Bár 10 éve néhány milliárdos eltölthetett egy hetet súlyos tízmillió dollárokért a Nemzetközi Űrállomáson, és a Virgin Galactic űrugrása még el sem indult, de az oroszok egy bejelentéssel új életet leheltek az űrturizmusba.
A Roszkoszmosz vezérigazgatója, Dmitrij Rogozin egy Twitter-bejegyzésében közölte, hogy újra turistákat tervez felbocsátani az űrbe a Roszkoszmosz. A világ első űrhajósa, Jurij Gagarin „útvonalán” repülhetnek hamarosan az arra vállalkozók, mindössze egyszer megkerülve a Földet. Részleteket egyelőre nem közölt, csupán annyit, hogy a repülés rövidsége miatt sokkal rövidebb lesz az űrhajósok felkészítési ideje.
Jurij Gagarin
Egyúttal a Roszkoszmosz ismét szerződést kötött a Space Adventures elnevezésű amerikai céggel – ők szervezték annak idején a hét milliárdos utazását is, – hogy 2021 végéig két nem hivatásos űrhajóst juttatnak fel ismét a Nemzetközi Űrállomásra, ahol egy évtizede nem járt már űrturista. A két fizető kozmonautát ugyanabban az űrhajóban fogják felbocsátani.
2020 után Oroszország felfuttathatja a fizető űrhajósok utaztatására szánt Szojuz űrhajók gyártását. A Roszkoszmosz a kétféle utaztatásból évi több száz millió dolláros bevételt remél az űrturizmusból.
A magyar származású Charles Simonyi, az egyetlen duplázó űrturista
A képet árnyalja, hogy ilyen nagy ívű tervek korábban is voltak. A Space Adventures már 2008-ban fakultatív program lehetőségét is ígérte. A honlapján az ajánlatok között szerepelt, hogy az űrturisták is kiléphetnek a jövőben a világűrbe. Ez a program akkor plusz 15 millió dollárba kerül volna. Ennek ellenére ilyen űrséta nem történt. Sőt, a cég már 2011-re kínálta a Holdra utazást potom 100 millió dollárért.
Október 20-án mutatják be itthon Pavel Parhomenko 2013-as filmjét, ami Gagarin – Elsőként az űrben (Pervyy v kosmose) címmel tekinthető meg. Ennek kapcsán érdemes elmerülni kicsit a témában, ebben segíti az érdeklődőket ez a filmkritikával is megtámogatott bejegyzés.
Bár korábban is volt már kísérlet arra, hogy emléket állítsanak az első űrhajósnak, az űrrepülés 50. évfordulójára elkészített First Orbit inkább volt dokumentumfilm és tisztelgés, semmint szórakoztató játékfilm, ami egyben tanít is. Így tehát elég sokat kellett várni erre a filmre – és itt nemcsak az eredeti orosz premier óta eltelt három évre gondolok. Az utóbbi 10 évben ugyanis Oroszország mintha kezdené újra felfedezni, hogy van piacképes nemzeti-művészeti értéke, és ez nemcsak (világ)történelmükre vonatkozik, hanem mind irodalmi, mind filmművészeti értelemben is konkretizálható. Hogy néhány példát is említsek: a szovjet-orosz történelem bővelkedik olyan eseményekben, amelyeket az ebben a kultúrában amúgy is szokásos, sőt, elvárt nagy volumenű előadásokkal, filmekkel lehet a nézők elé tárni. A 60-as és 70-es évek rengeteg témát adaptált filmre ezek közül, sci-fi vonatkozásban elég csak Tarkovszkijra gondolni, de az új hullámból említhetnénk akár az Éjszakai őrséget (Nochnoy dozor, 2004), a Nappali őrséget (Dnevnoy dozor, 2006) vagy a Sztrugackij-fivérek által írt Lakott sziget dupla részes filmváltozatát (Obitaemyy ostrov, 2008). És most, ebben az új, mozgóképi reneszánszban az oroszok újfent hozzá mernek nyúlni nemzeti történelmük még olyan megosztó eseményeihez is, mint a szevasztopoli csata (Bitva za Sevastopol, 2015), vagy jelen esetben az eddig még meg nem filmesített Gagarin életrajz. Bár, hogy némileg korrigáljam magam, figyelembe illene venni a hiány okaként egy fontos szempontot is, ez pedig a múlt szelleme.
