Címke: francia

Németország és Franciaország is nemet mond a loot boxokra

Manapság számos internetes játék tartja fent magát a loot boxok, azaz az internetes zsákbamacskák árusításából, viszont először a belga, most pedig a német és francia szakik is elgondolkoztak azon, hogy valóban törvényes-e kiskorúaknak ilyen szerencsejátékon való részvétel.

A loot boxok körül kialakult megosztó vitát még tavaly a Star Wars Battlefied 2-féle „fizess, hogy nyerhess” alapú rendszer robbantotta ki. Ugyan a viharfelhők ma már elsodródtak az Electronic Arts háza tájáról, nálunk Európában nagy politikai figyelmet kaptak a virtuális dobozkák, és azok árusítói.

A doboznyitogatós rendszerek viszont koránt sem kezelhetők ugyanúgy, hiszen háromféle loot box van a játékokban:

Az első loot box fajta, amit azért nyitunk hogy jól nézzünk ki, például az Overwatch-ban, vagy a League of Legendsben, nem befolyásolják a játékmenetet, így pusztán csak azért vásároljuk meg, hogy jól nézzünk ki és támogassuk a játék készítőit.

A zsákbamacska másik, ennél komolyabb fajtája az az a loot box, amit meg kell vennünk, ha fel akarjuk venni a versenyt másokkal, így például ha komoly Hearthstone játékosok szeretnénk lenni, akkor fel kell készülnünk több száz virtuális kártya megvételére, amik ára gyakran vetekszik a valós kártyákéval.

Az utolsó féle dobozka az az, amit azért veszünk, mert úgymond csalni szeretnénk egy online játékban, mert nincs időnk játszani, így például a Star Wars Battlefront II -ben láthatjuk ezt a dobozrendszert, amivel elkerülhetjük azt, hogy hosszú órákat kelljen ráfordítani a játékra.

Legkorábban nyár elején fogunk híreket kapni arról, hogy mi lesz a loot boxok sorsa Európában, addig is várnunk kell, hiszen lassan őrölnek a demokrácia kerekei.

Összességében lehetséges, hogy az EU-s mozgalmak jó hatással lesznek az internetes játékokra, hiszen lehet, hogy jön egy új biznisz stratégia, ami nem fogalja magában a szerencsejátékozást még felhasználó barátabb lesz mint a loot box rendszer. Viszont azt is figyelembe kell vennünk, hogy a játék készítő cégeknek a profit a legfontosabb, így nagy esély van rá, hogy ha lesz egy új fizetési rendszer, ismét mi, a felhasználók fogjuk húzni a rövidebbet.

február 10, 2018
Élvezhető akció sci-fi lett a Hét nővér

Az elmúlt években számos izgalmas sci-fi filmet kaptunk Hollywoodtól, azonban az igazán izgalmas címek a filmművészet mellékútjairól kerülnek ki. Ezen művek mögé sorakozik fel a norvég rendező, Tommy Wirkola (Náci zombik) sci-fije, a Hét nővér. Az angol-francia-belga-amerikai koprodukció az USA-ban augusztus 18-án debütált a Netflixen, egy majdnem féléves késéssel pedig végre itthon is, november 23-án. A főszerepben Noomi Rapace (Alien: Covenant, Prometheus, A tetovált lány), aki hét különböző karaktert kelt életre a vásznon.

A történet egy olyan jövőbe repít minket, ahol a túlnépesedés már bolygónkat és saját létünket fenyegeti. Az európai kormányzásban fontos posztot betöltő Nicolette Cayman (Glenn Close) drasztikus lépést tesz: bevezeti az egygyerekes családmodellt. A megoldás nem annyira „sci-fi” – elég csak Kínára gondolnunk -, azonban a törvény betartatása annál inkább: ha a szigorú ellenőrzés és megfigyelés ellenére is születnének testvérek, azokat a kormány magához veszi, és hibernálja őket egy jobb kor számára. Ennek ellenére Terrence Settman (Willem Dafoe), amikor megszületik hét lányunokája, úgy dönt, titokban felneveli őket. A hét napjairól nevezik el őket, kitalál számukra egy alteregót, akit mindennap más testvér kelt életre. Settman terve harminc éven keresztül tökéletesen működik, egy nap azonban a lányok egyike nem megy tér haza…

