Címke: heinlein

Visszatérő téma a sci-fiben, hogy vajon meg tudná-e védeni magát és bolygóját az emberiség, ha idegen agresszor támadna rá. A fantasztikus irodalom természetesen erre a kérdésre is ezernyi választ ad ezernyi variáción keresztül, de az alapvetés minden esetben ugyanaz: a végeredménytől függetlenül is maga a próba, a nemzetek felett álló, bolygóhoz való lojalitás minden elbeszélésben hősöket szül.

A teljesség igénye nélkül érdemes áttekinteni néhány mérföldkőnek számító művet az idegenekkel vívott háború témakörében ahhoz, hogy felmérhessük, mennyire mély hasonlóságok vannak az elképzelésekben annak ellenére, hogy a szerzők alkotási ideje generációs messzeségben van egymástól. Talán folytatólagos ráhatás és egymásra utalás eredménye lenne ez? Néháyn esetben bizony ez is lehetséges.

Az első, a klasszikus: Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1959)

Nem azt állítom, hogy ez volt az első regény, amely idegen fajokkal vívott háborúskodásunkról szól, de mindenképp illő kijelenteni, hogy Robert A. Heinlein műve az első, mely igazán nagyot szólt a témában, gyakorlatilag a katonai sci-fi megteremtője, amely tény kötelező klasszikusi magasságokba repítette. Mégis ezeken túl az a legmesteribb benne, hogy valójában nem egy galaxisok között ugráló kalandregény akar lenni, sokkal inkább oktatú célzatú elbeszélés.

Heinlein írása tehát több, mint egy háborús regény, még ha a jövő távoli csillagrendszereiben játszódik is, hiszen sajátos filozófiája vissza-visszatérő elem, melyet a főhős, Rico közlegény (később tiszt) monológjain és elbeszélésén keresztül ismerhetünk meg. Egyedi elképzelést tár elénk a Föld jövő-társadalmáról, ahol nem evidens a szavazati jog, hanem szolgálattal kell elnyerni azt. A főszálat meg-megszakítva betekinthetünk a jövő iskolapadjaiba, ahol az erkölcs és filozófia órán olyan ügyek is megvitatásra (ezáltal megtanításra) kerülnek, mint az állampolgársági kérdés, a helyes viselkedésre való nevelés. A regénybeli világ nem nélkülözi ugyanis a testi fenyítést sem a civil, sem a katonai életben, ugyanakkor a társadalom nagyobbrészt mentes minden erőszaktól. Ritka a gyilkosság, az egyéb bűnözés.

Ezzel a már-már idillikus jövőképpel áll szemben az a váratlan támadás, melyet a Klendathu bolygó xenomorf lakói intéznek a humánok ellen.  Az emberiség már több, földön kívüli teleppel is rendelkezik, vannak csapatszállító csillaghajóik az egykori repülőgép-anyahajók mintájára (Heinlein szolgálatot teljesített 1931-ben az USS Lexington anyahajón, talán ezért is sikerültek olyan nagyszerűen a zárt, hajóban élő közösség mindennapjainak leírásai ), vannak fegyvereik és kiképzett, bevethető egységeik, ám nincsenek felkészülve a látszólag logikátlan támadásra, melyet az idegen faj elkövet.

Szólni kell arról is, hogy a regény filozófiai összképébe olyan fogalmak megvitatása is belekerült, mint hogy mi is pontosan a háború, vagy mi a béke. Egészen addig, amíg az idegenek nem intéznek támadást egy földi város, Buenos Aires ellen – amiben a főhős édesanyja egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően életét veszti, ezáltal megteremtve a cselekményben a főhős személyes érintettségét a háborúval és annak kimenetelével kapcsolatban-, csupán hadkészültség van életben, gyakorlatozás, kiképzés. Az emberi faj nem támadott, amíg az idegenek nem adtak okot a támadásra. Akkor azonban első célpontként egyenesen az idegen faj anyabolygóját vették célba – hibás katonai döntést hozva ezzel. Viszont érvényesült az a kívánatos felállás, hogy a háborút az űrben, távol a Földtől vívják meg, mintegy biztonságban tudva a hátországot.

