A Wreck-it Ralph 2 egyike lesz azoknak a filmeknek, amelyek nem finomkodnak még a legismertebb márkákkal sem. A november 21-én érkező animációs mozitól kap a Google, az eBay se marad említés nélkül, de a Toy Story karakterei és a Disney hercegnők is tiszteletüket teszik benne. Érdekes módon a Wreck-it Ralph 2 készítői a Star Warsból ismert rohamosztagosokkal még viccelődhettek, az viszont tiltott területnek bizonyult már, hogy Kylo Rent is fricskázzák az új részben.
A Wreck-it Ralph 2 egyik jelenetében arra céloztunk volna, hogy Kylo Ren egy elkényeztetett kölyök igazából. Elmentünk a Lucasilmhez, hogy engedélyt kérjünk a karakter felhasználására, nekik viszont nagyon nem tetszett az ötlet. Azt mondták, hogy az ő főgonoszukról van szó, jobb szeretnék, ha nem nyúlunk hozzá – mondta el Rich Moore rendező.
Alább megtekinthető a Wreck-it Ralph 2 nemrég megjelent kedvcsinálója.
A fiú és a lány találkoznak. Majd a lány megpróbálja megölni a fiút – kétszer is. A fiú sok vöröset lát, a lány pedig semmilyen színt nem lát, ami nagy probléma.
– mondja Jasper Fforde Monokróm című regényéről. Azonban a Könyvfesztiválra érkezett kötet ennél sokkal többet rejt.
A Monokróm(Shades of Grey) először 2009-ben jelent meg. A történet mondhatni fforde-i (aki olvasott tőle, jól tudja, miről beszélünk), emiatt kicsit nehéz is műfaji keretek közé szorítani (de talán nem is szükséges). A Kromatika rendszerében egy tipikusan olyan disztópikus világra ismerünk rá (Fforde konkrét inspirációnak az 1984-et és a Szép új világot mondja), amely szigorú szabályok mentén szabja meg az egyén szabadságának szűkös határait. Kromatikában nem a vagyon, nem a származás, hanem az határozza meg társadalmi rangodat, hogy mit látsz; pontosan, milyen színt tudsz érzékelni. A különös társadalom ranglétrájának tetején a Bíborok állnak, őket követik a Sárgák, Zöldek, majd a Kékek, utánuk következnek a bolond Narancssárgák, a lesajnált Vörösek, legvégül pedig a Szürkék, akik semmilyen színt nem képesek érzékelni.
A magyar borító
Az előre eldöntöttnek tűnő társadalmi státuszt nagyban befolyásolják a szentírásként tisztelt Munsell törvényei, amelyek a különböző színek egymáshoz való viszonyán túl meghatározza, mit kell dolgoznod, hol kell élned, mikor hová utazhatsz, és azt is, kivel házasodhatsz. És ahogy az lenni szokott, vannak, akik kicsit egyenlőbbek a többieknél, és sajátosan értelmezik Munsell Igéjét: ők a falukat irányító Prefektusok, akik saját kényelmük és érdekük elérésében szinte rendszerszintűvé tették a korrupciót, és ha kell, véresebb eszközök is nyúlnak az autokrácia fenntartásáért.
Egy ilyen világba csöppenünk bele fiatal és naiv főhősünk, Edward Russett (egy Vörös) oldalán, aki épp új otthonába, Kelet-Kárminba tart édesapja, a Mintás (egyfajta orvos) oldalán. Ott „fontos” munka vár rá, amit egy kellemetlen kihágás (megviccelte otthona, Jade-under-Lime Bíbor prefektusát) miatt kell elvégeznie: meg kell számolnia Kelet-Kármin székeit. Az új falu azonban ennél többet tartogat neki: szembesülnie kell a világ sötét oldalával, azzal, hogy nem mindenki cselekszik olyan őszintén, mint ő; továbbá egy gyanús gyilkosság (egy magát Bíbornak kiadó Szürke veszti életét) és a falu gyanús üzelmei cselekvésre késztetik a fiút. Mindezek mellett a társadalom elvárásait is teljesítenie kell: fel kell készülnie a nagykorúvá váláshoz szükséges Ishihara-tesztre, és olyan házastársat is kell találnia, akin keresztül feljebb juthat a ranglétrán.
