Ki ne ismerné Jack Londont a kalnadregény írót, hiszen sokan már gyermekkorukban találkoznak olyan köteteivel, mint A vadon szava, A beszélő kutya vagy Az éneklő kutya, a Tengeri farkas, az Északi odüsszeia vagy az Aranyásók Alaszkában. Esetleg ezek filmváltozataival. De valóban ismerjük-e a sokoldalú író minden arcát?
Mert London keze alól a realista emberi drámák, valóságban gyökerező kalandregények mellett kerültek ki fantasztikus művek is, meglepően nagy számban. Elég A Vaspata disztópikus társadalomrajzára gondolni, az Ádám előtt hősére, aki az ősvilágba álmodja vissza magát, esetleg a Kóbor csillag kozmikus látomására.
E kötet a szerző kevéssé ismert fantasztikus novellái közül válogat, és a témák a lehető legváltozatosabbak: az emberiséget elpusztító világjárvány; a saját fián könyörtelen kísérleteket végző őrült tudós; a csillagok közül érkezett tárgy, amit a tudatlan bennszülöttek istenként tisztelnek, de üzenetét fel nem foghatják. Találkozhatunk még többek közt a terrorizmus riasztó víziójával, a biológiai hadviselés rémképével, a láthatatlanság titkával, fiatalító szérummal és gyilkos sugárfegyverrel is.
A modern SF szinte minden kelléke felvonul ezekben az írásokban, amelyek hiába születtek 100 évvel ezelőtt, a mai olvasók számára is páratlan izgalmakat tartogatnak.
https://galaktikabolt.hu/termek/ezer-halal/
Aleister Crowley – Holdgyermek
Aleister Crowley a huszadik század egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb személye. Okkultista, mágus, író, költő és hegymászó, aki fontos tagja volt több okkult szervezetnek, többek között az Arany Hajnal Rendnek, az Argenteum Astrum-nak és az Ordo Templi Orientis társaságnak is. Leginkább mágikus írásai révén vált ismertté, sőt hírhedtté, sokan „a világ leggonoszabb embere” címmel illették, ám a modern kori ezoterikus gondolkodásra gyakorolt hatása vitathatatlan.
A sajátos humorral átszőtt, szórakoztató és egyben gondolatébresztő történet során az I. Világháború előestéjén Cyril Grey, a fiatal fehér mágus, a Szent Rend Páholy tagja, elcsábít egy fiatal nőt, Lisa la Giuffriát, és rábeszéli, hogy segítsen neki a Fekete Páholy mágusai elleni küzdelemben oly módon, hogy egy különleges képességű gyermeket szül. Ahhoz, hogy a fehér mágus ereje megnövekedjen, vagyis, hogy a Holdgyermek megszülethessen, az anyának mágikus védelem alatt kell töltenie a várandóság idejét. A Fekete Páholy mágusa, Douglas mindent elkövet, hogy megakadályozza Cyrill tervét, ami jóval több, mint amit a látszat mutat. A mágikus párviadal ugyanis az egész emberiség sorsára kihat, mert az időközben kitörő I. Világháború végkimenetelét is befolyásolhatja.
Mary Shelley műve nemcsak az angol, de a világirodalom klasszikusa is, amelyben a Frankenstein szülőanyja megteremtette az évtizedekkel később divatossá váló világvége-történetek ősét. Ez a filozofikus regény látnoki erővel jósolja meg a jövőt, és megíródása óta, ha lehet, csak még időszerűbbé vált.
A 21. század második felében újra felüti fejét a pestis szörnyű réme, és a Közel-Kelet felől támadva tizedelni kezdi a civilizált világ lakosságát. Az egyre elkeseredettebb emberek helyzetüket folyamatos háborúskodással teszik még elviselhetetlenebbé, és a Föld népessége mind rohamosabb ütemben fogyatkozik. Vajon visszafordítható-e a folyamat, vagy fajunk végérvényesen kihalásra ítéltetett?
Carlos Chernov argentin író több irodalmi díj birtokosa. Művei eddig angol, francia és olasz fordításban láttak napvilágot. A Végtelen vetítés az első magyarul megjelenő regénye.
