A Galaktika magazin januári száma az amerikai Nancy Kress Hugo- és Nebula-díjra is jelölt kisregényének első részével indul, mely a balett és a testmódosítások világát mutatja be. Az Eurocon- és Zsoldos Péter-díjas Nemere István hőse a legszebb szót keresi a jövő magyar vidékén. Anamaria Borlan román szerző arról ír, hogy a kávé talán távoli csillagrendszerekbe is elkíséri majd az embert. A Galaktika-díjas Ecsédi Orsolya abszurd szatírája újabb szempontokat villant fel az emberi test módosíthatóságának témájában. A Brit SF- és World Fantasy-díjjal kitüntetett Lavie Tidhar Izrael lehetséges jövőjébe enged bepillantást. A közelmúltban elhunyt Vásárhelyi Lajosra egy novellájával emlékezünk. A havi retró a női SF úttörője, a Francis Stevens néven alkotó Gertrude Barrows Bennett egy misztikusabb fantasztikus története.
A központi tudományos rovat azt vizsgálja, létezhetett-e női egyenjogúság az őskori társadalmakban. Emellett olvashatók még cikkek többek közt a 2024-ben várható fontosabb SF-filmekről, a Panama-csatorna kiválthatóságáról, az épülő arab szuperváros problémáiról és az űrkutatás fontosságáról. Befejeződik Kenessei András beszélgetéssorozata a ChatGPT-vel, ezúttal a mostanság sokakat foglalkoztató kérdésről: segíthet-e a mesterséges intelligencia a gyors meggazdagodásban? A képregény Edgar Rice Burroughs legendás Tarzanjának egy fantasztikus kalandját eleveníti meg Kiss Ferenc és Fazekas Attila tolmácsolásában.
A magazin XL-változatában befejeződik Louis Trimble Antropol című regénye, és mellette a sorozat egy másik, teljes története olvasható, A legnagyszerűbb kísérlet.
A Galaktika 406. száma újságosoknál nem kapható, keresse tehát a szerkesztőségben, vagy fizessen elő, ezzel is támogatva fennmaradását a jelenlegi nehéz időkben!
A mesterséges intelligencia (MI), a felhőalapú számítástechnika, a virtualizáció és az energetikai átállás térnyerése révén egyre fontosabb az adatközpont-üzemeltetők számára, hogy hatékonyan gazdálkodjanak az eszközeikkel és az erőforrásokkal. Az Eaton intelligens energiagazdálkodási vállalat a rendelkezésre állás további növelésére, a teljesítmény optimalizálására és a fenntarthatóság fokozására tervezett új digitális megoldások portfóliójával támogatja az adatközpontok üzemeltetőit a digitális átállás felgyorsításában.
Az Eaton Brightlayer Data Centers csomagjának részét képező platform az iparágban elsőként egyesíti egyetlen, natív alkalmazásban az eszközgazdálkodást, az informatikai és operatív technológiai (OT) eszközök, az áramminőségi mutatók és a villamos berendezések felügyeletet.
„Az egymástól elszigetelt megoldások már nem elegendőek ahhoz, hogy áttekinthetővé tegyék az adatközpontok üzemeltetői számára az IT és OT eszközök egyre összetettebb ökoszisztémáját. Ez különösen igaz akkor, amikor a műveletek a központi adatközponton túl a hiperskálázott, a több bérlős és a különböző típusú edge helyszínekre is kiterjednek. A Brightlayer Data Centers csomagunk új megoldásai egyetlen, natív alkalmazást használnak az infrastrukturális eszközök széles körének kezelésére, felügyeletére és ellenőrzésére. Ezek a megoldások más szoftverekkel is integrálhatók, valamint az üzemeltető igényeinek megfelelően egyszerűen bővíthetők” – mondta Farkas Gábor, az Eaton szakértője.
Az adatközpontok üzemeltetői új lehetőségeket látnak arra, hogy az adatok segítségével növeljék a fenntarthatóságukat. Miközben 40 százalékuk igyekszik kihasználni a digitalizációt az energiaköltségek csökkentése érdekében, addig több mint egyharmaduk lát lehetőséget a hulladék, például a hő- vagy anyagpazarlás csökkentésére – derül ki az Eaton és az S&P Global Market Intelligence kutatásából. A fenntarthatósági mérőszámokról szólva, az üzemeltetők 46 százaléka nyilatkozott úgy, hogy használ vagy használni kíván valamilyen digitális technológiát arra, hogy nyomon kövesse a teljesítményüket a kitűzött fenntartható céljaikkal összehasonlítva.
Az Eaton Brightlayer Data Centers csomagja lehetővé teszi, hogy az adatközpont-üzemeltetők egyetlen alkalmazásban felügyelhessék és kezelhessék a kritikus energiagazdálkodási eszközeiket. Ezek közé tartoznak az UPS-ek, a PDU-k, a kapcsolóberendezések, generátorok, hűtőberendezések, energiatárolók, napelemes berendezések és még sok minden más. A platform három megoldást kínál, amelyek az ügyfél igényei alapján külön-külön vagy együttesen is használhatók:
Adatközpont- teljesítménykezelő szoftver az energia, a hely, a csatlakozási és hűtési erőforrások kezelése az IT-alkalmazások rendelkezésre állásának maximalizálása érdekében, a beruházási és működési költségek minimalizálása mellett.
Villamosenergia felügyeleti rendszer szoftver az üzemeltetési költségek csökkentése és a fenntarthatósági célok elérése érdekében gyorsan megoldja és azonosítja a váratlan problémák kiváltó okát, valamint figyeli a létesítmény víz-, levegő-, gáz-, áram- és gőzfelhasználását.