Jaroszlav Zsalnyin a fillmben
A hidegháború kellős közepén teljesen természetes volt mind a keleti (szovjet), mind a nyugati („amerikabarát”) államok részéről, hogy eltitkolni igyekeztek tudományos eredményeiket, ill. kudarcaikat. Ez nekünk, kik már abban a korban élünk, ahol a nemzetek megosztják, sőt, kijavítják egymás tudományos munkáit (főképp a nemzetköziesedett világűrben) némileg érthetetlen, és okod adhatna a kételkedésre is akár. Az Egyesült Államok a 60-as évek elején a polgárjogi törvények meghozatala mellett feminista kérdésekkel is erőteljesen küzdött (talán épp ezért sokan nem tudják, hogy volt amerikai női űrhajós csoport is, aminek tagjaiból mégsem repült később soha senki), a Mercury-asztronauták nyílt szerepeltetése ezért politikai propaganda-fogásként is értelmezhető, hiszen elvonta a figyelmet más problémákról.
A Szovjetunió ezzel szemben csendben, szigorú titoktartás mellett válogatta össze és készítette fel első űrhajós-csapatát, megelőzve eredményességben a rivális amerikaiakat. Számos blog, weboldal, rejtélygyűjtő magazin foglalkozik az itt gyökeredző összeesküvés-elméletekkel, és épp e titokzatosság vagy épp propagandaszagú szenzáció szülte meg a máig népszerű, buta kérdéseket az űrbéli elsőségtől kezdve a holdraszállás megkérdőjelezéséig. Én azt mondom, ne üljünk fel ezeknek a bugyuta konteóknak. És ezt mondja a magára talált orosz filmszakma is akkor, amikor bőven a korszak után, hatvan évvel később megfilmesíti azt, amiről maga Gagarin is írt már életrajzi regényében, amit családtagjai azóta is minden interjú alatt elmesélnek, és amit a rendszerváltozáson átesett szovjet-orosz államban végzett kutatások alkalmával amerikai történészek is megállapítottak, elismertek: hogy gondos mérlegelés, kiválasztás, kiképzés után Jurij Alekszejevics Gagarin volt az első humán, aki rövid utazást tett a világűrbe, és onnan vissza is tért a Földre.
„Egész életem egyetlen, nagyszerű pillanatnak tűnik most.”
Jurij Gagarin egyik elhíresült fotója
Maga a film szintén követi a Gagarin-életrajzból ismert történetet: a II. világháború alatt nélkülöző család nyomorúságát, a háború utáni vidéki-paraszti élet mindennapjait a gyermek szemével, egy katonai karrier első lépéseit egészen a családalapításig és az űrhajós-kiképzésig, hogy aztán az egész életmű kiteljesedjen egyetlen, nagyszerű pillanatban. Viszont a történetvezetés nem ennyire lineáris, a rendező rögtön a lényeggel indít, hiszen a nézők erre kíváncsiak, ezt akarják látni: hogyan történt? Milyen volt a rakéta, az űrhajó, milyen lehetett az űrben lebegni, elsőként tekinteni a Földre. Nyilván Gagarin őrnagy is milliószor megkapta ezeket a kérdéseket világjáró sajtókörútjain, és az érdeklődés máig nem csitult el, éljünk bár a Nemzetközi Űrállomás korában, a Mars felé kacsingatva. Éppen ezért, ötletes megoldásként a múlt eseményeit, mindazt, ami egy 26 éves fiatalember életének csúcspontjához vezetett, hosszabb-rövideb flashback-ekkel láttatják. Személy szerint én nem örülök, hogy az izgalmas űrutazási jelenetek meg vannak szakítva egy-egy visszaemlékezéssel, ám értem azt a rendezői szándékot, amellyel megpróbálja közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz az űrhajós-pilótában végbemenő számvetést az élettel. Ez lehet akár egy jelképes életfilm is, amelyről a halálból visszatértek mesélnek, de lehet emocionális hullámvasút is – mindenki döntse el magában.
Archív felvételen Gagarin főhadnagy az űrutazás előtt
Látványvilág szempontjából nem lehet okunk panaszra, hiszen nemcsak a szép utómunkák és az effektek dominálnak, hanem az apró részletek is alapos kidolgozottságot mutatnak, kezdve a korhű ruházatokon át Gagarin egyik elhíresült fotójáig a virágvásárlás után, egészen a Vosztok belsejének pontos megjelenítéséig. Utóbbi természetesen nem véletlen, az eredeti kapszula ma is bárki számára megtekinthető a moszkvai Űrhajózási Múzeumban. A pontosságra való törekvés egészen a szereplőválogatásra is kiterjedt, több színész például egy-egy történelmi alakkal való hasonlatossága miatt juthatott hozzá a szerephez, a Gagarint alakító Jaroszlav Zsalnyin pedig pontosan annyi idős volt a forgatás alatt, mint híres megformált karaktere az űrutazás idején. Szorgos színészként olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy még az egyik családi jelenetben látható korabeli babapólyázási gyakorlatot is elsajátította. Nem lehetett kisebb feladat az archív felvételekről ismert eredeti figurák mozgásának leutánozása sem, a szájba adott cukorkás jelenettől kezdve az eredeti felvételekről ismert párbeszédek újraismétléséig.
