Aleister Crowley mágiával, varázslással, és szexvallással fűszerezett életének volt egy normális oldala is. Az írás mellett más területeken is megnyilvánult a tehetsége, sőt szellemi nagysága is.
Crowley kiváló sakkozó volt, és nem csak a hétköznapi emberek szintjén. Hatéves korától könyvekből tanult sakkozni. Amikor 1892-ben az Eastbourne College-ba járt, annak csapatában kezdett el versenyezni. A fennmaradt korabeli beszámolók szerint is azonnal kiderült tehetsége, legyőzte a helyi bajnokot. Később szerkesztette az Eastbourne Gazette sakk-rovatát.
Aleister Crowley Fernando Pessoa portugál költővel játszik, Lisszabon, 1930
Cambridge-ben sem hagyta abba a sakkozást, csatlakozott az ottani sakk klubhoz, ahol első évében sikerült legyőznie az elnököt. Ekkor már komolyan vette a sportot, napi két órát gyakorolt és kitűzött célja az országos bajnokság volt. Erről később írásaiban is megemlékezett „Az egyetlen komoly világi vágyam az volt, hogy a sakk világbajnoka lehessek… Napi két órát tanultam s ennél jóval többet játszottam másokkal (gyakorlásként). Biztos voltam benne, hogy néhány év múlva én is bajnok lehetnék ” Nem csak ő, de támogatói is bíztak benne, hogy elérheti célját.
Többször is megmérkőzött Joseph Henry Blackburne-nel, aki a 19. század második felében évtizedeken keresztül uralta az angol sakkozást. Egy időben Blackburne volt a világ második legjobb sakkozója. Érdekes, hogy a fennhéjázó Crowley mennyire realistán nézte saját sakkozói képességét. Erről így írt:
„Néha sikerült legyőznöm Blackburne-t egy-egy hosszabb sorozatban. Általában megvert a Szicíliai védelemben. Egy játszmában az egyetlen esélyem egy bástya feláldozása volt, amivel sikerült megnyernem a játszmát. Emlékszem, az öreg mester átjött az én oldalamra, rám meresztette alkoholista szemeit, s csak ennyit mondott: ‘Helló… úgy látom Morphy újra ellátogathat a városba.’ Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt higgyem, nem lett volna képes megverni, még a briliáns húzásom ellenére is. Úgy vélem, annyira nagyvonalú volt, hogy hagyott nyerni, hogy bátorítson egy ígéretes kezdőt.”
Ma is nyilvántartják három játszmáját. Legyőzte Henry Birdet, sőt egy vakszimultánban Joseph Henry Blackburnet is. 8 emberrel is képes volt egyszerre vakon szimultán sakkozni. Mégis egy berlini sakk konferencia után, 22 évesen adta fel sakkozói karrierjét. Furcsa misztikus élményként élte meg a pillanatot, és kiábrándult a profi sportból. „ Akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem játszok egyetlen rangos mérkőzést sem. Természetfeletti örömmel állapítottam meg magamban, hogy én nem azért szálltam e világra, hogy sakkjátékos legyek.”
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző öt cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Új őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, az utolsó részről írnánk, az Egyesült Őrségről.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
A végtelenségig lehetne sorolni azokat az okokat, amelyek miatt olvasókként ódzkodunk kicsit a könyvsorozatoktól. Kevés a történet ahhoz, hogy az legalább három, vagy akár több részt is lefedjen. Viszont ha van is egy nagyon jól kifejthető sztori egy olyan világgal, amiben szívesen barangolunk, még akkor is fennállhat a színvonalesés, az önismétlés és még sok egyéb veszély, amivel olvasóként már találkoztunk. Az Őrség-sorozatnál is már mutatkoztak ezek a betegségek. Hiába hidalta át például az alapanyag idő előtti elfogyását Lukjanyenko azzal, hogy epizodikusra tervezte könyvsorozatát, az alapjában hasonló ügyek (pl. vámpírtámadás, Arina felbukkanása a legváratlanabb helyzetekben) miatt érezhettünk némi rossz szájízt. Szerencsére sikerén felbuzdulva az orosz író nem nyújtja a végtelenségig Anton Gorogyeckij kalandjait, hanem tisztességesen lezárja azt a hatodik kötetben, az Egyesült Őrségben.
Az új részben egy vámpír különös módon hívja fel magára Anton figyelmét: áldozatainak kezdőbetűin keresztül üzen a Fénypárti mágusnak. Az üzenet fejtegetése közben megtámadják Anton lányát, az Abszolút varázslónőt, Nágyát. A helyszínen Anton és felesége, Szvetlana egy eddig még nem ismert lény első megjelenésével szembesülnek: ez az alak a Kétlényű, a csupán régi vámpír legendákban szereplő ősi istenség, aki egy jóslat szerint elpusztítja az addig ismert világot.