A Decentralizált IT- Teljesítménymenedzsment szoftver kezeli és felügyeli a hálózatban található eszközöket, például a PDU-kat és az UPS-eket, függetlenül azok gyártójától vagy helyétől, és proaktívan azonosítja és automatizálja az IT-berendezések leállását megakadályozó eseményeket. A beépített kiberbiztonsági védelemmel a felhasználók távoli firmware-frissítéseket és konfigurációs módosításokat hajthatnak végre, hogy megvédjék a kritikus adatokat a potenciális kiberfenyegetésektől.
„A felhasználók a változó igényeiknek megfelelően bővíthetik a funkciókat, így nincs szükség az adatok migrálására vagy több szoftverplatform integrálására. Az alkalmazás harmadik féltől származó szoftverekkel is kombinálható, például épületfelügyeleti rendszerekkel, konfigurációkezelő adatbázisokkal és IT szolgáltatásmenedzsment-alkalmazásokkal, így még nagyobb hatékonyságot, termelékenységet, adatpontosságot és költségnövekedést érhetnek el” – tette hozzá Farkas Gábor.
További információ a Brightlayerről és arról, hogy miként támogatja az Eaton a digitális átalakulást az egyes iparágakban, az Eaton.com/Brightlayer weboldalon található.
A sci-fiben évtizedek óta visszatérő kérdés, hogy vannak-e egy mesterséges intelligenciának emberi jogai. Erre talán a legjobb példa a Kétszáz éves ember című történet. Mikor jön el az a pillanat, hogy ez jár neki, illetve mi módon tudja ezt kikényszeríteni a társadalomból és a jogrendszerből.
Érdekes szabadalmi probléma került tavaly a bíróság elé, amelyben most született ítélet. Az Európai Unió és az Egyesült Királyság szabadalmi hivatala is külön-külön elutasította, hogy két szabadalom esetében is a Dabus mesterségesintelligencia-rendszert jegyezzék be feltalálóként. A szabályozás szerint csak természetes személyek lehetnek feltalálók. A törvényt nemrégiben finomították, korábban úgy fogalmazott, hogy „egyének” lehetnek feltalálók.
Ez az első eset, amikor nem élő személy, hanem mesterséges intelligencia kérte jogai védelmét. Pontosabban ebben az esetben az ő nevében kérték jogai elismerését. A Dabus rendszer egymásba illeszkedő, fraktálformát követő élelmiszertartályokat tervezett, amelyeket robotok képesek könnyen megmarkolni és sokkal jobb helykihasználást biztosítanak például a rakodótérben. A másik találmány egy figyelmeztető fényjelzést, amely úgy villan fel, hogy nem lehet nem észrevenni.
A jogi problémát a rendszert létrehozó fizikus, Stephen Thaler vetette fel, érvelése szerint ő nem segített a rendszernek a feltalálásban, ezért téves lenne őt magát feltalálóként bejegyezni. A mesterséges intelligencia egy gyorsan fejlődő terület, forradalmasít sok iparágat és felvet sok meg nem vizsgált kérdést a szabadalmaztatásról és a feltalálás tulajdonáról
A hivatal azonban ragaszkodik ahhoz, hogy az innovációk emberek javára írhatók, hogy elkerüljék a jogi komplikációkat, amelyek felmerülhetnek, ha vállalati feltalálót ismernének el.
A jogtudósok már nem egyszer felvetették, hogy a technológia változása miatt a törvény ilyen alkalmazása idejétmúlt, a jövőben nem lenne szabad ezt a szabályozást alkalmazni.
Az emberiséget nagyjából azóta foglalkoztatja az ismeretlen távolságok felfedezése és elérése, hogy lemászott a fáról. Meghódítottunk új szigeteket, aztán kontinenseket Amerikától Ausztráliáig, és valójában már mindent, ami a Földön található: a Mount Everest 8848 méteres magasságára kitűztük zászlóinkat, és leereszkedtünk a Mariana-árok közel 11 kilométeres mélységébe.
Nem csoda, ha az utóbbi évszázadban a csillagok felé fordultunk. Ha valahol, akkor a világűrben van még felfedeznivaló. Még nem is értjük teljesen, csak napról napra közelebb kerülünk a megértéséhez, vagy épp tévutakon bolyongunk, elveszve a pislákoló csillagok, a távoli galaxisok és fekete lyukak őrületes tömegei között. Hogyan térképezhetnénk fel a világűrt, ha az annyira hatalmas, hogy nagyjából 14 milliárd évvel ezelőtti születésnapja óta a legtávolabbi pontjaiból még mindig nem ért el hozzánk a fénye?
Napról napra érkeznek újabb kutatási eredmények és felfedezések, ami igazán izgalmassá teszi ezt a korszakot, de szinte minden adat, amit kapunk, csak azért áll rendelkezésünkre, mert parányi bolygónkra érkezik. Műhold-távcsöveinkkel és a Naprendszer peremére küldött szondáinkkal messzebbre látunk, mint valaha. Csak egy érdekesség: az eddigi legtávolabbi csillag, amit felfedeztünk, mintegy kilencmilliárd fényévnyire van a földtől (plusz/mínusz pár fényhónap.) A csillag a MACS J1149 2223 Lensed Star 1 nevet kapta, amit, a megjegyezhetőség kedvéért Ikarusnak is neveznek. Maga az Univerzum azonban ennél a távolságnál mérhetetlenül nagyobb – legalábbis így sejtjük.
