A játékipar bevételeit tekintve pár éve már lekörözte a filmipart, mégpedig ugyanazt a bevált receptet követve, mint szélesvásznú elődje: a következő durranás legyen mindig nagyszabásúbb, látványosabb, pörgősebb, mint az előző. Aki végigélte a számítógépes játékok fejlődését, pontosan tudja, honnan hová jutottunk el ezen a területen, aki pedig életkorából fakadóan nem volt ott a kezdeteknél, számos videóból ismertheti a bejárt utat. A vérbeli geekeket sorra kápráztatják el az egyre ütősebb játékok, melyeket a technológiák és platformok folyamatos fejlődése tesz lehetővé. Ezek után nyilván azt is szívesen megnézik, ha valaki széles vásznon mutatja meg nekik, milyen lesz a gaming a jövőben, mondjuk úgy 30-40 év múlva.
A Ready Player One egyértelműen egy fíling-mozi, ami a geek-játékos közönséget igyekszik maximálisan kiszolgálni, és ezt a feladatot kitűnően meg is oldja. Miután indulásképpen pár percben vázlatosan mutatja be a sivár jövőt, máris jön a lényeg: fejest ugrunk az Oasis virtuális valóságába, ahol aztán van minden, amit csak el tudunk képzelni. A látvány, akció, pop-kulturális utalások, poénok magukkal ragadnak: dübörög a fan-service. Ez aztán tényleg az a film, amit IMAX moziban, 3D-ben és popcornnal érdemes nézni.
Szóval a film abszolút működik, ha szórakozni, kikapcsolódni akarunk, és hagyjuk, hogy sodorjon a lendület – és nem várjuk tőle a világ árnyaltabb ábrázolását. A sztori felépítése azt a szokásos hollywoodi sémát követi, melyben egy átlagos tizenéves menő és közismert lesz, cool cuccokra, barátokra és vagány csajra tesz szert. A világ könnyen átlátható: tudjuk ki a rossz és a ki a jó. Szóval ne számítsunk olyan plusz rétegekre, amilyeneket például a Mátrix vagy az Ex Machina adott. Itt azon van a hangsúly, hogy milyen az, amikor egy gamer igazán nagyban játszik. akkorában, amekkorát csak el tudunk képzelni. Éppen ezért a Ready Player One nem lett filmtörténeti mérföldkő, ugyanakkor viszont annyira elkapta a játékos-hangulatot, mementót állítva a gamereknek, a nyolcvanas éveknek, a mai online játékok világának és lehetséges jövőjének, és mindezt olyan pörgősen és látványosan teszi, hogy aki kicsit is kapcsolódni tud ehhez a témához, annak mindenképpen célszerű megnéznie.
Persze olyasmiken nem szabad elgondolkodni, hogy a 2040-es években a fiatalok miért ismernek akár 60-70 évvel korábbi játékokat, zenéket, filmeket és miért nosztalgiáznak rajtuk – ami reálisan nézve teljességgel lehetetlennek tűnik. Mint ahogy azt is jól tudjuk, a világ nem olyan, hogy az egyik globális gigacég velejéig gonosz, a másik pedig szűziesen ártatlan. És abba se menjünk bele, vajon az egyik szereplőt miért nem rázza meg különösebben egy rokonának elvesztése.
A film első fele jobban működik, mint a második. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az elején ismerjük meg az Oasist, a karaktereket, motivációkat, ekkor történnek a húsvéti tojás utáni nyomozás első fordulatai – vagyis sok az újdonság. Viszont amikor már egyértelmű a cél, megvannak a csapattagok, és már több időt töltünk a való világban is, akkor kiszámíthatóbbá válik a történet. Éppen ezért a vége felé már kicsit hosszúnak tűnik a 140 perc.
Mindezzel együtt a Ready Player One látványos, szerethető, átélhető, hangulatos és poénos film – ami nem akar mást, mint kizökkenteni a valóságból, miközben összekacsint azokkal, akik rendszeresen kirándulnak képzelt világokba.
