2018. június 1-én veszi kezdetét Európa egyik legnagyobb jövőfesztiválja, a Brain Bar. Az idei eseményt a Budapesti Corvinus Egyetemen tartják, a meghívott előadók listáján pedig nem kisebb neveket találunk, mint Ted Chiang sci-fi írót, Nathan Crowley látványtervezőt, Andrew Taggart filozófust, és Sophiát, az első állampolgársággal rendelkező humanoid robotot.
A Brain Bart Nagy-Böszörményi Gergely alapította azzal a céllal, hogy összegyűjtse a világ legizgalmasabb és legérdekesebb ötleteit és látomásait. Ennek megvalósításának érdekében teret ad a legújabb trendek megteremtőinek, befolyásos döntéshozóknak és kihívást keresőknek, akik ideákat, gondolatokat cserélhetnek, ez által izgalmas beszélgetéseket, vitákat indítva. A fesztivál keretein belül évről évre olyan témákat vitatnak meg, mint hová tart az emberi társadalom, a jövőbeli technológia miként fog hatni az életünkre, mi várható politikában, tudományban, gazdaságban és kulturában. A különböző területekről érkező előadókon túl teret adnak a közönségnek is, akik szintén aktív részt vevőivé válhatnak a vitáknak. A fontos kérdések megvitatása mellett a művészet is teret kap zenén, különböző képzőművészeti alkotásokon és persze irodalomon keresztül.
2015-ös indulása óta a Brain Bar olyan befolyásos embereket hívott el, mint a a Google mesterséges intelligenciáért felelős vezető kutatója, Greg Corado, Árvai Péter, a Prezi alapítója vagy Peter Sunde a Pirate-Bay társalapítója. A hagyományokat követve híres vendégekből idén sincs hiány. A június elején tartandó eseményen számos hírességgel találkozhatunk. Itt lesz például Nathan Crowley látványtervező, aki többek között Christopher Nolan rendezővel dolgozik együtt. Crowley keze alatt olyan filmek látványvilága vált emlékezetessé, mint a Batman-trilógia, a Dunkirk, a Westworld, vagy a Csillagok között. SF irodalom rajongók is örülhetnek, ugyanis a fesztivál keretén belül hazánkba látogat az Életed története szerzője, Ted Chiang is, de irodalom vonalon maradva itt lesz Azár Náfíszi a Lolitát olvastuk Teheránban szerzője is. A Brain Baron találkozhatunk még például Andrew Taggart filozófussal, aki könyveivel és Skype-os órával tanítja, hogyan kell más szemszögből megvizsgálni a körülöttünk történő dolgokat; itt lesz Jeffrey Tucker, a Liberty.me blog alapítójával, amelyet a szabadon gondolkodók számára hozott létre; de nem hagyhatjuk ki a sorból a Brain Bar talán egyik legnagyobb attrakcióját, Sophiát, a Hanson Robotics humanoid robotját, aki első robotként már állampolgársággal is rendelkezik (ez utóbbi nagy vitákat is kavart).
További információt további előadókról és jegyekről a fesztivál hivatalos oldalán találhattok!
„Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde jól ismert mondása, sci-fi fogyasztóként pedig többszörösen igaznak érezhetjük a kijelentést. Mostanában szokás azt mondani, hogy egy valóra vált science fiction történetben élünk, a technológia majdnem utolérte a fantasztikum íróinak merész álmait. Egyik talán leginkább kézzelfogható jelenség, ami igazzá teszi a fenti kijelentést az a mesterséges intelligencia. Honnan hova jutottak az ember által épített gépek? Ezúttal nem a tudomány felől közelítenénk a MI-khez, hanem az irodalom szemszögén keresztül vizsgálnánk meg őket, hisz ha jobban belegondolunk minden itt kezdődött.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
Mit nevezünk mesterséges intelligenciának?
