Sziasztok!
Képzeljétek, ma 5, azaz öt különböző új könyvünk is érkezett! Hát nem csodálatos?:)
Mutatjuk is. A címekre vagy borítókra kattintva nézhetitek meg a könyveket a webshopon is, ahol részletesebb információkat a regényekről. 🙂
Címke: metropolis
-
Februári könyveink
Az alábbiakban arról olvashattok, hogy milyen könyveink fognak megjelenni 2018 februárban. Ha kérdésetek, meglátásotok van, nyugodtan kommenteljetek a bejegyzés alá, örömmel segítünk és válaszolunk.
Robert Kroese: Tudatzavar
Amikor az Esper Corporation laborjából eltűnik a méregdrága, génmódosított csodabirka, az illetékesek az egyetlen emberhez fordulnak, akinek a határátlépés nem akadály: Erasmus Keane magánnyomozóhoz.
Robert Kroese regénye kicsit olyan, mintha Terry Pratchett-tel íratták volna újra Philip K. Dick Szárnyas fejvadászát. Őrült utazás, a szó legjobb értelmében.
A könyv Goodreads-es profilját ezen a linken találjátok.
Arthur C. Clarke: 2010. Második űrodisszeia
A méltán ismert és népszerű 2001. Űrodisszeia folytatása, amely a regényen kívül más, extra tartalmat is kínál az olvasóinak: Az egyik, hogy a történetet a szerző korábban még meg nem jelent elő-, és utószava keretezi, a másik pedig legyen meglepetés azok számára, akik megvásárolják a kötetet. 🙂
A könyv Goodreads-es profilját ezen a linken találjátok.
Janusz A. Zajdel: Alsó határérték
Ezután Janusz A. Zajdel lengyel író legnépszerűbb regénye következik, az eredetileg 1982-ben megjelent Alsó határérték. A cselekmény egy Argoland nevű disztópiában játszódik, ahol az emberek az IQ-juk alapján vannak kasztokra osztva. A Galaktika-gyűjtőknek ismerős lehet a lengyel író neve, hiszen olvashatták már novelláját a 2014. márciusi számban.
A könyv Goodreads-es profilját ezen a linken találjátok.
-
Mikor az emberiség tehetetlen – Virokalipszis könyvajánló
Dr. Fedina Lídiával a tavaly szeptemberi Galaktika lapjain olvashattak interjút az SF elkötelezett rajongói. A szerzővel a tudományos múltról, a férfi-női írók helyzetéről és új könyvéről, a Virokalipszisről beszélgettünk.
Fedina 1960-ban született Budapesten. Nem áll távol tőle a tudomány, sőt! Gyógyszerészként végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, mindig érdekelték a fantasztikumok, de sci-fivel csak 2007-ben kezdett el foglalkozni. Előtte forgatókönyvíróként dolgozott magyar egész estés rajzfilmeken. Az irodalommal 1989-ben kezdett foglalatoskodni.
2007-ben jelent meg első SF regénye, A bűn kódja. A második tudományos fantasztikumra egészen tavalyig kellett várni a szerző tollából, mikor a Metropolis Media gondozásában megjelent a Virokalipszis című baljóslatú jövőt felvázoló alkotás.
A legelső dolog, amit tehetünk, hogy a Virokalipszist ne regényként fogjuk fel. Ebben a műben nem a szereplők, mint emberek, szakemberek számítanak, nem a főszereplők a lényegesek, hanem a kollektív földi lét. Az emberiség. Mindaz, amit eddig elért fajunk, amire képes még, s mindaz, ami meghaladja a mi gondolkodásunkat is.
A mű szerint kivételesen az emberiség nem magának köszönheti a világvégét. Senki nem tenyerelt rá a piros gombra, nem volt őrült tudós, aki agyfaló zombivírust szabadított volna bolygónkra. És maga a vírus sem közvetlenül az embert támadja meg. Gyakorlatilag ellehetetleníti a földi létet számunkra. Láncreakciót indít el, és egymásból következnek az ökológiai katasztrófák. Ha kihalnak a növények, nincs fotoszintézis. Ha nincs fotoszintézis, akkor nincs szén-dioxid megkötés. Nem mellesleg így nem lesz termény az állatok és emberek számára. Ha a tenyészállatok nem legelnek, megszűnik egyik legfőbb élelmiszerforrásunk, a hús. A láncolat végén az emberiség totális pusztulása áll.A regény szereplőinek (és magának az emberiségnek) a feladata, hogy megtalálják az ellenszert, vagy legalábbis megfelelő alternatívával szolgáljanak a vírussal szemben.
