Az álomgyárban ritka alkalom, hogy a készítők eredeti ötletekkel állnak elő, és talán még annál is ritkább, hogy egy effajta elrugaszkodott produkció közönségfilmmé nője ki magát. Ennek főként pénzügyi okai vannak, ugyanis a producerek előbb fektetnek be a már többször is feldolgozott, de bevált sztorikba, mint az új, ugyanakkor kiszámíthatatlan jövedelmet hozó filmalkotásokba.
Ha eredetinek nevezhető filmet látunk, az rendszerint a nagy stúdióktól független szerzői filmként kerül megvalósításra (példaként említhető az Insidious: A gonosz háza, mely az asztrális vándorlás témakörét aknázta ki, a hazánkat elkerülő Sound of My Voice pedig a „kertvárosi pinceszektákat” dolgozta fel a maga pár dolláros költségvetésével).
A tudomány szerencsére beláthatatlan távlatokat tartogat a kreatívok számára. Kiragadtunk három szokatlan, ám annál izgalmasabb elméletet a fizika világából, amelyeken érdemes lenne a hollywoodiaknak elgondolkodniuk.
1. Boltzmann-agy
A különösen érdekes ötlet Ludwig Boltzmanntól, osztrák fizikustól és filozófustól származik, aki a tizenkilencedik században arra a kérdésre kereste a választ, vajon létezhetnek-e értelmes lények, öntudatok a világegyetemben, és ha igen, akkor milyen folyamatnak köszönhető a megjelenésük. Nem összekeverendő a SETI (Search for Extra-Terrestrial Intelligence, azaz földönkívüli intelligencia kutatása) tudományágával, mely az evolúció fényében vizsgálja a „hagyományos megfigyelőknek” nevezett lények létezését.
A Boltzmann-agy tulajdonképpen nem más, mint egy hipotetikus, öntudattal rendelkező entitás. Születéséhez az univerzum maximális káoszában keletkezett véletlenszerű rend-fluktuációk vezettek el. Ahhoz hogy ezt megértsük, elsősorban tisztában kell lennünk az entrópia fogalmával.
Az entrópia a rendezetlenség mértéke, avagy a munka kárba veszésének folyamata. A mindennapi életben is megfigyelhető, például a hő a melegebb testtől a hidegebb test felé áramlik. Kimutatható, hogy a világegyetem a maximális entrópia, vagyis az equilibrium felé halad, ahol a rendezetlenség maradéktalanul kiteljesedik. Egy de Sitte vákuum fázist kell elképzelni, ahol nincsenek csillagok, csak a végtelen üresség. Erre természetesen évbiliárdok múlva lehet számítani.
A tökéletes rendezetlenség állapotában csak spontán entrópiacsökkenések, úgynevezett fluktuációk alakulhatnak ki. Tekintve, hogy végtelen mennyiségű idő áll rendelkezésre, ezek a fluktuációk egyre komplexebb struktúrákat szülnek. Ezen a ponton eszünkbe juthat a végtelen majom-tétel, amely kimondja, ha egy majom véletlenszerűen ütögeti az írógép billentyűit, akkor előbb-utóbb megírja William Shakespeare komplett munkásságát: „Ami lehetséges, az szükségszerűen meg is valósul.” Pont ezen elv alapján jöhet létre olyan bonyolult trajektória rendszer is, mint a testetlen értelem, azaz a Boltzmann-agy.
E zárt térben egy értelmes entitás nem jöhet létre, ha egyensúlyi állapot veszi körül, ezért csakugyan szükségszerű, hogy káoszként lássák a világot.
Elképzelhető, hogy mivel mi is csak alacsony entrópiát tapasztalhatunk magunk körül, ugyanakkor tisztában vagyunk a rendezetlenség fokozatos növekedésével, a mi univerzumunk is csupán egy fluktuáció, amelynek kezdeti pontját tekintjük a Nagy Bummnak, végét pedig a világvégének. Ebből a szempontból egy fluktuációban született értelem számára az időnek nincs jelentősége, az ő szempontjából nem is létezik, mivel a saját fluktuációjának forráspontján nyers módon, eredeti formájában tapasztalja ezt a folyamatot, így felismeri az idő nem létezését: nincs idő, mivel amit mi időnek hiszünk, az egy fluktuáció kezdő- és végpontja közti szakasz.
Összefoglalva képzeljük el, hogy a világegyetemben addig-addig növekszik a káosz, mire teljesen kiürül. Se bolygók, se csillagok. Képzeletbeli „rendezettség foszlányok” tűnnek fel időnként. A végtelen ideig tartó feketeségben egyre összetettebb dolgok jelennek meg. Egyszer egy pöttyös labda, másszor harckocsi, aztán egy mikrocsip, és végül egy tudat… Egy tudat, ami nem úgy tekint az időre, mint mi.
Az effajta entitásokban rengeteg potenciál rejlik, legalábbis azok számára, akik alapanyagot keresnek mondjuk egy filmhez.
Donald Davidson filozófiai elméletét egy viszonylag friss írásban (Knowing One’s Own Mind – 1987) közölte: „Tételezzük fel, hogy Davidson túrára indul a mocsárba, és agyoncsapja egy villám. Ugyanekkor, a közelben egy másik villám csap le, spontán újra rendezve ezáltal molekulák egész halmazát, melyek az éppen megboldogult Davidson testévé alakulnak.”