A Hét nővérben aktuális problémák (túlnépesedés) és erkölcsi dilemmák sora bukkan fel, azonban a hangsúly végig az akción és a történet kibontásán marad. Ezt profin is csinálja. A film meghatározott tempóban halad a végkifejlet felé, miközben teljes mértékben kielégíti az egyszeri mozinéző igényeit: érdekes alapszituáció, üresjáratok nélküli cselekmény, meglepő fordulatok, némi humor, mindemellett pedig mer bátor is lenni. Például a szereplők nincsenek biztonságban, úgy hullanak, hogy még George Martin is elismerően bólogatna Wirkola és forgatókönyvíróinak (Max Botkin, Kerry Williamson) teljesítményét látva. A Hét nővér nagy erénye azonban a nagy hibája is: a cselekményen kívül minden a háttérben marad. Settmanék kikezdhetetlenként bemutatott terve a montázsszerű bemutató miatt válik kissé hiteltelenné, a hét nővér személyiségre is hasonlóak, nehezen megkülönböztethetőek (hiába a sokféle frizura és ruha), az ellenség pedig sematikusan ábrázolt, egytucat, más filmekből már jól ismert alakok.

A negatívumok ellenére a Settman testvérek története hagy egy kis borzongató érzést, és feltesz pár kellemetlen kérdést. A film végefele van egy jelenet, amikor Cayman kijelenti, a lányok nagyapja önző volt, amiért önös érdekek által vezetve titokban nevelte fel unokáit, ezzel veszélybe sodorva az emberiség jövőjét. Nézőként hiába szimpatizálunk végig a nővérekkel, egy részünk kicsit mégis Cayman véleménye felé húz, és a tömeginkubátorban nevelkedő csecsemők sem jósolnak megoldást a túlnépesedésre, sem pedig fényes jövőt az emberiségnek. Vajon személyi síkon mindig önzőek leszünk, és végül ennek köszönhetően jön el a vég? Viszont van-e jogunk embertársaink élete felett az állítólagos nagyobb jó elérése végett döntenünk? Nehéz kérdések.

Értékelés: 7/10

A Hét nővér nem a filozófikusabb sci-fik sorát gyarapítja, de akciófilmként könnyen helyt áll. Kikapcsolódni tökéletes.

november 23, 2017
Népirtás és gyönyörű látványvilág Luc Besson űroperájában

A Valerian és az ezer bolygó városa egy 1967-től 2010-ig publikált francia képregénysorozaton, a Valerian and Laureline-on alapszik, mely Az ötödik elem atyját, Luc Bessont is megihlette. Olyannyira, hogy a filmkészítő közösségi és saját finanszírozással összehozta a történet mozis feldolgozását, mely ezzel minden idők legdrágább, független európai filmje lett. A főszerepekben A csodálatos Pókember 2-ből ismert Dane DeHaant és a modellként, valamint mostanában már színésznőként is egyre többet forgolódó Cara Delevingne-t láthatjuk. A Valerian csodálatos látványvilággal és klasszikus sci-fi körítéssel operál, így nem is akkora csalódás, mint sokan mondják.

A történet egy idegen bolygón veszi kezdetét, melynek – az Avatar film lényeire hasonlító – lakói egyszer csak azt látják, hogy eljött az apokalipszis és ha túl akarnak élni, akkor menekülniük kell. A Valerian és az ezer bolygó városa azonban nem csak az ő, álomba illő kalandjukat meséli el, hiszen egy olyan űrállomással is megismerkedhetünk, ahol több millió faj él együtt, békében és harmóniában, a tudásukat és a kultúrájukat megosztva egymással.

Luc Besson lesújtó kritikákat kapott az újságíróktól, a Valerian azonban közel sem olyan rossz film, mint amilyennek beállítják. A látványvilága már-már mesébe illő, a teljes élményhez igenis kell az a 3D-s szemüveg. Talán a már emlegetett Avatar óta nem láttunk ennyire színes sci-fit. Mindemellett az alkotásban feltűnő idegen lények és szörnyetegek is kitűnően össze vannak rakva, az ember a Star Wars óta nem látott ennyi elborult földönkívülit a mozivásznon. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy a Valerian régebbi, mint George Lucas univerzuma, szóval elképzelhető, hogy a mester fel-fellapozta a francia képregényt némi inspirációért.

