Szeptember végén két új regénnyel és egy egyedi jegyzetfüzettel bővítettük a kínálatunkat.
Rómeó és Júlia 2300
Mi lenne, ha nem te magad döntenél róla, hogy kivel alapítasz családot, hanem a tudomány és a technika? Vladimír Páral regénye a 24. században játszódik, amikor az emberek már egész életüket számítógép-vezérléssel élik le, és ez alól a párválasztás sem képezhet kivételt. Manka és Milan hiába szeretnek egymásba, mivel pszichogramjuk szerint nem illenek össze, a rendszer teljes technikai apparátusa próbálja meg más irányba terelni és egymástól távol tartani őket.
InterZóna
Mennyit ér a világ, ha már csak szimuláció? Ondřej Štindl könyve egy olyan korszakban játszódik, amelyben már cseppet sem fontosak az országhatárok, a nemzeti hovatartozás, de még csak különösebb célja sincs az emberi életnek, egyedül a túlélés. Az omladozó környezetből az egyedüli menekülést a Dorma virtuális világa jelenti, amelyben mindenki megtapasztalhatja, milyen volt a Föld a pusztulás előtt. Csakhogy a virtualitás mentőkötele könnyen fojtóhurkot vethet az emberiség maradékának nyaka köré.
Galaktika Light
Ez egy olyan kiadvány, ami az optimisták szerint félig teli van, a pesszimisták szerint félig üres. A Galaktika Light egy különleges jegyzetfüzet, ami jól jöhet, ha papírra akarjuk vetni zsenális ötleteinket egy saját novellához, regényhez vagy forgatókönyvhöz. Tervezhetünk benne önvezető autót, robotokat, űrhajókat. Jegyzetelhetünk bele dr Genya Hogyan uraljuk az univerzumot című előadásán, vagy akár a Galaxisban stoppolva, bolygók felfedezése közben is. Ha pedig éppen elfogy az ihlet, vagy unatkozunk, netán inspirációra van szükségünk, akkor bizony novellákat is olvashatunk belőle.
Szeptember 30-án mutatjuk be legújabb könyvünket, az Interzónát, a Petőfi Irodalmi Múzeum Jövő-Idő programjának keretén belül. A bemutató előtt nézzük, mit érdemes tudni a könyvről és magáról Štindlről.
Ondřej Štindl kalandos életutat járt be, kortársai közül ebben a tekintetben talán a Metró-könyveket jegyző Dmitry Glukhovskyhoz tudnánk hasonlítani. Štindl a Károly egyetemi tanulmányai után kezdte a világot járni, legnagyobb hatással Anglia volt rá, későbbi munkáit ottani élményei ihlették. Csehországba hazatérve, 1990 őszén többed magával indította el független rádióját, amit először csak korlátozottan lehetett fogni, de a későbbiekben már nagyobb publikum számára is elérhetővé vált. A rádiózás mellett hagyományos újságírással is foglalkozott, főleg a film és a popkultúra érdekelte. Első kritikái a Revolver Revue-ban jelentek meg, a 90-es évek közepétől pedig hivatásos újságíróként tudósított kulturális témákról a Lidove novinyban, egészen 2000-ig. Ezután egy rövid időre visszatért Angliába és a BBC-nél dolgozott politikai tudósítóként, emellett pedig továbbra is figyelemmel kísérte a filmvilágbeli történéseket.
Ondřej Štindl
Az újságírás mellett forgatókönyvírással is foglalkozott. Először David Ondříčekkel dolgozott együtt egy Videomania című tévéműsoron 1994-ben. Első nagy sikerét 2010-ben érte el a Pouta forgatókönyvével, amivel kiérdemelte a Cseh oroszlán-díjat a legjobb forgatókönyv kategóriában. A film egy titkosrendőr és egy szakadár mozgalom történetét meséli el a ’80-as évekbeli Csehszlovákiában. A továbbiakban is együtt dolgozott a film rendezőjével, Radim Špačekkel, például szintén Štindl írta a Mista (2014) vagy a Svět pod hlavou (2017) forgatókönyvét.
