Senkinek se kell bemutatni, sem pedig elmagyarázni a2001. Űrodüsszeia fontosságát. A film 50 éves megléte alatt kultfilmmé vált, a science fiction filmek egyik kiemelkedő alkotásává – végtelenségig lehetne sorolni azokat a címeket, amelyeket kiérdemelt magának. Mi magunk is többször merengtünk a 2001 fölött – legyen szó a filmről vagy a regényről -, és mindig kiderül, számos körbejárható aspektusa van. A mostani bejegyzés azonban nem egy újabb agyalásra hív titeket, hanem egy kis esztétikai utazásra. A 2010. Második űrodüsszeia újrakiadását várva összeszedtünk néhány alternatív filmplakátot a 2001-hez, egy másik posztban pedig a 2010-hez is fogunk. A teljesen szubjektív szempontok (mi tetszik) alapján kiválasztott képek azontúl, hogy kreatív és különleges munkák, azt is megmutatják, mennyiféleképpen értelmezhető Stanley Kubrick filmje.
„Na? Mi legyen?” – ez kicsi Alex történetének, a Gépnarancsnak (A Clockwork Orange) kezdőmondata. Ez a mondat ismétlődött a fejemben is, mikor azon gondolkodtam, mit érdemes leírni a disztópia regény szerzőjéről, Anthony Burgessről.
1917. február 25-én született Harpurheyben, katolikus családban nevelkedett, édesanyját korán elvesztette – ezek mind életrajzi adatok, melyek fontosak lehetnek az író fejlődésének megértésében, esetleg műveinek értelmezésében, de egy évforduló esetén inkább szeretek azon elgondolkodni, hogy az adott mű vagy alkotó mit is adott nekünk.
Burgess legismertebb regénye kétségtelenül a Gépnarancs (1962). Az író szerint ezt az 1971-es évnek köszönhette, ugyanis ebben az évben mutatták be Stanley Kubrick (2001 – Űrodüsszeia, Tágra zárt szemek, Ragyogás) megosztó filmadaptációját, a Mechanikus narancsot. A film és a regény is a 15 éves Alexről szól, aki „drúgjaival” az utcát járják és azt teszik, amihez csak kedvük van. Kukákat döntenek fel, belekötnek a járókelőkbe, rabolnak. Egy rablás alkalmával Alex megöl egy idős asszonyt. Ez az eset teljesen megváltoztatja a fiú életét: börtönbe kerül, ahol alávetik a Ludovico-eljárásnak, hogy így gyógyítsák ki a bűnözésből.
Az adaptációk akarva és akaratlanul is hatnak az eredeti műre, hol kiegészítik, hol pedig átértelmezik azt. A Kubrick-filmnek köszönhetően – legalábbis Burgess elmondása szerint – az ő műve az átértelmezés, de inkább a félreértés áldozatává esett. Szándéka szerint a közeli jövő Angliájában játszódó regényben a szabad akarat és a erkölcs problémáit vizsgálja, viszont az adaptáció más irányba vitte a Gépnarancs megítélését. A film, annak ellenére, hogy nem ez a főmondanivalója, a szex és az erőszak dicsőítésének tűnhet.
„A film megkönnyítette a könyv olvasói számára az eredeti mondanivaló félreértését, és ez a félreértés halálomig üldözni fog”
– írja Burgess.
Nem Kubrick filmje volt az egyetlen jelenség, ami hozzájárult a Gépnarancs nem megfelelő értelmezéséhez. A regény eredetileg 21 fejezetből épül fel, ami az író szándéka szerint a felnőtté válást szimbolizálja. Azonban az amerikai kiadásból kihagyták az utolsó fejezetet, így a mű az eredetitől eltérő értelmezést kapott. A könyv egyik legnagyobb kérdése az, hogy egy Alexhez hasonló alak képes-e a változásra. Az utolsó fejezetben, miután a főhős visszatért régi, erőszakos életmódjához úgy érzi, valamiért mégsem akarja ezt folytatni. Belátja hibáit, számot vet eddigi életével, és így felnőtt korba lép. Az amerikai kiadásnál azt javasolták Burgessnek, hogy ezt a fejezetet hagyja ki, mivel az olvasók ezt a pálfordulást nem fogják elhinni. Így kapott egy alternatív, sötétebb lezárást a Gépnarancs, miszerint az Alexhez hasonlók nem változnak.
