My Blog

Címke: idő

  • Ahol nem kérnek az időből

    Egy norvég szigeten köszönik, de ők jól ellennének idő nélkül.

    Az SF egyik legismertebb visszatérő témája az idő és annak valamilyen befolyásolása. A legfejlettebb civilizációk visszatérő képessége, hogy tudják manipulálni az időt, vagy az időn kívül élnek. Gondoljunk csak a legendás magyar-francia rajzfilmre, az idő uraira.

    Egy kis norvég közösség úgy tűnik, hogy komolyan vette ezt az ötletet, ők nem kérnek az időből. A világ első időmentes zónája akar lenni egy norvég sziget, ahol nyáron hónapokon át nem nyugszik le a nap, így a helyiek nem látják értelmét az idő mérésének. A május 18. és július 26. között fehér éjszakák által „sújtott” Sommaröy (Nyár-sziget) petícióban kérte az oslói parlamenttől az „idő eltörlését” a szigeten.

    Mivel a Tromsőhöz közeli szigeten nyaranta egész nap világos van, nincs nagy jelentősége a pontos időnek, nincs túl sok értelme délutáni focizásról, vacsoraidőről vagy esti tévézésről beszélni. Legalábbis így gondolja Kjell Ove Hveding, az időmentes zónává nyilvánítás kezdeményezője.

    Hveding szerint Sommaröyön nincsenek időbeni korlátok, a gyerekek akár az éjszaka kellős közepén is focizhatnak a grundon, a felnőttek pedig akár éjfélkor is lefesthetik a spalettáikat. Az éjféli nap feleslegessé teszi nálunk az óra használatát. Még Hveding is elismeri, hogy eléggé őrült ötletről van szó, de a 350 lakosú szigeten egyre többet beszélnek arról, hogy náluk az óra inkább időt rabol, mint ajándékoz.

    Ennek ellenére a szigetlakók nem igazán reménykedhetnek benne, hogy az időn kívül élhetnek. A parlament nem igazán hoz meg egy ilyen határozatot. És mi van júliustól májusig, amikor lemegy a nap (Sőt télen fel se kell). Mi lesz ősszel az iskolakezdéssel, a bolt nyitva tartásával.

    350 lakos esetén ezek nem igazén kínzó problémák. Már a komp menetrenddel sem kell törődniük, mert híd köti őket a kontinenshez. Az ötlet inkább csat turistacsalogatónak jó.

  • Idővel, vagy nélküle? – Chronopolis novella ajánló

    Mi az, ami teljesen átöleli életünket? Amitől ugyanúgy függ minden egyes ember a világon? Aminek meglétét, vagy hiányát képtelenség szabályozni? Nem a pénzről van szó, és nem is az egyéb földi javakról, hanem magáról az időről.

    A Galaktika 318. számának nyitónovellája máris rendesen megmozgatja fantáziánkat és számos rendkívül érdekes kérdést vet fel életünkkel, mindennapjainkkal kapcsolatban. A Chronopolis című alkotás J. G. Ballard tollából származik, és minden egyes sora gondolkodásra ösztökéli az olvasót.

    Ezen mű esetében teljesen helytállónak bizonyulnak a már-már unásig ismételt közhelyek, mint az „idő pénz”, illetve „az idő relatív” szállóigék. Az időt szoktuk felelőssé tenni öregedésünk miatt, de mostanában egyre többet hallani megint a „repül az idő” kifejezést is. És valóban: felgyorsult társadalmunk rohamtempóval lépdel előre, nincs megállás, nincs pihenő. Az idő, mint értékrendszer teljesen átalakult, ahogyan az emberek is. Elterjedt a multi-tasking fogalma, melynek lényege, hogy egyszerre végzünk több munkafolyamatot. Tudományos körökben nem igazán elfogadott ez a viselkedésmód, de egyre többet vehetjük észre magunkon is, hogy miközben olvasunk egy cikket, egyidejűleg közösségi médián görgetünk a posztok között, zenét hallgatunk, beszélgetünk, telefonálunk, vagy egyéb elfoglaltságokat művelünk.

    dali

    A fent említett alapigazságokra építenek a különböző életfelfogások, stílusok, de a tudomány is előszeretettel vizsgálja a fizikai mivoltát az időnek. Sőt, akár az élet értelméről is hosszasan beszélhetnénk ennek a témának kapcsán, de talán abba most igazán ne menjünk bele.

    A Chronopolis tökéletesen rámutat arra, hogy emberi létünk minden egyes percét az idő mozgatja. Munkába, iskolába menetelünket határozza meg, kifizetéseinket, családi programjainkat, szórakozásainkat, sportokat, gazdasági mozzanatokat determinál; egy szóval minden az emberek által megteremtett időmérő egységek körül forog. Azonban ha az emberiség nem kreálja meg az idő fogalmát, attól az ugyanúgy egy univerzális folyamat, mely minden élőre vonatkozik a világegyetemben (vagy ki tudja?).

    Ám mi történne akkor, ha mindez megszűnne? Ha nem kellene az óráktól függnünk, csak a lehető legminimálisabban lenne jelen, mint időmérő eszköz. Vajon teljes káoszba fulladna a civilizált társadalom, és minden nemű szervezettség eltűnne a Föld színéről, vagy sokkal harmonikusabban élhetnénk? Ballard novellája megmutatja mindkét oldalt.

    Emberi múlandóságunk is felsejlik a műben. Az orosz realista szerzők által sokat szerepeltetett „fölösleges ember” szimbóluma itt is megjelenik. Csupán fogaskerekek vagyunk egy sokkal nagyobb gépezetben, melyek bármikor pótolhatóak.