Szóval, azt már tudjuk, hogy nagyjából kilencmilliárd fényévnyire látunk el. De vajon meddig érünk?
Abban biztosak lehetünk, hogy a fantázia tovább ment, mint a valóság, mert számos sci-fi indult el felfedezni a világűrt. Köztük van Dennis E. Taylor: MI, Bob című sorozata, ahol Bob, ez a hús-vér emberből lett, kiváló humorérzékkel és problémamegoldó képességgel megáldott interfész útnak indul, hogy számtalan klónjával együtt, lakható bolygókat keresve felfedezze a környező rendszereket. Bob nem lépett ki a Galaxisból, valójában még mindig harminc fényéven belül mocorog a Földhöz képest. A történetének nagy részében az Eridanus csillagképben bóklászik, és izgalmasabbnál izgalmasabb bolygókat és rendszereket talál, az életre alkalmas, sőt, élettel teli bolygókról nem is beszélve. Ez utóbbiak nem kis bonyodalmakat okoznak.
Ez viszont csalás a valósággal szemben. Bob teste fém és energia: fizikailag nem több egy számítógépnél, ami űrutazásra és meglepő gyorsulásra is alkalmas házat kapott. A hús-vér embereket szállítani ennél azért egy kicsit bonyolultabb.
Hogy lássuk, mennyire, térjünk vissza egy kicsit a valóság talajára, vagyis inkább az égboltjára. Az egyik hely, ahol valóban élnek és dolgoznak emberek, szabad szemmel is látható. A Nemzetközi Űrállomás azonban csak 408 kilométeres magasságban kering felettünk, ami – az összehasonlítás kedvéért – mindössze ~0,0014 fénymásodperc.
Az ember azonban ennél messzebbre is jutott már, az éjszakai égbolton élesen látható égitestet többször is meglátogattuk. A Hold-küldetések a Földtől nagyjából 1,28 fénymásodpercre merészkedtek el – 384 400 kilométert tettek meg, ami, valljuk be őszintén, oda-vissza már egy kicsit hosszúnak tűnik. Amint megépül az első holdbázis, valószínűtlen, hogy az ott robotoló munkásemberek ingázni fognak.
Az, hogy ennél messzebbre ember keze még nem ért el, az utazás körülményességeinek is köszönhető. Élő testet sokkal bonyolultabb szállítani, mint egy gépet. Szüksége van oxigénre és táplálékra, edzésre és olyan térre, ami életben tartja – nem pedig azonnal kinyírja, mint például a világűr. És az elérhető sebesség is korlátozott, mert az emberi szervezet már a 2-3 G-s gyorsulást is nehezen viseli hosszú távon, úgyhogy a folyamatosan nagy sebességgel gyorsuló rakéták egyszerűen nem nekünk valók. Az utazás hosszú, a projekt költséges, és még csak nem is biztonságos, így egyelőre a valóságban is csak szondák és robotok utaznak a Naprendszeren kívülre. Valószínűleg nem sok élő ember lenne, aki ezt bevállalná. És a toborzást egyébként is megnehezíti, hogy a szondák és robotok sose jönnek vissza.
A MI, Bob viszont még egy problémára figyelmeztet bennünket, amelyet a valóságban is a saját bőrünkön tapasztalunk: a Föld nem fog örökké megtűrni minket. Az atmoszféra és a vízkészlet folyamatos mérgezésével lassan élhetetlenné tesszük a saját bolygónkat, és amint eljön majd a pillanat, hogy mindenképpen költöznünk kell, csak reménykedhetünk benne, hogy lesz hová elindulnunk – ahogy abban is, hogy túléljük majd az utazást. Öröm az ürömben, hogy ebben a kényszerhelyzetben az emberiség, ez a felfedezésre és hódításra született faj új bolygókra tűzheti majd ki a zászlaját.
Régóta itt virít a polcomon Dennis E. Taylor könyve, de valamilyen olvasnivaló mindig elébe tolakodott. De most két okból is az olvasás mellett döntöttem. Egyrészt unokaöcsém ódákat zengett róla, másrészt nemrég hallottam, hogy a regényt jelölték a japán HUGO-díjra.
A regénynek egész hagyományosan kezdődik, szinte már sablonosan. Érdekes felépítéssel magyarázza el az MI. működését. Építi fel a 3D-s valóságot, de aztán beleunva hirtelen fordulattal repíti át űrhajóvá főhősünket. Innen kezdődik a tobzódás az ötletekben
Furcsa ez a szerkezet, de pont ez illik egy nem szokványos életrajzi regényhez. Hiszen a főhős egy mesterséges intelligenciává avanzsált ember, akinek mintha nem sikerült volna teljesen pontosan az emlékek átmentése.
A történet odafigyelést kíván, mert a történetnek három külön szála van. Könnyedén lehet követni a történeteket, bár néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetett volna három regény is. Egy földi apokalipszis utáni mentőakció, egy idegen bolygó idegen civilizációjának felfedezése és finom terelése a fejlődés irányába és harmadjára egy sablonos csillagközi fogócska látványos akciókkal. Azt már csak az egyéni érdeklődés dönti el, hogy ki melyik csatornát várja jobban. Felmerült bennem, hogy úgy olvasom, hogy kihagyom a köztes részeket és csak a denevér-disznó emberek vonalát követem. De az író és az irodalom iránti tiszteletből nem tettem! Olyan érzésem volt, hogy az összes érdekes tudományos fikciót bele szeretné sűríteni a könyvbe az alkotó. Figyelmen kívül hagyva az idő tényezőt. A földi színpadon mindennapos beszélgetések mellett készülnek el az űrfarmok.
