A sokszoros díjnyertes kanadai szerző, Robert J. Sawyer az atombomba ledobásának 75. évfordulója alkalmából írt regényében azt a tudományos közeget vizsgálja, amelyben megszülethetett ez a pusztító fegyver.
A Manhattan-terven sok nagyszerű koponya, a világ leghíresebb fizikusai és matematikusai dolgoztak. Sawyer főhőse J. Robert Oppenheimer – barátainak „Oppie” –, akit az atombomba atyjának is szoktak nevezni. A történet elején, 1936-ban Oppie még fiatalember, aki találkozik élete szerelmével, Jean Tatlockkal, ám a kapcsolatuk a sajátos történelmi korszaknak köszönhetően nem tud kibontakozni, egészen a könyv végéig, ahol majd egy nagy drámai és érzelmi csavarral minden új megvilágításba helyeződik.
Ezután 1942-be ugrunk, elindul a Manhattan-terv. Oppenheimernek jelenlegi feleségével, a szintén tudós Kittyvel kell összeállítania csapatát, és nemcsak a tudományos rivalizálást és a terveket kell kezelnie, hanem a kormányzat katonai és biztonsági követeléseit is figyelembe kell vennie.
A könyv háromnegyede a projekt élénk megjelenítése. Sawyer bemutatja azokat a tudományos folyamatokat, amelyek a Los Alamos-i laborban zajlottak. A tudósok hús-vér emberek, komplex személyiségjegyekkel, érzelmekkel és erkölcsi dilemmákkal. Ez a rész Japán bombázásával és a háborús győzelemmel ér véget.ű
De most jön a csavar. A projektben részt vevő tudósok egy kis magja Teller Ede vezetésével, miközben egy még pusztítóbb fegyver előállításán dolgozott, véletlenül felfedezett egy asztrofizikai tényt Naprendszerünkről, amely elkerülhetetlen végzetet jelent az egész emberiség számára körülbelül 80 év múlva. Mit kellene tenni? Oppenheimer egy új csapatot állít össze immár többek között Einsteinnel is kiegészülve, hogy kidolgozzanak egy új, titkos programot, az Arbor-tervet, aminek célja nem más, mint az emberi faj megmentése.
Míg a könyv első fele szerény tíz évet ölelt fel, a könyv második fele húsz év történéseit meséli el, egészen 1967-ig, amikor a dolgok, sajnos nem állnak túl jól, egészen addig, amíg újabb két tudós, Richard Feynman és Kurt Gödel be nem lép Oppie irodájába…
Míg a könyv első része szinte teljes mértékben a történelmi tényekre épít, ebben az új részben Sawyernek ki kellett találnia hihető akciókat és párbeszédeket, amelyek logikusan és zökkenőmentesen illeszkednek a történetbe, és a szereplők személyiségéből is következnek. A szerző zseniálisan oldja meg a feladatot, az olvasó nem is veszi észre, mikor tértünk le a történelem hagyományos menetéről egy alternatív vágányra, ahol a legfontosabb események többé-kevésbé változatlan módon lezajlanak: Kennedyt meggyilkolják, az Apollo legénysége pedig eljut a Holdra.
Sawyer nagyon alapos kutatómunkát végzett, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kötet végén található – sci-fi regények esetében meglehetősen szokatlan – irodalomjegyzék, ami azok számára nyújt hasznos segítséget, akik még jobban el akarnak merülni a tudomány működésének rejtelmeiben.
Amellett, hogy Sawyer képes a fizika és a matematika legnehezebb fogalmairól, törvényeiről a laikus olvasó számára is közérthetően írni, a könyv mégsem válik száraz tudományos ismeretterjesztő művé, ugyanis a szerző egy érzelmileg is gazdag, mély és rendkívül elgondolkodtató regényt írt.
A megható emberi dráma mellett ez a regény a tudomány szerepére is rákérdez a történelemben és a közügyekben. Ahogy Szilárd Leó fizikus mondja a történet vége felé:
„A második világháborút követő időszak volt az első idő, amikor a tudósokat (…) tartották felelősnek a történelem egyik fordulópontjáért… A háború óta minket, tudósokat elfogadtak közügyekben is szereplő értelmiségieknek. Amit a politikáról mondunk, annak ugyanúgy súlya van, amint annak, amit a fizikáról mondunk. Hallgatnak ránk.”
Ma, a háborúk, a globális felmelegedés, a gazdasági problémák korszakában talán még időszerűbb, hogy a politikusok, döntéshozók figyelme a tudomány felé forduljon. Érdemes lenne újra meghallgatni a tudósokat.
