A filmipar felfedezte magának Margaret Atwoodot. A szolgálólány meséje és az Alias Grace után a kanadai írónő sci-fi trilógiájából készül sorozat – legalábbis az esély megvan rá. Az Anonymous Content és a Paramount TV január 24-én jelentette be, hogy megvásárolták a VadÁdám-trilógia megfilmesítési jogait. A tervek szerint mind a három könyv – Guvat és Gazella, Az özönvíz éve és a magyarul még nem olvasható MaddAddam – alapján készülne az adaptáció.
A történet a jövőbe kalauzolja olvasóját, ahol egy magát Hóembernek nevező férfi vademberként tengeti mindennapjait és ellátja egyetlen feladatát, a guvatkák felügyeletét. A guvatkák a tiszta lelkű, egyszerű, de tökéletes testű emberek, akik felváltottak minket a Földön. A régi emberiségből csak Hóember maradt életben – legjobb tudása szerint. A múlt és jövő szimultán bemutatása során megismerjük, hová juthat az emberiség a génmanipulációval, milyen dilemmákkal fogunk szembesülni a közel jövőben, és mivé fajulhat a világ, ha egy pszichopata vonásokkal rendelkező zseni kezébe kerül az irányítás. Emellett a VadÁdám-trilógia mutatja meg igazán, milyen fantasztikus képzelőerővel is rendelkezik Atwood, és hogyan képes a legdrámaibb történeteket megalkotni jelenünk problémáinak felhasználásával.
A sorozat producerei David Kanter (A forradalom napján) és Bard Dorros (Váratlan szépség) lesznek, akikhez a Rock Paper Scissors Entertainmenttől csatlakozik Angus Wall (Pánikszoba, A tetovált lány), Linda Carlson és Kent Kubena. A sorozat tényleges munkálatai azután kezdődnek, hogy az Anonymous Content és a Paramount TV szemre vételezték a projekt anyagait. Margaret Atwood szavai mindenesetre bizakodásra adnak okot a sorozat jövőjét illetően:
Nagyon elégedett vagyok az Angus, Kent, David, Bard és Amy által ismertetett elképzeléssel, a közösen összeállított, lenyűgőző látvánnyal szintén. Nagyon várom, hogy velük dolgozhassak.
Nagyon reméljük, hogy elkészül a sorozat. Aki legalább a Guvat és Gazellát olvasta, tudja, miért.
Alison Flood, a The Guardian szerzője egy érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet: a 2017-es év bestseller lista Top 10-es listáján egy férfi, Murakami Haruki található. A lista élét A szolgálólány meséje szerzője, Margaret Atwood vezeti, de előkelő helyen áll Naomi Alderman is, aki a Hatalom című SF regényével vált ismerté.
A Top 10 lista alapját a Bookseller könyveladásokra vonatkozó elemzése szolgálja. Eszerint a legkeresettebb író tavaly Margaret Atwood volt, £2.8 millió értékű eladással. Az elemzés szerint a kanadai szerző megnövekedett népszerűségét a két könyvéből, A szolgálólány meséjéből és az Alias Grace-ből készült sorozatok okozták.
Margaret Atwood
Atwoodot követi Az essexi kígyó szerzője, Sarah Perry, a tavaly júniusban elhunyt költőnő, Helen Dunmore, majd Naomi Alderman és az olasz Elena Ferrante. Érdekes, hogy a lista felső rétegébe Atwoodé mellett még egy feminista disztópia, a Hatalom is felfért. Alderman regénye az első olyan SF regény, amely nyerni tudott a Bailey’s-en (a díj főleg szépirodalmi terület), amivel egy újabb SF került a fantasztikum irodalom kívüli figyelem középpontjába.
Mi magyarázhatja az ilyen témájú könyvek iránti megnövekedett érdeklődést?