A játékidő szól egyedül a Valerian és az ezer bolygó városa ellen, hiszen a film helyenként elnyújtottnak tűnik és pár felesleges akciójelenet is akad benne. Ennek ellenére a Valeriant játszó Dean DeHaan és Cara Delevingne Laureline-ja összeillenek, van közöttük kémia. Ráadásul mellettük még Clive Owen is odateszi magát, ami pedig végképp meglepheti a nézőket, hogy a pár jelenetet kapó Rihanna se húzza le az összképet. A Marvel filmjei esetében sokszor azt mondjuk, hogy túl grandiózus az egész, túl nagy a tét, a Valerian esetében viszont a 137 perces játékidő alatt gyakran elveszítjük az okot, amiért a főszereplők annyit kergetőznek. Nem unalmas Besson szerelemgyereke, de ha ennyit akart a készítő markolni, akkor feloszthatta volna két részre is a filmet.

Akik egyébként azért mennek sci-fire, hogy olyan erős női karaktereket nézzenek, mint a Rogue One hősnője, vagy Leia hercegnő, azoknak ezúttal csalódniuk kell. Itt Laureline inkább egy cserfes kislány, aki próbál kiállni magáért, de legtöbbször a címszereplő úgy helyre teszi, hogy azon csak pislogni lehet.

A Valerian szerencsére nem egy vérkomoly történet lett, így egy csomó apróbb poént beleraktak a készítők. Egy-kettőn lehet is hangosan nevetni, amit felírhatunk a pozitívumok közé. Emellett egy csomó helyszínt is bebarangol a film, virtuális piactól kezdve veszélyes sztriptízbárokig, valamint egy csomó elborult szörnyet is láthatunk a történetben. Vannak alacsony, tömzsi és pénzéhes szörnyek, hatalmas víziszörnyek, elhízott kannibálszörnyek, androgün kék lények, mindenki kiválaszthatja a maga kedvencét.

Az biztos, hogy a közönség előbb-utóbb ráun a szuperhősökre, így érdemes hozzányúlni klasszikusabb és talán kevésbé ismert sci-fi történetekhez is. Pont ezért érdemes elmenni az olyan filmekre, mint a Cloud Atlas, a Jupiter Ascending, vagy éppen a Valerian, mert ezek sokkal bátrabb vállalkozások, mint a Marvel és a DC filmjei, és helyenként bizony megérdemlik a közönség figyelmét. A Valerian biztos, hogy ebbe a kategóriába tartozik, az értékelést tekintve kap egy erős 7/10-et.

július 27, 2017
A hét grafikusa: Stephan Martiniere

A hét grafikusában egy itthon is jól ismert illusztrátort mutatunk be: Stephen Martiniere. Többszörösen díjazott SFF illusztrátor, 2012-ben az Imagine FX Magazine az 50 leginspirálóbb alkotó közé választotta. Munkái többek között Greg Egan, Ian McDonald, Jack Campbell, vagy Brandon Sanderson regényekről lehetnek ismerősek, azonban Martiniere munkássága nem csak a sci-fi és fantasy könyvborítókra terjed ki.

A francia illusztrátor, rajzoló és art director 1962-ben született Párizsban. Tanulmányait Párizs leghíresebb művészeti iskolájában, a Cambre De Commerce Les Gobelinsben végezte. Ennek befejezése után animációt kezdett tanulni, de a képzés felénél a DIC Entertainment munkát ajánlott neki. Martiniere így Japánba költözött, hogy részt vegyen a stúdió animációs filmjeiben. Itthon is jól ismert rajzfilmeken dolgozott: Bigyó felügyelő, Dennis, a kamisz, de más gyermekeknek szóló történetek életre keltésében is segédkezett, például a Where’s Waldo?-ban. Későbbi karrierjében mindenképpen kitűnő ugródeszkát jelentett a DIC Entertainment: rajtuk keresztül került kapcsolatba hollywoodi produkciókkal. Olyan filmek munkálataiban vehetett részt, mint a Virus, Red Planet, vagy az Én, a robot, de a most menőnek számító filmekhez (pl. A galaxis őrzői, Bosszúállók: Ultron kora, 300) is asszisztált concept illusztrátorként. Emellett art directorként több számítógépes játékon (pl. URU: Ages, Beyond Myst) is dolgozott és több mint 150 könyvborítót, számos képregényborítót, vagy szerkesztői illusztrációkat tervezett olyan ügyfeleknek, mint a National Geographic, a Popular Science, a Tor Books, Penguin, vagy a Dark Horse. Munkásságát többször díjakkal is elismerték: Exposé Grand Master-díj, 13 Exposé Excellence-díj, 5 Exposé Master-díj, és Hugo-díjat is kapott a legjobb alkotó kategóriában – csakhogy a fontosabb elismeréseket említsük.

