Pavla Horáková könyve eredeti, üde és vicces olvasmány, mely a végére fantasztikumba hajló fordulatot vesz. A regény elnyerte a Magnesia Litera díjat, és Csehországban hamar bestseller lett. A könyv írónőjével Mund Katalin, a Galaktika főszerkesztője beszélgetett.
Mund Katalin: Miért és hogyan lettél író?
Pavla Horáková: Azt hiszem, mindig is író szerettem volna lenni, de ezt soha nem vallottam volna be senkinek. Helyette műfordító lettem, meg újságíró, és ezekben a szakmákban lassacskán megtanultam az írás csínját-bínját.
K.: Mi inspirált A valószerűtlenség elmélete megírásában? Honnan jött az ötlet?
H.: Már a húszas éveim elejétől fogva szerettem volna egy olyan szerelmi történetet alkotni, ami túlmutat az egyszerű románcon. Tudtam, hogy írni akarok benne Prága rejtelmeiről, és elmélkedni a világunk természetével kapcsolatban. Idővel rengeteg anyagot gyűjtöttem össze, és amikor úgy éreztem, hogy elég, nekiálltam a munkának.
K.: Van személyes tapasztalatod arról, hogyan működnek a tudományos kutatóintézetek?
H.: Nem, nincs közvetlen tapasztalatom. De egy igazi intézet adta az ötletet, aminek az irodái ugyanabban az épületben vannak, amit a regényben is leírtam. Újságíróként készítettem néhány interjút olyan kísérletekről, amelyeket a könyvben is megemlítek, de a belső konfliktusokról nem volt információm. Ezekről egy barátomat kérdeztem, aki a Tudományos Akadémia egyik intézetében dolgozik. Igazából a hétköznapi hivatali életet írtam le, ami, úgy tűnik, mindenhol hasonló.
K.: Van bármi hasonlóság közted és a főhősnő között?
H.: Adának teljesen más sorsa van, mint nekem, más a családi háttere, máshogy alakult a karrierje, a szerelmi élete, mindenben más, mint amilyen én vagyok. Ami közös bennünk, hogy milyen megfigyeléseink és elképzeléseink vannak a körülöttünk lévő világról, és az, hogy mindez csodálattal tölt el mindkettőnket.
K.: Mi a legfontosabb üzenet, amit ezzel a regénnyel közölni szerettél volna?
H.: Meg akartam osztani az olvasókkal a világ és annak rejtelmei, titkai iránt érzett csodálatomat. Meg akartam mutatni, hogyan gondolkozom, és talán egy kicsit befolyásolni őket, hogy másképp tekintsenek a hétköznapinak tűnő dolgokra. A regény fogadtatásából úgy tűnik, ez sikerült is. Az emberek elmesélik nekem, hogyan veszik észre a város minden lejtős utcáját, hogy másképpen tekintenek a hajléktalanokra, és még a Bristol-skálára is hivatkoznak, amikor a kutyájuk egészségügyi problémákkal küzd.
K.: Šumperk valóban olyan furcsa hely? 🙂
H.: Háromszor jártam ott, de semmi különösebbet nem tapasztaltam. Mégis állandóan furcsa események színtere, és az emberek küldözgetik nekem a linkeket az újabb és újabb történetekről. Éppen múlt héten esett meg, hogy tűz ütött ki egy Šumperk külvárosában lévő házban, és a tűzoltók egy krokodilt találtak bent. Szóval valaminek kell ott lennie.
K.: Ki az ideális olvasója a könyvednek?
H.: Olyanok, akik szeretnek gondolkodni, szeretnek kérdéseket felvetni az emberi létezésről, az élet értelméről, és válaszokat is keresnek ezekre. Akik hisznek abban, hogy létezik szerelem első látásra. Akik szeretnek nevetni, élvezik az életet és annak sajátosságait.
H.: Szerintem csodálatos, minimalista és okos, esztétikailag is nagyon megnyerő. Sajnálom, hogy nekünk nem jutott eszünkbe Schrödinger macskája, amikor a cseh borítót terveztük.
K.: Min dolgozol mostanában?
H.: Nemrég fejeztem be egy regényt, ami az üknagymamám emlékiratain alapul. Ő 1898-ban született, Dél-Morvaországban élt, három nővére Bécsbe költözött, ahol gyakran meglátogatta őket. A helyszínek tehát Bécs és Morvaország a 20. század első felében. Egy párhuzamos történetszál is van a könyvben, ami a 2020-as évek első felében játszódik, amikor a fiatal narrátor hónapokat tölt Bécsben a történelmi szereplő nyomait kutatva, majd Prágában, a koronavírus-járvány első kitörésekor. A címe: Európa szíve, és A valószerűtlenség elméletéhez hasonlóan sok reflexiót tartalmaz Közép-Európa történelméről, ezenkívül az Osztrák–Magyar Monarchiáról és a cseh nemzeti karakterről.
K.: Köszönjük!
A könyv fordítójával, Juhászné Hahn Zsuzsannával készült interjút az alábbi LINKEN olvashatjátok.
Jodi Taylort és a méltán népszerű St. Mary krónikákat nem kell bemutatnunk senkinek. De vajon ki áll a magyar nyelvű kötetek mögött? Milyen feladatokkal, nehézségekkel és kihívással jár egy ennyire egyedi stílusú írónő munkáit fordítani? Szente Mihállyal, a sorozat fordítójával készített interjúból választ kaphattok ezekre a kérdésekre.
