Charlie Brooker sorozata, a Black Mirror egy komoly tisztelgéssel kezdte a szezont, hiszen egy Star Trekre hajazó epizódot kaptunk évadnyitónak. Erről írtunk külön kritikát, érdemes megnézni a részt, nem hiába kezdett el terjedni a médiában az a pletyka, hogy a USS Callister saját spinoff szériát is kaphat. A Black Mirror maradék öt része se okozott csalódást, ellenben a készítők újfent megmutatták, hogy hiába halad előre őrületes tempóban a technológia, a felhasználók, azaz az emberek egyszerűen nem tudják ésszel használni az újításokat. Mindig valami brutális vége van annak, ha olyan kütyüket használunk, melyek megelőzik a korukat.
Rögtön a második felvonásban, az Arkangel című epizódban megerősítik ezt nekünk Brookerék, hiszen egy korántsem hétköznapi felnövéstörténetet láthatunk 1 órában. A történet főszereplője egy anyuka, akinek a kislánya elszökik a játszótérről, a szülő pedig, hogy kontrollálni tudja a kicsit, afféle GPS-t tesz a fejébe. A dologban a legnagyobb csavar az, hogy innentől kezdve first person nézetben láthatja is a nő, hogy mit csinál a gyerek, ez pedig a tiniévek közeledtével, amikor beindulnak a hormonok, hirtelen terhessé válik… mindenki számára. Az Arkangel című epizód szépen feltérképezi, hogy mit jelent a magánszféra, és hogy bizony ha a kölykök felnőnek, el kell engedni a kezüket, hadd repüljenek ki a családi fészekből. Értékelés: 8/10
A Black Mirror harmadik része, a Crocodile rendkívül vegyes kritikákat kapott, hiszen egy, a skandináv krimik hangulatát idéző történetről van szó. Itt egy építésznő a főszereplő, aki egy múltban elkövetett bűnt próbál elfelejteni, de amikor egy biztosítási szakember a nyomába ered egy olyan készülékkel, mely vizuálisan képes képernyőre vinni egy-egy emléket, iszonyú lavina indul meg. Talán ez a Black Mirror egyik legmegrázóbb része, még úgy is, hogy rögtön a sorozat pilotjában egy politikust arra kényszerítettek, hogy meghágjon egy disznót. A Crocodile formabontó, habár helyenként lassú és leül, nehéz nézni, ennek ellenére a végjáték kárpótol a megpróbáltatásokért. Na, persze korántsem happy enddel. Értékelés: 7/10
Kijelenthető, hogy a 4. évad eleje részről-részre egyre borúsabb és depresszívebb, ezért is jó, hogy összehozták nekünk a készítők a Hang the DJ-t. Ebben a mai Tinder-generáció csetléseit-botlásait láthatjuk, azzal az extrával, hogy a társkereső fiatalok számára egy applikáció mondja meg, hogy mennyi időt kell együtt tölteniük. Ezek alapján aztán egy algoritmus kiszámolja a tökéletes match-et, akivel aztán lehet élni, amíg a halál el nem választ. Kellett az évadba egy ilyen, romantikus sci-fi vonal is, már csak azért is, hogy kapjon némi feelgoodot az egyszeri nézőközönség. Értékelés: 9/10
A Metalhead ezzel szemben a posztapokaliptikus világok rajongóinak kedvez, ez a rész robotkutyákkal, világégéssel, fekete-fehér fényképezéssel és egy adag Terminátor-hangulattal jelentkezik. Az ötödik epizód egy menekülés története, egy olyan világban, ahol a rémségek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. A készítők elmondása alapján gondolkoztak azon, hogy nem csak fekete-fehér, de még némafilmes stílusban is mesélik el a Metalheadet, a végeredmény azonban így is közel tökéletes lett. A feszültség rettenetes, a színészi játékba se lehet belekötni, simán újranézős részről van szó. Értékelés: 9/10
A Black Mirror évadzárója egy meta-epizód lett, melybe valószínűleg olyan sztorikat zsúfoltak bele, amelyeknek nem akartak külön részt szánni, de azért szívesen elmesélték nekünk. Nem is tették rosszul, hiszen a Black Museum visszatekintős részei zseniálisak lettek, a múzeumban elhelyezett easter eggekre érdemes odafigyelni, azonban a végén annyi csavart raktak a sztoriba az írók, hogy inkább lett nyakatekert a végeredmény, mintsem katartikus. Értékelés: 7/10