A rövid bemutató után álljon itt egy kisebb válogatás Martiniere munkáiból. Továbbiakat a szerzői oldalán találtok.

június 12, 2017
Diablo vikingekkel – Vikings Wolves of Midgard játékteszt

A Vikings – Wolves of Midgard a legfrissebb fantasy játék, ami a felülnézetes dungeon crawler játékmenetével minden bizonnyal sok Diablo vagy Path of Exile rajongónak fel fogja kelteni az érdeklődését.

A programban, mint a cím is sejteti, egy viking szerepében fogjuk járni Midgard kies tájait. Nem meglepő a témaválasztás, hiszen mostanában – hasonlóan, mint régen a vámpírok vagy a cowboyok- nagyon trendik lettek a vikingek, mindez köszönhető a Vikings című History Channeles sorozatnak, amit mindenképpen ajánlok, hogyha hangulatteremtésre van szükséged a játékhoz.

A játék sztorija a skandináv mitológián alapszik, aminek során rengeteg ellenséggel fogunk szembenézni. Az ellenfeleink mind az istenek alkonyának, a Ragnaroknak a csatlósai. Az ellenfelekkel szembenézhetünk egyedül is, vagy éppen egy barátunkkal online multiplayeren keresztül.

A Vikings – Wolves of Midgard egyik legérdekesebb újítása a törékeny környezet. Miután ezzel a játékkal játszottam, minden hasonló felülnézetes akciójátéknál nézni fogom, hogy a varázslataim, kardcsapásaim mennyire zúzzák ketté a környező asztalokat, székeket. Fenomenális érzés, ahogy jobbról-balról repül a berendezés egy-egy ütésem után, és meglepően hangsúlyossá teszik minden mozdulatát a vikingünknek. Akármilyen fantasztikus a pusztítható környezet, talán egy kicsit túllőttek a célon néhol, mert nem egyszer előfordult, hogy egy gyönge kis íjjal rálőttem egy kőoszlopra, ami mintha műanyaghabból lett volna, kirobbant a helyéről. Lehetséges, a nyílvesszőm puskaporral volt megtöltve, de ez nem valószínű, tekintve, hogy ez egy középkori fantasy játék, sokkal valószínűbb hogy elsiklottak e mellett a készítők, és egy ilyen meglehetősen súlyos hibát bennhagytak a programban.

A harc a játékban mindig izgalmas, rengeteg gombot kell használnunk egy-egy ütközésnél, így amikor jönnek az ellenfelek, sosem érezzük úgy, hogy agyatlanul grindolnánk, mert a gyorsan változó szituációk nem engedik, hogy rátehénkedjük a jobbklikkre. Az animációk a kardsuhintásoknál nagyon szépek, viszont valamiért nagyon ügyetlen a karakterünk, valahogy nem úgy mozog a főszereplőnk, ahogy szeretnénk, sőt, akik nagyon ügyesen bánnak az egérrel azoknak szembetűnően esetlenül reagál a játék a nyomkodásra.