Habár a science fiction filmekben és könyvekben a MI-k legtöbbször emberformájú robotokként jelennek meg, a valóságban a mesterséges intelligenciák kapcsán kicsit másra kell gondolnunk. Ma MI-nek számít a Google által használt algoritmus, az IBM Watson nevű robotja, és jópár az automata fegyver is; röviden nagyon sok minden. A szaknyelv weak AI-nek, avagy gyenge MI-knek nevezi ezeket, mivel leginkább olyan tevékenységek ellátásra használjuk őket, amelyekhez korábban emberi beavatkozásra volt szükség. Az algroritmusnál maradva egy MI az előzetesen látogatott honlapok vagy kereséseink alapján ajánl nekünk különböző tartalmakat, vagy érdeklődésünkhöz igazítja a különböző oldalakon elhelyezett hirdetéseket. Természetesen a tudomány célja továbblépni a gyenge MI-ken, megalkotni a strong/general AI-t, vagyis az önálló gondolkodásra képes entitást, ha úgy tetszik, gondolkodó robotot. Habár fejlődésünk során még nem jutottunk el erre a szintre, maga az ötlet már számos probléma, gondolatkísérlet és vita alapját képezi.
A science fiction előtt
Elsőre talán bizarr kijelentésnek tűnhet, de a mesterséges intelligenciák már az ókori mitológiákban is jelen voltak. Pontosítva a kijelentést: maga az ötlet, hogy az ember életre kelt egy élettelen tárgyat a mitológiai időkig vezethető vissza. A MI-kkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett mítosz Héphaisztosz arany „robotja”, Talos, vagy Pügmalion Galateája. Nemcsak a görög, hanem más kultúrákban is felfedezhető a mesterségesen létrehozott szolgáló motívuma: a zsidó kulturkörben ott van Júda Röw ben Becalél góleme, a középkori Európában pedig egyfajta városi legendaként élt Dzsábir ibn Hajján takwin nevű teremtménye.
Az emberi kéz alkotta lények a szépirodalomba is utat találtak. A leghíresebb példa Mary ShelleyFrankeinstein című gótikus regénye. A későbbi robotokkal vagy MI-kkel foglalkozó sci-fikről Shelley klasszikusa nélkül nem is lehet beszélni. Számos regény és novella ugyanis a teremtő és teremtmény közötti konfliktust – amit Isaac Asimov a „Az eltűnt robot”-ban Frankestein komplexusnak nevez – dolgozza fel. Már Shelley történetében ott van a feldolgozhatatlan, a létezés értelmének hiánya, és az abból fakadó magány és kétségbeesés: a mesterségesen létrehozott lény dilemmájában senki sem osztozik. Ezek későbbi sci-fikben is megjelennek, mint például Harlan Ellison „I have No Mouth, and I must scream” novellájában. Viszont a 20. század eleji művek kapcsán egy másik motívumot fontosabb kiemelni a Frankensteinből: a teremtmény teremtője ellen fordul. Az első, mai értelembe vett robotokat szerepeltető műben, Karel Capek R.U.R. című drámájában az ember és a mesterséges teremtmények közötti viszony a lehető legrosszabb kimenetellel zárul: az örök munkára szánt robotok fellázadnak az emberek ellen.
Michael Whelan képe
A robotika törvényei
A gyilkos és lázadó robotok és egyéb mesterséges lények hosszú ideig népszerű figurák maradtak a science fictionben annak ellenére, hogy a korai ponyva korszaknak is nevezett 20. század elején íródott művekben a robotok (ekkor még nem használják a mesterséges intelligencia kifejezést) kétes természetű elemeknek számítottak. Megjelennek olyan szolgáló robotok, mint a robotnővér David H. Keller „The Psychophonic Nurse” című történetében, de az emberiséget eltörölni, majd újraépíteni akaró (Harl Vincent: Rex), vagy az egyszerűen az emberrel szemben ellenséges robotok még mindig népszerűek. Azonban a 30-as évektől mintha megjelenni látszana a mesterséges teremtményeink iránti szimpátia. Első példák között lehet említeni Eando Binder „The Robot Aliens” írását, amiben a robotidegenek békés szándékkal érkeznek a Földre, de Binder ismertebb műve az „I, Robot” is pozitív színben tűnteti fel a gépeket. Hasonlóan barátságos, már-már emberi tulajdonságokkal felruházott egyedként jelenik meg a robot Lester del Rey Helen O’Loy című történetében, ahol a robot beleszeret alkotójába (némi párhuzamot érezni Galatea történetével, ahol az alkotó szeret bele művébe, a szoborba). A korábbi gonosz robot képpel teljesen Asimov szakít a robotika törvényeinek felállításával.