A feminista science fiction (Atwood és Alderman regényét illethetjük ezzel a névvel is) nem új keletű jelenség. Eredete a 17. századig nyúlik vissza, amikor néhány írónő (pl. Margaret Cavendish a Blazing World-ben) az SF eszközeivel képzelték el a nők helyzetét a jövőben, más tudósok szerint pedig Mary Shelley is érinti a témát a Frankensteinben a nemtelen teremtéssel (a szöveg nem határozza meg pontosan a szörny nemét annak ellenére, hogy Frankenstein menyasszonyt szeretne alkotni teremtményének). Az első igazi feminista sci-fik a 20. század elején születtek. Ez időben jelent meg az alműfaj egyik olyan alap szövege, mint például Charlotte Perkins Gilman Herland-je (1915), amely egy férfiak nélküli társadalmat mutat be, de fontos szöveg még Begum Rokeya „The Sultana’s Dream”-je (1905), ami elképzeli, milyen lenne egy nők által uralt India, továbbá Frances Harper Iola Leroy–ját (1892) is ki kell emelnünk, ami gender kérdések mellett faji kérdésekkel is foglalkozik. Érdemes megemlíteni még a NEQUA or The Problem of the Ages-t (1900), amiben két amerikai populista, A.O. Grigsby és Mary P. Lowe járja körbe a nők helyzetét, és többek között a jövőbe is betekintést engednek.
Naomi Alderman
Az első írások után a hasonló témájú művek hosszú időre eltűntek (a ponyva időszakban az SF -ben a férfi szemszög vált dominánsabbá), vagy kevesebb figyelmet kaptak (a nők továbbra is írtak sci-fiket, csak nem kaptak nagy figyelmet), a mainstreambe a feminizmus második hullámakor, azaz a 60-as években tértek vissza. Ekkor volt aktív például Ursula K. Le Guin (A sötétség balkeze), Joanna Russ (The Female Man), Marge Piercy (Woman on the Edge of Time), de mellettük férfiak is írtak feminista témákról, köztük Samuel R. Delany (pl. Time Considered as a Helix of Semi-Precious Stones). A trend a 70-es és 80-as években is folytatódik: ekkor tájt írja meg például Octavia E. Butler a Kindred-et (1979), Sheri S. Tepper ekkor kezdi el a True Game-t (1983-ban jelent meg a sorozat első regénye, a King’s Blood Four), és Margaret Atwood is ekkor veti papírra A szolgálólány meséjét (1985). Az utóbbi években ismét népszerű a feminizmus az SF-ben, elég csak a már említett Hatalom-ra (2015) gondolni, vagy szétnézni az elmúlt évek díjazott vagy díjre jelölt művei között: Ada Palmer Hugo-ra jelölt Terra Ignota (2017) trilógiája, Sarah Hall Arthur C. Clarke-díjra jelölt Carhullan Army-ja (2008), de a témával való közeli rokonság miatt érdemes megemlíteni Ann Leckie többszörösen díjazott Radch Birodalom-trilógiáját (2013-2015) is.
Mi történt a világban, hogy újra beszélnünk kell a nők helyzetéről?
Az alműfaj politikai vonatkozása miatt rögtön rávághatjuk, hogy az elmúlt évek politikusai és az ő megnyilatkozásaik miatt születnek ezek a művek, de ennél sokkal mélyebbről ered a jelenség. A feminizmus negyedik hullámában járunk, ami nem tavaly, hanem 2012-ben kezdődött: a feminista ideológiát egy új eszköz, a közösségi média hozta ismét a figyelem középpontjába. Prudence Chamberlain kutató szerint az új hullám figyelme főleg a nőkkel szembeni erőszak és szexizmus felé fordul, hisz, ahogy őmaga is mondja, „hihetetlen, de bizonyos attitűdők még mindig léteznek.” A 2010-es évek feministáit Kira Cochraine szerint a technológia különbözteti meg elődjeiktől: a Facebook, Twitter, Instragram vagy egyéb közösségi felületek segítségével hívják fel a világ figyelmét a társadalmunkban létező régi nemi bergözülésekre, miközben a változást sürgetik. A negyedik hullámnak bőven akadnak követői és kritikusai egyaránt (v. ö. #metoo kampány), de hatásuk vitathatatlan, és mint jelenkorunk társadalmi mozgalma kihatással lehet a jövőre is. Ezek után nem véletlen, hogy az SF írókat is újra foglalkoztatják a feminizmus kérdései.