Kétszáz évvel a Földet átalakító nagy klímakatasztrófa után a túlélők között sokáig dúló háború erőszakos, totalitárius társadalmat hoz létre. A világban zajló folyamatokat a győztesek doktrínája határozza meg, a milliomos lét azt a lehetőséget is megteremti, hogy az ember befolyásolhassa az élet két legfontosabb folyamatát: a szaporodást és a halált. A gazdagok nem kockáztatnak: jó genetikai adottságokkal rendelkező gyerekeiket kiválasztják és örökbe fogadják, majd életük meghosszabbításaként megszabadulnak testüktől, és agyukkal rácsatlakoznak az „életfilmekre”. Eközben a társadalom alján, a föld alatti városokban tengődő proletárok gyerekeik eladásából tartják fenn magukat.
Goma, egy proletár család fia, tudja, hogy az egyetlen módja kitörni a szegénységből és a kilátástalanságból az, hogy az életfilmek főszereplőjévé, sztárszínésszé válik. A hosszú kiképzés a fizikai megpróbáltatásokon túl apránként elmossa a határt a szerep és a valóság között…
Egy igazi történelmi kirándulás a XIX. századi Csehországba. Petr Stančík provokatív, misztikus-gasztro-pornográf thrillere.
Leopold Durman bátor fickó. Legalábbis kollégái az osztrák rendőrség prágai kötelékénél ezt gondolják róla. 1866. január elsején ez a bátor fickó megkapja élete nagy ügyét: csípje el a cseh történelem első igazi pszichopata sorozatgyilkosát. De miért pont szegény Durman? Miért kellett a cseheknek ennyit várni az első sorozatgyilkosukra, és az miért csak egy fiktív regényszereplő? Milyen titokzatos erők mozgatják a közép-európai történelem szálait? Mik a hatalom helyes és helytelen gyakorlásának alapelvei? Hol adják Prága legomlósabb majoránnás oldalasát, és messze van-e a fogadó a Jeruzsálemtől, ha az ember ledolgozná a vacsorát? Ja, hogy mi az a Jeruzsálem?
Ez az irodalmi csemege egyetlen Lőrincz L. László rajongó polcáról sem hiányozhat!
Különleges kötetet nyújtunk most át olvasóinknak. Lőrincz L. László 80. születésnapja alkalmából a legnevesebb pályatársak, barátok tisztelegnek benne a Mester munkássága előtt egy-egy novellával. A novellák mindegyike Leslie L. Lawrence kalandregényeihez vagy Lőrincz L. László fantasztikus írásaihoz kapcsolódik. A 12 novella szerzői: Benedek Szabolcs, Burkos Zsolt, Erdész Róbert, Fedina Lídia, Kovács Tücsi Mihály, Molnár Csaba, Ronil Caine, Soós Tibor, Szélesi Sándor, Urbánszki László, Varga Csaba Béla, Vörös István.
Nem minden posztapokaliptikus fikció a halálról szól. Sőt, ami azt illeti, legtöbbjük, még ha a halál témája központi is, egészen más köré épül, mint például a természet, háború, technológia, civilizáció vagy éppen a vallás. Mary Shelley Az utolsó ember című műve viszont más. Ez tényleg a halálról szól.
Éppen ez a témaválasztás segített abban, hogy a könyv ne ragadjon meg a 19. századi kortárs olvasók körében, hanem a még napjainkban is egy erős regényként éljen. Shelley ugyanis olyat művelt, ami a műfajon belül igen ritka: saját bánatát forgatta bele a könyvbe. A férje, gyermekei és barátai halálát a komplex emberi faj kihalásává alakítja át.
A könyv születésének idejében Mary a magánéletében egy tragédiasorozaton ment keresztül. Mostohatestvére öngyilkosságot követett el 1816-ban, majd 1818 és 1819 között, amíg Olaszországban éltek, elvesztette két fiatal gyermeküket is, akiket 1822-ben férje, Percy is követett. Már a regényen dolgozott, amikor 1824-ben Lord Byron is eltávozott az élők sorából, akivel Mary bonyolult, de szoros barátságot ápolt.