Nágya egy másik külföldi borítón
Lukjanyenko még a sorozat 6. részében is képes volt megmutatni, hogy tudja emelni az eddigi téteket, és még tud olyat mutatni az Őrség-unverzumból, amit még nem láttunk. Ezúttal a Másfélék egyik leglenézettebb fajára, a vámpírokra és egy másik háttérbe szorult társaságra, a boszorkányokra fókuszál. Őket a közös ellenség elleni toborzási út során láthatjuk, ugyanis Anton, először Olgával, később pedig Nágyával próbálja feloldani a két közösség belső konfliktusait (nem képesek megválasztani közös vezetőiket, mivel kötik őket fajuk ősi törvényeik). Így ismerhetjük meg végre az első kötet óta felvázolt, donorvéren tengődő vámpírokat, akiknek az eredetét Lukjanyneko, Anne Rice Vámpírkrónikáihoz hasonlóan az ókornál korábbi időkbe helyezi, ezzel elmélyítve a köztük és a többi Másféle közötti viszonyt (pl. most már értjük, miért külön fájó pont a vámpíroknak a jelenlegi pozíciójuk a Másfélék közt), továbbá történelmük bemutatásán keresztül kaptunk egyfajta Másféle eredettörténetet is. A vámpírok mellett pedig külön jó pont, hogy végre több figyelemben részesültek a boszorkányok is, hisz az Alkonyi Őrségben és az Új Őrségben elejtett néhány információn kívül nem sok derült ki róluk (mágiájuk természetéről esett szó és említés szintjén a Konklávéról is). Most újabb mélységeiben ismertük meg a boszorkányok erejének és saját közösségük működését (pl. miként választanak új Dédnagymamát, milyen egy igazi boszorkányszombat).
Az orosz borító
A történetet illetően sem csalódhattunk az új részben. Az előző kötetekből már ismert módon beszéli el Lukjanyneko a közelgő Apokalipszist. Az első ránézésre egymástól teljesen függetlennek tűnő eseményeket fűzi össze, azonban most nem csak egy regényen belül, hanem a korábbi részek bizonyos történéseire is magyarázatot ad, vagy összefüggésbe hozza őket a jelenlegi üggyel – így kapunk az epizodikusnak tűnő kötetekből egy komplex, egész történetet. Az összecsapások és nyomozások közben pedig talán a sorozat elejét idéző váratlan fordulatokkal mindig csavar egyet a történeten, egészen a legutolsó sorig. Az utolsó felvonáshoz pedig korábbi remek szereplőket hozott vissza (pl. Tigrist és Kesát az Új Őrségből, Jegort), de számos emlékezetes figurával is gazdagította az Őrség világát: megismertük például Évát, a vámpírok egyik legidősebb képviselőjét, vagy Ellent, a Dublinból származó archívumokért felelős Fénypárti munkatársat.
Az Egyesült Őrséggel Lukjanyenko tisztelettel adózott történetének, eszerint zárta azt le és vett búcsút az Őrség-univerzumtól. A befejezéssel a sorozat az eddig ismert formájában már nem folytatható (bár az író mindig meg tud lepni minket): igaz, a történet még képes volt a megújulásra, miközben az író elérte világának határait. Így is egy igazi, akcióban és humorban gazdag részt kaptunk egy igazán mellbevágó befejezéssel, amivel Anton Gorogyeckij, más fantasy történetek főszereplőihez hasonló, igazi hőssé vált. Egy könyvsorozatnak talán így kell méltó befejezést írni.
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Utolsó őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, azÚj Őrséggel foglalkoznánk részletesebben.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
Az 5. kötet egy fiatal próféta, Kesa megjelenésével kezdődik, akit a későbbiekben a Tigris nevű jelenés vesz üldözőbe, hogy megakadályozza egy jelentőségteljes prófécia elmondását. Anton Gorogyeckij és az Éjszakai Őrség munkatársai próbálják felvenni a küzdelmet a titokzatos lénnyel, a későbbiekben pedig kideríteni, honnan jött és mi is a tényleges célja.
Anno 2012-ben az Új Őrségcím nemcsak egy új rész megjelenését jelezte, hanem egy kicsit másabb tematikát is. A szerkezet a régi (három részre osztott történet, melyek a Zavaros célok, Zavaros idők és Zavaros ügyek címeket viselik), az elbeszélő pedig ismét Anton, azonban az ő és a többi Másféle viselkedésén és gondolkodásán érezni az idő múlását. Habár még aktív résztvevői a moszkvai eseményeknek, a később (valószínűleg) helyükre lépő generáció már színre lépett. A történet mellékszálain többször kerül összetűzésbe Anton olyan „zöldfülű” Másfélékkel, akikben némi szemtelenség (a fiatal vámpír a Zavaros idők elején) vagy a naiv idealizmus (a Stalker után Schuchartnak nevezett Fénypárti a Zavaros ügyek részben) szorult. Az „ifjú titánok” mellett nagyobb szerephez jutnak a kiskamaszok, mint a tízéves pufók Kesa vagy Anton és Szveta közös lánya, Nágya; ő ennél már csak az Egyesült Őrségben jut nagyobb szerephez.