Jasper Fforde regénye nagy hangsúlyt fektet a világépítésére és annak bemutatására. Az ötlet (a színek határozzák meg a társadalmi rangot) egyszerre abszurd élmény és szatíriája jelen társadalmunknak. Nevetséges, hogy Kromatika lakói úgy félnek a hattyúktól úgy, hogy igazából talán egyet se láttak életükben, és érthetetlen, miért vált felbecsülhetetlen kinccsé a kanál. Viszont ha ezeket a tárgyakat kicseréljük (vagy épp visszacseréljük) saját közösségünk egy-egy tárgyára vagy fogalmára, rá kell jönnünk, az abszurdum itt bizony a görbe tükör szerepét tölti be. Ilyen szemmel érdemes elmerülni Fforde szokatlan vagy épp extravagáns „fantázia disztópiájában”.
A 2010-es brit kiadás borítója (Hodder and Stoughton)
A könyv második felében a Nagy Sáfrányba hirdetett expedícióra és a titokzatos eltűnésekre koncentrál. Eddie hátrahagyva naivitását és összeszedve bátorságát vág neki a gyanús ügyek megoldásának – ezzel kapunk egy szépen felépített karakterfejlődést, és egy számos izgalmat rejtő krimiszálat. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a részben mutatkoznak meg Fforde krimi írói kvalitásai. A különös esetek és azok megoldásához vezető utak szinte észrevétlenül kerülnek az olvasó elé, hála Eddie kissé naiv és szétszórt figyelmének. Viszont ahogy maga a fiú is egyre komolyodik, és egyre többet érzékel a körülötte zajló eseményekből, a korábban elejtett információ morzsák és a későbbi történések egy összeállnak. A nagy kép kibontakoztatása inkább a klasszikus krimiket idézi, de Fforde bőven tiszteleg a haird-boil vagy a thriller nagyjai előtt – vagy a cselekmény formálásában, vagy épp más, rejtett úton-módon.
A krimi mellett azt is megmutatja, hogyan képes több, egymástól teljesen független zsánerek összeszövésére. A nyomozói szál hozza a krimi tipikus jellegzetességeit, a már említett Kromatika a klasszikus disztópiák jegyeit, a színekre alapozott világépítés fantasysnek is hathat, viszont a szellemvárosok (pl. a kötet második részében előkerülő Nagy Sáfrány) egyszerre idézik meg a StalkerZónáját (egy későbbi példával, Jeff Vandermeer X-térségével is párhuzamba hozható) – ezzel a sci-fi felé is húzva kicsit a regényt -, vagy pont a horrorok hangulatát, a szellemekkel kiegészítve. És hiába a sokféle elem, Jasper Fforde egy összeálló egésszé gyúrja, és elhisszük neki, mindez így tökéletes és működőképes.
A Monokrómnem mindennapi könyv egy egyedi hangú író tollából. Érdekes lehet az abszurd irodalom vagy a szatírikus műveket kedvelőknek, azoknak, akik valami újra vágynak a disztópia alműfajban, és természetesen Jasper Fforde rajongóinak.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2018-as év első felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Mostani interjúnkban Fedina Lídiával (Virokalipszis) beszélgettünk arról, milyen íróként fordítani, s továbbá egy új könyvünkről, Robert Kroese Tudatzavaráról.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Kihangsúlyoznám, hogy én elsősorban író vagyok, és csak másodsorban fordító. Viszont úgy gondolom, hogy ez jó dolog, mert a fordításhoz nem az idegen nyelvet kell kiválóan ismerni, hanem a magyart. Nagy példaképeim Karinthy Frigyes és Arany János, akik maguk is sokat fordítottak, de hosszan sorolhatnám az író-fordítók sorát. Én véletlenül lettem fordító: felkértek, és megpróbáltam. Mivel gyógyszerész a végzettségem, szakfordítással kezdtem a Medicina könyvkiadónak, majd az Egmont Hungária kiadónál, akiknél egy mesémet szerettem volna megjelentetni (amiből, sajnos, nem lett semmi). Később felajánlották, hogy próbáljam meg lefordítani Lemony Snicket: A balszerencse áradása című ifjúsági regénysorozatát. Ebből később Jim Carrey-vel film is készült, és akkor dolgoztam a Dreamworksnek, mint a magyar nyelvi változat supervisora.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mondhatom, hogy már az anyatejjel szívtam magamba. Szüleim a Galaktika magazin első előfizetői közé tartoztak, azóta is őrzöm az első számokat.