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
Ezen törvények alapján cselekszenek a pozitron robotok a Robotuniverzumban. A híres szabályok először Asimov „Körbe-körbe” novellájában olvashatóak, de az első törvény már egy korábbi írásában, a „Te hazug!”-ban is megjelent. John W. Campbell szerkesztő állítása szerint hallgatólagosan már a „Robbie”-ban is jelen vannak az alapok. Mellesleg a törvényeket Campbellel hozták létre közösen 1940 decemberében. Ezzel Asimov feloldani látszott a korábban említett Frankenstein kompelexust (gyakorlatilag a robotok kaptak egy mesterséges erkölcsi határt, miszerint nem ölhetnek). Asimov a későbbiekben hozzáadott egy 0. törvényt is a már meglévőkhöz, amely kimondja, hogy a robotnak minden áron meg kell védenie az emberiséget, akár az első törvény megszegésének árán is.
Az újra lázadó robottól a a humorosig
1945 után a technológiai fejlődés ismét a negatív vízióknak adott táptalajt, ami a mesterségesen felépített lények és gépek esetében azt jelenti, hogy megint a negatív szerepben tűntek fel. Asimov 1947-ben megírta első sötét hangvételű robottörténetét, a „Az eltűnt robot”-ot, Jack Williamson a „With Folded Hands …” írásában pedig olyan robotok szerepelnek, akik túl komolyan veszik az emberiség védelmének feladatát, és bármi áron biztosítják saját létük biztonságát is. További példák is akadnak a robot és ember közötti konfliktus bemutatására. Ott van Philip K. Dick „Különvélemény”-je, A meztelen nap vagy az Acélbarlangok Asimovtól. A II. világháborút követő események ellenére is maradtak robotpárti sci-fi írók, mint Clifford D. Simak vagy Asimov, a „Az eltűnt robot” megírásának ellenére is.
A Hiroshimai események lecsengése, nagyjából az 50-es évek után ismét szemléletváltás következett be a robotok ábrázolásában. Háttérbe szorult a gyilkológép és előtérbe kerültek a humoros vagy szelíden ironizáló gépek. Számtalan novella vagy regény juthat itt eszünkbe. Ott vannak Robert Sheckley sötét komédiái, mint a „Űrmadár” (1953), „The Battle” (1954) vagy a „Tranai” (1955). Kevésbé fekete vagy keserű humor jellemző például Harry Harrison War with the Robots történetére vagy Brain W. Aldiss „De ki pótolhat egy embert?” című írására. Egy érdekes paródiát meg kell itt említeni, még pedig Terry Pratchett-től a The Dark Side of the Sun (1976)-t, amiben a robotika törvényeit fordítja ki. És természetesen a humoros robotok sorából nem hagyhatjuk ki Douglas Adams ötrészes trilógiáját, a Galaxis útikalauz stopposokat (1979) és ikonikussá vált Marvint, a paranoid androidot.
A első mesterséges intelligenciák és az érző MI-k
A gondolkodó robot ötlete már az ’50-es években felmerült: Alan Turing mondta, hogy a jövőben majd számítógépek segítségével fogunk együtt dolgozni. Kortársai azonban nem vették komolyan Turing vízióit, és a gondolkodó robot egy időre feledésbe merült. Marvin Minsky vette fel a Turing által megkezdett kutatások fonalát, és megalapította a Massachusettsi egyetemen az első MI laboratóriumt 1959-ben. Minksy tevékenysége sci-fi szempontjából is kiemelendő, hiszen nagyban őneki köszönhetjük a 2001 – Űrodüsszeiából jól ismert HAL 9000-t. Stanley Kubrick a tudóssal konzultált, hogy minél élethűbben – már amennyire ez lehetséges volt az akkori MI-kkel kapcsolatos tudással – ábrázolhassák az űrhajósokat fenyegető gépet.