Forrás: 9gag
Már csak az a kérdés, hogy mit is kaptunk Burgesstől? Ha csak a Gépnarancsra gondolok, akkor egy, legalább 50 éve irodalmi közkézen forgó provokatív könyvet, ami talán a legkényesebb morális kérdéseket feszegeti. Továbbá más disztópiákhoz hasonlóan felhívja a figyelmet társadalmunk problémáira (pl. a regényt is az erőszakos bandák ihlették: Burgess első feleségét, Lynee-t is egy amerikai, részeg katonákból álló banda támadta meg, mely végül a várandós asszony vetéléséhez vezetett), megmutatja a jövő egy elképzelt, de valahol lehetséges alakulását. Ami pedig a mű értelmezését illeti, rengeteg úton elindulhatunk, akár a félremagyarázáskon útján is (legalább lesz miről vitakozni). A sajátos nyelvezeten (nadset: orosz és angol keveréke, Alexék sajátos szlengje) és a regény felépítésén túl talán ez számít igazán.
Barátságos légkörben, jó hangulatban, több tucat résztvevővel zajlott a Kubrick est, melyet a KultOn szervezett a Pótkulcsban. A rendezvény hangsúlyos pontja a Kubrick-kvíz volt, amelynek során 70 kérdésre kellett válaszolniuk a jelentkezőknek.
Újra megtekinthető a mozikban, a Galaktika jóvoltából pedig új köntösben jelent meg ismét a 2001: Űrodisszeia. Ez alkalomból döntött úgy a KultOn stábja, hogy rendez egy Kubrick-kvízt, ezzel tisztelegve a 20. század egyik legnagyobb filmkészítője előtt. A 70 kérdés megválaszolására öt csapat jelentkezett. A szervezők az első három helyezettet díjazták, az ajándékok között mozijegy és vegyes könyvcsomag is megtalálható volt, de négy új 2001: Űrodisszeia kötet is gazdára talált. Már a kérdések számát nézve is kitűnik, hogy a kvíz készítői nem bízták a véletlenre a dolgot, mindent megtettek annak érdekében, hogy olyanokhoz kerüljenek a nyereménynek, akik valóban jól ismerik Kubrick munkásságát: a kvíz általános és személyes kérdéseket ugyanúgy tartalmazott, mint hang- és plakát felismeréseket.
A nyertes az elképesztő, 65 pontos eredménnyel a Monolit fantázianévre hallgató csapat lett. Ők a vegyes könyvcsomagot választották. A második helyezett csapat az új kiadású 2001: Űrodisszeia köteteket tette zsebre, míg a harmadik helyet elnyerő kis társaság a mozivászon előtt tölthet el egy hétvégét Kubrickkal.
A mostani kvíz már a harmadik kulturális rendezvénye volt a KultOn stábjának. Az első tematikus estjüket decemberben tartották, míg a másodikra, a Wes Anderson estre februárban került sor. Terveznek Star Wars tematikájú játékot, de szóba került már egy Trónok harca, illetve egy Tarantino-kvíz is. Horváth Ákos, az estek egyik szervezője elmondta, igyekszenek mindig úgy alakítani, hogy legyen valami aktualitása a programjuknak, de nagyon fontos, hogy a rajongókat is érdekelje a téma.
A KultOn célja egyébként, hogy megmutassa az egyetemistáknak és a fiatal diplomásoknak, hogy a kultúra menő, a stáb ezért olyan formában próbálja tálalni a máshol sokszor csak „szárazon” megtalálható tartalmakat, amely imponálhat ennek a korosztálynak. Esetünkben pedig játékos formában 2001: Űrodisszeia köteteket nyerni egészen imponáló lehet. És talán még menő is.
