Címke: női szemmel

  • Aki észrevette a nőket a sci-fiben

    Pamela Sargent a sci-fi egyik legnagyobb női írója. A legújabb Galaktikában az ő, Kopár világ című novellájával találkozhattok a Retro rovatban. Mostani cikkünkben az ő munkásságát mutatjuk be.

    Sargent 1948-ban született a New York állambeli Ithacában. Saját bevallása szerint mióta az eszét tudja, mindig is mesélt és írt. A 70-es évek óta jelennek meg művei a mai napig. Írói karrierjét novellákkal kezdte, első művei a The Magazine of Fantasy and Science Fiction lapjain jelentek meg, de 1977-ben kiadta saját novelláskötetét, a Starshadows, amiben többek között megtalálható a Galaktikában olvasható Kopár világ is. A 70-es évek végétől már önálló regények írásába kezd: 1976-ban a Cloned Lives (1976), 1979-ben pedig a Sudden Star jelent meg. A 80-as évektől újabb irodalmi kihívásba vágott bele: 1983-ban megírta az Earthseed-et, a Seed ifjúsági trilógia első kötetét, s ezzel ugyanakkor belekóstolt a könyvsorozatok világába is. 1980-ban a Watchstar első kötete, 1986-ban pedig a Venus-sorozat Venus of Dreams-sze lett kiadva. A sci-fi műfajban Sargentet legutóbbi trilógiáért szokták ismerni, amiben, ahogy később Kim Stanley Robinson a Mars-trilógiájában foglalkozik egy bolygó meghódításához, a Vénuszra való átköltözésről elmélkedik az írónő.

    1996-tól kicsit elszakadt saját világától, és George Zebrowskival közösen Star Trek történeteket kezdett írni. Az Új Nemzedékhez kapcsolódóan írták meg A Fury Scornedt (1996), az eredeti ST történetet pedig további három regénnyel (Heart of the Sun, Across the Universe, és a Garth of Izar) bővítették.

    Írói munkája mellett más írók munkáival is foglalkozott az írónő. 1975-ben adta ki a Women of Wonder antológia első kötetét, amelyben olyan szerzők műveit gyűjtötte össze, mint Anne McCaffrey, Ursula K. Le Guin, Sonya Dorman és Kathrine MacLean. A sorozat később bővült egy további válogatással, egy klasszikus, majd egy kortárs szerzőket felsorakoztató kötettel is. A project fontos Sargent számára, hisz ezzel kívánta az amúgy erősen férfias SF-ben megerősíteni a női hangot. Saját regényeiben is arra törekedett, hogy erős és intelligens karaktereket hozzon létre. A 70-es, 80-as évekhez képest szerinte sokat fejlődött a műfaj ilyen tekintetben: a kritikusok egyre inkább értékelik a nőket a sci-fiben. Egy az SFF World-nek adott 2015-ös interjúban ki is fejezte tetszését, azonban némi kritikával is élt: szerinte nem helyes dolog úgy beállítani ezt a jelenséget (nők a sci-fiben), mintha azelőtt az egyáltalán nem létezett volna. Elég csak olyan nevekre gondolni, mint Leigh Brackett, C. L. Moore vagy Andre Norton.

    AEldredGordonCrabb1243A Farseed borítóképe

    Sargent a mai napig töretlenül ír, és jelenteti meg legújabb történeteit, most szeptemberben is jelent meg könyve, a Season of the Cats. Életműve igen gazdag, érdeklődése az SF műfaj minden témájára és területére kiterjed. Általánosságban azonban el lehet ezekről a regényekről és novellákról mondani, hogy kellő komolysággal mutatják és tárgyalják a lehető legkülönösebb témákat is. A Cloned Lives-ban például öt, genetikailag teljesen azonos gyermek felcseperedését, majd szétválasztását láthatjuk. Sargent a lehető legalaposabban tárja fel egy ilyen kísérletnek a lehetséges problémáit és következményeit a kísérleti alanyok szemszögéből. A The Golden Space-ben (1982) az emberiség talán egyik örök témájáról, a halhatatlanságról olvashatunk, a The Shore of Women (1986) pedig egy nők által uralt high-tech világot mutat be, ahol a férfiak a vadonba kényszerülnek. Az Alien Child (1988) pedig a Cloned Lives-hez hasonlóan ismét egy gyermek felcseperedését vizsgálja egy nagyon is sci-fis környezetben: az utolsó embergyermek egy űrlény komplexumban.

    A tekintélyes méretű életmű természetesen nem maradt elismerés nélkül. 1992-ben a Danny Goes to Mars kisregényért Sargent Nebula-díjat kapott, 2012-ben pedig Pilgrim-díjat munkásságáért. Emellett még magáénak tudhat egy Locus-díjat, egy Hugo-jelölést, Theodore Sturgeon-emlékdíjat és Sidewise-díjat is.

    Habár magyar nyelven eddig sajnos csak egy novella olvasható Pamela Sargenttől, de ha van rá lehetőségetek, és vágytok egy izgalmas, nem mindennapi témákat boncolgató, kissé elvont, elmélkedős sci-fire, nyugodtan nyúljatok az írónő bármely regényéért vagy novellájáért. Az élmény garantált.

  • Izomemberek női szemmel

     „Az isteneket a férfiak teremtik, és a nők imádják.”
    James G. Frazer
    (1854-1941)

    Állítólag a nők nem rajonganak az izomkolosszusokért, sokkal inkább az érzékeny, romantikus hősök kedvéért ülnek be a mozikba.
    Nos, ezt a sztereotipiát le kell, hogy romboljam. Bizony, ezek az általában hihetetlen testi erejükről elhíresült, kigyúrt fenegyerekek megmozdítanak valamit bennünk, ha nem is az intellektusunkat, az ösztöneinket mindenképpen. Ők azok az alfahímek, akik mellett átvészelhetünk egy esetleges hajótörést, akik társaságában egy veszélyes dzsungeltúra könnyed hétvégi vakációnak tűnik, és talán még egy zombiapokalipszis is túlélhető.