Az űrfarm gyűrű alakú termőterületei tervezésére a NASA 1975-ben írt ki pályázatot és az eredményeket 2012-ben hozta nyilvánosságra. Itt kicsit lazán veszik a technológia kihívásokat, mert pár év alatt elkészülnek a több tízezer menekülőt befogadó űrhajókkal együtt. Bár ez a nehézségek figyelmen kívül hagyása általában jellemző az SF történetekre. De ez az ellentmondás különösen feltűnő, hiszen a Föld már Bob valahányadik visszatérésekor is szinte lakhatatlan volt. Kicsit túlzott szerzői lazaság az a játszi könnyedség, amivel az alapanyagokat és az építéshez szükséges TOM-okat (alacsony mesterséges intelligenciával rendelkező robotok) legyártják és használatba veszik.
De nézzük a történet legérdekesebb részét A történet második felében a Bob-ok folyamatosan replikálják magukat, és talán már csak egy sci-fi rajongó óvónő tudná lekövetni fejben, hogy éppen kiről van szó és merre jár. Tesztek bizonyítják, hogy egy jó képességű óvodapedagógus hét felé tud egyszerre figyelni, míg egy átlagember háromnál kimerül. Lehet, hogy ez a cél és a tobzódás a Bob-ok és univerzumok között előrevetít egy furcsa jövőt, ahol a számtalan replikáns Bob, mint egy vírus terjed. Ebben a mesében szerencsére az emberiség és az idegenek megsegítőjeként, szinte istenként tetszeleg.
Szóval itt rendesen meg kell kapaszkodnunk, hogy követni tudjuk a szálalkat, de pont ez az olvasási kihívás is tetszik benne. (Unokaöcsém például ábrát rajzolt, hogy követni tudja a történetet.) A történet itt olyan mintha egymással hellyel-közzel, több szálon összefüggő egyperceseket olvasnánk.
Nem tudom, a konzervatívabb olvasókat,a nyugodtabb, lineárisabb történetvezetés kedvelőinek hogy fog tetszeni a könyv. Nekem mindezek ellenére bejött. De talán a fiatalabb, a mai tizenéves, felgyorsult, információdömpinghez szokott agyakat sokkal jobban megfogja.
Valamivel több mint egy másodperc alatt forgatta ki a Rubik-kockát a Kaliforniai Egyetem kutatói által létre hozott mesterséges intelligencia.
A DeepCubeA nevű algoritmus „saját maga tanulta meg”, miként kell megoldani a feladatot. A kutatók hangsúlyozták, hogy az algoritmus stratégiája teljesen más volt, mint ahogyan az emberek megoldják a logikai játékot. Úgy tűnik a mesterséges intelligencia gondolkodásának természete teljesen eltér az emberétől.
A DeepCubeA a kocka 10 milliárd különböző kombinációját kapta azzal a feladattal, hogy 30 lépésből oldja meg valamennyit. Az emberek általában leggyorsabban 50 lépés által oldják meg a Rubik-kockát. A mesterséges intelligencia általában 28 lépéssel megoldotta. Ezer kombinációra tesztelték, valamennyit képes volt megoldani.
A mesterséges intelligencia nem az első és nem a leggyorsabb nem ember, amely képes megoldani a logikai játékot. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) kutatói alkottak meg korábban egy min2phase nevű algoritmust, amely háromszor gyorsabban forgatta ki a Rubik-kockát. A két rendszer között az a lényeges különbség, hogy az MIT algoritmusa nem alkalmaz neurális hálózatot, amely az emberi agy működését képezi le, vagy számítógépes tanulási technikákat, és csupán arra programozták, hogy megoldja a Rubik-kockát.
2018-ban kutatók már építettek egy robotot, amely 0,38 másodperc alatt oldotta meg a feladatot.
Megalkotni egy olyan rendszert, amely magát tanítja meg a feladat elvégzésére az első lépés egy olyan mesterséges intelligencia létrehozása felé, amely a játékok megoldásán túl valódi problémák megoldására is képes.
Egy kocka, amelyik kirakja saját magát:
A jelenleg hivatalos humán világcsúcs 4,22 másodperc:
A világűrben játszódó science-fiction sztorik legtöbbje ismert és meglehetősen statikus világűrrel számol. Csillagközi birodalmakat vagy szövetségeket láthatunk, amelyek megküzdenek a maguk problémáival. De a nagy kaland, a világűr felfedezése leggyakrabban egyetlen világra összpontosít. A nagyívű felfedezések inkább az olyan tévésorozatokra maradnak, mit például a Star Trek OS vagy a Voyager.
Pedig az űrkutatás lényege a felfedezés. Ami egy bolygó esetében viszonylag könnyű, a világűr esetében irdatlan távolságokkal kell számolni. Ezt könnyedén át szokták hidalni valamilyen fénynél gyorsabb utazási móddal, de mi a helyzet akkor, ha le kell ragadnunk a fény alatti sebességnél?
Tudósok régi elmélete, hogy ha idegen civilizációkat akarunk keresni, annak az egyik útja, hogy a mi naprendszerünkben keressük az idegen technológiák nyomát. Mert a felfedezés java része meddő utazás és keresgélés. Csak menni előre, újabb és újabb célok felé. Erre a célra tökéletesen alkalmasak a robotszondák.
Egy ilyen felfedező azonban rengeteg üresjárattal jár, nem igazán alkalmas egy regény megírására. Sőt, rengeteg olyan apró esemény lehet, amely önmagában érdekes, de kevés egy novellához.