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Mindig nagyon szerettem Zsoldos Péter írásait, a Viking-sorozat meghatározó élmény volt, ahogyan Isaac Asimov Alapítvány trilógiája és a robotos könyvei is. A Ray Bradbury novellából készített Mennydörgő robaj című időutazásos film nagy kedvencem, azt hiszem ez ihlette még nagyon régen a tavaly írt „Hullám” című novellámat. Nem szégyellem bevallani, hogy Star Wars fan vagyok (az első trilógiáé, a Zsivány egyes egyáltalán nem tetszett), és csodálatosnak találom a Star Trek világát is, ahol az emberek annyira jók. Csillagkapu rajongó is vagyok, majdnem minden filmjük megvan, itt azt szeretem, hogy a legtöbb részben nem látom előre a megoldást. Végül semmiképpen se felejtsem el említeni Michael Chrichton Jurassic Parkját, de ez esetben a könyveket sokkal jobban szeretem a filmeknél, kivéve az utolsó filmet, mert abban lenyűgöz a játék a raptorokkal.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Novelláimat ajánlottam a Galaktikában való megjelenésre, és 2007 augusztusában, vagyis éppen tíz éve jelent meg az első novellám a 209-es számban. Ekkor már túl voltam egy egész sorozat ifjúsági regény fordításon, és hat évvel később az Írószövetségben az egyik sci-fi esten bátran megkérdeztem Németh Attilától, hogy nem próbálhatnám-e ki magam fordítóként náluk. Próbaként Parke Godwin „Aprópénz” című rövid írását kaptam, ami 2013 augusztusában jelent meg a 281-es Galaktikában. Úgy látszik az augusztus az én első megjelenéses hónapom 🙂
Fedina Lídia
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Mivel időnként nem létező dolgoknak kell nevet adni – illetve úgy fordítani, hogy az valóságosnak tűnjék -, azt kell mondanom: igen, egy kicsit másként kell a sci-fihez hozzáállni, mint az egyéb irodalomhoz. Persze a szakfordításokban is gyakran előfordul, hogy egy egész nyelvezetet kell magyarítani – de ott a téma szakemberei segítenek ebben. A sci-finél legfeljebb azt nézhetem meg, hogy hasonló dolgokat hogyan fordítottak le. Itt jön be az, hogy egyes kifejezések már „felhasználódtak”, az olvasók tudatába más tartalommal épültek be, például a jelen fordításban (Robert Kroese: Tudatzavar) a Disincorporated Zone nem fordítható zónának, bármennyire szeretném is, mert az a Sztrugackij-fivérek Stalkeréhez már „elhasználódott”.
Én nem szeretem, amikor a fordító lustaságból, vagy idő hiányában az idegen szavakat nem fordítja le, hanem csak elferdíti. Igyekszem mindent magyarul átadni, mi nem „vakondot füstölünk ki”, hanem „nyulat ugratunk ki a bozótból”, bármennyivel egyszerűbb is tükörfordítást adni az előbbinek.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tudatzavar) fordításánál?
A megfelelő nevek megtalálása mindig kihívást jelent, hogy aztán ne a szerkesztővel kelljen gyötörnünk egymást a javítással. Itt a Zóna helyett keresek még megfelelő szót. Fontos azonosulni a szerző stílusával, Kroese viccesen ír, ezt ügyesen kell visszaadni, hogy magyar is legyen meg jópofa is úgy, ahogyan a szerző akarta. Én, talán mivel magam is író vagyok, nagy tiszteletben tartom a szerzőt, és igyekszem mindent úgy csinálni, mintha ő maga készítené a fordítást.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Bevallom, sosem olvasom el előre a könyvet, mert a fordítás végére belehalnék az unalomba – inkább utólag javítom vissza az elejét, ha a végén kiderülne valami turpisság. Így aztán az utolsó fejezeteket mindig gyorsabban csinálom meg, mint az elsőket, mert izgalommal várom a végkifejletet. A Tudatzavarnak még az elején járok, de kíváncsi vagyok, hogy mi fog mindebből kisülni – szerintem nagyon jó a felvezetés, megragadja az olvasó fantáziáját. Tetszenek a karakterek – a főhősök a Sherlock Holmes – Watson párosra emlékeztetnek. Egyébként nem mindig tetszik az, amit fordítok, de ezzel nem így van. Ezt élvezet csinálni.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Feltétlenül. Kroese nem bonyolítja agyon a mondanivalóját, nem használ szlenget, amit nagyon nehéz fordítani, és élvezem a humorát. Szórakoztat.