Az utolsó ember tulajdonképpen az elhunyt családtagok, barátok újjáélesztése. A történet a 21. századi Angliában játszódik, ahol a fő karakterek szoros barátságokat alakítottak ki egymás között. Lionel Verney (Shelley megtestesítője) testvérével, Perditával együtt (Marynek és mostohatestvérének, Clairenek kombinációja) árvák. A műben lévő király egyik gyermeke Adrian, aki Percyvel, Mary férjével azonosítható. Lord Raymund pedig Lord Byronnak felel meg, aki sikeres katonai vezetőként szerepel a történetben. Ami pedig összeköti ezeket az embereket: barátságok, szerelmi háromszögek, mély filozofikus diskurzusok. A kis baráti társaság megpróbál egy jobb világot teremteni, a maguk romantikus eszményeivel, de terveik nem nagyon jönnek össze, szétesnek körülöttük a dolgok.
Shelley késő 21. százada nem túlságosan különbözik a 19. századtól. Az emberek kocsikkal, gőzhajókkal, olykor ballonokkal közlekednek. Antibiotikum nincs, pedig a pestisjárvány közepette elkelne. Katasztrófák sora éri Angliát és az emberek elkezdenek a pillanatnak élni.
Mégsem a civilizáció koporsója ez. Sokkal inkább egy elégia, egy elkínzott panasz a szeretteinkért, illetve reflektálás az emberi eszmék értelmetlenségére és az emberiség teljes kihalása elleni küzdelemre.
A modern olvasónak talán kicsit kemény a történet. Mary roppant személyes, kinyilatkoztatja saját bánatát, amit az emberi faj kihalásáig emel fel. A romantika elemei keverednek a posztapokaliptikus világképpel. Mindez pedig olyan könyvvé teszi a művet, amelyet erősen ajánlott elolvasni.
Nem teljesen sci-fi vagy fantasy film a következő alkotás trailere, azonban szó nélkül nem mehetünk el mellette. Május 25-én láthatja az amerikai nagyközönség is Haifaa al-Mansou filmjét, ami a Frankenstein szerzőjének, Mary Shelley életét dolgozza fel.
A produkcióról korábban is írtunk: az életrajzi film főleg az írónő fiatalkorára fog koncentrálni, hogy ennek vonatkoztatásában jobban megértsük a zsánerteremtő (sokan a Frankensteint tartják a legelső sci-finek) mű bizonyos aspektusait.
A Mary Shelleyt először 2017. szeptember 9-én mutatták be a torontói filmfesztiválon, idén májusban azonban mi is láthatjuk. A főszerepben Elle Fanning, aki fiatal lányként ismerkedik meg szerelmével, Percy Bysshe Shelleyvel (Douglas Booth), az angol romantikus irodalom ismert költőjével. Fanningen kívül még számos ismerős színész felbukkan, többek között a Trónok harcával befutott Maisie Williams Isabel Baxter szerepében, vagy a szintén GOT-ból ismert Stephen Dillane (ott Stannist játszotta), aki most Mary Shelley apját alakítja. A fiatal férfi oldalán Mary nem csak a szerelmet, hanem korának irodalmi világába is elmélyed, és szembe megy a kor akkori előítéleteinek és szabályainak. Például – ahogy arra a trailer is utal – Mary egy írói verseny keretén belül írja meg a Frankensteint, és írja be magát ezzel végérvényesen a világirodalomba, de másik fontos momentum Mary életében, amikor családja akarata ellenére elszökik Shelleyvel.
Egy olyan erős nőt akartunk bemutatni, akiben megvan az akarat, hogy kilépjen a sorból és megtalálja a hangját
– nyilatkozta a The Hollywood Reporternek Haifaa al-Mansou, Szaud-Arábia első rendezőnője.
„Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde jól ismert mondása, sci-fi fogyasztóként pedig többszörösen igaznak érezhetjük a kijelentést. Mostanában szokás azt mondani, hogy egy valóra vált science fiction történetben élünk, a technológia majdnem utolérte a fantasztikum íróinak merész álmait. Egyik talán leginkább kézzelfogható jelenség, ami igazzá teszi a fenti kijelentést az a mesterséges intelligencia. Honnan hova jutottak az ember által épített gépek? Ezúttal nem a tudomány felől közelítenénk a MI-khez, hanem az irodalom szemszögén keresztül vizsgálnánk meg őket, hisz ha jobban belegondolunk minden itt kezdődött.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
Mit nevezünk mesterséges intelligenciának?