Arina
Az 5. részben Lukjanyenko folyatja világának kibontását, főleg az Utolsó Őrségben már megismert új elemeket. Például most is ellátogatunk egy nyugati országba, Angliába (pontosabban Londonba) és egy keletre eső országba, Tajvanba is. A londoni közeg bemutatása sajnos nem olyan részletes, mint a későbbi ázsiai környezeté, de egy történelmi személy, Erasmus Darwin behozatala bőven kárpótol minket. Az ő figurájával nem csak egy újabb „régi” és szórakoztató Másfélét kapunk, hanem konkrétan a múltban játszódó jeleneteket is. Ezzel nem csak a cselekmény lett izgalmasabb, hanem az író ismét új lehetőségeket nyitott meg univerzumában: Például, milyen lenne egy múltban játszódó Őrség-könyv? Az Új Őrségben látottak alapján azt mondom, nagyon kíváncsi lennék rá, hogy Lukjanyenko miként csavarná ki a történelmet.
A Homály mitologizálása is tovább folytatódik. Lukjagyenko ezúttal a titokzatos jelenség/párhuzamos világ lényeit mutatja be. Előzőleg a Nappali őrségben találkozhattunk a Tükörrel, aki a Fény és a Setét közötti felborult egyensúlyt hivatott helyrehozni, most egy hasonló lény, a Tigris (más néven Hóhér) teszi tiszteletét a moszkvai Őrségeknél. Spoilerek nélkül annyit érdemes tudni róla, hogy a történetbe beépített mendemondáknak köszönhetően a Tigris egy igazi mitologikus jelenséggé növi ki magát. Az új lényen kívül még szóba kerül az Átlátszó Másféle, a Légycsapó és az Agyagember, akik – hasonlóan a régi korok Másféléihez – vannak olyan érdekesek, hogy egy-egy új Őrség történetnek szolgálnának jó alapul.
Az apróbb újítások mellett az Új Őrség az előzőekhez hasonlóan nagyon olvasmányos, a már megszokott lukjagyenkói fordulatokból ezúttal sincs hiány. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogy a 6. részben még mivel tud minket meglepni az író. A cikksorozat utolsó zárócikkéből kiderül.
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Alkonyi őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, azUtolsó őrséggel foglalkoznánk részletesebben.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
Az előző Őrség-kötetekhez hasonlóan az Utolsó őrség is a három részre tagolódik: „Közös ügy”, ahol egy fiatal orosz fiút vámpírtámadás ér Edinburgh-ban, „Közös ellenség”, ahol megpróbálják lehallgatni az Éjszakai őrséget, és „Közös sors”, ahol egy Másféle tanár keveredik összecsapásba és kiderül, miként is kapcsolódnak egymáshoz az említett események. A prológusokat leszámítva azonban Lukjanyenko végig egy esetre koncentrál: az orosz fiú esetére, ami Merlin egyik leghíresebb talizmánjához, a Mindenség koronájához kapcsolódik. A magukat Utolsó őrségnek nevező három Legfelső szintű Másféle (egy Setét, egy Fénypárti és egy Inkvizítor) akarja megszerezni a legendás tárgyat teljesen ismeretlen célból. Ezúttal is Anton Gorogyeckij próbál az ügy végére járni. Kiküldetése során új, de főleg nem várt régi ismerősökkel találkozik, akik nem teszik könnyebbé az ügy megoldását.
A minimum trilógiaként vagy hosszú könyvsorozatokban kibontakozó történetek nagy hátulütője, hogy egy idő után képtelenek a megújulásra, vagy az alapanyag túl kevés a terjedelemhez. Az Utolsó őrséggel Lukjanyenko szerencsére jól veszi ezt az akadályt, hisz továbbra is képes izgalmas eseteket kitalálni, szövevényessé tenni a cselekményt és ott meglepni minket, ahol nem is várnánk. Emellett pedig képes megújítani saját univerzumát más kulturális elemek behozatalával. Azt le kell szögezni, hogy a regény elején lehet azt érezni, hogy már megint ugyanazt olvassuk (pl. megint egy vámpírtámadás), de az író hamar olyan irányba viszi az új ügyet, amit a már jól elsajátított „Őrség-logikával” sem lehet kitalálni.