Mund Katalin(K): Hogyan jött az ötlet, hogy fordítóként dolgozz?
Szente Mihály(Sz.M.): Teljesen véletlenül lettem fordító. Az első fordításomat – a Resident Evil sorozat első részét – 2002-ben készítettem el. Szeretem a munkámban, hogy én is hozzájárulok jó vagy még jobb könyvek itthoni megjelenéséhez, és így részese lehetek egy-egy mű megszületésének. Továbbá, nagy előnye ennek a munkának, hogy nyugodt körülmények között, otthon végezhető – vagy éppen egy balatoni strandon, netán egy hegyi vadászház teraszán, mert ezekre is volt már példa. És nem tagadom, kellemes érzés, amikor az ember egy-egy „nagy” név alatt ott látja a sajátját.
K.: Te fordítod Jodi Taylor könyveit. Mit kedvelsz leginkább az írásaiban?
Sz. M.: Elsősorban a laza, könnyed stílusát. Egyszerűen, tisztán fogalmaz, amit külön nagyra értékelek. Szeretem benne, hogy nem ragad le a részleteknél, hanem nyílegyenesen, lendületesen megy előre. Minden, amit leír, valamilyen formában előreviszi a cselekményt, és ezzel eléri, hogy gyakorlatilag minden oldalon történik valami. Taylor fergeteges humorát szeretem a legjobban. Kiváló érzéke van jó „arcok” megteremtéséhez. A szereplői viszonylag egyszerű jellemek, de egyediek és abszolút szerethetőek.
K.: Mi kell ahhoz, hogy az ember humoros szöveget is le tudjon fordítani?
Sz. M.: Túlságosan nagyképű válasz lenne az, hogy ehhez jól fejlett humorérzékkel kell rendelkezni? Mert szerintem ez kell hozzá, és semmi más. És hát gyenge pillanataimban azzal szoktam áltatni magam, hogy nekem van.
K.: Van valami, amin sokat kellett töprengened, hogyan fordítsd le a szerzőnő St. Mary sorozatában? Okoz-e valami különösebb kihívást számodra a fordítás?
Sz. M.: Igazából nincs, mivel, mint már említettem, Taylor eleve szépen fogalmaz, nem csűri-csavarja a szót. Az egyetlen, ami plusz munkát ad, az a történelmi események, a személynevek, a helyszínek, a ruhák nevének fordítása. Bevallom, ezeknek sokszor kellett utánanéznem, mert sajnos sok év telt el azóta, hogy én töri órán üldögéltem. De mert a történelmet mindig is szerettem, ez egyáltalán nem teher számomra. Sőt, kimondottan örülök, hogy egy kicsit felfrissülnek az ismereteim.
K.: Van kedvenc karaktered a sorozatban?
Sz. M.: Hogyne! Mr. Markham. Az elhanyagolt külsejű, csetlő-botló biztonsági őr, aki mindig hülyeséget csinál és bajba kerül, de aztán – SPOILER ALERT! – valahogy mindig kimászik belőle, és persze másokat is megment. Egyébként ez is Taylort dicséri: megteremt egy alakot, aki első ránézésre egy igazi kétbalkezes szerencsétlen, meg második ránézésre is, de aztán kiderült róla, hogy vérprofi.
K.: A St. Mary-sorozat mellett lefordítottad Jodi Taylor romantikus thrillerét is, a Semmi lányt. Érezhető a könyvön a szerzőnő stílusa? Van hasonlóság a két regény között, vagy teljesen más típusú műről van szó?
Sz. M.: Taylor itt is tisztán, gördülékenyen és lényegre törően ír, de a Semmi lány sokkal visszafogottabb, sokkal finomabb, sokkal nőiesebb, mint a St. Mary-krónikák. Remélem, hogy sikerült ilyennek fordítanom. Szerintem Taylor kiválóan festi elénk, hogy Jenny, a főszereplő, aki egy törékeny, zárkózott és félénk teremtés, hogyan látja a világot. A St. Mary-krónikák és a Semmi lány egyfelől abban hasonlítanak egymásra, hogy a szereplők izgalmas, érdekes egyéniségek, másfelől abban, hogy mindegyikben végig jelen van a humor. Viszont, amíg a St. Mary-kötetekben a humor kimondottan harsány, néhol közönséges, addig a Semmi lányban – egy-két kivételtől eltekintve – finom és elegáns, mint maga Jenny. Ezen túl teljesen más típusúak a könyvek.
K.: Van-e valami, ami különösen megfogott a Semmi lány kötetben?
Sz. M.: Taylor kiválóan teremtette meg a szerkezetét. Egy kis padlásszobából indulunk, és onnantól fokozatosan tágul a tér, kinyílik előttünk a világ, megismerünk más szereplőket, és a folyamatot az életről mit sem tudó, gátlásos és tapasztalatlan Jenny szemével látjuk.