Habár a science fiction filmekben és könyvekben a MI-k legtöbbször emberformájú robotokként jelennek meg, a valóságban a mesterséges intelligenciák kapcsán kicsit másra kell gondolnunk. Ma MI-nek számít a Google által használt algoritmus, az IBM Watson nevű robotja, és jópár az automata fegyver is; röviden nagyon sok minden. A szaknyelv weak AI-nek, avagy gyenge MI-knek nevezi ezeket, mivel leginkább olyan tevékenységek ellátásra használjuk őket, amelyekhez korábban emberi beavatkozásra volt szükség. Az algroritmusnál maradva egy MI az előzetesen látogatott honlapok vagy kereséseink alapján ajánl nekünk különböző tartalmakat, vagy érdeklődésünkhöz igazítja a különböző oldalakon elhelyezett hirdetéseket. Természetesen a tudomány célja továbblépni a gyenge MI-ken, megalkotni a strong/general AI-t, vagyis az önálló gondolkodásra képes entitást, ha úgy tetszik, gondolkodó robotot. Habár fejlődésünk során még nem jutottunk el erre a szintre, maga az ötlet már számos probléma, gondolatkísérlet és vita alapját képezi.
A science fiction előtt
Elsőre talán bizarr kijelentésnek tűnhet, de a mesterséges intelligenciák már az ókori mitológiákban is jelen voltak. Pontosítva a kijelentést: maga az ötlet, hogy az ember életre kelt egy élettelen tárgyat a mitológiai időkig vezethető vissza. A MI-kkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett mítosz Héphaisztosz arany „robotja”, Talos, vagy Pügmalion Galateája. Nemcsak a görög, hanem más kultúrákban is felfedezhető a mesterségesen létrehozott szolgáló motívuma: a zsidó kulturkörben ott van Júda Röw ben Becalél góleme, a középkori Európában pedig egyfajta városi legendaként élt Dzsábir ibn Hajján takwin nevű teremtménye.
Az emberi kéz alkotta lények a szépirodalomba is utat találtak. A leghíresebb példa Mary ShelleyFrankeinstein című gótikus regénye. A későbbi robotokkal vagy MI-kkel foglalkozó sci-fikről Shelley klasszikusa nélkül nem is lehet beszélni. Számos regény és novella ugyanis a teremtő és teremtmény közötti konfliktust – amit Isaac Asimov a „Az eltűnt robot”-ban Frankestein komplexusnak nevez – dolgozza fel. Már Shelley történetében ott van a feldolgozhatatlan, a létezés értelmének hiánya, és az abból fakadó magány és kétségbeesés: a mesterségesen létrehozott lény dilemmájában senki sem osztozik. Ezek későbbi sci-fikben is megjelennek, mint például Harlan Ellison „I have No Mouth, and I must scream” novellájában. Viszont a 20. század eleji művek kapcsán egy másik motívumot fontosabb kiemelni a Frankensteinből: a teremtmény teremtője ellen fordul. Az első, mai értelembe vett robotokat szerepeltető műben, Karel Capek R.U.R. című drámájában az ember és a mesterséges teremtmények közötti viszony a lehető legrosszabb kimenetellel zárul: az örök munkára szánt robotok fellázadnak az emberek ellen.
Michael Whelan képe
A robotika törvényei
A gyilkos és lázadó robotok és egyéb mesterséges lények hosszú ideig népszerű figurák maradtak a science fictionben annak ellenére, hogy a korai ponyva korszaknak is nevezett 20. század elején íródott művekben a robotok (ekkor még nem használják a mesterséges intelligencia kifejezést) kétes természetű elemeknek számítottak. Megjelennek olyan szolgáló robotok, mint a robotnővér David H. Keller „The Psychophonic Nurse” című történetében, de az emberiséget eltörölni, majd újraépíteni akaró (Harl Vincent: Rex), vagy az egyszerűen az emberrel szemben ellenséges robotok még mindig népszerűek. Azonban a 30-as évektől mintha megjelenni látszana a mesterséges teremtményeink iránti szimpátia. Első példák között lehet említeni Eando Binder „The Robot Aliens” írását, amiben a robotidegenek békés szándékkal érkeznek a Földre, de Binder ismertebb műve az „I, Robot” is pozitív színben tűnteti fel a gépeket. Hasonlóan barátságos, már-már emberi tulajdonságokkal felruházott egyedként jelenik meg a robot Lester del Rey Helen O’Loy című történetében, ahol a robot beleszeret alkotójába (némi párhuzamot érezni Galatea történetével, ahol az alkotó szeret bele művébe, a szoborba). A korábbi gonosz robot képpel teljesen Asimov szakít a robotika törvényeinek felállításával.