Ez a lény, akit a filozófus Mocsári embernek titulál, azonos szerkezetű aggyal rendelkezik, ennél fogva ugyanúgy viselkedik, mint az a Davidson, aki túrára indul. Kisétál a mocsárból, visszatér Davidson irodájába, és elkészíti ugyanazt a dokumentumot, amit előde egyébként elkészített volna. Barátságosan viselkedik Davidson barátaival, családjával, és így tovább.
A tudós álláspontja szerint a lény nem ismerhet fel mindent, mert kognitíve nem tapasztalt még semmit azok közül. Mivel nincs múltja, megnyilvánulásai az adott dolgokra csak általánosságban vonatkozhatnak.
Egy különleges példával élve tételezzük fel, hogy a korábbi Davidson a baleset előtt egy polcon heverő üveggolyóra pillantott, nem tudván, hogy a polcon van egy másik, látszólag hasonló üveggolyó egy könyv mögé rejtve. Amikor ez a Davidson később a „tegnap látott” golyót említi, úgy vesszük, arra utalt, amit valóban látott, noha nem rendelkezik kellő ismerettel ahhoz, hogy megfelelően azonosítsa. Ha az üveggolyókat kicserélték volna, az eredetileg elrejtett golyóra utalna, persze felfogása nem változna.
A Mocsári ember ugyanabban az állapotban létezik, mint előde, sőt, ugyanabban, mint a fent tárgyalt, tényellenes Davidson, akinek a nyilatkozata más üveggolyóra vonatkozik. Ez egy meghatározatlanság, mely az elmélet szerint bármennyire, akár univerzális szintre kiterjeszthető.
Lefordítva: A tény, hogy a Mocsári ember azonos Davidsonnal, még nem változtat azon, hogy abban az állapotban előtörténetek végtelen változatát testesítheti meg, ami végül is arra kényszerítene minket, hogy másként azonosítsuk.
Sok testrablós film készült már, ám többnyire földönkívüli parazitákhoz köthető. Talán itt az ideje, hogy némi tudomány is előbukkanjon a zsáner mélyéről.
3. Kvantumhab
John Wheeler 1955-ben a kvantum mechanikából vezette le elméletét. A kvantum mechanika a fény és az anyag atomi szintű viselkedésének tudománya.
Induljunk ki abból, hogy a téridőben egy dolog két helyen is lehet egyszerre, ahogy Schrödinger macskája lehet élő és holt egy időben. Einstein ismert elmélete kimondja: E=mc2, azaz az energia és a tömeg arányosak egymásra, illetve a tömeg meggörbíti a téridőt. Minél nagyobb a test, annál jobban görbít, akár egy trambulin közepére helyezett tekegolyó.
Az így meggörbített teret, ha atomi szinten vizsgáljuk, kvantumhabot fogunk látni, melyben apró dimenziók nyílnak meg és roskadnak magukba egy szempillantás alatt, akár a buborékok a frissen csapolt sör tetején.
Minél kisebb tartományokat helyezünk górcső alá, annál nagyobb energiával találkozunk. Például egy hagyományos bomba működése a molekulák szintjén zajlik, míg a jóval erősebb atombombáé szubatomi szinten. Figyelembe véve a Heisenberg (nem összekeverendő a metamfetamint gyártó fiktív kémiatanárral) nevéhez köthető határozatlansági relációt, mely szerint a vákuumnak is van energiája, kijelenthetjük, hogy ez ilyen apró tartományokban olyan mértékű az energia, hogy a téridő valósággal felforr.
Eric Perlman, a Floridai Technológiai Intézet munkatársa szerint a buborékok kvadrilliószor kisebbek az atommagnál, és a másodpercnek csupán elenyésző töredékéig léteznek. Ezen okokból kifolyólag lehetetlen a habot vizsgálni, ugyanakkor Perlman szerint érdekesen hathatnak a fényre: minden egyes foton másképpen haladna az űrben, ahogy a mindent betöltő fluktuációk között manővereznének.
Tehát ha feltalálnának egy szuper-távcsövet, amivel az űr részecskéibe nézhetnének, miközben kimerevítik az időt, akkor nagy eséllyel mikroszkopikus galaxisokat, világokat, naprendszereket, féreglyukakat és még sok minden mást találnának. Nem kizárt, hogy egy ilyen féreglyukat ki lehet ragadni a habból, a tömegét megnövelhetjük a vákuumban két egymáshoz közel helyezett, tükröződő felület között létrejövő vonzóerő (Casimir-erő) segítségével, és stabilizálhatjuk egy nagy tömegű égitest körül, visszautalva Einstein ekvivalenciájára.
Mindig is sejtettük, hogy van körülöttünk valami, ami nem más, mint maga a jól ismert üresség, csak éppen tartalmasabb, mint hittük. H. P. Lovecraft is valami hasonló elméletet dolgozhatott fel az Onnan túlról című novellájában.
Sokan úgy tartják, a tengerentúliak az idő múlásával bizarrabbnál bizarrabb történeteket visznek filmvászonra, ám azok végtére is sokadjára feldolgozott témákról szólnak. A tudomány nagyszerű alapanyagot adhat azok számára, akik mernek nagyot álmodni, ahogy a mitológia, a városi legendák vagy éppen az új keletű Creepypasták is izgalmas témáknak ígérkezhetnek.