Magát a mesterséges intelligencia kifejezést először az 1970-es években használták, „a science fiction köztudatba” is ekkor került be, habár korábbi művekből ismert robotok egyrészét is tekinthetjük MI-nek. Ahogy arra korábban is utaltam, a sci-fiben rengeteg MI-t különböztetünk meg, a lázadótól egészen az egész társadalmat igazgató gigaelmékig. Azonban a korábban említett Harlan Ellison novellában az író egy fontos szempontot hozott be a MI-k ábrázolásába: lehetnek emberi érzéseik. A történetben szereplő MI nem rendszerhiba vagy más gonosz szándék által vezérelve támad az emberekre, sokkal inkább belső vívódását (miért építették meg?) fejezi ki. Ellison ezzel arra világít rá, hogy egy mesterségesen felépített, majd fejlődésnek induló intelligencia öntudattal rendelkező gondolkodó lény, aki az emberhez hasonló egzisztenciális problémákkal kerülhet szembe. Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen esetben egyáltalán mi a különbség ember és MI között? Jártas sci-fi olvasóknak rögtön beugorhat Philip K. Dick klasszikusa, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, amiben a menekülő replikánsokban hasonló kérdés fogalmazódik meg, elég a filmadaptációból felidéznünk Batty monológját. Gyakori megkülönböztető faktorként az erkölcsöt szokták említeni. Erre jó példa Murray Leinster „A Logic Named Joe” írása, ami bemutatja, hogy a MI van olyan intelligens, mint egy ember, sőt túl is szárnyal minket, de erkölcsileg képzetlen. Ted Chiang a „The Lifecycle of Software Objects”-ben felveti, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a MI-k lázadását vagy sérülését tanítanunk kell őket, úgy, mint saját gyermekeink volnának.
Hol tartunk most? Mint az irodalom legtöbb területén, úgy a science fictionben is érezni, hogy szinte mindent megírtak már előttünk, és bizony elég nehéz igazán újat alkotni. MI terén is hasonló a helyzet: a 20-as években gyakori lázadóktól egészen a barátságos vagy humoros androidokig mindennel találkozhatunk a kortárs szerzők műveiben. Azonban két dolog mindenképpen érdekes lehet a ma élő szerzők műveiben. Egyik az olyan MI-k, akik az internethez hasonló vagy annál sokkal nagyobb és bonyolultabb kapcsolatokat építenek ki, ezzel pedig képesek bármit elérni. Gondoljunk csak William Gibson Neurománcára, ahol a Neuromancer képes tudatokat másolni és programként futtatni, és ezzel lehetővé téva, hogy azok személyiségekként fejlődjenek. Mellette pedig ott van testvére, Wintermute, aki szeretne egyesülni Neuromancerrel, hogy együtt szuperintelligenciává válhassanak. Érdekes, hogy Neuromancer nem osztja testvére vágyát, ugyanis úgy gondolja, ha belemenne az egyesülésbe, megszűnne a személyisége. Mennyire emberi is vonás is ez. Gibson MI-je ezen tulajdonságával a fent említett érzőkhöz is kapcsolódik. Ha nem is ilyen formában, de a séma későbbi sci-fikben is megjelenik, például a Fagyott égbolt kutató AI-je is ilyen, ami Alexis Vonderach barátját lemásolva működik tovább.
Természetesen nem törvényszerű, de az önmagukat építő mesterséges intelligenciák megjelenhetnek társadalmat igazgató szerepben is, vagy nagyobb rendszerek működtetéséért felelősek. Példa számtalan van, mindent nem is lehet, vagy csak nehezen lehet felsorolni, de hozhatunk egy nem feltétlen sci-fis példát is: a weird irodalom rajongóinak eszükbe juthat China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás regényéből a város szemetéből született MI, a Construct Council, aki szinte bármit képes elérni kapcsolatain keresztül. Hasonló kiterjedési rendszerrel működik Neal Stephenson Snow Crashjában a Könyvtáros is.
A kvázi beszélő számítógépekként elképzelt MI-ken túl érdekesek még azok, akik konkrét társadalmakat irányítanak. A koncepció nem feltétlen csak a kortárs sci-fiben jelenik meg, elég csak visszagondolni Ian M. Banks Kultúra-sorozatában szereplő érző MI-kre, sőt, Dan Simmons Hyperionjában egy konkrét mesterséges intelligenciákból álló társadalom jelenik meg a TechnoCore-on keresztül. Az aktívan alkotó szerzők közül érdekes Elisabeth Bear Carnival (2004) című regénye, ahol az irányítóknak (governor) nevezett gépek szigorú körülmények között tartják az emberiséget. Szabályozzák az energia felhasználást, kordában tartják a népesség számát, utóbbi érdekében egy „assessmentnek” nevezett eszközt is felhasználnak, amivel embereket ölhetnek. Bear a Carnivalban a korábbi robot és MI elképzeléseket vegyíti és alkotja meg újszerű negatív vízióját. Itt jegyezzük is meg: ez a másik érdekes pont a kortárs sci-fiben megjelenő mesterséges intelligenciáknál; a vegyítés, mixelés, a korábbi sémák logikus vagy épp szokatlan fúziója. Bear könyve mellett még megemlíthetjük itt Dennis T. Taylor MI, Bob-ját, ahol a governorokhoz hasonlóan a Bobokban is több korábbról jól ismert MI-fajták fedezhetőek fel. A Mark Wattneyhoz hasonló, science fiction rajongással kevert laza stílus egyértelműen a humoros gépeket idézi, az emberi személyiség, mint a MI alapja pedig egy itt ugyan nem tárgyalt, de szintén fontos tematikát hív elő, az ember és a gép egyesülését.