A Syfy tévécsatorna mostanában kevés igazán jó, a múltjához méltó sorozatot gyárt, azonban a december 6-án debütált Happy! eddigi három része felér a várakozásokhoz. A produkció az Image Comics 2012-es képregényén alapszik és talán az egyik legbizarrabb karácsonyi, nyomozós széria jelenleg a palettán. A történet szerint egy Mikulásnak öltözött pszichopata elrabol egy Hailey nevű kislányt, akinek a képzeletbeli barátja, egy apró kékszínű unikornis rögtön el is szelel segítségért. A megmentő szerepére egyedül Nick, a részeges ex-zsaru tűnik alkalmasnak, aki rögtön a pilotban feldobja a bakancsot, de azért a barátkozás kettejük között elkezdődik.
De hogy jön össze egy aranyos, animált lény és egy kiégett bérgyilkos? Hasonló párosítást, amikor a valóság és a mese találkozott, a Space Jamben láthattunk, amikor Michael Jordan és Tapsi Hapsi fogott össze a gonosz űrlények ellen. A Happy! viszont korántsem gyerekmese, itt folyik a vér, nagyon bizarr karakterek között dúlnak verbális és fizikai párbajok, szóval egyetlen olyan olvasónak se ajánljuk a szériát, aki nem töltötte még be a 18-at.
A felnőtteknek azonban simán, főleg azoknak, akik megunták már, hogy a tévében a Jégvarázs meg a Reszkessetek, betörők! jelenti a kínálatot karácsonykor. Igaz, hogy kell egy adag pesszimizmus és cinikus látásvilág a nézők részéről, egyébként a Happy! akár depresszív hangulatot is áraszthat magának. De aki ezt nem bírja, az várja meg a Doctor Who karácsonyi részét, ami 25-én kerül adásba. A többiek, akik vevők az efféle brutális újdonságokra, mint a Happy! viszont garantáltan iszonyú jól fognak szórakozni.
Nem elég, hogy a sorozat képi megvalósítása nagyon ötletes és az igazi, valamint a képzeletbeli világ összefonódása is poénos, a történet is nézeti magát. A Happy!-ben nem találunk egy normális karaktert se, mindenkinek van stiklije, így pozitív megmentőkről nem beszélhetünk. A főszereplőt alakító Christopher Meloni zseniálisan hozza a megfáradt ex-zsarut, aki az elején ráadásul picit se akar résztvenni Happy mentőhadjáratában.
Nagyon pozitív fejlemény egyébként, hogy egy olyan széria, mint a Happy! képernyőre kerülhetett, ugyanis manapság, amikor szinte fulladozunk a Marvel és a DC szuperhősös adaptációiban – a tévében is -, kell az újdonság az embereknek. A Happy! leszállítja ezt, szinte bűn kihagyni, habár erős gyomor szükséges hozzá. Na meg egy jó adag humorérzék. A 24-ei karácsonyfaállítás és szaloncukorevés mellé ezt ajánljuk néznivalónak!
Magyarul is megjelent Jodi Taylor időutazós SF sorozatának első része, az Egy átkozott dolog a másik után. Taylor cserfes főhősnőjének, Max oldalán az emberi történelem legizgalmasabb korszakait fedezhetjük fel, és a legképtelenebb kalandokat élhetjük át. Nézzük meg közelebbről, pontosan mit is várhatunk a St. Mary-krónikáktól.
Jodi Taylor Dél-nyugat Angliában, Bristolban született. Iskoláit később Gloucesterben járta. Házassága után férjével Yorkshire-ba költöztek, ott majdnem 20 évig a North Yorkshire County Councilnél dolgozott, mint könyvtári létesítményekért felelős menedzser. Saját bevallása szerint mindig is a történelem megszállottja volt, nem is meglepő, hogy ezt könyveibe is beleviszi. Ezen kívül nehéz kicsalogatni ágyából, egy szelet csokival még lehet esélyed, de ha esik, felejtsd el Jodit! Ha magáról kell beszélnie a nyelve meg van kötve, szerényen csak annyit mond, hogy magas, hihetetlenül szép, szellemes és sok mindenben jártas – olvasható mindez az írónő Facebook oldalán, amiből már érezhetjük elég laza, nem görcsöl rá az írói image-építésre és egyéb marketing stratégiákra. Viszont annál komolyabban veszi az írást; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jelenleg nyolc részt számláló időutazós sorozata, a St. Mary-krónikák.
A St. Mary-krónikák főhőse Dr. Madeleine Maxwell, akit egykori tanítója egy különleges ajánlattal keres meg: épp van egy érdekes pozíció, ami Maxnek való. Főhősnőnk el is látogat a kérdéses intézetbe egy állásinterjú erejéig, ahol kiderül, a legvadabb szakmai álmai válhatnak valóra: ellátogathat Spártába, megnézheti a Thermopülai csatát vagy a francia forradalmat, ugyanis a St. Mary számára elérhető az időutazás technikája, amivel valós időben tanulmányozhatják a történelem különböző korszakait. Azonban mindez csak szigorú szabályok betartása mellett lehetséges, különben maga a Történelem vág vissza. Vagy rosszabb.