A negyedik rész a legnagyobb élményét azonban nem csak a jó történet, hanem a világépítés adja, sőt, talán most az sokkal erősebb. Ebben a kötetben találkozunk például más Őrségekkel. Az első három részben is voltak utalások más országokban működő szervekre és csoportosulásokra, viszont végre betekintést nyerhettünk abba, hogy Lukjanyenko miként is képzeli el a Másfélék nemzetközi együttműködését és kapcsolatait. Az Utolsó őrségben először Skóciába kalauzolt minket, majd Üzbegisztánba, azon belül is Szamarkandba. Okos ötlet volt két, viszonylag ellentétes helyet választani, országokon belül pedig a város és vidék közötti különbséget is behozni, mivel így olvasóként kaptunk egy általános képet a különböző Őrségek működéséről. Edinburgh, mint egy nyugati ország jelképes helye és viszonylag egy olyan Másféle szervezet működését mutatja, amelynek szinte mindenre van befolyása (pl. Foma Lermont uralja a turisztikát Edinburghban) és rendelkeznek a megfelelő létszámmal ahhoz, hogy ellássák széleskörű feladataikat. Ezzel szemben Szamarkandban az ellenkező helyzet uralkodik: csak pár munkatárs dolgozik a Nappali és Éjszakai Őrség alkalmazásában, befolyásuk minimális az emberi világra (de talán nincs is rá szükség, ahogy azt a két Őrség közös házára kirakott, emberek számára is látható tábla is mutatja) és egy komolyabb bevetésre sincsenek felkészülve, hisz a nagyszabású események jócskán elkerülik őket. A nemzetközi Őrséghelyzet szemléltetése mellett némi egzotikumot is kapunk a skót és üzbég oldalról is. Megjelennek a keleti mitológia lényei (pl. gólem, dzsinn), az Artúr-mondakör és más kelta mesék alakjai (pl.Thomas the Rhymer).
A másik világépítéshez kötődő elem, amivel Lukjanyenko képes volt még a 4. kötetben is izgalmassá tenni a Másfélék univerzumát, az a Homály 6. és 7. rétegének behozása. Ezzel nem csak a Merlin-ügybe került egy csavar és egy megfejthetetlennek tűnő rejtély, hanem korábban már felmerült kérdésekre (pl. visszatérhet-e egy eltávozott Másféle, van-e szellemnek nevezhető formájuk) is végre választ kaptunk. De az utolsó rétegek felépítése (egyre inkább a miénkhez hasonló, egyfajta mesebeli fordítottja) is egy érdekes elképzelés, főleg az ügy végső megoldásához kapcsolódóan.
Ahogy az Alkonyi őrség, úgy az Utolsó őrség is egyszerre hű a korábbi kötetek tulajdonságaihoz és képes a megújulásra. Az ismert és kevésbé ismert folklór elemek mostani beemelésével volt leginkább érezhető, hogy az Őrség univerzum egy olyan működő világ lett, mint Tolkiené vagy más fantasy könyvsorozaté. A következő kötetben, az Új Őrségben kiderül, Lukjanyneko mikén képes ezt a feje tetejére állítani.
Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, aki csak most ismerkedik a könyvsorozattal. Azelőző cikkbenaz Nappali őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a harmadik részt, az Alkonyi őrséget vizsgáljuk meg.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az 1. és 2. kötetet.
A sorozat harmadik köteténél már nyugodtan jelenthetjük ki, a jól bevált Őrség-recept továbbra sem változott. Ismét három kisebb történetből áll össze egy nagyobb cselekmény, amit Lukjanyenko most is intrikával, humorral, vodkával és némi kumisszal tett fogyaszthatóvá. Azonban ezek a jó kis hozzávalók most főttek össze igazán, azaz az Alkonyi őrséggel vált a sorozat igazán kiforrottá. Néhány az Éjszakai őrségből ismert elem köszön vissza itt, például ismét Anton számol be az Őrségek dolgairól, de ismét erősebbé válik a Szovjetunió utáni orosz hétköznapok bemutatása is, most némi nosztalgiázással és keserűséggel. Azonban ebben a részben eddig nem tapasztalt gyors történetépítéssel lep meg az író. Lukjanyenko ezúttal rögtön az események sűrűjébe dob minket. Az első történet, a „Senki ideje” rögtön egy új üggyel indul, amit nem másra, mint Antonra bíznak: a két Őrség és az Inkvizíció egy különös levelet kap, feladója azzal fenyeget, képes embert Másfélévé tenni. A nyomok egy újépítésű lakótelepre vezetnek – ide küldik a másodikszintű Fénypártit teljes emberi inkognitóban. A második rész, a „Senki tere” Gorogyeckijék nyaralásával kezdődik: a már házasokként élő Anton és Szvetlana potenciálisan nagyhatalmú varázslónő-kislányukkal, Nágyával nyaralójukban töltik idejüket. A családi idill nem marad meghitt: két, szintén Moszkva mellett nyaraló gyerek egy titokzatos boszorkánnyal találkozik az erdőben, akiről az Őrségeknek nincs tudomása. A zárótörténet, a „Senki ereje” pedig pontot tesz minden, ebben a részben megkezdett ügy végére egy vonatút, majd egy kisebb űrutazás során.