2012-ben egy újabb oldalát mutatta meg, ugyanis ekkor jelent meg legelső regénye, az Interzóna (Mondschein). A debütálást a kritikusok nagyon pozitívan fogadták, Petr Nagy például kivételes tehetséggel megáldott íróként jellemezte, míg mások Cormac McCarthy prózájának hatását fedezték fel könyvében.
A történet középpontjában Erik Vilks, a Kísérő áll. A Városban él, ahol az emberek a járványoktól való örök félelemben élnek, az egymás közötti társaskapcsolatok pedig megszűntek. A szürke, szinte minden emberi dologtól mentes világban csupán egy virtuális valóság, Dorma jelent némi feloldozást. A rendszerre felcsatlakozók minden vágyukat valóra válthatják, mindent megkaphatnak, amit a természeti katasztrófák által letarolt világban nem – vagyont, szeretetet, családot. Azonban a Dorma kínálta élvezetek nem mindenki életét teszik jobbá, ez esetben fordulhatnak Erikhez, aki elhozza számukra a végső feloldozást, a halál ajándékát.
Az Interzóna tiszteleg a disztópia nagy elődjei – Jevgenyij Zamjatyin, Aldous Huxley és George Orwell – előtt, miközben saját hangja és vizíói teszik újszerűvé, a műfaj méltó követőjévé. Világépítésében egyértelműen orwelli minták köszönnek vissza, mint például az egyeduralom, a megfigyelés, a múlt totális eltörlése, de a főszereplőben, Erikben is felfedezhetjük Winston Smith tulajdonságait. Más disztópiákhoz hasonlóan Štindl is megmutatja korunk problémáit; a legegyértelműbb párhuzam a Város és Dorma között utazó emberek, akikben társadalmunk eszképizmus utáni vágyát ismerhetjük fel. Azonban ezekben nem mélyed el, íróként jobban érdekli az emberi tényező, így történetét is néhány szereplőre – Erik, Maria, Stan és Anton – korlátozza. Ebben a leredukált mikrokörnyezetben bontja ki világát a szereplők egymáshoz és a rendszerben betöltött szerepükhöz való viszonyuk mentén, így a világból csak annak atmoszférája – amit erős ellentétek segítségével teremt meg – és lakói válnak fontossá, minden más mellékes.
Erik egy az emlékezetéből kitörölhetetlen dallam mentén kezd nyomozásba Városban és Dormában, ezzel folyamatosan egyre mélyebbre hatolva a disztópia működésében. Maria elsőször Erik megfigyelőjeként lép színre, később azonban kiderül, sokkal fontosabb tényező a rendszerben, későbbi cselekedeteit is ez és megváltozott érzései határozzák meg. Erik kutatása során találkozik Antonnal, a Várostól távol élő renegáttal, aki szép lassan, rétegről rétegre leplezte le a szigorúnak tűnő rendszer köré épített hazugságokat. Végül pedig maga a diktátor, az elnyomó is emberi közelségbe kerül, aki nem más, mint Stan Nikiferov, aki karizmatikus fellépésével és a rettegett betegséggel szembeni immunitásának köszönhetően vallási kultuszt épített maga köré, és elvezette az emberiség túlélőit a fertőzésektől mentes Városba.
A szereplőket általában Erik szemén keresztül látjuk, azonban Štindl egy E/3-ben történő elbeszélésnél kreatívabban építette fel történetét. Erik Vilks oldalán haladva fokozatosan ismerjük meg az első fejezetekben felvázolt világ mögött a valóságot, akárcsak egy krimiben. Önmaga utáni nyomozását visszatérő szimbólumok kísérik, mint a zene, a halál vagy a 703-as fiú. A múlt utáni kutatást különböző szövegtípusok is megszakítják, mint például Maria beszámolója vagy Larissa naplója, ezzel izgalmasabbá téve a szöveget és természetesen a cselekményt, mivel a fent említett szövegeken keresztül kapunk egyre teljesebb és obejtívebb képet a Stan által felépített rendszerről és Erikről is. A történetben néha-néha ott a veszélye annak, hogy Štindl beleesik jól ismert történeti sablonokba, azonban ez az „illúzió” inkább az olvasó megvezetésére szolgál, őmaga pedig mindig elő áll valami olyannal, amire nem számítottunk.