A másik, ami rabul ejtett, az a bizonyos nagy rejtély. Az elejétől fogva érzékeljük, hogy valami nagyon nem stimmel. Ahogy telik az idő, egyre szaporodnak a baljós jelek és sejtjük, hogy itt még nagy baj lesz. Aztán jönnek a furcsa esetek, a nem várt fordulatok, míg végül, a regény tetőpontján megkapjuk a magyarázatot – egy olyat, amilyenre nem számítottunk. Mint egy jó krimiben…
A St. Mary krónikák méltán vált elképesztően sikeressé hazájában és külföldön egyaránt. hazánkban is egyértelműen van egy tábor, akik izgatottan várják mindig a következő részt.
Ha szeretnéd megtudni, mikor jön a következő rész iratkozz fel hírlevelünkre ITT.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2018-as év első felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Most Oszlánszky Zsolttal beszélgettünk, akinek a neve a Warhammer könyvek kapcsán csenghet ismerősen, de több galaktikás könyv (Bázis, MI, Bob) magyar szövegét is neki köszönhetjük. Legutóbbi fordítása az Új Pompeji.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád? Úgy nyolcéves koromtól kezdve érdekelt az írás és olvasás – azt hiszem, ezt a kettőt soha nem is próbáltam igazán különválasztani. Akkoriban élték első virágkorukat a magyar képregények a Füles Magazin lapjain – Fazekas Attila, Korcsmáros Pál, Zórád Ernő munkái –, volt Kockás és Alfa, Asterix és Talpraesett Tom, és az is előfordult, hogy a könyv, amiből egy-egy képregény született, a könyvtárban is megvolt. Az olvasás nagy szerelem, mind a mai napig tart, s innen többé-kevésbé egyenes út vezetett az íráshoz és fordításhoz.
Ami magát a fordítói munkát illeti, tízegynéhány éve úgy adódott, hogy ezzel is próbát tehettem, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nemcsak, hogy elfogadták a próbafordításom, de munkát is kaptam. Az első fordításom egy Warhammer 40K regény volt – a Nekropolisz –, ami a Szukits Kiadó gondozásában jelent meg.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal? Ha valaki is felelős azért, hogy kapcsolatba kerültem a sci-fi irodalommal, azok a szüleim, akik a kezdetektől olvasták a Galaktikát, és a régi Univerzum magazinban megjelent orosz sci-fi novellákat. És azok is ők voltak, akik nem azt mondták, hogy fiam, ilyet aztán még véletlenül se olvass, hanem, hogy nézd csak, még egy pár év, és akkor ott lesz Arthur C. Clarketól a Randevú a Rámával, az nagyon jó.
Oszlánszky Zsolt
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Egyetlen filmet vagy könyvet nehéz lenne kiemelni. Egyfelől, mert az ember ízlése változik, és amiért tegnap rajongott, arra holnap talán már csak nosztalgiával emlékszik vissza. Másrészt pedig, mert az egyik film ezért, a másik könyv meg azért teszik. De akad néhány, amiket mindig nagyon szívesen nézek meg/olvasok. A teljesség igénye nélkül pár kiragadott példa: Nagyon szeretem a klasszikus Star Warsot és a Star Treket, a Dűnét, Asimovtól gyakorlatilag mindent, Philip K. Dick, Roger Zelazny és Daniel Keys Moran írásait, John Brunnertől a Zanzibárt, William Gibson Neurománc univerzumát, az újabb nemzedék tollából Paolo Bacigalupitól A felhúzhatós lányt, Robert Charles Wilson könyveit, Glukhovskytól a Metró trilógiát, Lukjanyenko Őrség írásait, a Páncélba Zárt Szellemet képregényben és filmben egyaránt… És a képregényes kezdetekre való tekintettel örök kedvencem Pierre Berbettől a Psziborgok Álma.
Ha pedig filmről van szó, ismét igen széles skálán mozognak a kedvencek, Az ötödik elemtől a Szárnyas Fejvadászon át a Vissza a jövőbe trilógiáig és az Alien széráig.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel? Az első fordítói munkám már sci-fi volt, sőt kifejezetten ilyen munkát is kerestem, és azt kell mondjam, szerencsésnek tekintem magam, hogy olyasmit fordítok, ami ennyire egybeesik a személyes érdeklődésemmel.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél? Úgy gondolom, mint minden műfajnak, ennek is megvannak a maga szabályai, melyek kortól, országtól, sőt írótól is függenek. Egy negyvenes évekbeli amerikai pulp fiction nagyon más nyelvezetet használ, máshová helyezi a súlypontot, és más kortárs problémákat vet föl, másféle irányt szab, másképp keres kiutat, mint a mai írók… Az, amiről sokan szeretnek elfeledkezni, hogy egy könyv fordítása nem csupán fordítás, ami a Google pár gombnyomással el tud végezni. Az ember történetet, szófordulatokat, szójátékot és kulturálisan kódolt másodlagos jelentéseket kell, hogy átültessen, úgy, hogy az magyarul is üljön. Nem csupán fordítunk, de magyarítunk is. Azt hiszem, erre jó példa Göncz Árpád Gyűrűk Ura fordítása, vagy Arany János Shakespeare fordításai, amik sok szempontból művészibbek és hangulatosabbak lettek, mint az angol eredetik. A fordító nem csak a nyelvtudásával, de a műveltségével, háttérismereteivel, személyiségével is dolgozik (s néha még az író esetleges apróbb tévedéseit is próbálja kiigazítani – mint mikor egy középkori miliőben játszódó amerikai történetben Magyarország fővárosának Budapestet tüntetik föl, vagy szabadon dobálóznak tudományos kifejezésekkel vagy katonai rangokkal), amibe az olvasók sokszor nem is gondolnak bele.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Új Pompeji) fordításánál? Az Új Pompeji azt hiszem macerás lenne egy olyan fordítónak, aki nem igazán szereti a történelmet, de mivel egy időben régésznek/történésznek készültem, ez a része nekem inkább érdekes volt, mint problémás. Természetesen nem egy történelmi szakkifejezésnek utána kellett néznem, de azt hiszem, ezt természetes. Stílusát tekintve semmi olyannal nem találkoztam, ami igazán riasztó lett volna (pl. egyes szám első és harmadik személy folyamatos váltogatása, szubkulturális utalások, vagy olyan külső nézőpontos megoldás, ahol azt sem tudjuk, ki a narrátor stb). Jó volt olvasni, jó fordítani, és engem nem szokott zavarni a több szálon futó történet. Volt már olyan munkám, ahol a Szun Ce féle Háború művészetétől kezdve az űrutazás fizikájáig több dolognak is utána kellett néznem, de ez szerencsére nem ilyen volt.