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
Ezen törvények alapján cselekszenek a pozitron robotok a Robotuniverzumban. A híres szabályok először Asimov „Körbe-körbe” novellájában olvashatóak, de az első törvény már egy korábbi írásában, a „Te hazug!”-ban is megjelent. John W. Campbell szerkesztő állítása szerint hallgatólagosan már a „Robbie”-ban is jelen vannak az alapok. Mellesleg a törvényeket Campbellel hozták létre közösen 1940 decemberében. Ezzel Asimov feloldani látszott a korábban említett Frankenstein kompelexust (gyakorlatilag a robotok kaptak egy mesterséges erkölcsi határt, miszerint nem ölhetnek). Asimov a későbbiekben hozzáadott egy 0. törvényt is a már meglévőkhöz, amely kimondja, hogy a robotnak minden áron meg kell védenie az emberiséget, akár az első törvény megszegésének árán is.
Az újra lázadó robottól a a humorosig
1945 után a technológiai fejlődés ismét a negatív vízióknak adott táptalajt, ami a mesterségesen felépített lények és gépek esetében azt jelenti, hogy megint a negatív szerepben tűntek fel. Asimov 1947-ben megírta első sötét hangvételű robottörténetét, a „Az eltűnt robot”-ot, Jack Williamson a „With Folded Hands …” írásában pedig olyan robotok szerepelnek, akik túl komolyan veszik az emberiség védelmének feladatát, és bármi áron biztosítják saját létük biztonságát is. További példák is akadnak a robot és ember közötti konfliktus bemutatására. Ott van Philip K. Dick „Különvélemény”-je, A meztelen nap vagy az Acélbarlangok Asimovtól. A II. világháborút követő események ellenére is maradtak robotpárti sci-fi írók, mint Clifford D. Simak vagy Asimov, a „Az eltűnt robot” megírásának ellenére is.
A Hiroshimai események lecsengése, nagyjából az 50-es évek után ismét szemléletváltás következett be a robotok ábrázolásában. Háttérbe szorult a gyilkológép és előtérbe kerültek a humoros vagy szelíden ironizáló gépek. Számtalan novella vagy regény juthat itt eszünkbe. Ott vannak Robert Sheckley sötét komédiái, mint a „Űrmadár” (1953), „The Battle” (1954) vagy a „Tranai” (1955). Kevésbé fekete vagy keserű humor jellemző például Harry Harrison War with the Robots történetére vagy Brain W. Aldiss „De ki pótolhat egy embert?” című írására. Egy érdekes paródiát meg kell itt említeni, még pedig Terry Pratchett-től a The Dark Side of the Sun (1976)-t, amiben a robotika törvényeit fordítja ki. És természetesen a humoros robotok sorából nem hagyhatjuk ki Douglas Adams ötrészes trilógiáját, a Galaxis útikalauz stopposokat (1979) és ikonikussá vált Marvint, a paranoid androidot.
A első mesterséges intelligenciák és az érző MI-k
A gondolkodó robot ötlete már az ’50-es években felmerült: Alan Turing mondta, hogy a jövőben majd számítógépek segítségével fogunk együtt dolgozni. Kortársai azonban nem vették komolyan Turing vízióit, és a gondolkodó robot egy időre feledésbe merült. Marvin Minsky vette fel a Turing által megkezdett kutatások fonalát, és megalapította a Massachusettsi egyetemen az első MI laboratóriumt 1959-ben. Minksy tevékenysége sci-fi szempontjából is kiemelendő, hiszen nagyban őneki köszönhetjük a 2001 – Űrodüsszeiából jól ismert HAL 9000-t. Stanley Kubrick a tudóssal konzultált, hogy minél élethűbben – már amennyire ez lehetséges volt az akkori MI-kkel kapcsolatos tudással – ábrázolhassák az űrhajósokat fenyegető gépet.