Ezt az ellentmondást oldotta fel egy rendkívül ügyes ötlettel Dennis E. Taylor. Adott egy mesterséges intelligencia, ami végül is nem is igazán mesterséges: egy élő ember tudata lett lementve. Ez a tudat kapott egy hardvert, és egy célt, hogy fedezze fel a világűrt.
Tehát Bob elindul a végtelenbe, felfedezi a helyet, nyersanyagokat keres, lemásolja a hardverét, és átmásolja Bob tudatát. Így már rögtön két Bobunk van amely kétfelé indulhat tovább, vagy akár az egyik maradhat tovább is a rendszerben.
Technológiai szempontból ilyen a tökéletes felfedező. Nincs szükség létfenntartó rendszerekre, levegőre, élelemre, pihenésre, alvásra. Nem öregszik, és nem fárad el. És egyre több lesz belőle. A felfedezés folytonossága biztosított.
Taylor regényfolyama erre az ötletre épül. Megismerhetjük Bobot, aki nagyon régen még ember volt, egy gazdag ember, aki a szoftvercége eladásával nagyot kaszál, és a temérdek pénzét a saját halhatatlanságára fordítaná. De a lefagyasztás nem úgy alakul, ahogy tervezte, és az ébredés utáni szép új világ sem olyan szép.
Tehát Bob lesz az intelligencia a hardverben, és szép lassan Bobok lesznek a hardverekben. Egyre több helyre jut el, és mi megismerjük a szaporodó Bobok kalandjait. Egy furcsa naplót kapunk, egy személyt megsokszorozódva, ahol értelmét veszti az „én” és a „mi”, helyette lesz a „MI”. Egyszerre lehetünk jelen több helyen, sőt több időben is, mert az utazáshoz, az információcseréhez is idő kell.
A történet(ek)ben az a legjobb, hogy a „nem-mesterséges” intelligenciát ismerjük meg. Nem hideg komputer-logikával, hanem nagyon is emberi, érzelmekkel átszőtt értelemmel találkozunk. Egy értelemmel, amely maga is megküzd az évszázados alvás után ébredés és új lét szülte kihívásokkal. Egy nagyon is mai értelem, amelynek alkalmazkodnia kell a jövőhöz. Nem a jövő tudós felfedezőjét kapjuk, hanem inkább egy mai átlagembert, aki maga is úgy próbálja megállni a helyét, hogy a múltjából próbál értelmet találni. Ezt a kettősséget mutatja a történetben felbukkanó rengeteg pop-kulturális utalás.
A MI, Bob a Bobiverzum első kötete. A Második könyv a Mi vagyunk az Istenek méltó folytatása a történetnek. Az első kötetben megismert világot lerombolja, hogy a Bob(ok) újabb kihívásokkal küzdjön meg. Bob és a másolatai 40 évvel ezelőtt szétszóródtak a világűrben, hogy lakható bolygókat keressenek. És nagyjából ennyi az, ami az eredeti tervből megmaradt. Egy hatalmas háború kipusztította az emberi faj 99,9%-át, a nukleáris tél lassacskán teljesen lakhatatlanná teszi a Földet, miközben radikális csoportok folytatják egymás kiirtását. Ráadásul a Bobok felfedeztek egy olyan űrutazó fajt, ami minden egyéb életformát tápláléknak tekint.
Így Bob feladata lett, hogy meg mentse az az emberiséget, amelynek tulajdonképpen már régóta nem része. Égistenként vigyáz egyszerű bennszülött törzsekre, miközben új otthont keres a Föld lakói számára,. Nem mellékesen arra is vigyáz, hogy védencei ne vacsoraként végezzék.
„Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde jól ismert mondása, sci-fi fogyasztóként pedig többszörösen igaznak érezhetjük a kijelentést. Mostanában szokás azt mondani, hogy egy valóra vált science fiction történetben élünk, a technológia majdnem utolérte a fantasztikum íróinak merész álmait. Egyik talán leginkább kézzelfogható jelenség, ami igazzá teszi a fenti kijelentést az a mesterséges intelligencia. Honnan hova jutottak az ember által épített gépek? Ezúttal nem a tudomány felől közelítenénk a MI-khez, hanem az irodalom szemszögén keresztül vizsgálnánk meg őket, hisz ha jobban belegondolunk minden itt kezdődött.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
Mit nevezünk mesterséges intelligenciának?
Habár a science fiction filmekben és könyvekben a MI-k legtöbbször emberformájú robotokként jelennek meg, a valóságban a mesterséges intelligenciák kapcsán kicsit másra kell gondolnunk. Ma MI-nek számít a Google által használt algoritmus, az IBM Watson nevű robotja, és jópár az automata fegyver is; röviden nagyon sok minden. A szaknyelv weak AI-nek, avagy gyenge MI-knek nevezi ezeket, mivel leginkább olyan tevékenységek ellátásra használjuk őket, amelyekhez korábban emberi beavatkozásra volt szükség. Az algroritmusnál maradva egy MI az előzetesen látogatott honlapok vagy kereséseink alapján ajánl nekünk különböző tartalmakat, vagy érdeklődésünkhöz igazítja a különböző oldalakon elhelyezett hirdetéseket. Természetesen a tudomány célja továbblépni a gyenge MI-ken, megalkotni a strong/general AI-t, vagyis az önálló gondolkodásra képes entitást, ha úgy tetszik, gondolkodó robotot. Habár fejlődésünk során még nem jutottunk el erre a szintre, maga az ötlet már számos probléma, gondolatkísérlet és vita alapját képezi.
