A Valerian és az ezer bolygó városa egy 1967-től 2010-ig publikált francia képregénysorozaton, a Valerian and Laureline-on alapszik, mely Az ötödik elem atyját, Luc Bessont is megihlette. Olyannyira, hogy a filmkészítő közösségi és saját finanszírozással összehozta a történet mozis feldolgozását, mely ezzel minden idők legdrágább, független európai filmje lett. A főszerepekben A csodálatos Pókember 2-ből ismert Dane DeHaant és a modellként, valamint mostanában már színésznőként is egyre többet forgolódó Cara Delevingne-t láthatjuk. A Valerian csodálatos látványvilággal és klasszikus sci-fi körítéssel operál, így nem is akkora csalódás, mint sokan mondják.
A történet egy idegen bolygón veszi kezdetét, melynek – az Avatar film lényeire hasonlító – lakói egyszer csak azt látják, hogy eljött az apokalipszis és ha túl akarnak élni, akkor menekülniük kell. A Valerian és az ezer bolygó városa azonban nem csak az ő, álomba illő kalandjukat meséli el, hiszen egy olyan űrállomással is megismerkedhetünk, ahol több millió faj él együtt, békében és harmóniában, a tudásukat és a kultúrájukat megosztva egymással.
Luc Besson lesújtó kritikákat kapott az újságíróktól, a Valerian azonban közel sem olyan rossz film, mint amilyennek beállítják. A látványvilága már-már mesébe illő, a teljes élményhez igenis kell az a 3D-s szemüveg. Talán a már emlegetett Avatar óta nem láttunk ennyire színes sci-fit. Mindemellett az alkotásban feltűnő idegen lények és szörnyetegek is kitűnően össze vannak rakva, az ember a Star Wars óta nem látott ennyi elborult földönkívülit a mozivásznon. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy a Valerian régebbi, mint George Lucas univerzuma, szóval elképzelhető, hogy a mester fel-fellapozta a francia képregényt némi inspirációért.
A játékidő szól egyedül a Valerian és az ezer bolygó városa ellen, hiszen a film helyenként elnyújtottnak tűnik és pár felesleges akciójelenet is akad benne. Ennek ellenére a Valeriant játszó Dean DeHaan és Cara Delevingne Laureline-ja összeillenek, van közöttük kémia. Ráadásul mellettük még Clive Owen is odateszi magát, ami pedig végképp meglepheti a nézőket, hogy a pár jelenetet kapó Rihanna se húzza le az összképet. A Marvel filmjei esetében sokszor azt mondjuk, hogy túl grandiózus az egész, túl nagy a tét, a Valerian esetében viszont a 137 perces játékidő alatt gyakran elveszítjük az okot, amiért a főszereplők annyit kergetőznek. Nem unalmas Besson szerelemgyereke, de ha ennyit akart a készítő markolni, akkor feloszthatta volna két részre is a filmet.
Akik egyébként azért mennek sci-fire, hogy olyan erős női karaktereket nézzenek, mint a Rogue One hősnője, vagy Leia hercegnő, azoknak ezúttal csalódniuk kell. Itt Laureline inkább egy cserfes kislány, aki próbál kiállni magáért, de legtöbbször a címszereplő úgy helyre teszi, hogy azon csak pislogni lehet.
A Valerian szerencsére nem egy vérkomoly történet lett, így egy csomó apróbb poént beleraktak a készítők. Egy-kettőn lehet is hangosan nevetni, amit felírhatunk a pozitívumok közé. Emellett egy csomó helyszínt is bebarangol a film, virtuális piactól kezdve veszélyes sztriptízbárokig, valamint egy csomó elborult szörnyet is láthatunk a történetben. Vannak alacsony, tömzsi és pénzéhes szörnyek, hatalmas víziszörnyek, elhízott kannibálszörnyek, androgün kék lények, mindenki kiválaszthatja a maga kedvencét.
Az biztos, hogy a közönség előbb-utóbb ráun a szuperhősökre, így érdemes hozzányúlni klasszikusabb és talán kevésbé ismert sci-fi történetekhez is. Pont ezért érdemes elmenni az olyan filmekre, mint a Cloud Atlas, a Jupiter Ascending, vagy éppen a Valerian, mert ezek sokkal bátrabb vállalkozások, mint a Marvel és a DC filmjei, és helyenként bizony megérdemlik a közönség figyelmét. A Valerian biztos, hogy ebbe a kategóriába tartozik, az értékelést tekintve kap egy erős 7/10-et.