Magát a mesterséges intelligencia kifejezést először az 1970-es években használták, „a science fiction köztudatba” is ekkor került be, habár korábbi művekből ismert robotok egyrészét is tekinthetjük MI-nek. Ahogy arra korábban is utaltam, a sci-fiben rengeteg MI-t különböztetünk meg, a lázadótól egészen az egész társadalmat igazgató gigaelmékig. Azonban a korábban említett Harlan Ellison novellában az író egy fontos szempontot hozott be a MI-k ábrázolásába: lehetnek emberi érzéseik. A történetben szereplő MI nem rendszerhiba vagy más gonosz szándék által vezérelve támad az emberekre, sokkal inkább belső vívódását (miért építették meg?) fejezi ki. Ellison ezzel arra világít rá, hogy egy mesterségesen felépített, majd fejlődésnek induló intelligencia öntudattal rendelkező gondolkodó lény, aki az emberhez hasonló egzisztenciális problémákkal kerülhet szembe. Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen esetben egyáltalán mi a különbség ember és MI között? Jártas sci-fi olvasóknak rögtön beugorhat Philip K. Dick klasszikusa, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, amiben a menekülő replikánsokban hasonló kérdés fogalmazódik meg, elég a filmadaptációból felidéznünk Batty monológját. Gyakori megkülönböztető faktorként az erkölcsöt szokták említeni. Erre jó példa Murray Leinster „A Logic Named Joe” írása, ami bemutatja, hogy a MI van olyan intelligens, mint egy ember, sőt túl is szárnyal minket, de erkölcsileg képzetlen. Ted Chiang a „The Lifecycle of Software Objects”-ben felveti, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a MI-k lázadását vagy sérülését tanítanunk kell őket, úgy, mint saját gyermekeink volnának.
Hol tartunk most? Mint az irodalom legtöbb területén, úgy a science fictionben is érezni, hogy szinte mindent megírtak már előttünk, és bizony elég nehéz igazán újat alkotni. MI terén is hasonló a helyzet: a 20-as években gyakori lázadóktól egészen a barátságos vagy humoros androidokig mindennel találkozhatunk a kortárs szerzők műveiben. Azonban két dolog mindenképpen érdekes lehet a ma élő szerzők műveiben. Egyik az olyan MI-k, akik az internethez hasonló vagy annál sokkal nagyobb és bonyolultabb kapcsolatokat építenek ki, ezzel pedig képesek bármit elérni. Gondoljunk csak William Gibson Neurománcára, ahol a Neuromancer képes tudatokat másolni és programként futtatni, és ezzel lehetővé téva, hogy azok személyiségekként fejlődjenek. Mellette pedig ott van testvére, Wintermute, aki szeretne egyesülni Neuromancerrel, hogy együtt szuperintelligenciává válhassanak. Érdekes, hogy Neuromancer nem osztja testvére vágyát, ugyanis úgy gondolja, ha belemenne az egyesülésbe, megszűnne a személyisége. Mennyire emberi is vonás is ez. Gibson MI-je ezen tulajdonságával a fent említett érzőkhöz is kapcsolódik. Ha nem is ilyen formában, de a séma későbbi sci-fikben is megjelenik, például a Fagyott égbolt kutató AI-je is ilyen, ami Alexis Vonderach barátját lemásolva működik tovább.
Természetesen nem törvényszerű, de az önmagukat építő mesterséges intelligenciák megjelenhetnek társadalmat igazgató szerepben is, vagy nagyobb rendszerek működtetéséért felelősek. Példa számtalan van, mindent nem is lehet, vagy csak nehezen lehet felsorolni, de hozhatunk egy nem feltétlen sci-fis példát is: a weird irodalom rajongóinak eszükbe juthat China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás regényéből a város szemetéből született MI, a Construct Council, aki szinte bármit képes elérni kapcsolatain keresztül. Hasonló kiterjedési rendszerrel működik Neal Stephenson Snow Crashjában a Könyvtáros is.
