel azonban egy sokkal nyersebb, barátibb mederbe terelte a sorozatot, így Lara további folytatásokra számíthat.
Míg az egyéni történetek „bepiszkítása” – jó értelemben – megbotránkoztat minket, a komorrá fordított újrakezdések inkább izgalomba hoznak, vagy esetenként felháborítanak. Van olyan fan, aki nem fogadja el a grittyt, ám a legtöbben érettebbnek, őszintébbnek tekintik. Úgy vélem, a popkultúrán belül minden egy folyamat mentén fejlődik: egy bizonyos ponton el kell jutnia a „szemcsésség korába”, ez pedig vagy tetszik másoknak, vagy nem. Így is, úgy is érdemes megtörténnie.