Laurie Penny szerint az SF írónői a szexizmus és az irodalmi sznobizmus ellen küzdenek. Szerinte azzal, hogy csak egyféle igaznak vélt művészetre koncentrálunk számos másikat figyelmen kívül hagyunk. Úgy érzi a valós világ nem sok ötletet kínál a jövő építéséhez, viszont a női szerzők számos új ötlettel frissítik az irodalmat, főleg az SF területén.
Képzeletbeli világok kitalálása politikai aktus, akár akarjuk, akár nem, és valamilyen oknál fogva a nők és a színes bőrűek olyan külön tehetséggel rendelkeznek, amivel olyan képzeletbeli világokat építenek, amelyek egyszerre érződnek frissnek és elképzelhetőnek.
– mondja Penny és gyorsan hozzá is teszi: nincs ebben semmi új (lásd fent az irodalomtörténeti összefoglalót), de ez mégis megdöbbenti a hagyományos történetekhez szokott olvasókat. Azonban valami változik, hála a Hulu adaptációjának; Penny szerint így nagyobb rétegekhez jutnak el az Atwood regényéhez hasonló történetek. Az új szemszög pedig érdekes az embereknek.
Naomi Alderman más irányból közelíti meg a feminista SF-et. Szerinte az alműfaj különböző társadalmak felépítésén keresztül a következőt kérdezi: amit a mai, nyugati társadalomban (más kultúrákból jövők természetesen a sajátjukat vizsgálják) gondolunk férfiakról és nőkről az hányad részt természetes, és hányad részt az emberiség „találmánya”? Továbbá az utóbbi, kitalált sémákról tudunk-e másként gondolkodni, és esetleg a jövőben megváltoztatni azokat? Akadnak SF-ek, amelyek azt vizsgálják, lehetséges-e a patriarchális társadalmon kívül lehetséges-e más, alternatív felépítésű közösségben élnie az emberiségnek (pl. a Gethen nemtelen lakói A sötétség balkezében), vagy jelenünk problémái más formát ölthetnek (pl. A szolgálólány meséje). Alderman az utóbbiak, azaz a disztópiák erejét emeli ki. Szerinte abban rejlik ezen művek népszerűsége, hogy képesek elképzelhetővé tenni az elképzelhetetlent. Bár kicsit érdemes a kijelentést módosítani a következő: a disztópia elképzelhetővé teszi azt, ami létrejöhet a jelenünkben zajló események következményeként. És itt visszatértnék Margaret Atwoodhoz: A szolgálólány meséjében látható Gileadban mindenki azt ismer fel, amit szeretne: az ISIS nőkkel és másokkal szembeni totális elnyomását, a puritánok fundementalizmusát, az abortusz szigorítását, vagy épp olyan kijelentéseket, hogy a nőknek az a dolguk, hogy otthon maradjanak szülni és gyereket nevelni. Bármit is ismerjünk fel a Szolgálólány meséjéhez hasonló szövegekben, a lényeg, hogy az valami olyanra reflektál, amit meg kell oldanunk. A megoldásra pedig fel kell készülnünk. Talán ezért olvassák szívesen ezeket a műveket.
2017 őszén rendezték meg a 69. Emmy-gálát, ahol nagyot tarolt a Hulu disztópikus sorozata, A szolgálólány meséje. A Los Angelesben dolgozó, külföldi újságírók most a Golden Globe-on hirdették ki, hogy szerintük mely produkciók voltak a legjobbak az elmúlt idényben. A szolgálólány meséje lett az év drámasorozata, olyan szériákat maga mögé utasítva, mint a Trónok harca, a Rólunk szól, a The Crown, ráadásul a Netflix közönségkedvence, a Stranger Things is lemaradt.