Nagy vonalakban ilyen robotokkal és MI-kkel találkozhatunk kedvenc zsánerünkben. A kép természetesen nem teljes, számtalan más példát lehetne még említeni, de ahhoz elég, hogy lássuk, miket gondolnak íróink. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a jövőben mi valósul meg mindebből.
Október 5-én délután jelentette be a Svéd Akadémia, hogy 2017-ben Kazuo Ishiguro, brit-japán szerzőt tüntetik ki a legrangosabb irodalmi díjjal, a Nobellel. Az Akadémia indoklása szerint azért, mert
Nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit
Zsánerrajongókként is örülhetünk a döntésnek, hiszen Ishiguro ebben a közegben sem idegen név, és neki sem idegen terep. Ott van például az angol bentlakásos iskolában játszódó disztópiája, a Ne engedj el…, vagy a két éve megjelent mágikus realizmus és fantasy határán mozgó Eltemetett óriása. Természetesen nem Ishiguro az első olyan író, akinek az életművében találhatunk zsánerregényeknek is tekinthető műveket és Nobel-díjjal is kitüntették: 2007-ben Doris Lessinget (Canopus in Argos), de korábban, 1907-ben Rudyard Kiplinget is elismerték. Emellett pedig a korábbi jelöltek között szerepelt H. G. Wells és J. R. R. Tolkien.
Azonban kicsit távolodjunk el a kortárs irodalomtól és haladjunk a tényleges zsánerirodalom felé. Kik azok az SFF szerzők, akik megérdemelnék a rangos elismerést? Mi most életművek egészét és a zsáneren kívüli érdeklődést (értsd. irodalmárok figyelme, adott szerző jelenléte a közbeszédben) figyelembe véve említünk 5 ilyen szerzőt.
Margaret Atwood A HVG szerint Margaret Atwoodra 6/1 arányban fogadtak, hogy 2017-ben őt tüntetik ki. Habár a bukiknál voltak nagyobb esélyesek, mint Murakami Haruki vagy Ngugi Wa Thiong’o, de ha Atwood kapta volna a Nobelt, akkor sem lepődtünk volna meg nagyon. A Hulu sorozatának köszönhetően ismét nagy figyelem irányult az írónő disztópiájára, A szolgálólány meséjére, a világszintű társadalmi problémák pedig bebizonyították, a megjelenés után 30 évvel is aktuális. De nincs ez másként Atwood más regényeivel sem, mint az Alias Grace-szel, ahol szintén a nők helyzetére irányul a figyelem (novembertől indul a sorozatváltozata a Netflixen), vagy a MaddAddam trilógia, ahol a génmanipuláción keresztül bontja ki az ember istenkomplexusát, miközben az emberi lélek mélyére is lemerészkedik, de más minket érintő problémákat is feltár két másik disztópiájában, A vak bérgyilkosban és a The Heart Goes Lastban. Ezenkívül kisprózában is jeleskedik, számos erős novellával gazdagította irodalmunkat, mint például a „Rape Fantasies”-szel vagy az „Amikor bekövetkezik”-kel (Galaktika 230). Szóval röviden, Atwoodnak nagyon érik egy irodalmi Nobel.