Olvasóként hogy tetszett a könyv? A könyv egy kicsit talán egy James Clavell vagy Passuth László regényhez hasonlítható abból a szempontból, hogy itt is épp elég szál és szereplő van, hogy megdolgoztassa az olvasó agyát. Mivel én szeretem az előbb említett írók regényeit, és egy időben magam is régésznek készültem, egy olyan könyv, aminek egyszerre van köze a sci-fihez és a történelemi krimihez, azonnal a szívemhez nőtt.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől? Ilyen könyvet – főleg Mr. Godfrey tollából – máskor is szívesen fordítanék
A Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkon arról, hogy milyen újdonságokkal leptünk meg titeket a 2017-es év második felében. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elmúlt hetekben egy mini interjúsorozat keretében az új könyvek mellett azok fordítóit is megismerhettétek, akiknek mind sokat köszönhetnek. Az idei évet bezárva Jodi Taylor időutazós történetéről, az Egyik átkozott dolog a másik utánról beszélgettünk Robert Charles Wilson kapcsán már megismert J. Magyar Nellyvel.
Jodi Taylor „magyar hangja”: J. Magyar Nelly (bal oldalt)
Hogyan lettél a regény fordítója?
Németh Attila keresett meg vele mint „testre szabott ajánlattal”.
Szokták mondani, hogy az időutazás egy nagyon sokszor körbejárt téma, nehéz újat kitalálni és mondani az ilyen típusú történetekben. Jodi Taylor regénye szerinted miben tud más lenni a többi időutazós könyvhöz képest?
Abban, hogy az írónő, aki bevallottan a történelem szerelmese, nem bajlódik az időutazás technikai részleteivel, hanem „csupán” eszközként használja arra, hogy egy elképesztően fordulatos, izgalmas kalandregény keretei között mesélhessen régi korokról és jelentős történelmi eseményekről.
Mi volt a legnagyobb kihívás az Egyik átkozott dolog fordításánál?
Mindig nagy próbatétel elé állítja a fordítót, ha a főszereplő egyes szám első személyben meséli el a történetet. Ilyen esetben hatványozottan fontos, miként beszéltetjük ezt a karaktert, mert szinte kizárólag a saját kifejezésmódjából, szavajárásából derül ki, milyen ember is ő. A feladat ilyenkor túlmegy a szigorú értelemben vett fordítói munkán: mindenekelőtt fel kell rajzolnunk magunkban ezt az alakot, később pedig mindig ehhez a komplett személyiséghez igazodva adhatunk csak szavakat a szájába. Ez komoly felelősség, főleg egy hosszú regénysorozat első kötetében.
Igen, Max, a könyv főszereplője nagyon sajátos stílusban beszél. Voltak különösen nehéz kifejezések, amiken sokat kellett gondolkodnod?
Nem mondhatnám. Miután kitaláltam, hogy Max kedvenc kifejezéseit, a „szavajárását” hogyan fordítom le, már csak következetesen alkalmazni kellett a szövegben.
A nagyszájú hősnő mellett a szöveg másik nehézsége a tipikus angol humor. Általában milyen módszerrel, megközelítéssel fordítottad le a poénokat?
Nincs módszerem. Úgy értem: mindegy, hogy angol humorról, ausztrál humorról vagy éppen afgán humorról van szó, a fordításnak olyannak kell lennie, hogy a kulturális különbségektől függetlenül a célnyelvi olvasóközönség is értse, tudjon nevetni rajta. Ennek érdekében sokszor el kell szakadni a betűtől, és inkább a szöveg, a poén „szellemét” kell megragadni.
Melyik volt az a poén, amin nagyon sokat kellett dolgozni, hogy a magyar olvasók számára is érthető és élvezhető legyen?
