Hanzelik Gáborral, a Múmiamalom fordítójával beszélgettünk Kantról és Hrabalról, arról, hogy mi lesz száz év múlva a regénnyel és arról, hogy milyen ember Petr Stančík élőben.

Kérlek mutasd be magad röviden (mikor születtél, hol végeztél, hogyan kerültél a cseh nyelv vonzáskörzetébe)!

1988-ban születtem Csehszlovákiában. Magyar tannyelvű gimnáziumban érettségiztem Szlovákiában, aztán a PPKE-BTK filozófia szakos hallgatója lettem 2006-tól. 2009-től lettem párhuzamosan cseh szakos hallgató is, amikor rájöttem, hogy sorsszerű, hogy azért írok rossz Kant ZH-kat, mert Kant helyett Hrabalt olvasok. Azóta benőtt a fejem lágya, és olvasom mindkettőt. Vagy egyiket sem.  A legutóbbi diplomámat 2015-ben szereztem az ELTE-BTK-n Cseh nyelv és irodalomból, ezzel el is végeztem a mesterképzést, azóta pedig megint a Pázmány Irodalomtudományi Doktori Iskolájának vagyok hallgatója.

Mikor kezdtél el műfordítással foglalkozni? Csak a próza érdekel ilyen szempontból, vagy a lírával is kacérkodsz?

Valójában nem szeretek úgy gondolni magamra, mintha bármilyen kapcsolatom is lenne a műfordítással. Sem flört, sem kacérkodás. Persze már vagy három vagy négy éve szüntelenül van valami fordítanivaló az asztalomon, szóval lehet, hogy csak nem vagyok hajlandó elismerni amit el kellene. Egyébként még az egyetemen találkoztam fordítással, még csak nem is a cseh szakon, hanem filozófián. De cseh szakon fordítottunk először irodalmi szöveget. Ha jó szöveget fog ki az ember, akkor fordítani jó dolog, de akkor is inkább olvasás. Nagyon figyelmes, nagyon részletes és nagyon felkészült olvasás. Olyan, amilyennek minden olvasásnak kellene lennie, és akkor máris kevesebb rossz szöveg lenne. Lírát túl sokat nem fordítottam, de azt tapasztaltam, hogy már csak azért is érdemes lehetne, mert az meg a líra nagyon figyelmes olvasásáról szólna. Az meg olyan, mint nagy hatásfokkal kikapcsolódni.

Miért pont ezt a regényt fordítottad le? Milyen kortárs cseh gyöngyszemek vannak még, amiket szerinted mindenképpen olvasni kéne magyarul is?

Mert imádtam ezt a regényt. A hülye szójátékaitól az infantilis pornográfiájáig, meg az olyan megoldásokig, hogy úgy szól ezer dologról, hogy lényegében nem is szól semmiről, mindent érdekesnek találtam benne. Most két, legfeljebb három éves a szöveg, de szerintem időtlen klasszikus. Egy előre kijelölt pályát jár be, de olyan szabadsággal teszi, hogy már a kötöttség-szabadság közötti feszültség is megérne egy misét. Ha száz év múlva a Múmiamalom nem lesz legalább a cseh irodalom klasszikusa, akkor az szerintem egyértelmű jele annak, hogy az emberek nem olvasnak, nem értelmeznek, nem értenek. Legalábbis innen így látszik. A cseh prózai hagyomány gazdag és izgalmas. Ha egy mai író erre támaszkodva ír valamit, az jó eséllyel megállja majd a helyét. Ennek megfelelően vannak a cseh prózának gyöngyszemei, de nagyon jó magyar fordítói is, akik ezeket megtalálják, és éves szinten hozzák. Nekik sajnos, nekem szerencsére a Múmiamalom nem lett az övék.

Mikor/ milyen körülmények között találkoztál először a Múmiamalommal? Milyen volt az első benyomásod, majd a regény elolvasása után hogy érezted? Miért tartod izgalmasnak?