De mi is a háború, és mi is a béke? Heinlein a különbséget csupán abban látja, hogy a háborúról pontos tudósításokban számol be az aktuális média, békeidőben viszont az egyéb incidensek során bekövetkező emberveszteséget nem követi nyomon. Ám még ő is felveti, persze csak elméleti szinten a lehetőségét annak, hogy „ {…}lehet, hogy létezett az emberiség történelme során egy olyan békés időszak, ahol a béke azt jelentette, hogy senki sem harcolt senkivel.” Lehet, de nem túl valószínű, ha az emberiség túléléséről van szó. És ezzel az elképzeléssel a szerző nincs egyedül.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Örökké tartó háború, vagy örök béke? (The Forever War, 1974)

Heinlein felbukkanása és sikere után alig 15 évet kellett várni, hogy újabb military SF jelenlen meg, a nem kevésbé tehetséges és érdekes Joe Haldeman tollából. Viharos történetű regényhez van szerencséje, aki kézbe veszi, sőt, már maga a kiadása sem volt éppen zökkenőmentes. Haldeman műve alapvetően négy szövegegységnyi részletből áll, mely részeket a főhős katonai rangja szerint osztott fel. Ám a könyv körüli viszontagságok egyikének köszönhető, hogy a középső rész, mely a „Mandella őrmester” címet viseli, két verzióban készült el. Az első kiadásra tett próbálkozások sikertelensége arra kényszerítette az írót, hogy átírja a legtöbbször kifogásolt részt, mert azt szüntelen a vietnámi háború űrbe helyezett változataként értelmezték. Valóban igaz, amit a kiadók kritikai szinten megfogalmaztak, hiszen a regény szimbolikusan tényleg összehasonlítható a hosszúra nyúlt vietnami háborúval, hiszen akárcsak ott és akkor, a regényben is egy olyan társadalom katonái mennek el háborúzni az otthonuktól addig ismeretlen, vagy még nem tapasztalt messzeségekbe, akik aztán sohasem térhetnek vissza oda, ahonnan elindultak. A veteránok számára érthetetlen és megszokhatatlanná válik a (vissza)fogadó társadalmi közeg, szokások, életstílus, nem találják benne helyüket. Az ellenség pedig, akikkel harcolni kell, olyannyira ismeretlen számukra, hogy az sem biztos, hogyan lehetne leghatékonyabban harcolni ellenük. Joggal érezhetik hát örökké tartó küzdelemnek a csaták sorát a történet főhősei.

Fontos kiemelni, hogy Haldeman könyve legalább annyira társadalomkritikai, filozófiai magasságokat pedzegető mű, mint kiváló elődjéé. Egyfajta szatírát próbál bemutatni, olyan elkorcsosulást a veterán szemén keresztül, amely tragédiába torkollik – emberi tragédiákba, érzelmi labilitásba. A világ megváltozik a hazatérők számára, és élhetetlenné válik. A legtöbb kormány támogatja a homoszexualitást ( az Egyesült Nemzetek hivatalosan semleges ebben a kérdésben), és főleg azért, mert a legális homoszexuális kapcsolatok a születésszabályozás egyik legbiztosabb eszközei. A túlnépesedett Föld ugyanis küzd, vívja a maga háborúját a rajta élő emberiséggel. A veteránok dolgát tovább nehezíti, hogy az idővel sincs minden rendben. A két éves katonai szolgálat, amire eredetileg jelentkeztek, a Földön 21 évet jelent. Hogy találni-e feloldozást, békét a háború után? Nem, az író nem hisz ebben, hiszen húsz évvel később megjelent folytatáskötetében továbbra is örök háborúban állunk mindenkivel, és a békét talán csak akkor érhetjük el, ha végérvényesen pontot teszünk a világ sorsára. Ez pedig nem éppen hőskölteménybe illő elképzelés a halálról, és a világ elmúlásáról.

Elmondható tehát, hogy az alapvetően hasonlító háborús szituációk ábrázolása pesszimista jegyeket hordoz magán, és ennek megértését csak olyan olvasónak ajánlanám, aki képes belemerülni a mélyebb filozófiai tartalomba, valamint azoknak, akik tartalmasabb olvasmányokra vágynának az esős októberi időben. A katonai sci-fi első  mesterei ugyanis cseppet sem voltak derűlátóak, és csak remélni tudjuk, hogy az őket követő generáció szemléletében már kevesebb pátoszt, és több pozitív végkifejletet olvashatunk.