Taylor legelső regénye a hamarosan nálunk is megjelenő Egyik átkozott dolog a másik után, ami először interneten volt olvasható. Később a kéziratot az Accent Press vásárolta meg, kiadta a regényt, majd Taylor további műveit. A második rész, A Symphony of Echoes 2013 júniusában jelent meg, a továbbiakban Taylor évente 2 új kötettel jelentkezett. A tervek szerint a legújabb, kilencedik rész, What’s the Worst That Could Happen? 2018 májusában érkezik a külföldi rajongókhoz. A regények mellett novellák is készültek a St. Mary-univerzumhoz, ezek többsége a The Long and Short of It (2017)-ben találhatóak.
A siker nem maradt el. 2016 januárjában a St. Mary-sorozat legelső része felkerült az USA Today Best-Selling könyvlistájára, pozitív kritikákat kapott a Publishers Weekly-n, ami a regényt „egy részletesen bemutatott világban tett vidám utazásként” jellemzi. A Library Journal a könyv „szimpatikus karaktereit”, humorát és mozgalmas cselekményét emelte ki. A sorozat további részei is előkelő helyen szerepelnek az Amazon Science Fiction & Fantasy kategóriájában, idén a 8. rész a Goodreads közönségszavazásán is bekerült a legjobb Science Fiction regények jelöltlistájára.
Az Egyik átkozott dolog a másik után teljesíti mindazt, amit elvárhatunk egy nyitókötettől, miközben azt is előre vetíti, a jövőben mit várhatunk a sorozattól. Jodi Taylor ától zettig bemutatja a St. Mary működését és a múltjárók feladatkörét, kiképzését és életét. Max szemén keresztül megtudjuk, milyen képességek kellenek feladatához, milyen esetleges veszélyekkel kell számolni, és azokra hogyan érdemes felkészülni. Az egyetem és a múltjárók képzésének részletes kidolgozása rögtön azt az érzést kelti, hogy amiről olvasunk, az mind lehetséges, akár mi is jelentkezhetünk a St. Marybe. Azonban egyszerű leírás vagy elbeszélésként mindez elég száraz és unalmas lenne, és ezt Jodi Taylor is jól tudja. Itt jön képbe a történet egy másik nagy erőssége a világ építésen túl, a narrátor. Max szájába adott szarkasztikus vagy épp cinikus kommentárok színesítik a regény univerzumának gyorstalpalóját, de görbe tükröt is állít a túlszabályzott világunknak. Nagyszájú főhősnőnkön keresztül pedig érdemes a regény másik erényéhez, a humorhoz kapcsolni. Taylor könyvében nem lesznek az időparadoxonnal foglalkozó hosszú értekezések, de a bürleszket idéző jelenetektől, a helyzetkomikumig át, egészen a fekete humorig mindenből kijut.
Ami a cselekményt illeti, az a könyv címével tökéletesen leírható. Max és társai folyamatosan csöbörből vödörbe esnek, egyik átkozott dolog jön a másik után. Egyik pillanatban a peterloo-i vérfürdőt szemlélik, a másikban a westminsteri apátság alapjainak lerakását tanulmányozzák, máskor pedig a Somme-offenzívát vizsgálják. Tehát a történet folyamatosan pörög, nincsenek üresjáratok. Azonban Taylor ügyes írónak bizonyul itt is, ugyanis nem tölti meg regényét felesleges akciójelenetekkel, hanem a megfelelő arányban tudja vegyíteni azt a történet már említett más erényeivel (világépítés, karakterek, humor).
Történelemrajongóknak kihagyhatatlan, de aki szereti a fiatalos vagy bentlakásos iskolában játszódó történeteket, vagy csak egy szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, annak is érdemes elolvasni az Egyik átkozott dolog a másik után-t.
A Deadpool 2-re még sokat kell várni, hiszen csak június 1-jén mutatkozik be a FOX-féle X-Men spinoff második része. Ebben újfent Ryan Reynolds bújik a nagyon vicces antihős maskarájába, de a legújabb teaser trailer alapján visszatér Negasonic Teenage Warhead, Colossus, Deadpool barátnője, illetve az a bizonyos, sokat értetlenkedő taxisofőr is.