Anton
Ahogy egy jól kidolgozott regénysorozathoz illik, nem csak a történet, hanem annak díszleteit adó világ is szerteágazóbb és így egyre inkább hitelesebb lesz. Az Őrség-sorozat esetében ezt az építkezést csak úgymond kisebb lépésekben szoktam érezni, nincs ez másként az Alkonyi őrségnél sem. Az előző két részhez hasonlóan itt is új fogalmak kerülnek bevezetésre, mint az Abszolút másféle, de a Nappali őrségből ismert Edgaron és Vítězslavon (felső szintű vámpír) keresztül betekintést nyerünk az eddig alig ismertetett Inkvizícióba (pl. hogyan lehet beállni hozzájuk, mi a célja, kik szolgálnak ott stb.). A világépítésnek azonban nem ezek, hanem másik két csúcspontja van. Egyik, már a 2. kötetben elkezdett Másféle-mitológia kiépítése. Amíg az előző részben Lukjanyenko közismert mítoszokat helyezett el saját univerzumába (habár ez itt is jelen van még, hisz Arina alakja a népmesék boszorkány képéből táplálkozik), addig itt saját legendákat kreált: Fuaran boszorkány könyve, aki a mendemondák szerint képes volt embereket Másfélékké változtatni. A másik fontos elem a szereplők képességeihez szorosan kapcsolódó párhuzamos sík, a Homály. Ez mindenképpen kiemelendő, hisz talán az Őrség-sorozat legtitokzatosabb jelensége és minden egyes új információ róla fontos.
Arina
Lukjanyenko nem csak kitalált világára és a történetszövésre fordít nagy figyelmet, hanem a karakterek kibontására is. Nem teljesen fedi le a valóságot a következő kijelentés, miszerint az első rész óta nem láttuk viszont a Fénypártiakat (a Nappali őrség utolsó történetében Anton mellett megjelennek a már megismert mágusok is), de teljesen csak most térnek vissza. Jó pár évvel vagyunk az előző kötet eseményeitől, ahol kiderült, Szvetlana, Első szintű varázslónő lesz a jövőbeli Messiás anyja. Ahogy az kiderült már az előző részekben, Szvetát és Antont összeköti a szerelem egy párként folytatják életüket. Más hasonló zsánerű történetek általában itt érnek véget, azonban itt csak ekkor kezdődik el igazán minden, már ami a szereplők életét illeti. Lukjanyenko a 90-es évek Oroszországához hasonlóan reálisan mutatja be a házas életet is, azt annak jó és rossz oldalával. Az igazi érdekessége ennek azonban a karakterizációban rejlik. Az új élethelyzetben Anton és Szveta jelleme sok változáson ment keresztül, ami például a Nappali őrségben még nem volt ilyen látványos. Ez főleg az egymás közötti párbeszédekben nyilvánul meg vagy a kislányuk iránt érzett szeretetben. Geszerhez kötödő kapcsolatuk sem elhanyagolható ilyen szempontból, hisz mindkettejüket arra készteti, hogy gondolják át eddigi álláspontjukat az Őrségekről (pl. Szveta egyértelműen elutasító, Anton pedig kétkedő).
Kosztya
Komoly fejlődésen megy keresztül Edgar, az egykori Setét mágus is; annak ellenére is érezni ezt, hogy most nincs teljes rálátásunk arra, mit is gondol. Érdemes még megemlíteni Kosztyát, a vámpír szomszédfiút is, aki, mondhatni pubertás korba lépett és ezzel együtt a kor sajátos problémáit éli meg (pl. saját társadalmi szerepének megértése: vámpírként ő egy lenézett kasztja a Másféléknek, amit nem érez jogosnak). A többet mondani Kosztya jelleméről már spoiler lenne, de mindenképpen egy érdekes része, a cselekmény kifutásának szempontjából pedig egy fontos pontja.
A Nappali őrséghez hasonlóan az Alkonyi őrség is őrzi az előző kötetek már megszokott szerkezetét és stílusát, azonban itt érezni azt leginkább, hogy a regénysorozat felnőtt. Emellett vannak apróbb újdonságok is, amit például még érdemes kiemelni, az az író szülőhazájának, Kazahsztánnak az említése és a kazah kultúra egyes elemeinek beemelése. De a már említett látványos karakterépítés és világ bővítés is ide sorolandó elemek. Összességében azt hiszem, mondhatok olyat, hogy Lukjanyenko sorozata most már nem az ütős vodkára, hanem inkább a jó borra hasonlít. Tudjátok, arra a fajtára, ami idővel csak egyre inkább jobb lesz.
Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, aki csak most ismerkedik a könyvsorozattal. Az előző cikkben az Éjszakai őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a második részt, a Nappali őrséget vizsgáljuk meg.