Konkrétumot nem szívesen említenék (nehogy lelőjem a poént!), de általában a nyelvi humor átültetése a legnehezebb. Amikor például a poén egy adott szó két- vagy többértelműségén alapszik. A mi nyelvünk is rengeteg lehetőséget kínál a viccelődésre, az viszont nagyon ritka, hogy az angol és a magyar között tökéletes átfedés legyen. Ilyenkor nincs mese: kreatívnak kell lenni. Na jó, annyit hajlandó vagyok elárulni, hogy a szexszel kapcsolatos poénok lefordításánál mindig eléggé szabadjára kellett engednem a fantáziámat…
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Már első olvasásra nagyon megfogott a történet fordulatossága, a főhősnő színes személyisége, a mindent átszövő humor. Általában jól kijövök a női írókkal, nem is tudom, miért…
A könyvben számos kort meglátogattnak a St. Mary munkatársai. Az említett korok közül melyikbe látogatnál el, mint múltjáró?
Nem válogatnék, jöhet bármi.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Szíves örömest! Egy kicsit már a saját teremtményemnek is érzem Maxet. És éppenséggel lenne mit fordítani Jodi Taylortől, ugyanis mostanáig (angolul) már hét folytatása jelent meg a regénynek.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Ezúttal Tamás Dénessel beszélgettünk, akinek fordítóként volt már dolga William Gibsonnal (Nyomtalanul), Robert Charles Wilsonnal (Örvény, Bioszfréa) és Joan Slonczewskivel (Elízium lánya).
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Hamar beszippantott a nyelvi játék, a két nyelv közti közvetítés élvezete. Gimnáziumban az éves színjátszó fesztiválra fordított két rövid – és zajos siker mellett bemutatott – darab volt az első komolyabb munkám.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Édesapám Galaktika magazinjaival kezdtem, különösen a „Kedves ellenségem” (Barry B. Longyear írása, magyarul a Galaktika 107-ben olvasható. a szerk) című novella fogott meg annak idején. Aztán egy IX. kerületi Szabó Ervin könyvtár teljes scifi-polcán átrágtam magam Asimovtól Zsoldosig, és onnan már nem volt visszaút.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Marsbéli krónikák és szinte bármi Bradburytől a soha nem lankadó humanizmusa miatt, illetve Zsoldos Péter ugyanezért. Újabban a Térség-sorozat (The Expanse) és a remekbe sikerült adaptációja, de film helyett is a Battlestar Galacticát mondanám, ami szerintem minden hibája ellenére remekmű.
Tamás Dénes
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
A Galaktika és a British Council szervezett fordítói pályázatot, amivel akkoriban egy álmom vált valóra. Azóta dolgozom rendszeresen és lelkesen a Galaktikának.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Talán csak annyiban, hogy a tudományos fantasztikum megköveteli a tudományos pontosságot a fordítótól is. Ezt a saját bőrömön tanultam meg, amikor Joan Slonczewski genetikusprofesszor Elízium lánya című regényét a Sejtbiológia I. és Genetika III. tankönyvek társaságában fordítottam, és még így sem stimmelt a végén minden.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tisztogatás) fordításánál?
Egy “mezőgazdasági körzetben”, többnyire szűkszavú farmerek körében zajlik a regény, úgyhogy a párbeszédek szikárságát volt a legnehezebb reprodukálni. Az elnyomó, bürokratikus rendszer sajátosságai viszont sokban hasonlítanak a magyar viszonyokra, úgyhogy ott szinte minden adta magát.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
A főhős – a kezdeti benyomások ellenére – egy nagyon egyedi figura egy nagyon sajátos világban, ami izgalmas, és sokszor sokkoló kölcsönhatást eredményez. Tetszik, hogy szájbarágás helyett az élet kis részletein keresztül tudunk meg többet a világról, és nagyon tetszik a már-már vonatszerencsétlenségre emlékeztető sodró akció.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Mindenképp. Egyrészt D.J. Molles iszonyú szimpatikusan válaszolgat a kérdéseimre Messengeren, másrészt pihenésképpen már a sorozat következő részét olvasom, ahol még több titokra derül fény.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő interjúban az itthon is nagy népszerűségnek örvendő S.T.A.L.K.E.R. játékból készült könyvek fordítóját, Sándor Gábort ismerhetitek meg. Beszéltünk vele arról hogyan lesz hobbiból hivatás és mit is várhatunk a következő S.T.A.L.K.E.R.-könyvben, A Tűzvonalban, amit ismét Vaszilij Orehov (Katasztrófa sújtotta terület) jegyez.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Én valójában nem tartom magam műfordítónak, az egy szakma, amit én nem tanultam. Informatikus vagyok, aki szeret olvasni és sokat foglalkozik emberekkel is. A munkám a számítógépek, a programjaik és az ezeket használó emberek közötti súrlódások enyhítése, felszámolása, hogy mindenki probléma nélkül elvégezhesse feladatait.