Természetesen Elisabeth Moss megkapta a neki kijáró egyéni elismerést, ő lett a legjobb drámai színésznő. A szolgálólány meséje egymás után kapja a nevesebbnél-nevesebb díjakat, kell ennél jobb ajánlólevél ahhoz, hogy kötelező néznivalóvá váljon a rendkívül nyomasztó történet?
A filmek között ki kell emelni Guillermo del Toro nevét, aki a legjobb rendező lett a Golden Globe-on, az alkotó a The Shape of Water című dark fantasy elkészítéséért kapta a díjat. A The Shape of Water duplázott, ugyanis a legjobb filmzenét is ebben hallották az ítészek. Emellett a legjobb animációs film a túlvilági témával operáló Coco lett, az egész estés mese kiválóan szólította meg egyszerre a gyerekeket és a felnőtt nézőközönséget is.
A Golden Globe egyébként teli volt szép momentumokkal, Oprah beszéde sokakat megérintett, ráadásul a résztvevők feketébe öltözve tisztelegtek azok előtt, akik Hollywoodban és világszerte szexuális zaklatás áldozatai lettek.
Október 5-én délután jelentette be a Svéd Akadémia, hogy 2017-ben Kazuo Ishiguro, brit-japán szerzőt tüntetik ki a legrangosabb irodalmi díjjal, a Nobellel. Az Akadémia indoklása szerint azért, mert
Nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit
Zsánerrajongókként is örülhetünk a döntésnek, hiszen Ishiguro ebben a közegben sem idegen név, és neki sem idegen terep. Ott van például az angol bentlakásos iskolában játszódó disztópiája, a Ne engedj el…, vagy a két éve megjelent mágikus realizmus és fantasy határán mozgó Eltemetett óriása. Természetesen nem Ishiguro az első olyan író, akinek az életművében találhatunk zsánerregényeknek is tekinthető műveket és Nobel-díjjal is kitüntették: 2007-ben Doris Lessinget (Canopus in Argos), de korábban, 1907-ben Rudyard Kiplinget is elismerték. Emellett pedig a korábbi jelöltek között szerepelt H. G. Wells és J. R. R. Tolkien.
Azonban kicsit távolodjunk el a kortárs irodalomtól és haladjunk a tényleges zsánerirodalom felé. Kik azok az SFF szerzők, akik megérdemelnék a rangos elismerést? Mi most életművek egészét és a zsáneren kívüli érdeklődést (értsd. irodalmárok figyelme, adott szerző jelenléte a közbeszédben) figyelembe véve említünk 5 ilyen szerzőt.
Margaret Atwood A HVG szerint Margaret Atwoodra 6/1 arányban fogadtak, hogy 2017-ben őt tüntetik ki. Habár a bukiknál voltak nagyobb esélyesek, mint Murakami Haruki vagy Ngugi Wa Thiong’o, de ha Atwood kapta volna a Nobelt, akkor sem lepődtünk volna meg nagyon. A Hulu sorozatának köszönhetően ismét nagy figyelem irányult az írónő disztópiájára, A szolgálólány meséjére, a világszintű társadalmi problémák pedig bebizonyították, a megjelenés után 30 évvel is aktuális. De nincs ez másként Atwood más regényeivel sem, mint az Alias Grace-szel, ahol szintén a nők helyzetére irányul a figyelem (novembertől indul a sorozatváltozata a Netflixen), vagy a MaddAddam trilógia, ahol a génmanipuláción keresztül bontja ki az ember istenkomplexusát, miközben az emberi lélek mélyére is lemerészkedik, de más minket érintő problémákat is feltár két másik disztópiájában, A vak bérgyilkosban és a The Heart Goes Lastban. Ezenkívül kisprózában is jeleskedik, számos erős novellával gazdagította irodalmunkat, mint például a „Rape Fantasies”-szel vagy az „Amikor bekövetkezik”-kel (Galaktika 230). Szóval röviden, Atwoodnak nagyon érik egy irodalmi Nobel.