A kvázi beszélő számítógépekként elképzelt MI-ken túl érdekesek még azok, akik konkrét társadalmakat irányítanak. A koncepció nem feltétlen csak a kortárs sci-fiben jelenik meg, elég csak visszagondolni Ian M. Banks Kultúra-sorozatában szereplő érző MI-kre, sőt, Dan Simmons Hyperionjában egy konkrét mesterséges intelligenciákból álló társadalom jelenik meg a TechnoCore-on keresztül. Az aktívan alkotó szerzők közül érdekes Elisabeth Bear Carnival (2004) című regénye, ahol az irányítóknak (governor) nevezett gépek szigorú körülmények között tartják az emberiséget. Szabályozzák az energia felhasználást, kordában tartják a népesség számát, utóbbi érdekében egy „assessmentnek” nevezett eszközt is felhasználnak, amivel embereket ölhetnek. Bear a Carnivalban a korábbi robot és MI elképzeléseket vegyíti és alkotja meg újszerű negatív vízióját. Itt jegyezzük is meg: ez a másik érdekes pont a kortárs sci-fiben megjelenő mesterséges intelligenciáknál; a vegyítés, mixelés, a korábbi sémák logikus vagy épp szokatlan fúziója. Bear könyve mellett még megemlíthetjük itt Dennis T. Taylor MI, Bob-ját, ahol a governorokhoz hasonlóan a Bobokban is több korábbról jól ismert MI-fajták fedezhetőek fel. A Mark Wattneyhoz hasonló, science fiction rajongással kevert laza stílus egyértelműen a humoros gépeket idézi, az emberi személyiség, mint a MI alapja pedig egy itt ugyan nem tárgyalt, de szintén fontos tematikát hív elő, az ember és a gép egyesülését.
Nagy vonalakban ilyen robotokkal és MI-kkel találkozhatunk kedvenc zsánerünkben. A kép természetesen nem teljes, számtalan más példát lehetne még említeni, de ahhoz elég, hogy lássuk, miket gondolnak íróink. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a jövőben mi valósul meg mindebből.
Victor LaValle egészen különleges módon, képregényben folytatja Mary Shelley klasszikus történetét, a Frankensteint. A füzet egy kétségbeesett anyáról szól, aki egy rendőri akció és az abból fakadó lövöldözés miatt elveszíti a fiát. Az író olyan témákat dolgoz majd fel a kvázi spinoffban, mint a rasszizmus, a gyász és persze a sztori az eredeti mozgatórugóját, a horrort sem hagyhatja ki az egyenletből.
A Destroyer a Boom Studios jóvoltából érkezik, 6 részes lesz és a főszereplője, Dr. Jo Baker nem csupán egy szimpla tudós lesz benne, de Victor Frankenstein utolsó élő leszármazottja. A képregényben külön érdekesség, hogy a nyitó képsorokban feltűnik maga Frankenstein eredeti szörnye is.
Frankenstein szörnye a folytatás szerint nem hal meg, hanem egész egyszerűen eltűnik az északi vadonban. A képregény itt veszi fel a fonalat, 2017-ben a szörnyeteg ugyanis még mindig a Déli-sarkvidéken éldegél, csak éppen már teljes nyugalomban. A szörny aztán újra konfrontálódik az emberiséggel és úgy dönt, hogy mindannyiunknak pusztulnia kell. 9000 mérföldre innen él Dr. Baker, egy fekete nő, akinek a fiát a chicagói rendőrök lőtték le, a modern technológia segítségével azonban a nő feltámasztja a gyereket. A két szál között a kapocs, hogy a szörny ki tudja szagolni Frankenstein leszármazottját, a nőnek azonban már megvan a maga teremtménye, aki segít neki – árulta el Victor LaValle a Destroyer írója.
A képregény készítője azt is hozzáteszi interjújában, hogy bizony Mary Shelley már 18 évesen akkora géniusz volt, hogy regényében mindennél jobban át tudta adni, milyen szörnyű és groteszk tud lenni egy ember gyásza. A filmadaptációk és az eddigi képregények egészen jól átadták Frankenstein sztoriját, a Destroyer azonban ebben a tekintetben, a gyász témájának kiemelésében is igyekszik majd hasonulni az eredeti műhöz.
Mary Shelley regényében ugye mind Frankenstein, mind pedig szörnye meghalt, utóbbi gazdája elvesztése miatti bánatában fogadott öngyilkosságot. LaValle azonban alkotói szabadsága részeként kezeli azt, hogy a szörny halálát megváltozassa, létrehozva ezzel saját gótikus sztoriját, melyben Frankenstein leszármazottja Tony Stark és Reed Richards keveréke lesz.
