Időről időre az emberek átfogalmazzák, átgondolják az időgépről alkotott fogalmaikat. Ezen abszolút fantasztikumon alapuló tárgyak, jelenségek mindig máshogy néznek ki képzeletünkben, másképpen működnek, de egy valami mindig biztos pont: a múltba, s jövőbe egyaránt utazhatunk segítségükkel. A Galaktika 316. számában, az Állj meg, Gép! című novella – Vitalij Babenko tollából – egészen máshonnan közelíti meg az időutazással járó problémákat.
Az alkotásban szereplő időgép nem egy aprócska tárgy, nem is egy felturbózott szék, vagy egy fülke, hanem egy gigászi, hatalmas épület, benne sok ezer lélekkel, kik folyamatosan felügyelik, karbantartják a monstrumot. És ez a masina képtelen a múltba utazni (mint megtudjuk teljességgel fölösleges is), csak és kizárólag a jövőbe tud menni.
A mű során kapunk egy megfelelő szakmai leírást a tökéletes időgépről, mely tükrözi a szovjet-orosz gépek minden mozzanatát. Precíz, ötletes, komoly. Szembe állítja a korábbi, „komolytalan” spekulációkat, és végre valahára egy teljes képet alkothatunk arról, hogyan is kéne kinéznie az Igazi időgépnek.
A novellát roppant tárgyilagosan adja elő Babenko, de ne tessék megijedni: az irónia, a végtelen szarkazmus járja át folyamatosan a mondatokat, és persze kellő mennyiségű humor.
Az orosz-szocialista vonalat nagyban erősíti a tény, hogy olyan szavak is nagybetűvel kezdődnek, mint az Intézet, az Időgép, a Kimenők vagy a Múlt. Minden jelentőségteljes, amelyet az oroszok készítenek, s ez a motívum remekül reflektál az ipari versengésre a szovjetek és a nyugat között.
A gépet úgy tervezték, hogy harminc évet menjen előre a jövőbe, teljesen elkülönítve a benne élő embereket az épületen kívüli eseményektől, bezárva a saját kommunájuk furcsa rendszerébe. Így felmerül a kérdés, hogy időutazásról beszélünk-e, ha elszigetelten mit sem veszünk magunkhoz a külvilágból? Az idő rendesen telik, csak egy épületben él izolálva majdnem harmincezer ember, akik nem lépnek kapcsolatba a „Múlttal”.
A nagyobb „jó”, és az előrehaladás érdekében áldozatokat kell hozni mindenkinek. De ki határozza meg, mi is jó az embereknek, közösségnek, társadalomnak? Kinek a feladata egy csomó mindent beáldozni egy kétséges kimenetelű eredmény érdekében? Ezeket a kérdéseket nem írja le a szerző, de amint elolvassuk a novellát, szinte azonnal ilyen gondolatok fognak felmerülni bennünk. A humora, és szellemessége mellett legalább annyira szembeötlő a véres komolysága is, amely a sorok között nyugszik.
A mű rendkívül erős görbe tükröt mutat az egykori Szovjetunió rendszerének, és talán nem csak a szocialista gondolkodásmódnak, hanem a jelenlegi kormányzatoknak is. Minden politikai nézettől mentesen is megéri elgondolkodni a novella létjogosultságán, hiszen a hatalmas, nagy volumenű elhatározások gyakran teljesen indokolatlan mederben folytak és folynak, csakúgy, mint Időgépünk esetében is.