Minden, amit tudni akartál a 2001. Űrodisszeia zenéjéről – de sosem merted megkérdezni.
Lassan már 47 éve, hogy 1968-ban bemutatták Stanley Kubrick méltán híressé vált sci-fi-jét, a 2001: Űrodüsszeia-t. A film még a mai napig képes izgalomba hozni a filmnézők fantáziáját: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a számtalan írás és kritika vagy vita, amit kiváltott a premiere óta a mű. Nem is meglepő, hiszen számos oldalról lehet megközelíteni: figyelemre méltó képi világot tár elénk, a cselekmény is több ponton elgondolkodtató, továbbá a kísérletezgető jelleg is erősen jelen van a filmben. Utóbbi a filmzenén érhető leginkább tetten.
A 60-as évek hollywood-i trendjével szemben, Kubrick nem külön a filmhez írt filmzenét használt művéhez, hanem inkább klasszikus zeneművekhez nyúlt. Így láthatunk például a Kék Duna keringőre „táncoló” űrszondákat és űrállomásokat, vagy egy emberszabású lényt, ami épp Strauss zenéjére ver szét egy állati koponyát. A nézők reakciói pedig igen sokfélék lehetnek: ezek a jelenetek elámíthatnak, értetlenkedést válthatnak ki vagy egyszerűen nevetségesnek tetszhetnek.
Azonban eredetileg nem a ma ismert művek kerültek volna a kultikusnak számító részek alá. A 2001 esetében is készült kifejezetten a filmhez írt zene vagy soundtrack (ahogyan az ekkor szokás volt). Az anekdota szerint az MGM stúdió Alex Northot kérte fel az készülődő projecthez, mint zeneszerző. Az ő nevéhez fűződnek olyan filmek zenéi, mint a Kleopátra (1963), a Nem félünk a farkastól (1966) vagy a Spartacus (1960). Az utóbbi esetében már dolgozott együtt Kubrickkel.
North el is kezdte a munkálatokat Kubrick utasításait követve: a rendező olyan zene komponálását kérte, amelynek komolyzenei darabokhoz kell hasonlónak lennie (egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy másolásra kérte). Mindezt a 2001 első 50 percéhez képzelte el, a további terv szerint a mű második felében szintetizátoros effektek szólaltak volna csak meg. North el is végezte a munkát, azonban csak a film premierjén szembesült azzal, hogy fölöslegesen fáradozott: Kubrick nem az újonnan szerzett zeneműveket, hanem klasszikusokat illesztett jelenetei alá.
A kellemetlen helyzetet valószínűleg nem egy hirtelen jött ötlet szülte (ez abból következtethető ki, hogy North kevés instrukciót kapott), hanem Kubrick a munkálatok kezdete óta klasszikus szerzeményeket akart felhasználni, hiszen konkrét célja volt ezzel. De mi is volt ez a cél? Valószínűleg egy olyan alkotást akart létrehozni, amely különleges asszociációs láncot indítana el a nézőben, amelyet a zene és a képek együttese váltana ki. Hogy miféle gondolatokat ébreszthet bennünk, az természetesen teljesen szubjektív, de hogy kicsit közelebb kerülhessünk a mű megértéséhez, el kell indulnunk egy kis zenei és filozófiai (űr)utazásra, amely során meglátogatjuk az Űrodüsszeia fontosabb kulcsjeleneteit.