Ursula Le Guin Le Guin szintén a gyakran felmerülő nevek közé tartozik, ha a Nobel-díj kapcsán szóba hozzák a zsánerirodalmat. Műveiben a sci-fi és a fantasy határait feszegetve merül el a társadalmi -és a pszichológiai identitás, és a különböző társadalmi és kulturális struktúrák feltérképezésében. Sokrétű mondanivalója miatt nem csak egy zsánerrajongó, hanem a szépirodalom kedvelőit is lekötheti A sötétség balkeze, A kisemmizettek vagy az Égi eszterga. Mindezt a zsáneren kívüli elismerések is igazolni látszanak. Az SFF díjak (Hugo, Nebula, Locus, World Fantasy) mellett 2000 áprilisában az American Congress tüntette ki Le Guint az amerikai kultúrához való hozzájárulásáért, 2004-ben az ALA (American Library Association) kitüntetését vehette át, 2014-ben a National Book Foundation díjazta az írónőt életművéért, legutóbb pedig az LOA válogatta be az amerikai irodalom klasszikusai közé. Atwoodhoz hasonlóan Le Guin is az irodalom számos formájában alkotott, emellett pedig az Akadémia egy nagyon fontos kitételének is teljesen megfelel: „formai és ábrázolási szempontból irodalmi értékkel bírnak”.
Ted Chiang Ha Alice Munro 2009-ben megkapta a Nobelt novelláiért, Ted Chiang miért ne érdemelhetné meg? A kínai-amerikai szerző ritkán publikál, azonban amikor igen azt nagy figyelem és díjeső követi. Műveiben megjelenő témái nem tudományhoz kötöttek, számára minden lehet jó alap egy sci-fi történethez. Az Érkezés alapjául szolgáló „Életed története” például a Sapir-Whorf nyelvészeti elméleten keresztül vázolja fel, hogyan tudnánk felvenni a kapcsolatot egy idegenfajjal, miközben a főszereplőn keresztül az emberi részről sem feledkezik meg. Chiangnál inkább az utóbbi a fontosabb. Hiába ír mesterséges intelligenciákról (The Life Cycle of Software Objects), idegenekről (Életed története) vagy a bábeli építkezésről (Bábel tornya), minden általa használt sci-fi toposz vagy egyéb téma mögött ott rejlenek az emberi létezés örök kérdései. Mindezt pedig brutális, minimalista elegenciával tárja a világ elé, amit a tudomány és a narráció kreatív fúziójával emel irodalmi szintre.
Philip K. Dick Phlip K. Dick túlságosan fiatalon hunyt el (mindössze 54 éves volt) és életművét is csak később fedezte fel magának a szakma és a filmipar. Azonban az újra fel-feléledő érdeklődés PKD művei iránt (az új Szárnyas fejvadász film vagy a Philip K. Dick’s Electronic Dreams sorozat) arra enged következtetni, hogy regényeiben és novelláiban bemutatott témák egyre aktuálisabbak lesznek, erről pedig az Akadémia következő pontja jut eszünkbe: „Nemcsak az „elmúlt esztendőben született” munkák díjazhatóak, hanem azok is, amelyeknek a jelentősége a legutóbbi években vált nyilvánvalóvá”. Műveiben a valóság és az identitásunk által teremtett „világ” közötti vékony határt vizsgálta (pl. Ubik, Figyel az ég), körbejárta, mi teszi ténylegesen emberré az embert (pl. Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?), miközben izgalmas gondolatkísérletekkel (pl. Az ember a Fellegvárban) is meglepte olvasóit, és tette mindezt a narráció legkreatívabb és nagyon is irodalmi módján. Reméljük, egyszer a jövőben posztumusz irodalmi Nobelt kaphat.
Kurt Vonnegut Talán a leginkább elmarasztalt alkotó ő, akinek a kitüntetéséért nemcsak a zsánerolvasók, hanem a szépirodalom kedvelői is bírálták az Akadémiát különböző felületeken. Művei egyszerre kacagtatóak és elgondolkodtatóak, amit szatirikus, lényegre törő stílusával ér el. Szókimondó, a trágár kifejezéseket sem szégyellő Vonnegut görbe tükröt állít társadalmunknak a sci-fi elemeinek kreatív felhasználásával. A könyveiben megalapított vallások (pl. Macskabölcső. A titán szirénjei), abszurd társadalmak építésével (pl. Utopia 14, Börleszk) saját korának ideológiáit modellezte le és saját világainak az emberekre tett hatását tárta fel. Az általa felvetett témák úgymond jól öregedtek, ma is érezhető Vonnegut mondanivalójának fontossága, egyedi stílusa pedig egy a szépirodalomban szokatlan, de élvezhető közegbe helyezi. Nem kérdés: Nobelt neki!
Természetesen ez a rövid lista inkább szubjektív, mint objektív gyűjtés, így nyitottak vagyunk más nevekre is. Ti kiket tüntetnétek ki irodalmi Nobel-díjjal? Spekulálásra fel!