    Kezdjük mindjárt az erőemberek archetípusainak egyikével, aki már a Bibliában is felbukkant.
    Az illető úr hosszú hajáról, és rettenetes erejéről ismerszik meg, igen, jó irányba tapogatózik a kedves Olvasó; Sámsonról van szó.

    Nem áll szándékomban különösebben belemerülni Sámson történetének tanulságába, összegzésül talán elég annyi, hogy ő az az izomember, akinek a vesztét végül egy nő okozza.

    Következő kedvencünk az a mitikus hős, akinek karakterét számtalan film és filmsorozat feldolgozta, Herkules, a félisten.

    Számtalan kalandja során nem csupán az erejét, de az eszét is használva győzedelmeskedik, elnyeri szerelme kezét, és boldog házasságban élhetne ha… nos, igen, az ő bukását is – közvetve – egy nő okozza.

    Harmadik ikonunk napjainkra a nyers erő szimbolumává vált; ő Conan, a barbár. Talán nem is volt olyan fiúszoba a nyolcvanas években, ahol ne lett volna legalább egy poszter róla.


    Na jó… lányszoba sem.
    Szerintem nem kell különösebben ragoznom a miérteket. Azt hiszem, ő az a férfi, akinek egy ízig-vérig mai nő nem merne patáliát csapni egy letört műköröm apropóján. Kedvese halála miatt azonban Conan is egy tragikus hős, tehát, itt az ideje, hogy végre egy olyan erőembert is előhúzzak a tarsolyomból, aki hellyel-közzel azért boldogan él szíve hölgyével… például egy fa tetején, ahova elefántvezérléssel siklik fel a lift.

    Női szemmel nézve kifejezetten esztétikus férfiember, nem egy humán monolit, mint  harmadik versenyzőnk, de valljuk be, nem is verbális készségei miatt kedveljük. Bátorsága, megbízhatósága, erkölcsi tartása azonban akár ideális férjeszménnyé teheti. Végtére is, nem beszél sokat, ha mégis mond valamit, az mindig markáns, és lényegre törő.
    Tarzan szereti Jane-t.”
    Kell ennél több?!

    Igen!
    Kell!

    Mi nők szeretjük, ha egy férfi különleges, és nem csupán a megjelenésében az.
    Manapság trendi dolog az állatvédelem, de nincs új a Nap alatt. Ötödik versenyzőnk ért az állatokhoz, sőt, még beszél is velük, fokozom, egyes képességeiket használni is tudja.   Nem, természetesen nem Dr. Doolittle-ról van szó. A látványnak sem utolsó, intellektuálisabb hőstípus egyik megtestesítője Dar, a vadak ura.

    Anno 1982-ben róla is volt poszter a szobámban, néztek is a barátnőim elég értetlenül. Nem igazán tudták mire vélni a dolgot, mert szerintük izomemberes képeket csak a buta fiúk gyűjtögetnek.
    A „fiús” – lásd sci-fi és fantasy – irodalom és filmek iránti rajongásom azonban szemernyit sem csillapodott, végül azonban mégsem én győztem meg a barátnőimet, hanem egy szemüveges, kissé esetlen újságíró.

    Clark Kent, született Kal-El, a Krypton bolygóról, az intellektuális vonalat erősíti, ráadásul a romantikus hős karakterétől sem esik messze, hiszen titkolt szerelme Lois Lane iránt éppúgy szerves része a Superman történeteknek, mint hősünk szuperereje.
    S ha már, szupererőről beszélünk, nem lehet kihagyni azt a szőke srácot sem, aki egy bazi kalapácsot lóbálva lopta be magát a hölgyek szívébe. A skandináv mitológia egyik központi figurájaként Thor nem éppen egy modern hős, de meg kell hagyni, nagyon jól feltalálja magát huszadik századi kollégái oldalán, és elmondhatja magáról, hogy azon kevesek közé tartozik, aki képes orrba vágni Hulkot.

    Elérkeztünk hát képregényfigurákhoz, ahol mindenképpen meg kell említenem Hellboyt, akinek pont az ambivalenciája hat a női lélekre. Mert, hogy szépnek éppen nem lehet nevezni, de a karakterében rejlő kettősség minden valamire való nőben felébreszti a vágyat arra, hogy megszelídítse ezt a határozott, és kifejezetten férfias hm… piros izét. 

    Következő kedvencünk sem arról híres, hogy ő a fényes páncélzatú lovag megszemélyesítője, sőt. Kifejezetten brutális, ha jobban belegondolok, még annyira sem konszolidált – bár ugyanúgy ambivalens karakter-, mint Hellboy, aki úgymond a jó oldalon veti be erejét.

    Riddick egy igazi macho. Nyers, egoista, arrogáns, cinikus, megkeseredett; szinte mindent képvisel, amitől nyílik a bicska a zsebemben, és tolul a vér az agyamba, mégis…. hát, igen… azok a fránya ösztönök.

    Tizedik, és egyben utolsó a felsorolásban az az erőember, aki az előbb felsoroltakkal szemben se nem romantikus, nem is intellektuális, nincsenek különleges képességei, és nem is érzünk szelídítési hajlamot, ha feltűnik a filmvásznon.
    Batman nagy ellensége az az izomkolosszus, kinek láttán bizony felkapjuk a rokolyánk szélét, és messzire szaladunk, ahogy csak a lábunk bírja, mert az életben maradás ösztöne erősebb, mint a fajfenntartásé…