A függetlenség napja 20 évet késett folytatása éppen olyan egyveleg, mint az elődje: akció, látvány és humor keveredik kínos hülyeséggel és pátosszal. És az egész ezzel együtt mégis szerethető, sőt szórakoztató.
Egyik fontos alapelvem, hogy ha a megfelelő elvárásokkal ülünk be egy hollywoodi filmre, akkor nem érhet csalódás. Mielőtt átlépjük a vetítőterem küszöbét, érdemes őszintén válaszolni magunknak arra a kérdésre: milyen is volt 1996-ban A függetlenség napja. Ha csak az ugrik be, hogy alapfilm, akkor bizony az emlékeinket megszépítette a nosztalgia.
Roland Emmerich és Dean Devlin számára a széles körű ismertséget az 1994-es Csillagkapu hozta meg. Megérdemelten: helyén volt az alapötlet, a látvány, a csapat – kerek volt az egész alkotás. Az a film nem akar több lenni, mint ami volt, a küldetését tökéletesen teljesítette.
Ezután következett A függetlenség napja, amelyen érezhető volt a cél: na akkor most dobjunk egy akkorát, amekkorát csak bírunk. Emmerichék nekiláttak, hogy megcsinálják „AZ” űrinváziós alapfilmet, amit nem lehet überelni. A nagy igyekezetnek aztán számos eltérő következménye lett, egyetlen filmben összemixelve.
A grandiózusságra törekvés számos ponton megvalósult. Az adott korszakban szájtátósra sikerült a látvány, az űrhajók mérete, az akciók. A sztori felépítése, a globális lépték, a lerombolt műemlékek, az összefogás, a világot megmentő vegyes csapat is ezt a fílinget erősítette. Jól volt felvezetve az is, ahogy az emberiség fokozatosan ébred rá, mi történik, és ahogy az idegenek maguktól egyáltalán nem is kommunikálnak a Föld népével. Megadta az alaphangulatot az egész invázió váratlansága, érthetetlensége, gyorsasága és nyomasztó technikai fölénye. Ezek után Will Smith negyedik típusú találkozása pedig méltán vált klasszikussá, hiszen az adott helyzetben felért a magyar válogatott váratlan 2016-os menetelésével a foci eb-n. Lehetetlen helyzetben, felkészült és totális túlerő ellen, esélytelenül mégis győztünk.
Csakhogy… Mindeközben a film számos ponton túltolta a grandiózusságot. Olyan lett, mint amikor egy lelkes kisgyerek játszik, vagy valósítja meg régóta dédelgetett álmát. Van benne pátosz dögivel, motiváló elnöki beszéd, világbéke és az USA mellett felsorakozó összes ország. Leegyszerűsített, tipizált, idealizált és naiv karakterek, gondosan számos különféle társadalmi rétegből válogatva: USA elnök, first lady, tudós, szóvivő, sztriptíztáncosnő, zsidó, fekete, homoszexuális és részeges veterán. Van hősiesség a köbön: az amerikai elnök vadászgépbe ül és maga vezeti a támadást. És ne feledjük a végső megoldást se (már elnézést a 20 éves spoilerért), a vírus feltöltését egy földi laptopról egy földönkívüli inváziós sereg vezérlő hajójára. Ami még akkor is meredek, ha a klasszikus Világok harca végkifejlete előtt tiszteleg, hiszen ott valódi vírusok csinálták ki az ellenséget.
Aztán később, Emmerich további filmjeit nézve kiderült: ez a fajta történetmesélés azonos vele, és bizony őszintén a szívéből jön: mindig a grandiózusságot mixeli a naiv banalitással.
Nos, én a legújabb filmjére úgy ültem be a moziba, hogy erre számítottam most is. És nagyon jól szórakoztam. A függetlenség napja – Feltámadás hű az elődjéhez: egy igazi popcorn mozi. És lényegtelen, hogy azon nevetsz, amit ők is poénnak szántak, vagy azon, amit lehet, hogy komolyan gondoltak, de ez sosem fog kiderülni. Mert a film összességében így is kikapcsol.
Logikusan folytatja a 20 éve félbehagyott történet: világbéke van, az emberiség közösen készül a következő inváziós támadásra, a Földön maradt idegen technikára építve. Ez már eleve érdekes helyzet, mert míg az 1996-os sztori a mi hétköznapi világunkban játszódott, a folytatás viszont egy alternatív 2016-ban. Kiderül, mi történt egyes lezuhant űrhajókkal, hogy bizonyos területeken az idegenek még évekig gerillaharcot folytattak a felszínen, és hogy börtönökben jó párat őrzünk még belőlük. Akik anno szellemi kontaktusba kerültek az idegenekkel, azok máig viselik ennek következményét. A félem és a készülődés persze nem alaptalan, mert ismét nagyon gyorsan és teljesen váratlanul megérkezik a földönkívüliek második csapása. Érdekes módon napra pontosan 20 évvel később, hogy megint jól eltolják a július 4-i ünneplést.
Miközben a fentiek teljesen rendben vannak, illetve a látványra és a hangulatra sem lehet panasz, a korábban már vázolt hozzáállás alapján ismét sikerült jó pár dolgot túltolni. Például amikor két rég nem találkozott szereplő beszélgetni kezd, és közülük egyik a volt amerikai elnök, akkor egyre jobban emeli a hangját, egyre több ember gyűlik köré, akik meghatottan bólogatnak és a végére persze hogy egy lelkesítő elnöki beszéd lesz belőle. Vagy amikor az egyik szereplőnek sikerül egy gyerekkel teli iskolabuszt a lehető legnagyobb összecsapás kellős közepébe kormányoznia. Én ezeken pont ugyanolyan jókat röhögtem, mint a szándékos poénokon.
A fiatal generációból a csajszik szépek, a pasik jóképűek, és a női nézőknek kedvezve van köztük macsó és hős szerelmes is. Ugyanakkor az is tény, hogy a színészek közül Jeff Goldblum viszi el a hátán a filmet. Az inváziós űrhajó persze sokkal nagyobb, mint régen. Sokkal több a közvetlen találkozás, sőt közelharc a lényekkel. Többet látunk a világukból, az űrhajójuk belsejéből is. És a csatának nem ott és akkor szakad vége, mint legutóbb.
A megoldás nem sántít annyira, mint a múltkor, bár számomra már-már a Men In Black vagy a Galaxis útikalauz világát idézi.
A lényeg: ha valakinek tetszett az első rész, és őszintén szembe tud nézni vele, milyen is volt az a film, akkor a második rész is ki fogja kapcsolni két órára. Popcornnal egészen biztosan.
Juhász György