Az első „fordítói” munkáim a S.T.A.L.K.E.R. című számítógépes játék trilógia orosz nyelvű modjainak (a játékot új történettel kiegészítő programok) „magyarításai” voltak, jó három évvel ezelőtt. Akkor adták ki az első részhez készített Lost Alfa című teljes konverziót, aminek bölcsőjénél, 2008 környékén még én is ott voltam az azóta megszűnt magyar stalker fórumon (UHSF), majd elszakadtam tőle, de érdekelt, hogy mit sikerült kihozniuk a fiúknak az alapötletből. Ekkor fedeztem fel, hogy orosz nyelvterületen mekkora kultusza van ennek a játéknak. Számtalan, jobbnál jobb modot készítettek hozzá (Csak sajnos a magyar játékosok ezeket nem értik. Még az angol úgy-ahogy megy, de az orosz egyáltalán nem, ezért vágtam bele néhány, a játékosok által jónak tartott mod lefordításába), és még egy minimum nyolcvanhat, de egyes források szerint inkább százegynéhány kötetből álló könyvsorozat is megjelent ehhez a „világhoz” a kiadás óta eltelt évtizedben. Miközben ezzel a hobbival töltöttem az időmet, a Metropolis Media kiadott egy kötetet a sorozat közepéről, ami szerintem nem sikerült túl jól, mert nem a játékosok által megszokott kifejezéseket, fogalmakat használta a Zóna specialitásaira, és ezen sok játékos kissé kiakadt. Ezért megszereztem az orosz eredetit, és egy részét lefordítottam csak úgy a magam és a könyvet megvásárló játékosok kedvéért. Ez kerülő utakon eljutott a kiadóhoz és több áttéten keresztül jelezték felém, hogy ha akarok besegíthetek a sorozat további részeinek kiadásába. Először azt hittem, csak afféle „szaklektorként”, hogy segítsek a specialitások értelmezésében, jelezzem, ha valamire már van bevett magyar fordítás, ám meglepetésemre, fordítóként számítottak rám. Én meg voltam olyan merész és szemtelen, hogy elvállaltam. Nem tartom magam műfordítónak, az első könyv fordítójához (Földeák Iván) képest – akinek számtalan magyar változatot köszönhetünk a sci-fi világában, többek között a Zóna világát megalapozó Sztrugackij könyvét és a belőle készült Tarkovszkij film forgatókönyvéét is –, meg pláne, nekem mindössze annyi előnyöm volt a hivatásos fordítókkal szemben, hogy a modok magyarítása miatt elég jól ismerem a játékok Zónáját és a Zóna specialitásainak már tíz éve létező, bevett magyarításait. Így kezdődött.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal? Hamar megtanultam olvasni, mire iskolába mentem, ismerősek voltak a betűk, bár a belőlük összeállt szavakat nem mindig értettem. A család könyvtárában főleg Olcsó Könyvtár, Arany Könyvtár, Jókai összes sorozatok voltak, meg még néhány egyéb, elég vegyes témakörű kötet. Hamar kiolvastam mindet (még a kresz tankönyvet és az elsősegélynyújtó kézikönyvet is), szerencsémre (Vagy sem? Nem tudom.) senki sem próbált „irányítani”: ami a kezembe akadt, elolvashattam, nem csak a gyerekkönyveket. Amikor ezek elfogytak, még kisiskolásként, beiratkoztam a helyi gyerekkönyvtárba. Ahol az egyik kedves könyvtáros hölgy, Olga néni, amikor olyan könyvet kerestem, ami csak a felnőtteknél volt elérhető, ahelyett hogy lebeszélt volna róla, mert nem gyereknek való átment a felnőtt oldalra, és kikérte nekem amit kerestem. Arra már nem emlékszem, hogy A kétéltű ember (ez Delfin könyv volt), A halhatatlanság halála vagy a Holdbéli Dávid kalandjai (ezek a Kozmosz sorozatban jelentek meg) volt-e az első sci-fi, amit elolvastam, de az biztos, hogy az Asimov könyv volt az, ami végképp a sci-fi felé orientált a klasszikusok mellett. Gyűjtöttem a Kozmosz könyveket, később a Galaktikát és tagja voltam a Galaktika könyvklubnak is. Két évtizeddel később ez a vonal vitt közel a fantasy-hoz is. Számomra a sci-fi és a fantasy közeli rokonok. A S.T.A.L.K.E.R. széria meg valahol a kettő között áll, de egyikbe sem illik pontosan. A műfaj orosz neve magyarra fordítva: akció fantasy.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Nem tudnék megnevezni egyet sem. Olyat talán hamarabb, amit nem szeretek. Majd mindegyikben akad, ami tetszik, meg olyan is ami kevésbé, de ettől még szerethetőek. Kivéve a nagyon gagyikat és a nagyon „hollywoodiakat”. Az utóbbiak kikapcsolódásnak jók, maradandó élményt viszont ritkán nyújtanak, egyszernézősek. Az biztos, hogy a legmegrázóbb élményem a Végjátéknak az a pontja volt, ahol kiderül, a játék nem csak játék. Percekig csak ültem és pörgött az agyam, miután elolvastam azt a mondatot.
Megjegyzem, van egy furcsa tulajdonságom. Az igazán jó könyveket akárhányszor elolvashatom, mindig újként hatnak. Van olyan, amit a megjelenése után évente, kétévente újraolvastam, némelyiket tíz-tizenöt alkalommal is, és nem untam rájuk. Például az Alapítvány-sorozat, a Távoli tűz vagy A gyűrűk ura… Amelyiket csak egyszer olvastam el, az ugyanaz a kategória, mint a nagyon „hollywoodi” klisés filmek. Egyszeri időtöltésnek megfelelnek, viszont egyre kevesebb időm marad, hogy ilyesmikkel töltsem, a fordítás ehhez túl sokat kivesz az emberből. Amikor egy könyvön dolgozom, igyekszem minden egyéb olvasmányt félretolni (a szakmai olvasnivalókon és a napi híreken túl), hogy ne vigyen el a szóhasználatuk valami nem kívánt irányba. Ha egy könyv hatással van ránk, az ember óhatatlanul is igazodik kicsit a stílusához, amikor fogalmaz, és ez fordítás közben kifejezetten hiba lenne. Ilyenkor a szerző stílusa a lényeg.