A Virokalipszisben egy roppan mélyen gyökerező probléma ütötte fel a fejét: maga a kíméletlen anyatermészet. Mit tesz az ember, ha rajta kívül eső gondok gyűlnek köré? Természetesen megpróbálja megoldani, de ez mindig jóval feszültebb, mintsem saját hibáinkat kijavítani.
Az emberiségnek már sikerült javarészt kiaknázni a Föld energiaforrásait, tárgyakat s embereket küldtünk a világűrbe. Korábban pusztító vírusokat fékeztünk meg fejlett gyógyszereinkkel, folyókat hajtottunk igába, hatalmas épületeket húztunk fel. Intelligenciánknak köszönhetően mi váltunk a tápláléklánc csúcsává. De van valami, amit még mi sem tudunk legyőzni: az ismeretlent, és a megvadult természetet.
Mindig akkor vagyunk képesek megoldással szolgálni, ha már ismerjük az alap problémát. Viszont, ha még azzal sem vagyunk tisztában, mi maga a gond, akkor ellene sem tehetünk.
A Virokalipszis pont erről szól. A regény végig feszített tempóban próbálja bemutatni a világ különböző szegletein, hogyan pusztul el a zöld növényzet, és hogyan igyekeznek a járványügyi dolgozók megfékezni a világvégét. Ennél azonban sokkal több van a háttérben. A vírus kiterjed az emlősökre is, ami miatt az élőlények agresszívvá és vérszomjassá változnak.
A szerző remekül vegyíti a thrillerre, a klasszikus sci-fire és a horrorra jellemző elemeket. Ezen zsánertípusok keveréke varázsol remek hangulatot a regénynek.
Összességében a Virokalipszis egy vérbeli SF. A tudomány egyenlő mértékben keveredik a fantasztikummal, ami miatt szinte teljesen hihető a felvázolt világvége. A szerzőnő precízen kimérve adagolta a szakzsargont, és a tudományos adalékot, ezáltal a regény sosem vált tankönyv-ízűvé. A karakterek kidolgozására fordíthatott volna több időt az írónő, hogy megismerkedhessünk a természeti katasztrófa emberi oldalával is, azonban a kerek egészet nézve nem szenvedünk hiányt izgalomban, tudományban, fordulatokban és megrázó sorsokban.
A Virokalipszis című regényt mindenkinek ajánlom, akik szeretik a szigorú biológiai alapokkal rendelkező történeteket.
-
Robert A. Heinlein – Kettős csillag
A személyiségfejlődés talán az egyik legalapvetőbb eleme egy jól megírt regénynek, novellának – vagy bárminek, aminek története és szereplői vannak. Egy karakter a kezdettől a végkifejletig különböző utakat tesz meg, ezáltal jellemvonásai finomodnak, vagy éppen ellenkezőleg: durvább és elgyötörtebb lesz. Hány olyan művet tudnánk felsorolni, amiből hiányzott az élet? A főszereplő üres kérge, ami elrontotta az egész élményt? Biztos sok ilyen van, de a Kettős csillag nem tartozik közéjük.
A Robert A. Heinlein név biztosan ismerősen csenghet egy igazi SF-rajongónak. Ha máshonnan nem is, de a Csillagközi invázió – Starship Troopers című alapmű biztosan felelevenít néhány emléket. Heinlein igazi úttörője volt a science fiction írásnak, nem is hiába emlegetik egy lapon Asimovval és Clarke-kal. Korának sikeres írójaként igen megosztó véleményeket kapott politikai töltetű műveiért. Az egyik Hugo-díjas regényét, az 1955-ös Kettős csillagot végre magyarul is olvashatjuk, mely megmutatja nekünk, hogyan is kell szó szerint venni a karakterfejlődést.