A science fiction előtt
Elsőre talán bizarr kijelentésnek tűnhet, de a mesterséges intelligenciák már az ókori mitológiákban is jelen voltak. Pontosítva a kijelentést: maga az ötlet, hogy az ember életre kelt egy élettelen tárgyat a mitológiai időkig vezethető vissza. A MI-kkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett mítosz Héphaisztosz arany „robotja”, Talos, vagy Pügmalion Galateája. Nemcsak a görög, hanem más kultúrákban is felfedezhető a mesterségesen létrehozott szolgáló motívuma: a zsidó kulturkörben ott van Júda Röw ben Becalél góleme, a középkori Európában pedig egyfajta városi legendaként élt Dzsábir ibn Hajján takwin nevű teremtménye.
Az emberi kéz alkotta lények a szépirodalomba is utat találtak. A leghíresebb példa Mary ShelleyFrankeinstein című gótikus regénye. A későbbi robotokkal vagy MI-kkel foglalkozó sci-fikről Shelley klasszikusa nélkül nem is lehet beszélni. Számos regény és novella ugyanis a teremtő és teremtmény közötti konfliktust – amit Isaac Asimov a „Az eltűnt robot”-ban Frankestein komplexusnak nevez – dolgozza fel. Már Shelley történetében ott van a feldolgozhatatlan, a létezés értelmének hiánya, és az abból fakadó magány és kétségbeesés: a mesterségesen létrehozott lény dilemmájában senki sem osztozik. Ezek későbbi sci-fikben is megjelennek, mint például Harlan Ellison „I have No Mouth, and I must scream” novellájában. Viszont a 20. század eleji művek kapcsán egy másik motívumot fontosabb kiemelni a Frankensteinből: a teremtmény teremtője ellen fordul. Az első, mai értelembe vett robotokat szerepeltető műben, Karel Capek R.U.R. című drámájában az ember és a mesterséges teremtmények közötti viszony a lehető legrosszabb kimenetellel zárul: az örök munkára szánt robotok fellázadnak az emberek ellen.
Michael Whelan képe
A robotika törvényei
A gyilkos és lázadó robotok és egyéb mesterséges lények hosszú ideig népszerű figurák maradtak a science fictionben annak ellenére, hogy a korai ponyva korszaknak is nevezett 20. század elején íródott művekben a robotok (ekkor még nem használják a mesterséges intelligencia kifejezést) kétes természetű elemeknek számítottak. Megjelennek olyan szolgáló robotok, mint a robotnővér David H. Keller „The Psychophonic Nurse” című történetében, de az emberiséget eltörölni, majd újraépíteni akaró (Harl Vincent: Rex), vagy az egyszerűen az emberrel szemben ellenséges robotok még mindig népszerűek. Azonban a 30-as évektől mintha megjelenni látszana a mesterséges teremtményeink iránti szimpátia. Első példák között lehet említeni Eando Binder „The Robot Aliens” írását, amiben a robotidegenek békés szándékkal érkeznek a Földre, de Binder ismertebb műve az „I, Robot” is pozitív színben tűnteti fel a gépeket. Hasonlóan barátságos, már-már emberi tulajdonságokkal felruházott egyedként jelenik meg a robot Lester del Rey Helen O’Loy című történetében, ahol a robot beleszeret alkotójába (némi párhuzamot érezni Galatea történetével, ahol az alkotó szeret bele művébe, a szoborba). A korábbi gonosz robot képpel teljesen Asimov szakít a robotika törvényeinek felállításával.
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
Ezen törvények alapján cselekszenek a pozitron robotok a Robotuniverzumban. A híres szabályok először Asimov „Körbe-körbe” novellájában olvashatóak, de az első törvény már egy korábbi írásában, a „Te hazug!”-ban is megjelent. John W. Campbell szerkesztő állítása szerint hallgatólagosan már a „Robbie”-ban is jelen vannak az alapok. Mellesleg a törvényeket Campbellel hozták létre közösen 1940 decemberében. Ezzel Asimov feloldani látszott a korábban említett Frankenstein kompelexust (gyakorlatilag a robotok kaptak egy mesterséges erkölcsi határt, miszerint nem ölhetnek). Asimov a későbbiekben hozzáadott egy 0. törvényt is a már meglévőkhöz, amely kimondja, hogy a robotnak minden áron meg kell védenie az emberiséget, akár az első törvény megszegésének árán is.
Az újra lázadó robottól a a humorosig
1945 után a technológiai fejlődés ismét a negatív vízióknak adott táptalajt, ami a mesterségesen felépített lények és gépek esetében azt jelenti, hogy megint a negatív szerepben tűntek fel. Asimov 1947-ben megírta első sötét hangvételű robottörténetét, a „Az eltűnt robot”-ot, Jack Williamson a „With Folded Hands …” írásában pedig olyan robotok szerepelnek, akik túl komolyan veszik az emberiség védelmének feladatát, és bármi áron biztosítják saját létük biztonságát is. További példák is akadnak a robot és ember közötti konfliktus bemutatására. Ott van Philip K. Dick „Különvélemény”-je, A meztelen nap vagy az Acélbarlangok Asimovtól. A II. világháborút követő események ellenére is maradtak robotpárti sci-fi írók, mint Clifford D. Simak vagy Asimov, a „Az eltűnt robot” megírásának ellenére is.