A 2001 rengetegféleképpen értelmezhető, egyik megközelítés ezek közül az, hogy Kubrick az emberiség fejlődését mutatja be filmjén keresztül. Ezen az utazáson a zene, mint irányítóelem már a legelső percekben velünk van, amikor még képi szinten el sem kezdődött a film. A sötét képernyő alatt Ligeti György Atmosphéres szerzeménye szólal meg, ami egészen a harmadik percig tart ki: aztán lassan bekúsznak a képernyőre az égitestek és a főcímnél felcsendül Richard Strauss később gyakran visszatérő Also Sprach Zaratushustra (Ímigyen szóla Zaratushustra) műve. Ezzel az igen hatásos nyitójelenettel kezdődik a kozmikus utazás is, ugyanis a nyitójelenetet szokták értelmezni az ősrobbanás, azaz a világ kezdetének szimbolikus megjelenítéseként is. A felvetés teljesen logikus, ha továbbnézzük a filmet: az emberi történelem előtti időben találjuk magunkat, ahol éppen az emberszabásúak egy csoportjának életébe csöppenünk bele. A lények mindennapi életét egy monolit hirtelen megjelenése zavarja meg, miközben Ligeti Requiem című különösen nyomasztó, földöntúli szerzeménye szólal meg. Arthur C. Clarke, az azonos című könyv szerzője úgy magyarázza a monolitot, mint egy, a mienknél magasabb szinten álló idegen kultúra jelenlétét, amely akár a filmbeli emberszabásúak, de később a Holdra látogató emberek, majd a Jupiterre érkező Bowman számára is mágikus és irracionális jelenség. Ehhez a gondolathoz igazodik a Requiem is: kellemetlen érzéseket kelt a nézőben, hosszútávon zavarja és a képsorokat nézve értetlenkedik is, hogy most tulajdonképpen mi is történik a képernyőn? Kubrick Ligeti kompozícióját egyfajta idősíkok közötti átkötő elemként használja: egyrészt a jövőbe mutat, amely a jelen lényeinek számára még félelmetes és érthetetlen, másrészt pedig a múltba is visszatekintünk a művel. Ahogyan a cím, a requiem / rekviem (halotti mise) is jelzi, a zene valaminek a végét is megjövendöli.
Egyes jelenetekre kivetítve a következőképpen néz ez ki. Például a monolit első megjelenése után láthatjuk nem sokkal azt a jelenetet, amikor az egyik emberszabású egy csontot kezébe véve azt először eszközként, később pedig fegyverként használja. A Requiem ezzel előre jelezte a lény állati öntudatának végét. Viszont a híres eszközhasználó jelenetben felszólaló Also Sprach Zaratushustra a Requiem párja, hisz Richard Strauss műve Ligetiéhez hasonlóan jelzőelemként funkcionál. A már taglalt jelenetben ez a szerzemény mutatja meg, hogy a néző itt bizony történelmi, sőt evolúciós pillanatnak volt szemtanúja: az emberszabású eszközként használt egy tárgyat, és ez által rálépett az emberré válás útjára.
De ha visszatekintünk a nyitójelenetre, akkor már tisztán látható, hogy a Zaratushustra ott is hasonlóan működik: azáltal, hogy a sötét képernyőn megjelennek a bolygók, a zene jelzi, hogy ezzel fontos állomásra érkeztünk, az univerzum létrejöttéhez, amiből pedig az év milliárdok alatt kialakult minden, amit ma ismerünk.
Az evolúciós utazás itt nem ér véget. Az emberszabású öntudatára ébredése után eszköze, a csont a levegőbe repül, majd egy éles vágás és az űrben találjuk magunkat, ahol űrhajók és szondák keringőjének lehetünk szemtanúi, s mindez alatt az ifj. Johann Strauss Kék Duna keringője hallható. Talán ez a 2001 egyik leginkább vitatott jelenete, hiszen rengeteg asszociációra ad lehetőséget. Az evolúciós értelmezésnél maradva, értelmezhetjük ezt a jelenetet úgy, mint az emberiség fejlődésének ünneplését. Bemutatja a Kubrick által elképzelt 21. század nagyszerűségét azzal, hogy az előző jelenetet (az eszközhasználat) és ezt szembe állítja egymással. A kiválasztott zene, a keringő kulturális műalkotás, amely megmutatja, hogy az emberiség intellektuális és művészeti értelemben is milyen magas szintre jutott a kezdetekhez képest. Az űrhajók és űrszondák is hasonló céllal jelennek meg a zene mellett: ezek a gépek igazolják, hogy az emberi faj milyen hatalmas utat is tett meg a puszta eszközhasználattól a magas szintű technológiáig.