Elle Fanning (Super 8, Demóna) főszereplésével készül életrajzi film Mary Shelley életéről, a Frankenstein és Az utolsó ember szerzőjéről. A filmet Haifaa al-Mansou rendezi, aki a Wadjda (2012) című első filmével vált Szaud-Arábia első női rendezőjévé.
A készülődő film főleg a fiatal írónő és az angol romantika egyik kiemelkedő költője, Percy Bysshe Shelley kapcsolatát dolgozza fel. Az előzetes információk szerint ennek bemutatása fontos M. Shelley későbbi regényének, a Franekstein megértéséhez. Az új munkacímből, Mary Shelley (korábban A Storm in the Stars címet viselte a projekt), a Tor szerint felmerül a kérdés, hogy lesz-e hangsúlyeltolódás: Például al-Mansou a Shelley házaspár helyett csak Maryre fókuszálna készülődő filmjében? Mivel kevés információ áll rendelkezésünkre, így ez a kérdés egyelőre megválaszolatlan marad.
Azonban a napokban érkezett az első hivatalos kép a projektről: a képen a fiatal írónőt láthatjuk Mary édesanyja, Mary Wollstonecraft sírjánál (Mary csak 10 éves volt Wollstonecraft halálakor), kezében egy füzettel. Charlotte Gordon (a Romantic Outlaws szerzője) szerint ez egy különleges hely volt Mary számára: részben, a sírhely betűinek segítségével, itt tanult meg olvasni és később itt vallott szerelmet a már nős Percy Shelleynek is.
A Mary Shelleyben több SFF filmből vagy sorozatból ismert színész is fel fog bukkani. Percy Shelleyt a Jupiter felemelkedésében látott Douglas Booth fogja alakítani, Isabel Baxtert, M. Shelley egy közeli barátnőjét pedig Maisie Williams (Trónok Harca, Doctor Who).
A Tor szerint létezik egy másik készülődő Mary Shelley film, amelyben Sophie Turner alakítaná a Frankenstein íróját, azonban erről a projektről 2014 óta nincs hír.
Mindenki megtanulta középiskolában, hogy az angol romantika triója Byron, Shelley, Keats. (Ebben a sorrendben). Arról viszont már kevés szó esik az irodalomórákon – és az is általában csak lábjegyzetként -, hogy Percy Bysshe Shelleynek volt egy felesége is, bizonyos Mary Shelley. A horror rajongóinak pedig nem kell bemutatni őt, hiszen az a mű fűződik a nevéhez, amely azóta is meghatározza a műfajt. Természetesen a Frankensteinről beszélünk.
Mary Shelley 1797 augusztus 30-án született Londonban Mary Wollstonecraft Godwin néven. Anyja az ismert feminista írónő Mary Wollstonecraft volt, aki Mary születését követően gyermekágyi lázban halt meg. Apja, William Godwin szintén ismert író, filozófus és újságíró volt.
Mary nem járt iskolába, írni és olvasni a házvezetőnőtől tanult meg, tudását pedig apja hatalmasnak mondható könyvtárából szerezte. Házuk ugyanakkor tudósok, művészek, ismert szabadgondolkodók törzshelye volt, így gyakran végighallgatta azok beszélgetéseit, vitáit. Tizenegy éves korában megírta első rövidebb művét, a Mounseer Nongtongpaw-ot, melyet apja kiadója publikált is.
Az apja házában ismerkedett meg a már említett Percy Bysshe Shelleyvel is, aki – annak ellenére, hogy nős volt – beleszeretett Marybe. A pár ezután Franciaországba szökött, majd kicsivel később Svájcba utaztak, hogy ott Byron kisegítse őket anyagi gondjaikból. Mary Shelley 1818-ban a Byron házában töltött idő alatt írta meg Frankenstein című művét, amellyel mind szépirodalmilag, mind a horror műfajában maradandót alkotott.
A művet korábban a Galaktika kiadója is megjelentette. Jelenleg boltunkban Mary Shelleytől Az utolsó ember című könyv rendelhető meg.
Horace Walpole Orford negyedik grófja izzadtan ébredt baldachinos ágyában, az ablakon besütő Hold fényén túl, a sötétben motoszkálást látott. Ijedten a csengő zsinórjához nyúlt, hogy meghúzza azt, de mire megtalálta, magához tért rémálmából és belátta, hogy rajta kívül senki sincs a szobában. (tovább…)