Ursula Le Guin Le Guin szintén a gyakran felmerülő nevek közé tartozik, ha a Nobel-díj kapcsán szóba hozzák a zsánerirodalmat. Műveiben a sci-fi és a fantasy határait feszegetve merül el a társadalmi -és a pszichológiai identitás, és a különböző társadalmi és kulturális struktúrák feltérképezésében. Sokrétű mondanivalója miatt nem csak egy zsánerrajongó, hanem a szépirodalom kedvelőit is lekötheti A sötétség balkeze, A kisemmizettek vagy az Égi eszterga. Mindezt a zsáneren kívüli elismerések is igazolni látszanak. Az SFF díjak (Hugo, Nebula, Locus, World Fantasy) mellett 2000 áprilisában az American Congress tüntette ki Le Guint az amerikai kultúrához való hozzájárulásáért, 2004-ben az ALA (American Library Association) kitüntetését vehette át, 2014-ben a National Book Foundation díjazta az írónőt életművéért, legutóbb pedig az LOA válogatta be az amerikai irodalom klasszikusai közé. Atwoodhoz hasonlóan Le Guin is az irodalom számos formájában alkotott, emellett pedig az Akadémia egy nagyon fontos kitételének is teljesen megfelel: „formai és ábrázolási szempontból irodalmi értékkel bírnak”.
Ted Chiang Ha Alice Munro 2009-ben megkapta a Nobelt novelláiért, Ted Chiang miért ne érdemelhetné meg? A kínai-amerikai szerző ritkán publikál, azonban amikor igen azt nagy figyelem és díjeső követi. Műveiben megjelenő témái nem tudományhoz kötöttek, számára minden lehet jó alap egy sci-fi történethez. Az Érkezés alapjául szolgáló „Életed története” például a Sapir-Whorf nyelvészeti elméleten keresztül vázolja fel, hogyan tudnánk felvenni a kapcsolatot egy idegenfajjal, miközben a főszereplőn keresztül az emberi részről sem feledkezik meg. Chiangnál inkább az utóbbi a fontosabb. Hiába ír mesterséges intelligenciákról (The Life Cycle of Software Objects), idegenekről (Életed története) vagy a bábeli építkezésről (Bábel tornya), minden általa használt sci-fi toposz vagy egyéb téma mögött ott rejlenek az emberi létezés örök kérdései. Mindezt pedig brutális, minimalista elegenciával tárja a világ elé, amit a tudomány és a narráció kreatív fúziójával emel irodalmi szintre.
Philip K. Dick Phlip K. Dick túlságosan fiatalon hunyt el (mindössze 54 éves volt) és életművét is csak később fedezte fel magának a szakma és a filmipar. Azonban az újra fel-feléledő érdeklődés PKD művei iránt (az új Szárnyas fejvadász film vagy a Philip K. Dick’s Electronic Dreams sorozat) arra enged következtetni, hogy regényeiben és novelláiban bemutatott témák egyre aktuálisabbak lesznek, erről pedig az Akadémia következő pontja jut eszünkbe: „Nemcsak az „elmúlt esztendőben született” munkák díjazhatóak, hanem azok is, amelyeknek a jelentősége a legutóbbi években vált nyilvánvalóvá”. Műveiben a valóság és az identitásunk által teremtett „világ” közötti vékony határt vizsgálta (pl. Ubik, Figyel az ég), körbejárta, mi teszi ténylegesen emberré az embert (pl. Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?), miközben izgalmas gondolatkísérletekkel (pl. Az ember a Fellegvárban) is meglepte olvasóit, és tette mindezt a narráció legkreatívabb és nagyon is irodalmi módján. Reméljük, egyszer a jövőben posztumusz irodalmi Nobelt kaphat.