A Hiroshimai események lecsengése, nagyjából az 50-es évek után ismét szemléletváltás következett be a robotok ábrázolásában. Háttérbe szorult a gyilkológép és előtérbe kerültek a humoros vagy szelíden ironizáló gépek. Számtalan novella vagy regény juthat itt eszünkbe. Ott vannak Robert Sheckley sötét komédiái, mint a „Űrmadár” (1953), „The Battle” (1954) vagy a „Tranai” (1955). Kevésbé fekete vagy keserű humor jellemző például Harry Harrison War with the Robots történetére vagy Brain W. Aldiss „De ki pótolhat egy embert?” című írására. Egy érdekes paródiát meg kell itt említeni, még pedig Terry Pratchett-től a The Dark Side of the Sun (1976)-t, amiben a robotika törvényeit fordítja ki. És természetesen a humoros robotok sorából nem hagyhatjuk ki Douglas Adams ötrészes trilógiáját, a Galaxis útikalauz stopposokat (1979) és ikonikussá vált Marvint, a paranoid androidot.
A első mesterséges intelligenciák és az érző MI-k
A gondolkodó robot ötlete már az ’50-es években felmerült: Alan Turing mondta, hogy a jövőben majd számítógépek segítségével fogunk együtt dolgozni. Kortársai azonban nem vették komolyan Turing vízióit, és a gondolkodó robot egy időre feledésbe merült. Marvin Minsky vette fel a Turing által megkezdett kutatások fonalát, és megalapította a Massachusettsi egyetemen az első MI laboratóriumt 1959-ben. Minksy tevékenysége sci-fi szempontjából is kiemelendő, hiszen nagyban őneki köszönhetjük a 2001 – Űrodüsszeiából jól ismert HAL 9000-t. Stanley Kubrick a tudóssal konzultált, hogy minél élethűbben – már amennyire ez lehetséges volt az akkori MI-kkel kapcsolatos tudással – ábrázolhassák az űrhajósokat fenyegető gépet.
Magát a mesterséges intelligencia kifejezést először az 1970-es években használták, „a science fiction köztudatba” is ekkor került be, habár korábbi művekből ismert robotok egyrészét is tekinthetjük MI-nek. Ahogy arra korábban is utaltam, a sci-fiben rengeteg MI-t különböztetünk meg, a lázadótól egészen az egész társadalmat igazgató gigaelmékig. Azonban a korábban említett Harlan Ellison novellában az író egy fontos szempontot hozott be a MI-k ábrázolásába: lehetnek emberi érzéseik. A történetben szereplő MI nem rendszerhiba vagy más gonosz szándék által vezérelve támad az emberekre, sokkal inkább belső vívódását (miért építették meg?) fejezi ki. Ellison ezzel arra világít rá, hogy egy mesterségesen felépített, majd fejlődésnek induló intelligencia öntudattal rendelkező gondolkodó lény, aki az emberhez hasonló egzisztenciális problémákkal kerülhet szembe. Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen esetben egyáltalán mi a különbség ember és MI között? Jártas sci-fi olvasóknak rögtön beugorhat Philip K. Dick klasszikusa, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, amiben a menekülő replikánsokban hasonló kérdés fogalmazódik meg, elég a filmadaptációból felidéznünk Batty monológját. Gyakori megkülönböztető faktorként az erkölcsöt szokták említeni. Erre jó példa Murray Leinster „A Logic Named Joe” írása, ami bemutatja, hogy a MI van olyan intelligens, mint egy ember, sőt túl is szárnyal minket, de erkölcsileg képzetlen. Ted Chiang a „The Lifecycle of Software Objects”-ben felveti, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a MI-k lázadását vagy sérülését tanítanunk kell őket, úgy, mint saját gyermekeink volnának.
Hol tartunk most? Mint az irodalom legtöbb területén, úgy a science fictionben is érezni, hogy szinte mindent megírtak már előttünk, és bizony elég nehéz igazán újat alkotni. MI terén is hasonló a helyzet: a 20-as években gyakori lázadóktól egészen a barátságos vagy humoros androidokig mindennel találkozhatunk a kortárs szerzők műveiben. Azonban két dolog mindenképpen érdekes lehet a ma élő szerzők műveiben. Egyik az olyan MI-k, akik az internethez hasonló vagy annál sokkal nagyobb és bonyolultabb kapcsolatokat építenek ki, ezzel pedig képesek bármit elérni. Gondoljunk csak William Gibson Neurománcára, ahol a Neuromancer képes tudatokat másolni és programként futtatni, és ezzel lehetővé téva, hogy azok személyiségekként fejlődjenek. Mellette pedig ott van testvére, Wintermute, aki szeretne egyesülni Neuromancerrel, hogy együtt szuperintelligenciává válhassanak. Érdekes, hogy Neuromancer nem osztja testvére vágyát, ugyanis úgy gondolja, ha belemenne az egyesülésbe, megszűnne a személyisége. Mennyire emberi is vonás is ez. Gibson MI-je ezen tulajdonságával a fent említett érzőkhöz is kapcsolódik. Ha nem is ilyen formában, de a séma későbbi sci-fikben is megjelenik, például a Fagyott égbolt kutató AI-je is ilyen, ami Alexis Vonderach barátját lemásolva működik tovább.
Természetesen nem törvényszerű, de az önmagukat építő mesterséges intelligenciák megjelenhetnek társadalmat igazgató szerepben is, vagy nagyobb rendszerek működtetéséért felelősek. Példa számtalan van, mindent nem is lehet, vagy csak nehezen lehet felsorolni, de hozhatunk egy nem feltétlen sci-fis példát is: a weird irodalom rajongóinak eszükbe juthat China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás regényéből a város szemetéből született MI, a Construct Council, aki szinte bármit képes elérni kapcsolatain keresztül. Hasonló kiterjedési rendszerrel működik Neal Stephenson Snow Crashjában a Könyvtáros is.