A depresszív képekből felépített Interzóna egy disztópiába helyezett, szépirodalmi igényességgel megírt pszichológiai utazás, melynek célja identitásunk feltárása és vitathatatlan szerepének bemutatása, miközben feszes történetvezetésének és a pörgős eseményeknek köszönhetően egy izgalmas könyv is. Zseniális debütálás, ami reméljük, a magyar olvasók tetszését is elnyeri.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő fordító, akivel beszélgettünk Hanzelik Gábor, akinek hála magyarul is olvasható Petr Stancik Múmiamalom című regénye, most pedig egy újabb cseh szerzőt, Ondrej Stindlt ismerhetünk meg tolmácsolásában.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
A fordítás szerintem két részből áll. Az első, hogy rettenetesen nagy figyelemmel kell elolvasni egy szöveget egy adott nyelven. A másik, hogy rettenetesen nagy figyelemmel meg kell írni egy másik nyelven. Nem tudom miért, de régóta érdekel az olvasás, de még az írás is, és műfordítani egy kicsit olyan, mint pótkerékkel biciklizni. Úgy, hogy közben az ember sokkal inkább olvasó, mint biciklista. Vagy ez már nehezen követhető?
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mit jelent az, hogy fantasztikum? De ha jól sejtem, akkor itt valami olyasmit válaszolnék, hogy Tolkiennek volt szerencséje bemutatni neki. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ilyen emelkedett és pátosszal teli választ adhatok erre a kérdésre. Mert Tolkienben van mindkettőből. De az igazság valami földhöz közelibb dolog lesz, csak már nem emlékszem. Mindenesetre nem volt igazán tudományosan-fantasztikus, inkább olyan power metálosan fantasztikus. Ez megmaradt nálam, a mai napig hidegen hagy az űrutazás. Valahogy szinte csak a Lovecraft-féle rémtörténeteknek tudom megbocsátani, ha a pozitív tudományosság „belóg” az irodalomba. Azt is talán csak azért, mert úgy érzem, hogy ezek a történetek finom csavarral kinevetik azt a magabiztosságot, amit azzal táplálunk, hogy embert juttattunk a Holdra.
A kép forrása: litera.hu
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Hm, jó kérdés. Van egy nagyon jó új fordítása a Pantagruelnek, azt nagyon szerettem, az tele van egyebek mellett fantasztikummal is. Mármint ennyi állatságot fantázia nélkül nagyon nehéz lett volna összeírni, még a középkorról is. Aztán vannak ezek a Lovecraft szövegek, egy-kettőt kifejezetten szeretek néha újraolvasni.
Kedvenc filmem, filmjeim nincsenek, de az utóbbi időben nagyon tetszett az új Csillagok Háborúja, a Zsivány Egyes, amit olyan sötét, háborús hangulatúra csináltak, és visszahozták James Earl Jones angol hangját. Vagy az új Alien. De ezzel nagyjából egyedül vagyok az univerzumban, eddig csak egy marxista kritika nyilatkozott róla pozitívan, akkor egy kicsit megijedtem.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Az első regényfordításom: egy cseh szerző művét, a Múmiamalmot kellett lefordítanom. Ott volt néhány steam punkosabb árnyalat, szóval ezt említeném. És most mondhatnám, hogy fordítottam már történelmi dokumentumot, amiben az előző rendszer elvtársai próbálják ellenforradalomnak beállítani az ’56-os eseményeket, de abból meg ugye hiányzik a dolog „sci-” része.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Persze. Meggyőződésem, hogy minden szerző, és minden könyv saját fordítási szabályokat állít fel. De ha úgy vesszük, és visszatérünk egy kicsit, ez az olvasásnál is így van. Nem olvashatok úgy Kafkát, ahogy Marquezt, és Lovecraftot sem, ahogy Kertészt. Ettől persze nem lesznek egyformán okos írók, de írók szabályokkal igen, amiket be kell tartanom olvasás vagy fordítás közben. Miért lenne ez máshogy a zsánerekkel? Tudom, hogy roppant fellengzősen hangzik most ez egy kis korpuszt a háta mögött tudó fordítótól, de vegyük úgy, hogy inkább egy gyalázatosan kis korpuszt maga mögött tudó olvasó vagyok.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Interzóna) fordításánál?