A történet középpontjában Lorenzo Smythe áll, ki éppen állástalan, ám elmondása szerint kifogástalan színész. Nagy Lorenzoként emlegeti magát, kivált szerénységének okán. A mű végig egyes szám első személyben íródik, így Lorenzo minden gondolatát átélheti az olvasó is.
Hamarosan kiderül, hogy élete legnagyobb szerepét kell eljátszania, hiszen egy rendkívül híres és köztiszteletben álló politikus alteregója lesz, akit történetesen elraboltak. Lorenzo minden bizonnyal valóban érti a mesterségét, mert pillanatok alatt „átváltozik” a megtestesítendő Bonforte-tá. Heinlein zsenije itt érződik a legjobban: a mű elején vajmi keveset tudunk Lorenzo-ról, ugyan megemlíti gyerekkorát is, és néhány apróságot, de nem ismerjük őt részletesen. Mikor szerepet játszik, akkor pedig más szavakat használ, másképp jár, viselkedik. Szinte átüt a lapokon a két személy közti különbség, és árnyalatok. Belső monológjaiból összecsipegethetjük az információkat, így egyre kerekebb képet alkotva a színészről. De nem feltétlenül kell minden szavát elhinnünk – legalábbis nem mindig úgy, ahogyan azt ő mondja. Folyamatosan gondolkozik, és váltogatja nézőpontjait, ahogyan az események haladnak.
Élete szerepén rengeteg múlhat: akár az egész Naprendszer sorsa is. Ugyanis az általa megalakított Bonforte hivatalos a marsiak befogadó ünnepségére, ahonnan a késés beláthatatlan következményekkel járhat. Az ő kultúrájuk az illemen alapul, s ha valaki megsérti azt, akár háborúba is kezdenének az egyébként békés lények.
Így hát trükkösnek kell lennie, hiszen nem elég saját párttagjait meggyőzni hitelességéről, hanem hirtelen meg kell tanulnia úgy Bonforte-nak lennie, hogy még ő maga is elhiggye. Ám, ha túl jól játszik, akkor bizony ő is az ellenség célkeresztjébe kerülhet.
Komoly töltetű, mégis könnyed politikai regény a Kettős csillag. Rengeteg körmönfont és bújtatott utalást találhatunk az adott korra visszavezetve, csupán keresgélni kell. A sci-fi részek bravúrosan vannak megalkotva. Sok, mai mű is megirigyelhetné a kreativitást, amit e regény felhalmoz. Például Heinlein ír egy olyan hálózatról, amely összeköti a bolygókat, holdakat, ezzel könnyebb és gyorsabb kommunikációt létrehozva. Ismét kiemelném, hogy 1955-öt írunk, ahol a katonaságnál éppen megfogalmazódik az internet fogalma, de Heinlein már-már természetesként kezeli azt.
Egészen a regény végéig tartogat új csavarokat a cselekmény. Ahogy Lorenzo jelleme fejlődik, úgy fejlődik a hozzáállása a történésekhez, úgy válik egyre komplikáltabbá minden körülötte. Az író bevezet minket a politika mélyebb bugyraiba, de ez sem lesz száraz, vagy tananyag-szerű. Lorenzo belső, humoros gondolatai könnyen emészthetővé teszik a parlamentáris monarchia és demokrácia legkuszább tényezőit is.
Összefoglalva a Kettős csillag egy intenzív, pörgős politikai science fiction, amit fogyaszthatóvá tesz a fordulatos cselekmény, a belső monológok, és a tökéletesen simuló párbeszédek. A kampánystáb többi tagja is összetett, kidolgozott, sok minden – nem feltétlen releváns – információt megtudunk egyes szereplőről, ezzel elmélyítve a róluk kialakított képünket. Lorenzo, mint kiderül, tényleg nem is olyan rossz színész, sőt élete szerepe kimondottan jól sikerül. Jellemvonásait ügyesen variálja Heinlein, Lorenzo véleménye éppen aképpen változik, melyik „énje” a domináns: az önző, de kemény nevelést kapott, és eltökélt, lecsúszott színész, vagy a kimért, minden szempontból hozzáértő, intelligens államférfi.
A Kettős csillagot nyugodt szívvel ajánljuk minden SF kedvelőnek, de azok is megtalálják benne a kedves sorokat, akik kissé távol állnak a tudományos fantasztikum világától.