További pozitívuma a játéknak az maga a megjelenése: ugyan nem szemkápráztatóan realisztikus vagy kidolgozott környezetekkel találkozunk, mégis nagyon jól esik ott lenni. A skandináv vidék, vegyítve a fantáziavilágok ismert elemeivel, egy páratlan mixet alkotnak, és az aláfestő zenét hozzáadva hihetetlenül hatékony immerzióban lesz része annak, aki beruház a játékra. Bár nagyon jó ránézni a játékra, amint az ellenfelek odacsődülnek a főhősünkhöz, a játék fps-e akkorát esik, mint amikor Thor isten lecsap a kalapácsával. Ez kifejezetten zavaró multiplayerben, mivel a társunk is rengeteg dolgot fog csapkodni meg mi is, és ultra grafikán még a legkorszerűbb gépet is kifüstöli a sok repkedő törmelék. Ez a készítők hibája, mert a játék nem optimalizált, normál vagy gyenge grafikán ezek a dolgok megoldódnak, de akkor sem elfogadható, hogy egy ilyen közepes grafikájú játék gondokat okozzon bármilyen számítógépen.

A játék története papíron egész izgalmasnak tűnik, viszont ahogy végigvezet minket a sztorin a program, valamiért személytelenné és érdektelenné teszi mindazt, ami lejátszódik a szemünk előtt. A karakter, amit irányítunk valami mágikus oknál fogva teljesen érzéketlen résztvevője a játéknak, így felé annyi érzelmet sem táplál a játékos, mint az ellenfelek felé, akiket lekaszabolunk. A főszereplő hidegsége nagyon rossz hatással van a játékra, főleg a single player módban, multiplayerben még talán szórakoztatóbb lehet a játék, ha beszélgetünk a csapattársunkkal, de a szóló változat emiatt pár óra után elég unalmassá válik.

A további negatívumok közé tartozik a karakterkreáció, ebben biztosan csalódni fogsz, mert pár kiválasztható haj és arc kivételével nem sok mindent tudunk alakítani a karakterünkön. Kifejezetten hiányoltam az ázsiai játékokból ismert, hírhedt kebelméret-növelő és -csökkentő gombokat. Sajnos minden férfi és női karakter ugyanolyan tagbaszakadt vadállat, így a személyreszabás funkciói körülbelül nem is léteznek.

Összességében a játék a felülnézetes akció műfaján belül megállja a helyét. Ugyan megüti a mércét, hogy a jó játékok közé sorolhassuk, de éppen hogy eléri azt a szintet. A játék elég hosszú, és vannak benne meglepően jól elkészített szörnyek és bossfight-ok, de nem egy kihagyhatatlan alkotás. Mindenesetre, ha felkeltettük az érdeklődésedet a Vikings – Wolves of Midgard elérhető PlayStation 4-en, Xbox One-on és PC-n is.

április 12, 2017
Métal Hurlant: Francia képregény, ami korszakalkotó sci-fiket inspirált
Kevesen tudják, de van a világon egy, a 70-es évektől egészen máig futó, eredetileg francia képregény antológia, amely nélkül kevés, általunk ismert, kultikus sci-fi létezne. Sajnálatosan a popkultúra részéről méltánytalanul elfeledett sorozatról van szó, de talán épp az teszi annyira különlegessé, hogy nem találkozhatunk vele az újságosok polcain. Nem beszélve arról a tényről, hogy a francia pszichedelikus képregények műfaja, illetve az adott esetben pornográf tartalmú avantgárd mindig is szubzsánernek számítottak.

A szóban forgó képregény címe Métal Hurlant, mely szó szerinti fordításban rikító/sikoltó fémet jelent. A XX. század legnevesebb filmkészítői merítettek a hasábjairól, úgy mint
- Ridley Scott, a Szárnyas Fejvadász univerzumának megalkotásához;
- William Gibson, aki többek között a Neurománc és a Mona Lisa Overdrive című könyveket írta;
- Katsuhiro Ôtomo, az Akira című, híres anime rendezője.
A Métal Hurlant 1975-től 1987-ig futott Európában ezen a címen. Az amerikai változat, mely mind a mai napig kapható az Egyesült Államokban, már Heavy Metal címmel került a polcokra.

A képregény negyven év alatt olyan, ma már legendás névnek számító művész számára nyújtott lehetőséget a műveik megjelenésére, mint Jean (Moebius) Giraud, Philippe Druillet, Jacques Tardi, Alejandro Jodorowsky, Enki Bilal, Hugo Pratt, Jean-Claude Gal, Richard Corben és Milo Manara.