Kurt Vonnegut Talán a leginkább elmarasztalt alkotó ő, akinek a kitüntetéséért nemcsak a zsánerolvasók, hanem a szépirodalom kedvelői is bírálták az Akadémiát különböző felületeken. Művei egyszerre kacagtatóak és elgondolkodtatóak, amit szatirikus, lényegre törő stílusával ér el. Szókimondó, a trágár kifejezéseket sem szégyellő Vonnegut görbe tükröt állít társadalmunknak a sci-fi elemeinek kreatív felhasználásával. A könyveiben megalapított vallások (pl. Macskabölcső. A titán szirénjei), abszurd társadalmak építésével (pl. Utopia 14, Börleszk) saját korának ideológiáit modellezte le és saját világainak az emberekre tett hatását tárta fel. Az általa felvetett témák úgymond jól öregedtek, ma is érezhető Vonnegut mondanivalójának fontossága, egyedi stílusa pedig egy a szépirodalomban szokatlan, de élvezhető közegbe helyezi. Nem kérdés: Nobelt neki!
Természetesen ez a rövid lista inkább szubjektív, mint objektív gyűjtés, így nyitottak vagyunk más nevekre is. Ti kiket tüntetnétek ki irodalmi Nobel-díjjal? Spekulálásra fel!
„És látá Rákhel, hogy ő nem szűle Jákóbnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákóbnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. Felgerjede azért Jákób haragja Rákhel ellen, és monda: Avagy Isten vagyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét. És monda ez: Ímhol az én szolgálóm Bilha, menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa. Adá tehát néki az ő szolgálóját Bilhát feleségűl, és beméne ahhoz Jákób. És teherbe esék Bilha és szűle Jákóbnak fiat.”
Mózes 1. könyve: 30: 1-5.
Lydia nevelőnő a leendő szolgálólányoknak magyarázza épp el, hogy örüljenek, amiért termékenyek és gyermekeket nemzhetnek úgy, ahogy azt Rákhel szolgálója, Bilha is tette. Ez bizony kiváltság, Isten ajándéka. Egy növendék, Janine kineveti az egészet, azonban engedetlenségéért oldalába sokkolót kap, majd elviszik valahová, ahonnan megtört, zavarodott emberként tér vissza. Ehhez hasonló erős jeleneteket kapunk a Hulu új sorozatában, A szolgálólány meséjében.
A sorozat Margaret Atwood kanadai írónő 1986-os, azonos című regénye alapján készült. A történet egy olyan Amerikában játszódik, ahol egy vallási fanatikusokból álló szervezet uralkodik (ez a Gilead Köztársaság). Sajátos rendszerükben a nőket több, férfiaknak alárendelt kasztba osztják. A hierarchia élén a feleségek állnak, nekik és férjüknek szolgálnak a márták és a szolgálólányok. Előbbiek főleg háztartásibeli feladatokat látnak el, utóbbiak pedig azok a „kiváltságosak”, akik nemzőképesek maradtak, így azért felelősek, hogy biztosítsák az utódlást. Gilead világát egy ilyen szolgálólány, Offred (magyarul Fredé) szemén keresztül ismerjük meg.
Habár a regény kicsit több, mint 30 éve robbant be a köztudatba (1986-ban Nebulára jelölték, ’87-ben pedig Arthur C. Clarke-díjat kapott), mondanivalója még mindig aktuális (valahol nem csoda, hogy napjainkban kapott egy újabb feldolgozást). Gilead világa fiktív, azonban számos, a 21. században is gyakori eseményt dolgoz fel. Gondolhatunk a Közel-Keletre vagy Ázsiára, de elég, ha csak a nagyon civilizáltnak gondolt országainkban nézünk szét. A Hulu adaptációja társadalmunk mindennapos eseményeire játszik rá nagyon erős, groteszk jeleneteivel. Talán nincs is abszurdabb rész a pilot epizódban Offred feladatának „teljesítésénél”, amiben egyházi kórus szól Mr. Waterford és Offred aktusa alatt, miközben Mrs. Waterford közvetlen közelről nézi őket (az egyértelmű Rákhel-Bilha párhuzamról nem is beszélve). Hasonlóan groteszk, amikor a vörös ruhás lányok halálra vernek egy állítólagos erőszaktevő férfit, miközben még élénken előttünk van az a jelenet, amelyben Janine-nel elhitetik, hogy csakis ő tehet arról, hogy a hozzá betörő férfiak megerőszakolták. A józan ésszel teljesen ellentmondásos, ahogy az a „jó” diktatúráknál szokás.