Általában egy jól induló első kötet után vagy hasonló színvonalat vagy kiforrottabb folytatást szoktam várni, olyasmit, ami le tud taglózni. Továbbá az is fontos szempont, hogy olyan világot teremtsen az író, amibe szívesen visszajárok. A Nappali őrség esetében többé-kevésbé teljesítette az elvárásokat, de annyit megjegyeznék, hogy az igazi katarzis a következő részben, az Alkonyi őrségben várható. A második részben Szergej Lukjanyenko és társszerzője, Vlagyimir Vasziljev továbbépíti az Őrségek világát és előkészíti a terepet a nagyszabású események számára. Itt is az előző regényhez hasonló felépítéssel dolgoznak: a könyv három különálló történetből épül fel, melyek az utolsóban válnak eggyé és nyer minden történés értelmet. Az első rész, „Idegeneknek tilos a bemenet”, a második „Idegen a másfélék között”, az utolsó pedig a „Másféle erő” címet viseli. Viszont ezúttal nem Anton elbeszélésében látjuk az eseményeket, hanem a Nappali őrség sötét mágusai és boszorkányai szemén keresztül ismerhetjük meg a Moszkvában történteket. Az „Idegeneknek tilos a bemenet” egy a Setéteket érintő akcióval kezdődik (egy idős asszony illegálisan működik, mint másféle), ami végül egy újabb a két Őrség közötti összecsapásba torkollik. A csatában Zavulon szeretője, Alisza is súlyos veszteségekkel tér vissza a Nappali őrség épületébe (elveszti szinte minden erejét), így az Őrség vezetője Artyekbe küldi a lányt, ahol rajvezetőként visszanyerheti elhasznált energiatartalékait. Az „Idegen a másfélék között” ismét egy Setét mágust hoz középpontba, Vitalij Rogozát, aki ismeretlen céllal utazik Ukrajnából Moszkvába. Amerre jár, csak halottakba botlik – ez felkelti mindkét Őrség figyelmét. A regény lezáró története, a „Másféle erő” a három „finn”, a Regin Fivéreivel kezdődik, akik Prágába tartanak, nyomukban egy Fénypártival (Anton) és egy Setéttel (Edgar). Az út nem véletlen, a Másféléket ellenőrző Inkvizíció tárgyalást tűzött ki az utóbbi idők történései végett.
Részlet az Idegeneknek tilos a bemenet részből
Ebben a kötetben jelennek meg az igazi grandiózus ötletek, viszont az új elemek mellett a Nappali őrség hű maradt a széria előző részéhez is – mind felépítésében, mind pedig hangulatában. Ahogy említettem, a szerkezet hasonló a megváltozott nézőpont ellenére is és a történetvezetés sem változott sokat. Igaz, most nem csak Anton okfejtéseit, hanem másokét is nyomon követhetjük (Alisza, Edgar), továbbra is a sakkfiguraként megjelenő és a játszmát elemző elbeszélők segítenek minket a nagy öregek, Geszer és Zavulon sakkozásában és átlátni annak minden részletét. Talán annyi újítás történt a cselekmény kibontakoztatásában, hogy az Éjszakai őrséghez képest itt sokkal jobban összefüggnek az események, szinte egyiknél sem érezni azt, hogy nem lenne köze az utolsó részben összeálló nagy képhez. Továbbá a Nappali őrség azáltal őrzi meg a szereplők „szürkeségét”, hogy az harmadik részig csak Setétekkel találkozunk. A rosszak oldala leginkább Aliszán keresztül válik hozzánk közelivé, teljesen emberivé. A gyermeki ideálokban való csalódás (Alisza másféleként már képes látni szülei valódi énjét, ami nem annyira tetszik neki), a féltékenység vagy a szeretett személy elismerése utáni vágy hozzák közel az olvasóhoz a boszorkányt – de az ezekhez hasonló nagyon is emberi érzések más szereplőkben is megtalálhatóak. Még a továbbiakban érdemes kiemelni az Éjszakai őrségről kapott új képet is, amit az új POV (point of view, azaz nézőpont) karakterek nélkül talán nem kaptunk volna meg. Részben már Alisza és Vitalij is árnyalja a jó oldalon állókat, de talán a legtalálóbb észrevételeket Edgar Setét mágus teszi.
Anton
Az új karakterek is rengeteg színt hoztak az Őrség-sorozatba, de a második kötet varázsa a már említett nagy ötletekben rejlik. Az első történet, ami Alisza táborozásával foglalkozik tekinthető egyfajta bemelegítésnek is (később kiderül, hogy nagyobb jelentősége is van), az igazi tétek a második történetben jelennek meg, majd a harmadikban csúcsosodnak ki. A szerzőpáros egyrészt látványosan építi tovább az Őrség világát olyan figurák behozásával, mint a Homály által létrehozott Tükör vagy a Setétektől függetlenül működő Regin Fivérei, akik a világot bejárva gyűjtenek Másféléket, hogy felneveljék a következő fivéreket, de a semlegesekből álló Inkvizícióról is többet tudunk meg. Továbbá a Nappali őrség szereplőin keresztül megismerjük az ő igazi természetüket, közösségük hierarchiáját (pl. miként viszonyulnak a vámpírokhoz és az alakváltókhoz) és gondolkodásukat – utóbbi nem csak tovább a szereplőket, hanem a sorozaton átívelő erkölcsi kérdéseket is továbbárnyalja. Ami a kötet legnagyobb erénye, hogy mertek közismert mítoszokhoz nyúlni és azokat a Másfélékhez igazítani. Egyik az Apokalipszis, ami jó pár SFF-fel a hátunk mögött már nem annyira meglepő, de amivel Lukjanyenko és Vasziljev összehozza, az már érdekesebbé teszi a világvége témát: Siegfried (vagy Sigurd) és Fafnir, a sárkány harca. Az Edda (izlandi nyelven írt versfüzér, innen ismerjük a skandináv mitológia jelentős részét) szerint Siegfried végzett a sárkánnyal – az Őrség világában ez egy Fénypárti és egy Setét mágus összecsapásaként jelenik meg, még a Megállapodás előtti időkből. Ezenkívül szóba kerül a Messiás és az Antikrisztus eljövetele, amihez természetesen köze van az Őrségeknek is.