    A műben szereplő két véglet között kellene megtalálnia az emberiségnek az arany középutat. Az órák nyilvánvalóan kellenek mindennapjainkhoz, de ha minden percünket annak szenteljük, hogy beosztjuk életünket, azt vehetjük észre, hogy elsuhan mellettünk minden, ami fontos, és nem marad időnk kiélvezni az életet.

    Összegezve a Chronopolis nagyon erős kérdésekkel foglalkozik, könnyedén olvasható formában. Minden oldalon gördülékenyen lehet haladni, mégis közben remek társadalmi témákat boncolgathatunk. A disztópikus világok kedvelőinek kötelező olvasmány.

     

  • A változékonyság állandósága

    Életünk mindennapjait átszövi a folyamatos változások hálója. A 21. századot sokszor a „felgyorsult” jelzővel látjuk el. Mindig rohanunk valahová, modern kommunikációs eszközeinkkel pillanatok alatt elérhetünk szó szerint bármit; társadalmunk teljesen átalakult, de ez így van rendjén. Csupán egyre nehezebb lépést tartani vele. Minden ember ki-ki saját metódusával igyekszik a folytonos pörgésből kiszabadulván megtalálni a bizonyos biztos pontot. Azt a dolgot, ami változatlan, állandó, amibe lehet kapaszkodni. Ez lehet egy társ, lakás, házi kedvenc, vagy akármilyen tárgy, hely, amiről tudjuk, nem szalad el, ott lesz és számíthatunk rá.

    Ray Nayler a februári Galaktikában megjelenő Változékonyság című novellájával ezeket a témákat boncolgatja egy rejtélyes találkozás révén.

    Egyre gyakoribb, hogy az emberek szembesülnek az idő relativitásával. Einstein fizikai szemszögből vizsgálta a kérdést, de hétköznapjainkra is kihat, ráadásul egyre szembetűnőbben. Hányszor éreztük már, ha telefonunkat nyomkodjuk, vagy olvasunk egy jó könyvet, pillanatok alatt eltelik néhány óra. Vagy egy iskolai órán, munkahelyen harminc percenként nézzük az óránkat, de még mindig csak két perc telt el.

    A Változékonyság sokszor metafora-bombákkal mutatja be a megfoghatatlan érzéseket, és hatalmas paradoxonokkal fűszerezi meg azokat.

    A mű központi helyisége a kávéház, ami látszatra állandó, biztos pont. Főszereplőnk, Sebastian véletlen akadt rá a helyre, azonban minden nap visszalátogat. Az emberi habitusokat a csapos sakkjátszmáiból szűri le, amit ugyanazon állandósult három személlyel játszik le minden egyes nap. Valami mégis szinte folyamatosan változik. A bevilágító napfény mindig más színbe öltözteti a bútorokat. A székek, fotelek is minden nap átrendeződnek. Sebastian szerint a csapos a változatosság kedvéért cserélgeti a helyzetüket. Vagy csak az emlékezés is relatívvá vált? Hamis emlékek sokszor valósnak tűnnek, és úgy emlékezünk rájuk tovább, mintha az történt volna meg az eredeti helyett. Mi van, ha saját emlékezőtehetségünk adja a folyamatos változásokat életünkben? Hiszen ahhoz, hogy felfogjuk a változást, emlékeznünk kell egy adott képre, még ama bizonyos pillanat előttről, mielőtt a dolog – jelen esetben a bútorok – megváltozott volna.

    clock time fading away

    Az idő és emlékezés relativitásán keresztül felmerül a sors is, mint megfoghatatlan filozófiai fogalom. Történelmünkben számos tudósember, és gondolkodó foglalkozott sors-kérdésekkel. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése róluk, de egyértelműen senki nem tudott választ adni. Releváns-e két ember véletlen találkozása, akik egész életüket leélik egymás mellett? A sors keze van benne, vagy tényleg az egész csupán véletlen egybeesések műve? Esetleg kizárólag tudománnyal megmagyarázható biológiai és kémiai folyamatok összessége, és elfojtott pszichológiai tényezők halmaza állhat egy-egy ilyen találkozás hátterében? Talán akkor tudnánk csak meg a sors mibenlétét, ha sikerülne az időutazást megvalósítani, és láthatnánk milyen változások következnének be az egyes emberek előre meghatározott (vagy meg nem határozott) életvonala mentén.

    Talán arra is választ kaphatnánk, hogy meddig képes egy ember emlékezni. Azt tudjuk, hogy nagyjából az „éntudat” kialakulásától, azaz három éves kortól vagyunk képesek feleleveníteni egyes pillanatokat. De vajon meddig lehet egy embernek emlékeznie? Ha megszűnnek az idősödéssel járó korlátok, és valaki élhet akár kétszáz évig is, képes lehet még hamis emlékek nélkül visszagondolnia a régmúlt időkre? Vagy már másik életként tűnnek elő és vastag homály fedi őket?

    Az egész kicsit olyan, mint egy fénykép. Mikor elkészítjük, és előhívatjuk, a papír minden széle szinte éles, a képen minden részlet kivehető. Az idő múlásával a szélek megkopnak, a fotópapír kezd megsárgulni, a fényképen szereplők arcai elhomályosodnak, végül apró fecnikre bomlik az egész.

    Nayler a Változékonyságban ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, noha választ nem kapunk rájuk. Minden ember saját döntései, eszméi, gondolkodása befolyásolja saját és környezete jövőjét, és az állandósult pontok részleteire odafigyelve is megláthatjuk az apró változásokat.

    Egy valami viszont biztos: a változás állandósága…