Olomoucban voltam részképzésen, maradt karácsony előtt némi pénzem, és megláttam a könyvesboltban. Szép borítója volt, neves kiadó adta ki, de a Stančík név semmit sem mondott. Megvettem, aztán valahogy úgy még a télen leültem és elkezdtem olvasni. Három nap alatt végigolvastam, úgy, hogy mást nem csináltam abban a három napban, csak ettem (kicsit szótáraztam), és aludtam, meg talán párszor kimentem a levegőre. Hogy túljussak az ötödik oldalon, ahhoz kellett persze két-három nekifutás, de ez más könyvnél általában jóval több. Ahogy letettem, abból a lendületből mentem a gép elé, és már kerestem is Stančík e-mail címét, hogy tud-e már készülő magyar fordításról (akkor volt a könyv fél éves, és meglepődtem, amikor nem tudott), és ha nem, akkor fordíthatnám-e, röviden leírtam, hogy mit fordítottam eddig. Még aznap válaszolt, szóval a fordítás nagyjából akkor kezdődött el hivatalosan.

Hogyan jutott eszedbe, hogy a mi kiadónkat keresed meg fordításoddal?

Hogy nem kellett keresnem senkit, azt a Cseh Centrumnak köszönhetem, aki minket összehozott. Tavaly először megrendezték a műfordítói fórumukat, ahol prezentálhattuk, mit szeretnénk lefordítani. Én két könyvvel mentem, nektek pedig ez keltette fel az érdeklődéseteket. Szerintem szuper választás, szuper arány, minden szuper.

Könnyű vagy nehéz munka volt a szöveggel dolgozni? Miért? Mi volt a legnagyobb kihívás?

Amikor elkészültem, és kijött a könyv, írtam Stančíknak, hogy kéj és kín volt fordítani a szöveget. Minden lépésben szójátékok fenyegettek, ráadásul hosszú, bombasztos mondatok, teleaggatva indokolatlan mennyiségű mellékmondattal, és információval, amik inkább idegesítettek fordítás közben, és van is némi kényelmetlenségük olvasva is. Mindenesetre a cseh nyelv a miénknél könnyebben kezeli a felesleges információkat. Volt egy mondat, amiben egész pontos leírást kaptunk valami prágai gyászhuszárokról. Te jó ég! Mindig amikor azt hittem, hogy már kész, le van fordítva, akkor jöttem rá, hogy valami apró részlet még hiányzik. Hiába, mondta Stančík az első találkozásunkkor, hogy ha ő kezdő fordító lenne, akkor nem ezzel a szöveggel kezdené. Én meg legyintettem, hogy bízza csak rám. Ha akkor kisebb a pofám, a felénél abbahagyom.

Stančíkot az olvasmányélmény után kerested fel. Mesélnél az első találkozásotokról?

Most nem fogom elmondani, hogy hova járok Prágában enni meg sörözni, mert szuper hely, és nem sok magyar ismeri, és így is tele van csehekkel, én meg nem akarom, hogy még a magyarok is sorban álljanak a helyekért, mert akkor le is mondhatok róla. Mindenesetre oda beszéltünk meg találkozót, és hagyományos sörözés volt, beszélgettünk a szövegről, irodalomról úgy általában. Egy kérdése volt: rájöttem-e ki a gyilkos. Mert ahogy mesélte, volt ismerőse, aki nem.  Semmi igazán különös, sörözés, cseh dekadencia, Rabelais, okkult dolgok, meg sztorizás, ennyi volt.

Mi a kedvenc – Stančíkhoz köthető –  sztorid?

A legjobb sztorija, amit eddig tőle hallottam, az az, hogy hogyan harcolt a délszláv háborúban. Mivel ezt a dolgot mesélni kell, és írva-olvasva visszaadni nem lehet, ezért csak nagy vonalakban: Stančík reklámszakemberként került Szlovéniába, ahol mindenféle keverések útján egy nehézgépfegyver mögött találta magát, amivel pár percig intenzív tűz alatt tartott egy mezőt az éjszaka közepén, abban a hiszemben hogy egy közönséges lőtéren van. Ritkán lepnek meg emberek, de Stančík mindig elő tud cibálni valami sztorit, amin tényleg jól lehet szórakozni. Vannak emberek, akik tudnak mesélni, mi pedig, ha letagadjuk, ha nem, nagy gyerekek vagyunk, akik szeretik a meséket.

 

A Múmiamalom című regényt október 5-én mutatjuk be 18 órától a Wichmann sörözőben. Vendégünk lesz Petr Stančík, Hanzelik Gábor és Németh Attila. Az eseményen természetesen tolmácsot is biztosítunk a Cseh Centrum jóvoltából. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött, ehhez pedig csak egy emailt kell elküldeni a kommunikacio@galaktika.hu email címre. Várunk mindenkit szeretettel!