Sokaknak talán Moebius és Jodoroswky neve csenghet ismerősen, hiszen ők ketten kezdték el megalkotni a Frank Herbert-féle Dűne első (soha el nem készült) filmadaptációjának storyboardját. Erről a koprodukcióról szól a Jodorowsky’s Dune című, rettentően szórakoztató dokumentumfilm, ami 2013-ban világszerte tíz díjat zsebelt be, és huszonhat jelölésnek örvendhetett.

A társalapító, Jean-Pierre Dionnet csak később döbbent rá, hogy nem pusztán egyszerű képregény az, amit létrehozott; Sokkal inkább művészeti mozgalom, mely kézen fogva jár a szürrealizmussal.

Az antológia jelentőségét az a tény is érzékelhetővé tette, hogy az első előfizető Alain Resnais volt, a második Chris Marker, Fellini pedig az ötödik.

Akkor értettem meg mindezt, amikor George Lucast megkértem, hogy írjon egy előszót, ami egy héttel később megérkezett.

– nyilatkozta Dionnet egy 2013-as interjúban.

Sokak szerint a képregény az első volt saját fajtájában, és nem vonatkoztak rá szabályok. Ez észrevehető az ábrázolásmódon, a színeken, az elemek és motívumok rendkívül széles tárházán, a számunkra életidegen erkölcsök szerinti konfliktusokon, valamint a pornográf tartalmon, mely ha a mai világban jelenne meg, mint „friss belépő”, már nem biztos, hogy eljutna a polcokig. A Métal Hurlant egy olyan korban érkezett, amikor a sci-fi minden volt, csak nem felkapott. A mozivásznon a fantasztikum konszolidált változatával lehetett többnyire találkozni, mint Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmje, vagy a Michael Crichton könyvéből készült Az Androméda-törzs , az „őrült irányzat” pedig csak a hetvenes évek végén ütött be, melynek a már említett Jodorowsky’s Dune kitűnő példája lehetett volna.

A képregény oldalain ugyanakkor filmélményszerű, hihetetlenül részletgazdag grafikák fogadták az olvasót. A történetek kísérleti jellegűek voltak, és sokkal inkább mély filozófiai kérdéseket boncolgattak, mintsem szatirikusan kritizálták a valóságot (ahogy egyébként számos sci-fi teszi, főként a disztópia műfajában). A meztelen testek erősen befolyásolták a képi világ megalkotását, olyannyira, hogy némely oldal jobban hasonlított a rajzolt pornóhoz, mintsem egy képregényhez.

Az antológia két, tehát francia és amerikai változata néhány éven keresztül párhuzamosan létezett. Mind a Métal Hurlant-ben, mind a Heavy Metalban jelentek meg cikkek, de míg előbbiben sci-fi ajánlókkal, kritikákkal lehetett találkozni, addig a tengerentúli verzió inkább „a geekek Playboya” volt, legalábbis az Entertainmen Weekly álláspontja szerint.

Sajnos a Métal Hurlant már nem létezik: először 1987-ben lett vége, másodszor pedig 2004-ben, egy rövid ideig tartó feltámasztási kísérletet követően. Ugyanakkor újító, megbabonázó vizualitása, egyedi stílusa mind a mai napig kihatással van a fantasztikumra.

Az érdeklődők számára itt egy lista azokról a képregényekről, amelyek az M.H. által képviselt irányzat előtt hódolnak:
- La Caste des Méta-Barons (készítette: Alejandro Jodoroswky és Juan Giménez);
  Az első része magyarul megjelent A Metabárók kasztja címmel a Delta Vision gondozásába, 2008-ban.
- Metabarons Genesis: Castaca (készítette: Alejandro Jodoroswky és Das Pastoras);
- The Incal (készítette: Alejandro Jodoroswky és Jean „Moebius” Giraud);
- The Technopriests (készítette: Alejandro Jodoroswky és Zoran Janjetov);
- The Long Tomorrow (készítette: Dan O’Bannon és Jean „Moebius” Giraud);
szeptember 4, 2016
Iscambe erdeje

Sűrű zöldellő vadon a titokzatos Iscambe, ahová Christian Charriére, a francia Tolkien bevezeti olvasóját a Galaktika Fantasztikus Könyvek legújabb, október elején megjelenő kötetében, az Iscambe erdejében.