Sándor Gábor
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Ahogy az első kérdésre adott válaszomban is szerepel, ha az akció fantasy sci-fi, akkor eleve azzal kezdtem. Ha nem, akkor a kiadó bizalmából, mert megkaptam a Sztrugackij-fivérek Hazatérés (Delelő, a 22. század) című kötetének kritikai kiadását, amin őszintén szólva nagyon meglepődtem. Máig sem értem, miért pont én, hisz számtalan kiváló fordító van, aki mestere az orosz nyelvnek és akiknek én sosem érek a nyomába. Ez a megbízás nagyon meglepett és határozottan jól esett. Ez egy klasszikus mű, ilyeneket fordítani egy magamfajtának mindenképp büszkeség. Remélem, nem okoztam csalódást az olvasóknak azzal, hogy nem egy képzett fordító tárta eléjük a szerzők magvas gondolatait világunkról, és az általuk elképzelt jövőről.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Bizonyára, bár ezeket én nem tanultam. Szerintem, aki jól bírja a magyar nyelvet és színesen tud fogalmazni, emellett eligazodik a forrásnyelv szabályai között, ismeri azt a kultúrát, amelyben a szerző élt vagy él, vagy ha nem, akkor hajlandó egy-egy kifejezés kedvéért akár órákon át kutatni az interneten, lexikonokban, a forrásnyelven íródó fórumokon, hogy megszerezze a szükséges információt, ismeri azt a világot, ahol az adott történet játszódik és vissza tudja adni a szerző stílusát, amennyire csak lehet, az már képes jó fordításokat készíteni. Ha nem elég türelmes, kitartó és nem hajlandó tanulni, lehet bármilyen szakképzett nyelvész, iskolázott fordító, mindig hiányozni fog valami egyéni zamat a szövegéből. A fordító gyakorlatilag újra írja a szöveget saját nyelvén, arra kell vigyáznia, hogy ne másítsa meg, ne térjen el a feltétlenül szükségesnél jobban a szerző stílusától, de igazodnia kell a célnyelv mai szokásaihoz is, különben avittas, mesterkélt lesz a stílus, ami nem igazán használ a könyvnek. A mai olvasó számára fordítunk, azt a nyelvezet kell használnunk, ami számára ismerős, gördülékeny, mindennapi, még ha a felkent nyelvészeknek, a szabályok kiötlőinek ez esetleg nem is illik a nyelvről alkotott világképébe. Lehet, hogy ezért a képzett fordítók megköveznek, de szerintem ez az alapja az egésznek, és nem az, hogy még a vesszők is pontosan ott legyenek a szövegben, ahol az eredetiek. Mi gondolatokat közvetítünk és nem megmásíthatatlan mondatszerkezeteket. Bár az is fontos.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tűzvonal) fordításánál?
Egyrészt az, hogy a nyelvezete itt-ott meglehetősen obszcén, olyan, mint amikor „erős fiúk” egymást zrikálják valami kültelki csehóban. Ezt a stílust kölyök koromból elég jól ismerem, gyakran hallottam, akkor még nem voltak ennyire „távolságtartók” a törvények és a szülők nem féltették annyira gyermekeiket az élettől, mint ma. Mi még elég hamar szembesültünk az élet valóságával és ez így volt jó. Vagy csak „rossz környékre” születtem? Bár az azóta eltelt négy-öt évtized alatt bizonyára változott valamelyest ez a nyelvezet, de a lényege olyan lehet ma is, mint akkor volt. Ám én bizonyos szavakat, kifejezéseket egyszerűen nem vagyok hajlandó leírni. Nem azt mondom, hogy nem szentségelek egy jót, amikor ráverek az ujjamra, vagy ha valakivel összeszólalkozom, de leírva nem szeretem látni őket. Persze előfordul, hogy nincs más út, de ilyenkor megkeresem a legkevésbé trágár kifejezést, ami a hangulatot azért hozza. Szitkozódni trágár szavak nélkül is kiválóan lehet.
A másik komoly kihívás: a szerző sok régi orosz szólást és legalább annyi modern szlenget használ. Ezeknek utána kell járni, hogy mikor használják, mi az eredete és megtalálni magyar megfelelőjét, vagy ha nincs, akkor „gyártani” egyet. Olyat, amiről az olvasó el is hiszi, hogy létezik ilyen mondat, vagy kifejezés, legföljebb ő eddig még nem találkozott vele. De az is fontos, hogy az a bizonyos kifejezés ne legyen túl elkoptatott, olyan, ami a mai olvasók számára már ósdinak hat. Ezeket a könyveket gyanítom nem az én korosztályom olvassa, hanem a következő generációk. Számukra kell érthető és friss legyen a szöveg.
