Február elején befejeződött a The Expanse első évada, ami okot ad arra, hogy kicsit megvizsgáljuk az állandó viták tárgyát: a könyv vagy a film lett-e az élvezetesebb?
A The Expanse kezdetéről itt már írtunk, ám későbbiekben még nem értékeltük, tekintve hogy akad bőven irodalmi alapanyag is, amit egy igazi rajongónak kötelező elolvasnia. A dupla részes évadzáró óta már bőven eltelt annyi idő, hogy nyugodt szívvel spoilerezzünk. Ha valaki mégsem látta/olvasta volna, akkor ezúton értesítem: SPOILERVESZÉLY! Csak saját felelősségre olvass tovább!
A Térség-könyvek névre keresztelt regényfolyamnak jelenleg öt darabja van jelen a könyvpiacon, közülük négy került magyar fordításra. A The Expanse címet viselő sorozat az első könyv, a Leviatán ébredése (Leviathan Wakes) első felét dolgozza fel. Itt fontos megjegyezni, hogy bizony csak az egyébként vaskos kötet első feléig jut el a sorozat sztorija, úgyhogy aki szeretne nekivágni, az akaratlanul is bele fog futni a második évad történéseinek írott változatába.
Alapvetően két dolgot lehet megfogalmazni, ami a könyv és a sorozat viszonyát jellemzi: néhol hajszálpontosan, máshol pedig rettentőmód eltérően jeleníti meg a mozgóképes alkotás az írott világot. Pontos a történetvezetés szempontjából, és a technikai eszközök láttatásában, eltérő viszont az olyan apróságoktól kezdve, mint Naomi Nagata hajviselete, vagy az Öv lakóinak nyúlánk testalkata (a sorozatban alig néhány statiszta felel csak meg az olvasottaknak), egészen a nagyobb léptékű dolgokig, mint például a szereplők egymáshoz való viszonya. Utóbbira remek példa, hogy a pilot epizódot lezáró Canterbury-katasztrófa közvetett okozója a sorozat szerint Holden, hiszen az ő unszolására vizsgálta ki a legénység a segélyhívás forrását. Erről a könyv lapjain szó sincs, a Cant kapitánya természetesnek veszi a segélykérés tudomásulvételét és felderítését, pusztán figyelmezteti Holdent, hogy gyanús dolgok esetén ne hősködjön. A sorozat nyilván dramaturgiai okokból eltúlozza ezt a szálat, és ebből a túlélő legénység körében még keletkezik néhány összezörrenés. Viszont a sorozat épp ebben szerez jó pontokat a regényhez képest, mivel sokkal jobban működik az ok-okozati tényező, árnyaltabb az egyének egymáshoz való viszonya, és fenntartja a néző feszültségét.
Sokszor éri az a kritika a könyvet (és szerzőit), hogy nem adtak semmi újat a már ismert klisékhez, csupán „összelopkodták” az alkotóelemeket. Azonban hadd védjem meg a szerzőpárost azzal, hogy a többezer SF-kötet és film mellett már igen nehéz lehet újat nyújtani, más által el nem mondottat, fel nem dolgozottat adni a közönségnek. A Ty Franck és Daniel Abraham alkotta páros (James S. A. Corey) sikere talán abban rejlik, hogy a kliséket épp a megfelelő arányban dolgozták össze. Az űroperaként aposztrofált kötetekben minden van, ami egy vérbeli SF-rajongót érdekelhet: űrutazás, űrhajók, idegen világok, ismeretlen biológiai életforma, fegyverek és persze nők. Mindezeket a politika tartja össze, ami pedig olyan megfoghatatlan jelenség, hogy végső soron minden eseményre hatással van, a legapróbbtól a nyilvánvalóig. Ez a könyv(ek) sikerének kulcsa, és ezt remekül érzékelteti a sorozat is. Az alkotók jó érzékkel válogatták szét, hogy mi a fontos (Föld-Mars viszony), és mi az elhanyagolható (pl. Miller „Julie-látomásai”). Pluszpont jár a sorozatnak a remek noir-hangulatért, amellyel megjelenítették számunka a Ceres-állomást, és még egy plusz pont annak a káosznak az interpretálásáért, amelyek az Eros-eseményeket jellemzik.
A leglényegibb különbség könyv és sorozat között mégsem az, hogy az egyes hajtóműveket, eszközöket megfelelően hívták-e életre, hanem a két főszereplő jelleme. James Holden a könyvben is egy idealista fazon, aki hisz az emberi nagyságban és az igazságszolgáltatásban. Vele szemben Miller nyomozó egy idősödő, kiégett fickó, aki 30 éve dolgozik a Star Helix szolgálatában (tehát a ceres-i rendőrségnél), miközben valódi törvények nincsenek is az állomáson, csupán félmegoldások (szürke üzletek). Amikor a könyv lapjain találkozunk vele, egyedül él, a felesége két és fél éve elhagyta, iszik, és belefásult az életbe. A sorozat Millert ennél sokkal határozottabb, tökös fickóként festi le, míg Holden karakterét kisfiúsabban, a könyvhöz képest gyengébb vezetőként adaptálja. Kevésbé érződik a kettejük közötti világnézeti, jellembeli különbség, amelyet pedig a könyv kettős nézőpontja (Holden és Miller fejezetek) is megerősítenek. Hogy az alkotóknak konkrét céljuk volt-e ezzel? Lehetséges. Hiszen a könyvtől eltérően a sorozatban megjelenik egy harmadik szereplő is, akinek (még) nem kellene itt lennie. Reméljük, hogy mindennek, és az alábbi képen szereplő hölgy korai bevonásának is előre eltervezett szerepe van.