A film teasere elég szürreális lett, hiszen egy kis festőleckén kell áthámoznunk magunkat, mielőtt kapunk néhány képsort a Deadpool 2-ből. Az biztos, hogy az egyik új karakter, a nagyon várt Domino kőkemény lesz, az időutazó mutánsra, Cable-re azonban várni kell még, mire megmutatják.
Az első kedvcsináló a Deadpool 2-höz még akkor futott be, amikor a Logan ment a mozikban, ebben többek közt Supermant is fricskázták a készítők. Úgy tűnik, a második felvonás promóciója is igencsak elborult lesz, aminek csak örülni lehet.
Az úgynevezett svédelés egy 2008-as film, a Tekerd vissza, haver! miatt lett világszerte ismert, a dolog lényege annyi, hogy nagyon lelkes rajongók barkácsmódszerekkel igyekeznek imitálni mozis kedvenceiket. Most a SWEDID néven a Kimittube-on is indult magyar csapat vágott neki, hogy elkészítse a Thor: Ragnarok direkt béna trailerét, a siker pedig világraszóló lett. Nem elég, hogy Taika Waititi a Twitteren méltatta a svédelt előzetest, a nemzetközi sajtó is felkapta Varga Ákosék alkotását, így többek között az io9 is pozitívan nyilatkozott a látottakról.
Talán úgy a legviccesebb megnézni a Thor 3 előzetesét, ha egymás mellé rakjuk az eredetivel, alább ezt is megmutatjuk. Látható, hogy a csapat jelenetről-jelenetre újraforgatta a kedvcsinálót, csak épp konyhai büdzséből. Érdemes megnézni, a mosolygást garantálja az alkotás.
A SWEDID olyan filmek trailereit is újraforgatta, mint A hobbit vagy a Guardians of the Galaxy, érdemes szétnézni a Youtube csatornájukon, mert igazi kincsesbánya. A Thor: Ragnarok november 3-án érkezik meg a magyar mozikba.
Könyvfesztiválra érkezik Dennis E. Taylor népszerű sci-fi regénye, a MI, Bob. A 2016-ban megjelent regény hihetetlen népszerűségre tett szert, a kritikusok Alastair Reynoldssal és Andy WeirA marsi regényével említik együtt Dennis E. Taylort. Ismerjük meg őt és a hamarosan magyarul is olvasható regényét.
„A nevem Dennis Taylor. Ezen a „megkülönböztetőjelen” osztozok számos íróval és zenésszel is, elég sajnálatos módon. Ezért használom a Dennis E. Taylor nevet. Nem, nem Dennis Taylor, a fenébe is!”
– kezdi elég humorosan a bemutatkozását Taylor írói honlapján, amit fontos kiemelni, hisz műveiben is állandó elem a humor.
Az amerikai író civilben programozóként dolgozik, emellett pedig snowboardozik, fut és science fiction történeteket ír. Szerzőként egyszerű, de nemes célja van: szórakoztatni és egy kis kiutat mutatni a hétköznapok szürkeségéből.
Első regénye, az Outland 2015-ben, magánkiadásként jelent meg. A történet szerint a Yellowstone-ban egy szupervulkán tör ki; a váratlan katasztrófa akár az emberi civilizáció végéhez is vezethet. Hat egyetemista vállalkozik a nehéz feladatra, hogy megmentsék bolygónkat a pusztulástól. Egyetlen kiindulási pontjuk saját fizikai projektjük, ennek segítségével próbálnak megoldást találni. Azonban a dolgok rosszabbra fordulnak, amikor kiderül, a diákok elmélete nem működik. A félresikerült kísérlet eredményeként felfedeznek egy interdimenzionális kaput, ami egy olyan alternatív Földhöz vezet, ahol még nem fejlődött ki az emberi faj. Az egyetemisták, az új felfedezés sikerétől megrészegülve vetik bele magukat az új világba. Kérdés, mi lesz így az emberiséggel?
Bobiverzum trilógia
Következő műve egy sci-fi trilógia (Bobiverzum) nyitórésze, a MI, Bob. A regény főhőse, Bob Johanssen eladta a software cégét, egy különös biztosítást köt (halála esetén hibernálják, hogy a jövőben az orvostudomány lehetséges fejlődése esetén meggyógyíthassák) és végre kész arra, hogy hobbijának, a sci-finek éljen. A sors fintora, hogy épp ekkor üti el egy autó, majd ébredés után a 22. században találja magát. A teste, mint kiderül az Egyesült Államok utódállamáé, a FAITH-é, személyiségét egy hardware-re töltötték, ráadásul már abban se biztos, hogy ő ezek után egyáltalán az az ember-e (ha még ezek után embernek számít), akinek hiszi magát. Azonban egy biztos: a hatalmi játszmák a jövőben sem változnak. Bobot arra kényszerítik, hogy új képességeivel felszerelkezve szolgálja a FAITH űrkolonizációs céljait, ezzel megelőzve a többi nagyhatalmat. Ha nem engedelmeskedik, akkor örökre lekapcsolják.