Zavulon és Alisza
A rövid áttekintés után úgy látom, a Nappali őrség egyszerre marad hű az előző részhez és hoz be újításokat is a regénysorozatba. Sok érdeme mellett talán a legnagyobb erénye az egyre jobban kibontakozó főtörténet. Szerencsére nem sietősen, hanem megfelelő tempóban halad a cselekmény annak végkifejlete felé. A következő, Alkonyi őrséggel foglalkozó cikkben kiderül, hogy miként is alakulnak a dolgok és hogy Lukjanyenko miként tudja mindezt fokozni.
Nemrég jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az elkövetkezendő hetekben Lukjanyenko Őrség-sorozatát fogjuk körbejárni. Habár a cikkek első sorban a történeteket elevenítik fel, spoilereket csak kis mennyiségben fognak tartalmazni, így az is bátran elolvashatja ezeket a cikkeket, akik csak most ismerkednek a könyvsorozattal.
Mágikus lényekről már azelőtt is olvashattunk, hisz nagy hagyományuk van az irodalomban, mondhatni már a kezdetek óta. A róluk szóló történetek már számtalan változatban születettek meg, és ha csak a fantasy zsánerét nézzük, a rengeteg alműfaj létezése is csak az előbbi állítást bizonyítja. Egyik ilyen kisebb műfaj az urban fantasy, amit a high fantasy ellentéteként is szoktak nevezni, mivel nem teljesen egy kitalált világ történéseit meséli el, hanem egy városi környezettel párhuzamosan létezőét. Ma már ez az alműfaj is igencsak kinőtte magát, rengeteg olyan művet tudnánk felsorolni, amiben különféle varázslatos lények élnek emberi városokban vagy azok mellett titokban (pl. Gaiman Soseholja, Rob Thruman Éjvilága, de a Harry Pottert is idevehetjük). Az ilyen típusú könyveket azonban a helyszín nagyon is meg tudja határozni. Erre leginkább az Éjszakai őrség olvasása közben döbbentem rá.
A történet szerint a Szovjetunió utáni Oroszországban, pontosabban Moszkvában vagyunk, ahol elbeszélőnk, Anton Gorogyeckij, Második szintű varázsló, Fénypárti vezet be minket napjaink varázslényeinek világába. Az észrevétlenül köztünk élő természetfölöttiek két csoportra oszlanak: Setét és Fény pártiakra, őket együtt Másféléknek hívjuk. A két fél között évezredes háború dúl, azonban egyikük sem képes legyőzni a másikat, így egyezséget kötöttek. Ennek következtében alapult meg az Éjszakai őrség, azon fénypártiak csoportja, akik a Setéteket ellenőrzik. Hasonló elven kontrollálja a Fénypártiakat a sötét mágusokból álló Nappali őrség. Azonban különös veszély fenyegeti a világ rendjét, a Fény és a Setét harca új fordulóponthoz ért.
Anton Gorogyeckij
Az Éjszakai Őrséget három különálló részre lehet osztani: Saját sors, Övéitől övezetten, Csakis övéinek. Az első történetet egy tökéletes bevezetőként tudnám jellemezni. Egy átlagosnak tűnő bevetés folyamán ismerjük meg az Őrségek működését, a varázslók szinteződését, a Homály (nevezzük egy térnek, amibe a Másfélék képesek belépni, de ennél azért jóval összetettebb) előnyeit és veszélyeit, és a korábbi olvasásélményeinkből ismert lények, mint például a vámpírok vagy az alakváltók helyzetét. Azonban tartogat több izgalmat is ez a rész: feltűnik a színen egy különös fiú, egy fiatal nőt pedig egy rosszindulatú átok sújt. Az első történet izgalmait főleg ez a két szál teszi ki.