Egy ponton bukik nagyot a Hulu adaptáció, mégpedig a narráción. Aki olvasta a regényt tudja, hogy Offred múltját és a világot, amiben élnie kell, csak apránként ismerjük meg; maga a főhősnő dönti el, hogy épp mikor miről beszél. A sorozat, az 1990-es filmhez hasonlóan az eredeti nem lineáris narrációt egy többé-kevésbé lineárisra váltja. Így már az első percekben tudjuk, Offred miért került Waterfordékhoz, napi rutinja bemutatását pedig folyamatos flashbackek szakítják meg. Van ennek is célja, jobban megismerjük a nő múltját és Gilead fundamentalista rendszerét. Azonban ezzel a megoldással pont a könyv narrációjának lényege vész el: a sorozat túl direkt, nem érezzük a narrátor szuggesztív voltát és megbízhatatlanságát (a regényben Offred nagyon gyakran nem biztos benne, hogy mi volt valóság és mi nem). Emellett, mivel az sorozat eleje főleg Offredre koncentrál, elhanyagolja a jelen történéseit, az első rész alapján nem derül ki, hogy mi fog történni. Igaz, egy pilotnak fontosabb feladata bemutatni az alaphelyzetet és a főszereplőt, de nem ártana némi információmorzsát is elszórnia a jövőbeli történésekről, hogy a néző úgy érezze, van miért maradnia.
Az 1. rész alapján nem hozta az elvártakat a Hulu sorozata. Amiben erősebb a korábbi adaptációhoz képest, az a képi megjelenítés, Gilead is kellően borzalmasra sikeredett, a történet elmesélésében azonban nem mer kísérletező lenni. Még 9 epizód vár ránk, hogy kiderüljön, hogy lesz-e ennél jobb A szolgálólány meséje.
Nemrég érkezett meg Margaret Atwood regényén, A szolgálólány meséjén alapuló sorozat trailere. A rövid előzetes egy igazán ígéretes sorozat képét mutatja, ami mindenképpen más megvilágításba helyezi a disztópiát Volker Schlöndorff 1990-es filmjéhez képest.
A Hulu saját gyártású sorozata a kanadai írónő Booker és Nebula-díjra is jelölt regényét veszi alapul. A történet szerint egy vallási mozgalom következtében jött létre az Egyesült Államok helyén Gilead állama, ahol a nőket megfosztották minden joguktól és új társadalmi rendbe kényszerítették őket. A disztópikus világot egy Offred (a sorozatban Elisabeth Moff fogja játszani) nevű nőn keresztül ismerjük meg, aki a szolgálólányok csoportjába tartozik, azaz az ő feladata gyermeket szülni az uralkodó osztály bármely kijelölt párjának, ezzel hozzájárulva a népesség növekedéséhez, hisz csak a szolgálólányok maradtak termékenyek az új társadalomban.
A szolgálólány meséjében több ismert színésznő is feltűnik, mint a már említett Elisabeth Moff, akit a Mad Menből ismerhetünk, de a The Orange is the New Black Pousseyja, azaz Samira Wiley is szerepelni fog, mint a lázadó Moira, továbbá a Gilmore Girlsből már jól ismert Alexis Bledel is, mint Offred sorsstársa, Ofglen.
A rövid trailer alapján a 10 részesre tervezett sorozat inkább a disztópikus világot és a főhős túlélését helyezi középpontba. Remélhetőleg a regény társadalmi és politikai mondanivalója sem lesz háttérbe szorítva. Mindez április 26-án derül ki.