Habár itthon Christian Charriére neve nem olyan ismert (csak egyetlen regénye, a Helyettem, kis virág jelent meg tőle magyarul), hazájában nagy elismerésnek örvend, jelentőset alkotott a krimi és a sci-fi műfajában. Több rangos díjat és kitüntetést kapott, mint például Quai des Orfévres-díjat a Helyettem, kis virág detektívtörténetéért.

1940-ben született és viszonylag rövid ideig élt (2002-ben hunyt el 62 évesen), élete mégis regényesnek mondható. Olyan tájakra jutott el, melyekről a legtöbb ember álmodni se mer. Dolgozott franciatanárként Lappföldön, volt csapos Tokióban, haditudósító Vietnámban, bejárta Dél- kelet-Ázsiát, egy időben pedig Balin is élt. Otthonában dolgozott irodalmi főszerkesztőként (Figaro lap), újságíróként (Combat lap) pedig fontos történelmi eseményeknél volt jelent, mint 1968-ban a párizsi diáktüntetésen. Íróként is hamar sikerült befutnia, első regénye, a Le Printemps des enragés 1968-ban jelent meg. Azonban életében, később pedig gondolkodásában a legnagyobb fordulatot himalájai utazása jelentette 1970-ben. Ott találkozott Henry Corbin filozófussal, aki megismertette Chairrére-vel a keleti hitet és spiritualitást. Ezután az író érdeklődése a spiritualitás, az álomfejtés és az önismeret felé fordult. Ez írásaiban is tetten érhető: az ezoterikus szimbolizmus és az álomfejtés fontos szerepet játszik, külföldi élményeit felhasználva pedig hitelessé, átélhetővé teszi a történetet. Nincs ez másként az Iscambe erdejénél se.

A regény 1980-ban jelent meg Franciaországban. A cselekmény egy, az európai kultúra letűnése utáni jövőben játszódik. Ismert világunk romjai fölé gigászi méretű erdők és zöldnövényzet nőtt, az emberiség maradéka pedig Marseille-ben él egy totalitárius hatalom alatt. A természet uralta világban két emberben, It’vanban (mester) és Evariste-ben (tanítvány) felmerül a kérdés, hogy voltak-e előttük mások is ezen a világon? Mivel kíváncsiságuk nem hagyja őket nyugodni, így útra kelnek, hogy felkeressék a letűnt civilizáció romjait egy Párizs nevű legendás helyen. Úti céljukhoz azonban csak veszélyekkel teli út vezet: át kell kelniük Iscambe erdején. Itt rendkívüli lények élnek, mint óriásira nőtt termeszek és csigák, húsevő virágok, de királyi zsoldosok is üldözőbe veszi a két utazót.

Ahogy a tartalomból ki lehet venni, Charriére több műfajt ötvöz ebben a regényében. Az Iscambe erdejét általában a fantasy műfajába szokták sorolni, de erőteljesen jelen vannak a disztópikus/poszt-apokaliptikus jegyek is, elég csak a marseilles-i világra gondolni.

A legnagyobb varázslatot a történetben mégis a bemutatott mesebeli erdő adja, melynek megteremtéséhez Charriére sokat merített dél-ázsiai élményeiből. Az erdő szinte életre kel a könyv lapjain: végig érezni a pulzáló életet, illatát, látni gyönyörű növényeit és lényeit, miközben erősen jelen van fenyegető természete is. Ez az egész egy erős, de nehezen leírható hangulatot kölcsönöz a könyvnek.

Charriére regényét egyfajta visszafogott humor is átszövi, ami főhőseink útja során bontakozik ki. Kalandjaik során találkoznak a mi világunkból ismert épületekkel, amikről csak találgatják, hogy mik is lehettek egykor. Egyik megmosolyogni való jelenet az, mikor Evariste a benzinkutat vallási helynek gondolja.

Charriére regénye kultikus és mindenképpen felejthetetlen élmény. Kalandos, diszkrét humorú, önreflektáló mű nagyon is aktuális mondanivalóval Európáról.

szeptember 26, 2015