A következő egység, az Övéitől övezetten egy az Éjszakai őrségtől függetlenül működő másfélét követ nyomon, aki önkényesen pusztítja a Setéteket. Habár már a Saját sorsban is megjelent ez a vonás, de itt kerül középpontba a regény talán legerősebb része, a morális kérdések körüljárása. A legtöbb történet szereti tisztán csak jónak vagy rossznak láttatni a szereplőit, itt azonban ez pont fordítva van. Sem az Éjszakai, sem pedig a Nappali őrség tagjai nem nevezhetőek kifejezetten pozitív vagy negatív karaktereknek. Sokszor saját érzéseik vagy személyes céljaik irányítják őket, miközben náluk sokkal hatalmasabb erőknek kell behódolniuk, továbbá szigorú szabályoknak megfelelniük. A Másfélék legtöbb lelki vívódása is ezekből a szinte feloldhatatlan problémákból adódnak. Ott van például Kosztya, Anton vámpír szomszédja, akivel jó kapcsolatot ápol, de főhősünk munkája (ha szükséges, vámpírokat öl) sokszor húz falakat a két fél közé. De hasonlóan nehéz, sőt, talán az egyik legnehezebb az, amikor Antonnak túl kell lépnie saját érzésein, hogy így a nagyobb jót szolgálja – ez a példa viszont már az utolsó történetből, a Csakis övéinekből van. Anton áldozatán túl ez a rész tartogatja talán a legérdekesebb eseményeket. Egy különös futár érkezik Moszkvába egy titokzatos csomaggal, az Őrség tagjait pedig elküldik a városból. Ez az egység tűnhet egy csapatépítésnek, ami nekünk, olvasóknak hasznos, mivel itt ismerjük meg igazán a szereplőket, másrészt előkészíti az utolsó oldalakon lezajlódó finálét is.
Zavulon
Továbbá a három történetben felvázolt szálak itt érnek össze igazán. Pedig mikor elkezdünk olvasni egy új részt, nem úgy tűnik, hogy lenne valami köze az előzőhöz. Azonban ahogy Lukjanyenko fokozatosan tárja fel előttünk az újabb rejtélyeket és ejti el előttünk az információmorzsákat, lassan, de biztosan összeáll a kép. Gyakran elhangzik a könyvben, hogy a háttérben a hatalmas mágusok sakkoznak a felállított bábukkal – ez a hasonlat a történetvezetésre is teljesen megfeleltethető. Anton egyszerre sakkfigura és a játszmát elemző személy, az ő következtetései és gondolatai határozzák meg a már említett információk adagolását; annak ellenére, hogy nem végig E/1-es elbeszélő módban ismerjük az eseményeket. Így lesz igazán izgalmas az Éjszakai őrség, mivel nagyon ritkán tudunk többet Antonnál (talán csak az Övéitől övezettenben), így nagyon kicsi arra az esély, hogy kitaláljuk az események végkimenetelét. A sakk hasonlat kapcsán érdemes megemlíteni egy másik gyakran felmerülő problémát a könyvben, mégpedig a a sors létezésének kérdését. A téma nem új, a mágikus lényekhez hasonlóan sokszor feldolgozták már (hogy ez orosz példányt mondjak, Lermontov Korunk hőse), de Anton és más szereplők cselekedetein keresztül válik ez a problémakör igazán érdekessé és a karakterek szemszögéből szívszorítóvá. Saját akaratukból cselekszenek vagy csak ide-oda állítható katonák egy világméretű harcmezőn? A kérdést talán a harmadik történet végén oldja fel Anton, amihez kapcsolódóan egy Kipelov (orosz rockbanda, sokszor utalnak rá a könyvben) zeneszám sorait tudom idézni, hogy a tényleges spoilereket elkerüljem: „And freedom I will gain / Without evil and goodness” (S szabadságot jó és rossz nélkül nyerek).
Szvetlana
Az izgalmasan felépített történetet még számos apróság egészíti ki, amelyek megadják az igazi savát-borsát az Éjszakai őrségnek. Ami a hasonló műfajú, angolszász művekhez képest mindenképpen különlegessé teszi a regényt, az a helyszín: Moszkva. Lukjanyenyko nem tér ki különösebben politikára vagy társadalmi problémákra, ezek inkább a háttérben húzódnak meg, de mégis érezhetően jelen van a 90-es évek Oroszországának lenyomata. A kicsit komor, de realisztikusan megfestett világgal szemben azonban nem egy varázslatos párhuzamos univerzum húzódik, ami teljesen kiszolgálná az eszképizmust, hanem egy hasonlóan sötét, sőt talán sötétebb világ. Az úgymond darkosabb hangulat ellensúlyozásaként rengeteg olyan érdekességet tudunk meg Moszkváról és a környékről, mint milyen szuvenír vásárlásától óvakodjunk, melyik orosz cigerettát érdemes venni, továbbá egy sajátos humor is átszövi a regényt a nehezebb témákat ellensúlyozva.
Egy elég erős első résszel kezdődik az Őrség hexalógia. Adva van egy alaposan átgondolt, jól felépített világ, egy realisztikusan lefestett valóság és párhuzamosan létező természetfeletti világ (legalábbis egy kevésbé mesés ábrázolás), számos irodalmi téma felvonultatása, és mindezt egy nem mindentudó főhős szemén keresztül látjuk, aki bármelyikünk lehetne (így könnyű is vele azonosulni). A könyv elolvasása után úgy érzem, nem hiába van ott a könyv hátoldalán, hogy „ütős, mint egy pohár vodka”.
