„I’m just the shadow of the man I used to be” („Csak az árnyéka vagyok a férfinak, aki egykor voltam”), énekelte a már beteg Freddie Mercury. Ő elment, de a dal maradt, és ez a szövegrész mindig visszatér az életembe.
Akkor is ezt éreztem, mikor a Spielberg által finanszírozott legújabb dínófilmet megnéztem. Látványos CGI-jelenetek, jóképű, izmos főhős, és… ja, bocsánat, semmi több… Annak idején az első filmmel kapcsolatban is voltak fenntartásaim, de abban még voltak színészek! Jeff Goldblum zseniálisan hozta a káosz-kutató figuráját, Sam Neill a tudóst, és még a gyerekek is hitelesebbek voltak az új verzió fiataljainál.
A történet sablonos és kiszámítható, a félelemkeltés szánalmas, szinte várjuk, hogy tépjen már szét valakit az egyik Velociraptor!!! A befejezés: már nem is emlékszem rá…
Miért adjuk a nevünket egy felejthető tömegfilmhez? Pénzért. Egyszerű.
Az az igazság, hogy ez kell. Erre van igény, ezt fizetik meg. Nem kellenek már a Tarantino-féle elmés dialógusok, a cameroni látványvilág, és nem kellenek színészek sem. A mozi már rég nem az, aminek teremtették. Talán csak túlképeztük magunkat, és vágyunk az újabb és elgondolkodtató ötletekre, szeretnénk még nevetni és szörnyülködni, érezni és meghökkenni, sírni és megnyugodni, felszabadulni és beleélni magunkat a világba, melyet a rendező teremt. Azt hiszem, a hiba bennünk van. Sebaj, marad a könyv, a színház és a valóság…
A cápa láttán görcsösen markoltuk a fotel karfáját, az E.T. melengette gyermeki szívünket, a Schindler listája pedig elgondolkodtatott. Mi van mostanság önnel, kedves hollywoodi sztárrendező, a legnagyobbak egyike, a név, aminek hallatán mindenki felkapja a fejét?
Javaslom, hogy Dagobert bácsi másszon ki végre aranytallér medencéjéből, üljön be a rendezői székbe, és vegyen példát a 80 feletti Clint Eastwoodról, vagy csak nézze meg az Amikor énekes voltam című filmet Depardieu-vel!
Cs.P.