A MI, Bob-ban Taylor a leglehetetlenebb ötletekből gyúr össze egy teljesen működő és élvezhető sci-fi kalandot. A könyv azonban nem lenne az igazi Bob szarkasztikus megjegyzéseitől; még a legszorultabb helyzetekben is képes megőrizni hidegvérét és valami frappáns megjegyzéssel véleményezni a történéseket – ahogy Mark Watney is tette A marsiban.
A könyv 2016. szeptember 20-án jelent meg a Worldbuilders Press kiadónál, először e-book és hangoskönyv formátumban. Az utóbbit az Audible Studios adta ki, a történetet Ray Porter (Argo-akció, Kemény motorosok, Majdnem híres) tolmácsolásában hallhatjuk. Októberben Taylor ügynöksége, az Ethan Ellenberg Literary Agency fizikai könyvként is megjelentette a MI, Bob-ot. Az elmúlt egy év alatt Taylor hamar népszerű lett az olvasók körében, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a világ egyik legnagyobb könyves közösségi oldalán, a Goodreadsen 4,37-es átlagértékelés kapott. Ezen kívül egy nagyobb sikert is magáénak tudhat: 2016-ban a regény hangoskönyv változatát megválasztották 2016 Legjobb SF hangoskönyvének.
Taylor jelenleg több művén is dolgozik vagy épp az utolsó simításokat végzi rajtuk. Márciusban várható a MI, Bob folytatása, a For We Are Many (szintén könyv és hangoskönyv formátumban), és előkészületben van a befejező rész, az All These Worlds. Ezen kívül hamarosan nyomtatásba kerül a Singularity Trap is, amiben Ivan Pritchard próbál szerencsét a világűrben.
Reméljük, TI is annyira szeretni fogjátok Dennis E. Taylor őrült ötleteit, szarkasztikus stílusát és pörgő történetvezetését, mint mi. Aki szerette A marsit vagy csak unja a hollywood-i kliséket, az ne hagyja ki a Könyvfesztiválón megjeleni MI, Bob-ot.
A Netflix egy korántsem hétköznapi szitkomot indított el február elején, ez a Santa Clarita Diet, melyben Drew Barrymore és Timothy Olyphant játsszák a főszerepeket. Egy olyan házaspárként láthatjuk őket, akik gondtalanul élik kis amerikai hétköznapjaikat, egészen addig, amíg a feleség meg nem betegszik. A baj azonban nagyobb, mint gondolnák, ugyanis a nőnek leállnak az életfunkciói és elkezd elég komoly érdeklődést mutatni a nyers hús és az emberhús iránt. A Santa Clarita Diet egy egészen ügyes csavarral nyúl a mára elcsépelt zombitémához, ugyanis humorosan közelíti meg azt. Ettől függetlenül a sorozat csak erős gyomrúaknak ajánlott, ugyanis a nej elég csúnyán felkoncolja az áldozatait. A szereplőgárda egyébként parádés, feltűnik a produkció első évadában például Nathan Fillion, aki csak úgy lubickol ingatlanosként. Mondjuk nem sokáig.
A Santa Clarita Diet tudatosan rájátszik arra, hogy minél komikusabb helyzetbe rakja a főhősöket, akik arra készülnek, hogy embereket tegyenek el láb alól, feltűnés nélkül. Az asszonykának ugyanis ennie kell, másképp nem lehet tudni, hogy átmegy-e egy The Walking Dead-féle járkálóba. Az biztos, hogy Barrymore-nak helyenként így is agresszívan kellett ugrálnia a kamera előtt. Emellett a házaspár két szomszédja rendőr, az egyiküknek van egy nagyon fura fia, aki a zombis család körül ólálkodik folyton és a szintén tini lányuknak próbálja csapni a szelet. Például úgy, hogy elviszi képregényboltba. A Netflix új sorozata afféle szatíra, hiszen a házaspárnak ki kell találnia a kezdetek kezdetén, hogy miképp birkózzanak meg az emberölés problémájával. Az egy dolog, hogy ők csak kajaként tekintenek az áldozatokra, ellenben a kivégzések mindig nagyon véresek, a rendőrszomszéd ösztönösen gyanakszik rájuk, plusz nem is annyira egyszerű elintézni, hogy a meggyilkolt emberke nyom nélkül eltűnjön. Úgy, hogy ne is keresse senki.
