Stephen King mesteri regényében Jake Epping angoltanár utazik vissza az ötvenes évek végére, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot. A műből a Hulu készített minisorozatot, melynek nemrég vetítették utolsó epizódját. Sokakat lázasan égetett a kérdés: ezt a King adaptációt is elrontották, vagy vajon Bridget Carpenter keze alatt végre sikerült képernyőn életre kelteni a történetet?
Lelkes nézőként és olvasóként elárulhatom, hogy a legtöbb vélemény szerint az utóbbi eset fordult elő. A sorozatot sok King-rajongó kritizálta a dramaturgiai elemek felülírása miatt, új szereplők, új történetszálak bevezetéséért, és sokan fel is adták a sorozat nézését az első néhány epizód után. Ezek ellenére úgy vélem, a rendező megtalálta az igazi hangot az időutazós-thrillerben, és az utolsó epizóddal bebizonyította, hogy képes átadni az eredeti történet leglényegesebb elemeit.
Akik tehát eddig nem olvasták a könyvet és nem látták a sorozatot, mindenképpen érdemes belekezdeniük, és mivel az adaptáció valóban jól sikerült, igazából a sorrend is mindegy: mindkettő megérdemli a figyelmet. Azonban ők most gyorsan zárják be ezt a cikket, mivel a továbbiakban a cselekmény részleteire is ki fogok térni.
A 11.22.63 forgatókönyvét az a Bridget Carpenter jegyzi, akinek neve egyebek közt a Parenthood vagy a Friday Night Lights írójaként lehet ismerős. Sok olyan alapvető változtatást eszközölt az eredeti történethez képest, melyek a teljes történet ismeretében furcsának hathatnak, viszont a regényt nem olvasók számára fel sem tűnik, hiszen az alapvető hangulatot nem rontja.
Az egyik legnagyobb változtatás egy új karakter (vagyis inkább kiszélesített mellékkarakter), Bill Turcotte figurája volt. Az eredeti történetben néhány oldal erejéig bukkan fel, a sorozatban azonban végig elkíséri Jake-et Texasba, és végül olyan sokat tölt az Oswald házaspár megfigyelésével, hogy szerelmes lesz a híres gyilkos szovjet feleségébe, Marinába.
A dramaturgiában és adaptációban járó nézők hamar észrevehették, hogy mivel a regény teljes egészében Jake emlékirataiból áll, a sorozatban folyamatosan az ő narrációját kellett volna hallgatnunk minden egyes cselekedetéről – mivel végig egyedül dolgozott, többnyire csöndben munkálkodott. Ahogy Carpenter is nyilatkozta, Bill karakterére épp azért volt szükség, hogy valakivel megbeszélhesse az időutazó, milyen információkra van szükségük, milyen események fognak történni, mit tudnak a jövő lakosai a múlt szereplőiről.
A többi lényegi változtatás teljesen egyértelműen annak köszönhető, hogy a regény jócskán túllépi az ezer oldalt (King nem épp arról ismeretes, hogy szeret röviden és tömören fogalmazni), így muszáj volt valahol levágni belőle, hogy könnyen fogyasztható nyolc részt állítsanak elő. Így maradt ki a Sárga Kártyás Ember eredeti története (a sorozatban ő is egy időutazó lett, aki a kislánya halálát próbálja megakadályozni, míg a regényben egyfajta titkos társaság tagja, aki az időutazókat szabályozza), és Jake első próbaútja is, amikor csak egy iskolai barátja családi tragédiáját próbálta megakadályozni, aztán gyorsan visszatért a jelenbe, hogy kiderítse, milyen hatással volt közbenjárása.
Végső soron a kimaradt részek többsége a regényben azt a célt szolgálta, hogy jobban megértsük miért és hogyan működik az időutazás King világában, de ennek lényegét redukálva is tökéletesen sikerült visszaadni a kisképernyőn: a múlt makacs. Nem hagyja, hogy megváltoztassák, ezért minden lehetséges akadályt az időutazó elé gördít, hogy az ne okozzon túl nagy változásokat.
De természetesen a pozitívumok között a legfőbb helyen Sadie történetszálát kell kiemelni. A könyv valójában a szerelmi történetről szól, és az időutazás igazi tárgya, a gyilkosság megakadályozása helyett sokkal inkább annak igazi áldozata, a jodie-i könyvtáros halála a sokkal fontosabb mind Jake, mind a néző/olvasó számára.
Sarah Gadon már csak a mosolya miatt is ideális Sadie karakterének megformálására, de a sorozat során alakításával tökéletesen életre keltette a szende lányt, aki ellopja az időutazó angoltanár szívét. Szerencsére pszichopata férje, és a horror zsáneréhez hű újra felbukkanását is úgy közvetítette a forgatókönyv, hogy érezhető legyen, Jake milyen szörnyűségeket hozhat azok életébe, akikkel a múltban találkozik.
Szintén nagyon jó döntés volt, hogy a sorozat végén a 80 éves Sadie-t nem egy öregjelmezbe bújt Gadon alakította, hanem Carpenter a már az ’50-es ’60-as években is színészként alakító Constance Towerst kereste fel. Így a történet befejezése az adaptáció végére teljesen szöveghű maradhatott: a harmincas éveiben járó angoltanár és a nyolcvanéves könyvtárosnő egy másik életben átélt szerelmük útórezgéseit érzik, miközben újra egymással táncolnak, és a „zene elmossa az éveket.”
King egy friss nyilatkozatában természetesen tagadja, hogy igazi férfiként sírt volna az utolsó jeleneten, de beismeri, hogy még az ő szeme is benedvesedett.
Legfőbb negatívumként talán pont a főszereplőt alakító James Franco játékát hoznám fel. Ahogy premierkritikánkban is elhangzott, valóban tehetséges színész, abszolút jól áll neki a szerep, viszont a nyolc epizód alatt sokszor azt éreztem, hogy még a történet ismeretében is nehéz értelmezni arckifejezéseit. Voltak jó pillanatai, de többször volt feltűnő, hogy mimikája szegényesebb skálán mozog a többi színészéhez képest.
Összegezve úgy érzem, a King-rajongók egy olyan adaptációt kaptak, ami nemcsak hű a szöveghez, hanem kifejezetten jól megáll a saját lábán is. A 11.22.63 elkapja a regény hangulatát, és habár más konkrét sztorielemekkel, de segít az olvasónak belecsöppenni a hatvanas évek amerikájába, sok érdekes mellékszereplővel bemutatja a kor társadalmát, és annak lehetséges okait is, hogy miért övezi ennyi összeesküvés-elmélet és feltételezett titkolózás a Kennedy-gyilkosságot. A sorozatot csak nagyjából nyolc óra végignézni, de ha az ember rászánja az időt, és belemerül a könyvbe, az is van olyan izgalmas, hogy ugyanilyen gyorsan, letehetetlenül átrágja magát rajta.