Az irodalomban minden nyelvileg akar megnyilvánulni. Ezzel nem mondok semmi újat. Ha megjelenik a fantasztikum, akkor az is. Ezért jelent az Erő többet, ha nagy betűvel írom, a fhtagn is ezért több, mint egy billentyűzeten végigtrappoló macska nyoma. Stančík a Múmiamalomban a beszédes neveivel kergetett az őrületbe, a Mondschein/Interzóna pedig egy disztópiát, egy alternatív világot tár elénk. Ennek ne lennének saját kifejezései? Hát ezek kínozzák meg eléggé az embert.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Sajnos én nagyon lassan olvastam, mikor legutóbb olvastam, mert nem tudok gyorsabban fordítani, és akkor nagyon vontatottnak tűnt (nevet). Gyors olvasás mellett már persze cselekményesebb, de összességében nem is biztos, hogy ez a cselekményesség a lényege. Nekem mindenesetre néhol túlságosan pszichologizáló volt, de ez ízlés kérdése.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Ezer örömmel.
Nemsokára érkezik Ondřej Štindl különleges disztópiája. Lássuk, milyen borítóval fog a magyar olvasók polcára kerülni!
Ondřej Štindl
InterZóna
Erik Vilks világa néhány kataklizmával a miénk után létezik, valahol a jövőben. Ebben a világban már cseppet sem fontosak az országhatárok, a nemzeti hovatartozás, de még csak különösebb célja sincs az emberi életnek, hacsak nem ez az egy. Élni. Túlélni.
Az omladozó környezetből az egyedüli menekülést a Dorma virtuális világa jelenti, amelyben mindenki megtapasztalhatja, milyen volt a Föld a pusztulás előtt. A jövő lakói ennek a virtuális valóságnak legtöbb részletét nem is értik, mégis kétségbeesetten kapaszkodnak belé. Mint Erik Vilks abba, hogy – talán egyedüliként – tudja, mi a zongora. Sőt, kicsit még játszani is tud rajta.
Csakhogy a virtualitás mentőkötele könnyen fojtóhurkot vethet az emberiség maradékának nyaka köré.
Štindl regényének világa fájdalmasan szikár, és annyira igényli az emberi érintést, mint amennyire motívumrendszere az újraolvasást. Világégés, járványok, minden oldalról leselkedő veszély, egy omladozó város romjai között élő utolsó, elfáradt emberroncsok, orwelli áthallások, és mindennek a kellős közepén egy ember útja a saját eredete felé.
Idén ősszel Ondřej Štindl Interzóna című regényét is tervezzük kiadni, fordítónk, Hanzelik Gábor (akinek a Múmiamalom magyar változatát is köszönhetjük) már elkészült vele.
Az eredeti nyelven Mondschein címet viselő regény alapvetően disztópia egy nem túl távoli jövőből, alaptörténete szerint az emberek annyi bűnt követtek el, hogy a legjobb lenne, ha kihalnának a bolygóról. Ezen attitűd következményeként a még életben maradt emberiség lepusztult körülmények között él, ebből a szürke sivárságból pedig néhányan egy virtuális világba menekülnek, de a történet előrehaladtával erről is kiderül, hogy valójában nyomasztóbb, mint a valóság.
Ondřej Štindl feltételezhetően a mi világunk kataklizmák utáni mikrotársadalmába kalauzol el bennünket. Az én-keresés és a művészet értelmének kérdéseit egy saját disztopikus világ játékasztalán játsza le, miközben megismertet minket egy szinte minden emberi oldalát elvesztett világgal, ahol a legkisebb humánus gesztus, például a tökéletlenség beismerése is képes egy ízig-vérig emberi történetet elindítani. Štindl Mondscheinjének világa fájdalmasan szikár, és annyira igényli az emberi érintést, mint amennyire a motívumrendszere az újraolvasást. Világégés, járványok, minden oldalról leselkedő veszély, egy omladozó város romjai között élő utolsó elfáradt emberroncsok, orwelli áthallások, és mindennek a kellős közepén egy ember útja a saját eredete felé.
A könyv cseh borítója így néz ki:
A könyv hamarosan felkerül webshopunkba, de még előtte jelentkezni fogunk a magyar borítóval is.