Jelenet a filmből
A film pont ott áll meg, ahol kell, nem törekszik rá, hogy az esemény utóhatásait is taglalja. Kifejezetten jónak tartom, hogy az utolsó perceket nem játszatták el a színészekkel, hanem viszont láthatjuk azt az ikont, aki maga is minden bizonnyal büszke lenne erre a filmre, ha még köztünk lenne. Jurij emlékezetes pillanata immár valamennyi földi ember közös kincse.
Jelena Gagarina az édesapjáról készült film orosz bemutatóján
Itthon október 20-án mutatják be Pavel Parkhomenko Gagarin – Elsőként az űrben című filmjét Budapesten és több vidéki nagyvárosban is. A premier előtti bemutatóra október 17-én került sor, amit egy Farkas Bertalan, nyugalmazott dandártábornokkal tartott beszélgetés követett.
Ókori népek történeteit olvasva mindig eszembe jut, hogy a modern korban tisztelt és nagyra becsült emberek egyszer majd olyan tőlünk távoli eszményi hősökké válnak, mint Akhilleusz vagy Odüsszeusz. De már jelen van egy korosztály, akik számára a múlt század hírességei már ilyen hősökként élnek tovább. Én is ennek a korosztálynak a tagja vagyok, így egyfajta fantasztikus cselekedetként él bennem mind a Holdra szállás és Jurij Gagarin űrutazása is.
A Gagarin – Elsőként az űrben (2013) is részben követi az orosz kozmonauta nemzeti hősként való szerepeltetését, de nem ezen van a fókusz. Parkhomenko inkább az emberi oldalt mutatja meg Gagarinból, a lelkes ifjút, aki hozzánk hasonlóan küzdött az ismeretlentől való félelemmel. Végigkísérjük életét a zord vidékű Klusinyo falutól egészen élete legnagyobb eseményéig, azonban nem a hagyományos elbeszélések menete szerint. A Csillagvárosban eltöltött napok, a az űrutazásra való felkészülés, az emberi szervezetet megterhelő tesztelések, a kozmonautákra nehezedő stressz és a felsőbb erők döntésének nehézségei teszik ki a történet gerincét. Ezeket az eseményeket tarkítják Gagarin asszociációkon alapuló visszaemlékezései, amik egyes jelenetekhez nagyon sokat tudnak adni, leginkább az űrben eltöltött részekhez, amikor maga az űrhajós is távolinak érezte földi életét. Ezzel válik a játékfilm egyben életrajzi drámává is, amit helyenként a dokumentumfilmekre jellemző alaposság is átsző. A dokumentarista jelleget erősíti a 60-as évekbeli Szovjetunió, és a második világháború sújtotta vidéki Oroszország aprólékosan kidolgozott korrajza is.
A filmet követő beszélgetés egyes részleteket érdekes megközelítésbe helyezett. Farkas Bertalannak és az Űrsztárok és űrsztorik szerzőjének, Schuminszky Nándornak köszönhetően számos, a Gagarin filmben felmerült kérdés megválaszolásra került. Az egyik legizgalmasabb téma a kozmonauták felkészítése volt, amiről Farkasnak saját élményei is vannak, még ha 20 évvel későbbiek is. Történetein keresztül megtudtuk, milyen merész és kockázatos vállalkozásnak számított a maga idejében a Vosztok-1 kilövése. Továbbá szóba került az orvosi vizsgálatok erkölcsi kérdése, a technika fejlődésével pedig az űrutazáshoz szükséges körülmények javulása. Felmerült még Gagarin utóélete, majd tragikus halála és annak kérdése, hogy Parkhomenkónak kellett-e volna ezzel foglalkoznia. Végül pedig a filmben finoman érzékeltetett German Tyitov és Gagarin közötti versengés és ehhez kapcsolódóan Koroljov személye is szóba került, Farkas pedig elmagyarázta, szereinte miért Gagarin mellett döntöttek Tyitov ellenében. Habár voltak olyan tesztek, amin akadtak Gagarinnál jobban teljesítők, de az eredmények összesítéséből mégis ő jött legjobbként. A további spekulációk pedig csak színesítik a történetet.
Parkhomenko filmje teljesíti küldetését, megmutatja, honnan is indult egy nemzeti hőssé vált ifjú, majd azt, mivé is formálták őt a körülmények. A rendező leveszi a történelem súlyát ennek a fiúnak a válláról és letörli róla a hősi pátoszt, és meghagyja azt az embert, aki csak repülni szeretett volna, ezzel hozva a hőst igazán közel hozzánk.
Ma, április 12-én az űrhajózás napját ünnepeljük. Több, mint öt évtizeddel ezelőtt ezen a napon hajtották végre az első emberes űrrepülést az oroszok. Jurij Alekszejevics Gagarin hagyta el először a Földet. (tovább…)