A kvázi beszélő számítógépekként elképzelt MI-ken túl érdekesek még azok, akik konkrét társadalmakat irányítanak. A koncepció nem feltétlen csak a kortárs sci-fiben jelenik meg, elég csak visszagondolni Ian M. Banks Kultúra-sorozatában szereplő érző MI-kre, sőt, Dan Simmons Hyperionjában egy konkrét mesterséges intelligenciákból álló társadalom jelenik meg a TechnoCore-on keresztül. Az aktívan alkotó szerzők közül érdekes Elisabeth Bear Carnival (2004) című regénye, ahol az irányítóknak (governor) nevezett gépek szigorú körülmények között tartják az emberiséget. Szabályozzák az energia felhasználást, kordában tartják a népesség számát, utóbbi érdekében egy „assessmentnek” nevezett eszközt is felhasználnak, amivel embereket ölhetnek. Bear a Carnivalban a korábbi robot és MI elképzeléseket vegyíti és alkotja meg újszerű negatív vízióját. Itt jegyezzük is meg: ez a másik érdekes pont a kortárs sci-fiben megjelenő mesterséges intelligenciáknál; a vegyítés, mixelés, a korábbi sémák logikus vagy épp szokatlan fúziója. Bear könyve mellett még megemlíthetjük itt Dennis T. Taylor MI, Bob-ját, ahol a governorokhoz hasonlóan a Bobokban is több korábbról jól ismert MI-fajták fedezhetőek fel. A Mark Wattneyhoz hasonló, science fiction rajongással kevert laza stílus egyértelműen a humoros gépeket idézi, az emberi személyiség, mint a MI alapja pedig egy itt ugyan nem tárgyalt, de szintén fontos tematikát hív elő, az ember és a gép egyesülését.
Nagy vonalakban ilyen robotokkal és MI-kkel találkozhatunk kedvenc zsánerünkben. A kép természetesen nem teljes, számtalan más példát lehetne még említeni, de ahhoz elég, hogy lássuk, miket gondolnak íróink. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a jövőben mi valósul meg mindebből.
A végéhez közeledik a szegedi robotika kiállítás, a finisszázs november 2-án kerül megrendezésre. Vendég: Nemere István.
A Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (NJSZT) MI és a Robot című időszaki kiállítása – melynek nyitva tartását a nagy siker miatt egy hónappal meghosszabbítottuk – november 2-án búcsúzik szegedi helyszínétől, az NJSZT Informatika Történeti Kiállításától.
A Szegedi Robotembert és a robotika más emblematikus tárgyait és témaköreit méltóképp búcsúztatjuk: a magyar tudományos-fantasztikus irodalom élő klasszikusával, Nemere Istvánnal.
„A robotizáció rengeteg jót hozhat az emberiségnek. (…) nem hiszem például, hogy a robotok majd egyszer leigázzák az emberiséget.” – nyilatkozta legutóbbi interjújában Nemere.
A program során Magyarország legtermékenyebb írójával természetesen nemcsak a robotokról beszélgetünk, hanem írói pályájáról, melynek a sci-fi csak egy szelete.
A beszélgetés után szakmai tárlatvezetésen nézhetik meg a MI és a Robot kiállítást.
A program kezdete: 2017. november 2., 16 óra
A program helye: NJSZT ITK, Szent-Györgyi Albert Agora, Szeged, Kálvária sgt. 23.
Az eredetileg 2016 őszén, We Are Legion (We Are Bob) címmel megjelent regény hihetetlen népszerűségre tett szert, a kritikusok Alastair Reynoldssal és Andy Weirrel említik együtt a szerzőt. Őrült ötleteit, szarkasztikus stílusát és pörgő történetvezetését tekintve ez nem meglepő.
A sztori szerint egy high-tech szoftvercég vezetőjéből űrhajót irányító mesterséges intelligencia lesz – ráadásul nem is egy példányban. A történet máris sorozattá dagadt: a széria a Bobiverzum (Bobiverse) elnevezést kapta. A második rész For We Are Many címmel debütált az idén, és már készül a harmadik kötet (All These Worlds).
Bob vagyok. Bob Johansson. Amikor a szoftvercégem eladásával nagyot kaszáltam, hirtelen azt se tudtam, mit kezdjek a rengeteg zsével. Vonuljak high-tech remetelétbe valami paradicsomi szigeten az óceán közepén, vagy épp vessem bele magam a nagybetűs Élet közepébe? Végül egy harmadik út mellett döntöttem, és bekopogtam a CryoEternához, hogy mennyiért dobnának meg a halhatatlansággal. No persze nem szó szerinti halhatatlanságra gondolok, csak arra, hogy bevágnak a frigóba egy időre, aztán kiolvasztanak a szép új világban.
Nos, a terv ütős volt. Csupán pár dologgal nem számoltam. Először is, a kocsival, ami túl korán vasalt ki a kereszteződésben. Másodszor azzal, hogy a szép új világ a legkevésbé se lesz szép. Harmadszor pedig, hogy a szoftverbizniszről váltanom kell a hardverre. Sőt, én magam leszek a hardver. Vagyis hát mi. Illetve MI. Hogy ebből az egészből nem értesz egy mukkot sem? Felőlem, kifejthetem akár bővebben is. Kezdj olvasni!
