Csodálatos tíz részt élhettem át a Hátrahagyottak második évada során. Köszönöm ezt Lindelof-nak, akit lehet ugyan szidni (joggal) pár írói túlkapása miatt (Lost vége, Prometheus, Tomorrowland), de tagadhatatlan, hogy tanul a hibáiból, és mikor elemében van, akkor annak ez lesz a vége: az utóbbi évek legjobb sorozatévadja.
A cikk kivételesen nem spoileres!
A tavalyinál kevésbé érzelemdús, ám annál inkább filozofikus évadot kaptunk idén, mely egységes történet nélkül is képes olyan koherens maradni, hogy az egyszeri néző fejében egyre csak érlelődik a kérdés: Hogy a fenébe nem hullik darabjaira ez a koncepció? Ilyen az, amikor a készítők nem a forgatás közben találják ki, hogy merre is kéne továbbvinni a sztorit, á’ la Gotham első évad. A szezon tematikája ugyanis merőben eltér más sorozatok történetvezetésétől, végigvitt szálak helyett mozaikok, karakter utak helyett kiragadott életképek váltják egymást részenként, melyeket valahol a háttérben mégis összeköt egy láthatatlan szál, az itt-ott fellelhető átfedésekkel nagyszerűen érzékeltetve, hogy a történet végére azért összefonódnak a látszólag teljesen különálló mini-sztorik. A karakterek mellett az idővel is nagyon ügyesen játszadoznak a készítők, a premierben bemutatott Murphy-ék kálváriája után a Garvey família életébe már időben korábban kapcsolódunk be, és láthatjuk, mi vezetett ahhoz, hogy végül Jarden városában kössenek ki. S bár a történések zöme az említett két családdal történik majd a későbbiekben, terítékre kerül a tovább radikalizálódott Guilty Remnant, valamint az időközben kivált Laurie, továbbá fia, Tom erősen megváltozott világlátása is, hogy szép lassan egy kerek egész süljön ki a dologból, mindezt úgy, hogy a történet tényleg nem áll erős lábakon.
Ha lehet is beszélni fősodorról (már az első részben lefektetett, ám onnantól elég marginálisan kezelt eltűnési ügy mellett), akkor az az abszolút főszereplő, Kevin lelki vívódása lenne, mely több részen át ívelve egy olyan erős epizódban kulminálódik végül, melyet nem véletlenül említenek egy lapon a Lost zseniális „Constant” című részével, maradandó élmény az „International Assassin”, csakúgy, mint az egész széria. Kevin lelkiismerete az első évadban elhalálozott GR vezető, Patti személyében manifesztálódik, aki ezáltal éppoly teljes értékű szereplő lesz a szezon során, mint bárki más, karaktere hihetetlenül ambivalens, hol a végletekig szomorú, hol sziporkázik, de semmiképp sem neutrális. Ez egyébként igaz az egész évadra, mint azt már az intro könnyedebb hangvételéből, valamint a nyitány humoros pillanataiból is sejteni lehet, sokszor kifejezetten vicces a Hátrahagyottak, és ez baromi jól is áll neki, főleg azokban a részekben, mikor egyes jelenetek során mintha maga Lindelof üzenne a nézőnek: „Amúgy én sem igazán értem ám, mi a fene történik itt.”
Emellett viszont a Leftovers továbbra is dráma, és abból is a súlyosabb, nehezen emészthetőbb fajta. Én úgy vettem észre, hogy az évad leginkább a hitet tette próbára, nemcsak a karakterekét, de a nézőkét is. És itt most nem a keresztény vonulatra gondolok, bár Nora testvére, Matt pont, hogy a vallás által tétetik próbára (sikerrel), de ugyanúgy fellelhető a sorsba, jövőbe, emberekbe, misztikumba vetett bizalom is, mely a legtöbbször ki is fizetődik, furcsán optimista képet mutatva egy-egy velőig hatóan szomorú snitt után. Soha nem gondoltam volna például, hogy egy paradox helyzetben levő rendőr hamiskás karaoke előadását olyan érzelmi hullámvasútként kell megélnem, hogy bátran kijelenthetem: az egyik legerősebb sorozatbeli jelentet Kevin – szó szerint – életéért való éneke.
De ez csak egy példa a sok közül, az évad telis-tele van retinába égő pillanatokkal, felejthetetlen jelenetekkel, kiváló színészek kiváló alakításaival, melyekhez zseniális apparátus asszisztál, mind a vágás, mind az egyes beállítások díjat érdemelnének, főleg a Mimi Leder jegyezte epizódokban, messze az általa rendezett részek a legjobbak. Épp ezért tartom felfoghatatlannak, hogy egyetlen Golden Globe jelölést sem kapott a Leftovers, nálam ezzel el is vesztette relevanciáját a díjátadó. Max Richter borzongató muzsikái a valóban drámai pillanatokban a végsőkig feszíti az ember idegeit (valamint könnycsatornáit), s bár idén kissé háttérbe szorultak a betétdalok mellett, mivel azok megválasztása is kitűnő, így egy rossz szavam sem lehet a hangzásra.
Ahogy az egész évadra sem. Eddig egyetlenegy olyan sorozatszezon volt életemben, melyre gondolkodás nélkül megadtam a maximum pontszámot, ez pedig a Breaking Bad záróakkordja. Mostanáig. A Hátrahagyottak második évadja tökéletes minőséget szállított idén, nem hittem volna, hogy képes lesz megugrani az első felvonás szintjét, de ez végül sikerült, még ha kevesebb (ám annál erősebb) volt is a dráma, és több az életről, a sorsról, Istenről, a Túlvilágról való filozofálás, ami szintén kuriózum a sorozatok között. Szóval, ha számosítanom kellene, természetesen 10/10 az évad, ez elfogultságnak tűnhet, de bármennyire is erőlködöm, nem tudok felhozni negatívumot a szezonnal kapcsolatban. Elgondolkodtató, hol megható, hol megmosolyogtató 10 epizódon keresztül mutatja be Lindelof és stábja, hogy mitől ember az ember, mit jelent hinni, mit jelent újrakezdeni, mik azok a dolgok az életben, melyekért érdemes felkelni minden egyes nap. Mert bár átjárja a szériát egyfajta keserű atmoszféra, a végkicsengés, és ezáltal a teljes káosz kontextusába helyezett utolsó snitt is azt sugallja: Soha ne add fel!