Hasonló alapvetéssel egyébként már találkozhattak a nézők, a Dexter című sorozatban, ott azonban a főszereplő közel sem volt ennyire szimpatikus karakter. A Showtime szériája annak ellenére, hogy szintén helyenként undorítóra sikeredett, már a gyilkosságok miatt, mégis inkább unalmas volt. Drew Barrymore emberhúsra éhes háziasszonya minden bohósága ellenére szerethető, de szerencsére messze áll attól a tipikus Szex és New Yorkos karaktertől, akiért a női nézők bolondulnak. A Santa Clarita Diet ugyanis annak ellenére, hogy helyenként tartalmaz romantikus elemeket, mégse egy tipikus női néznivaló. Kivéve, ha az ember nagyon bolondul a nem túl konvencionális zombisorozatokért. Mert akkor a Santa Clarita Dietnek azonnal üljön neki. Mondjuk tény, hogy a képi világ nem annyira egyedi, mint a Hannibalban, de egy vígjátéktól ezt senki nem várja el.
A Netflixnél nagyon tudják, hogy miképp kell az egyszeri nézőt meglepni, hiszen náluk fut a nagyon elborult Black Mirror, az animációs sorozatok új zászlóshajója, a BoJack Horseman, vagy épp a 80-as évek hangulatát felidéző, E.T-re hajazó Stranger Things is. Korábban az HBO-ra lehetett mondani, hogy ott aztán kemény produkciók vannak és a minőség mindig kiegyensúlyozott, de mostanra a Netflix lett az új HBO. Főleg, hogy még a Marvel kissé középszerűnek számító hőseit – már a mozis Avengershez képest – is igazi kőkemény drámai sztorikkal fel tudták futtatni a közönségnek. A Santa Clarita Diet az unalomig ismételt romantikus szitkomok történetét dobja fel egy nem annyira hétköznapi csavarral és ez nagyon jól áll neki. De legalábbis meglepi az embert, amire egyre kevesebb sorozat képes. Főleg nem az amerikai országos csatornákon.
Annak ellenére, hogy a Santa Clarita Diet iszonyú jól sikerült, mégis adni kell neki legalább 2 részt. A pilot ugyanis csak a felvezetést intézi el, itt még annyira nem lehet azonosulni a karakterekkel, a vicceknek és különös szituációknak is idő kell, hogy ebben a produkcióban eljöjjön az idejük. Ha az ember viszont megszokja a sorozat stílusát és humorát, akkor szinte le se lehet tenni. Sok kritikus egyébként pont azért ítélte el a Santa Clarita Dietet, mert túl grafikus lett, rettenetes mennyiségben folyik a vér és szakadnak a végtagok. Erre azonban van megoldás, nem eközben kell a vacsorát elkölteni. Aki meg nem bírja a durvulást, az tényleg nézzen inkább The Big Bang Theoryt.
A Santa Clarita Diet első évadát a Netflix teljes egészében kiadta, mind a 10 részt, ahogy szokták. Egyelőre nem tudni, hogy a furcsa kaliforniai álomnak lesz-e folytatása, de drukkolunk neki, mivel az elrugaszkodott, bátor humorizálásra igenis szükség van. Senki nem kíváncsi egy 15. Jóbarátok feldolgozásra.
Bilbo Baggins egy nyugalomkedvelő, jószándékú, kedves, inkább félénk, mint vagány fickó, aki szinte véletlenül megy el egy kalandra, és véletlenül botlik bele Középfölde leggonoszabb varázstárgyába. Semmi rosszindulat vagy komiszság nincs benne… vagy? (tovább…)
Jodi Taylor Dél-nyugat Angliában, Bristolban született. Iskoláit később Gloucesterben járta. Házassága után férjével Yorkshire-ba költöztek, ott majdnem 20 évig a North Yorkshire County Councilnél dolgozott, mint könyvtári létesítményekért felelős menedzser. Saját bevallása szerint mindig is a történelem megszállottja volt, nem is meglepő, hogy ezt könyveibe is beleviszi. Ezen kívül nehéz kicsalogatni ágyából, egy szelet csokival még lehet esélyed, de ha esik, felejtsd el Jodit! Ha magáról kell beszélnie a nyelve meg van kötve, szerényen csak annyit mond, hogy magas, hihetetlenül szép, szellemes és sok mindenben jártas – olvasható mindez az írónő 