A különböző klasszikus szerzemények és a képi világ, ahogyan a példák is mutatják, együttesen viszik végig az ember fejlődésének történetét az Űrodüsszeiában. A Requiem és a Zaratushustra egymásra felelgetése szépen, fokozatosan elvezet minket a 21. századból az emberiség elképzelt jövőjébe.
Ezt jól mutatja be a film második fele. A fejlődés útját kísérik kudarcok is (pl. mikor a HAL 9000 nevű számítógép, mint az ember által létrehozott gondolkodó tárgy megöli Pool-t és a Jupiterre tartó hajón utazó tudósokat is), de Kubrick végig pozitív marad, és a film végén egy újabb fejlődéséi ponthoz érkezik az emberiség. Ez a következőképpen jelenik meg: miután a hajó túlélőjét, Bowmant beszippantja a Jupiteren található monolit, abban megöregszik, meghal, majd újjászületik a lét egy magasabb fokán. Vagy Friedrich Nietzsche filozófiájára gondolva, azt is mondhatjuk, hogy Bowman ezáltal elérte az Übermensch, azaz az ember felett álló lény állapotát. A koncepcióhoz tökéletesen igazodik az eddig is alkalmazott zenei útmutató. Bowman útját a monoliton keresztül Ligeti jól ismert zenéje kíséri, amely igazodik a monolit korábban említett jelentéséhez. Később, amikor látjuk Bowmant halálos ágyán, majd magzatként újra megjelenve, lassan megszólal a Zaratushustra, amely ünnepli az emberi fejlődés új mérföldkövét.
Természetesen Kubrick kultikus alkotásának számtalan értelmezése lehetséges, amelyeken szintén érdemes lenne hosszú oldalakon keresztül elmerengeni, de talán a zene és a kép együttes kifejezőereje az, ami a mai napig elér a néző lelkéhez és felnyitja tudatát valami magas, kissé felfoghatatlan mondanivaló befogadására.
Ismét megjelent a 2001. Űrodisszeia, Arthur C. Clarke egyik legismertebb, legsikeresebb regénye, megújult kiadásban és különleges plusz tartalmakkal kiegészítve.
Vajon lehetséges, hogy az emberi civilizáció fejlődése az ősidőkben idegen lények beavatkozása nyomán indult el? És ha igen, mi lehetett a célja ezeknek az idegeneknek
A 21. század űrhajósai a Naprendszer felfedezése során földönkívüliek nyomaira bukkannak. A lelet egészen új megvilágításba helyezheti Földünk történelmét. Ezért egy maréknyi kutató az emberiség legfejlettebb mesterséges intelligenciájának társaságában expedícióra indul az óriásbolygók felé, hogy választ keressenek a felvetődött kérdésekre. De amit ott találnak, az a legfantasztikusabb elképzeléseiket is felülmúlja.
Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick 1964-ben elhatározta, hogy elkészíti minden idők legjobb SF-filmjét. Négyévi munkával valósult meg a 2001. Űrodisszeia, és ma már bátran állíthatjuk, hogy a végeredmény mérföldkő lett a zsáner történetében. És Clarke „melléktermékként” íródott regénye is bekerült a klasszikusok panteonjába. A legismertebb SF-könyvek között tartják számon, három folytatása született, és – méltán – legendává vált a maga nemében.
Ezt a legendát most új kiadásban adjuk az olvasók kezébe, megőrizve Göncz Árpád eredeti, veretes fordítását, de olyan különleges plusz tartalmakkal kiegészítve, amelyek most jelennek meg először magyarul: egy megemlékezéssel, egy, az ezredfordulóra készült előszóval, valamint a regény egyik forrásnovellájával!
„Tele költészettel, tudományos képzelőerővel és tipikus clarke-i iróniával.” – New Yorker
„Káprázatos… szívszorító… próbára teszi az elmét.” – Time Magazine