A harmadik nehézség: sok többszörösen összetett mondatot használ (amire, mint itt is látható, magam is hajlamos vagyok) az író. Néha egy teljes, nem is rövid bekezdés egyetlen mondat. Ezeket elég nehéz visszaadni úgy, hogy nem darabolom fel (amit szerintem nem szabad, bár a szerkesztő – akivel nagyon harmonikusan tudunk együtt dolgozni, és ezért én nagyon hálás vagyok neki –, néha ezt javasolja, mert annyira bonyolultak tudnak lenni) és igyekszem a tagmondatok sorrendjét is megtartani, amennyire csak lehet. Viszont ha ehhez túlságosan ragaszkodom, néha egész más lesz a jelentése vagy hangulata a mondatnak, mint amit a szerző ki akart fejezni.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Ebben a „világban” én elsősorban „játékos” vagyok, aki „sokat élt már a Zónában”. Ez mindig ad egy kis „mellékízt” az olvasmánynak. De ki merem jelenteni, ez egy olvasható, jó történet, olyan csavarral, amit a játékosok is értékelni fognak, sőt, ők fogják csak igazán értékelni. Az nem biztos, hogy tetszeni fog nekik, alaposan felforgatja a Zónáról és a Zóna legendás alakjairól bennü(n)k élő képet (erőt kellett vennem magamon, nehogy a játékosok felé, akik folyamatosan érdeklődnek a következő könyvről, elspoilerezzem a dolgot, annyira meglepett engem is), de éppen ez a jó benne. Hozzáteszem, Hemul nem a kedvenc hősöm, nekem kissé „erőszakos kültelki focihuligán kocsmatöltelék”, de talán épp ez teszi érdekessé, meg a Zónában ez kellhet az életben maradáshoz. Ez nem a széplelkek világa. Viszont határozottan fejlődik az ipse, az első bemutatkozása óta…
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Még biztosan fogok, mert a sorozat harmadik része még hátra van, ezt idő közben már el is kezdtem, remélem a jövő év elején ez is a boltokba kerülhet. Orehov elég alapos ismerője a Zónának, sőt bátran kijelenthetem, alakítója is a Zóna világának. A játékmodokban meglepően sok utalást találtam az általa megálmodott karakterekre, például Hemulra is, de sok mellékszereplője is felismerhető itt-ott, vagyis könyvei hatottak a Zónában játszható történetekre is. A szerző egyéb könyvei cím alapján érdekesek lehetnek, de más „világokban” játszódnak, ezeket én egyelőre nem ismerem és semmiképp nem szeretnék abba a hibába esni, hogy úgy vágok bele a világ magyar nyelvre való átültetésébe, hogy nem ismerem azt.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Ezúttal Szente Mihályt ismerhetitek meg, akinek a nevével a magyar sci-fi rajongók biztosan találkoztak. Mihály fordított már Star Wars, Alien és Warhammer regényeket, számos novellát a Galaktika számára, továbbá neki köszönhetjük a Fagyott égboltot és a most megjelenő Christopher Priest regényt, a Kifordított világot.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád? A miértre adandó válasz sajnos nem fér bele egy ilyen interjú kereteibe, inkább egy másik alkalommal mesélném el. ☺ Most csak annyit: gyakorlatilag teljesen véletlenül lettem fordító. Az első munkám pedig Stephani Perry: A borzalmak kastélya című könyve volt, a Resident Evil sorozat első része.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Körülbelül tizenkét-tizennégy éves koromban kezdődött a kapcsolat Verne Gyulával, és talán a Nemo kapitánnyal vagy az A rejtelmes szigettel. Ebben az időszakban egy iskolai program keretében elvittek a helyi könyvtárba, ahol találomra húzgáltam ki a könyveket, és az egyiknek a borítóját egy spéci űrjárgány díszítette. A címre már nem emlékszem, de a kép rabul ejtett. A könyvet akkor nem vehettem ki, de még aznap délután visszamentem, beiratkoztam, és onnantól nem volt megállás. Műkincsrablók a kisbolygón, A kupolaváros titka, Holdrengés, Alapítvány, és persze a Galaktika, amit hármasával-ötösével hordtam haza és faltam fel. A szerelem azóta is tart.
Szente Mihály
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Számomra a legjobb könyv a Randevú a Rámával, a kedvenc film pedig Az ötödik elem.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Egy darabig több műfajban dolgoztam, a horrortól, a tényirodalmon át a fantasyig. Az első sci-finek nevezhető munkámra nem emlékszem pontosan, talán P. K. Dick vagy Asimov novellák voltak, vagy pedig Frank Herbert Csillagkorbács című regénye, valamelyik ezek közül.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Alapelvem, hogy mindig igyekszem a lehető leghívebben visszaadni az író által használt nyelvezetet, megteremteni a kornak és helyszínnek megfelelő hangulatot, stb., ez természetesen minden műfajra igaz.
Ennél a zsánernél számomra talán annyi a különbség, hogy a sci-fiben több idegen kifejezést engedek meg magamnak. Például, egy Warhammer regény esetében a világ minden kincséért sem írnám le a “klausztrofóbia” vagy a “stressz” szavakat, de egy, a jövőben játszódó sci-fibe beleférnek. Ezen felül nem nagyon vannak külön szabályaim.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Kifordított világ) fordításánál? Az, hogy nagyon érdekelt, és szívem szerint csak olvastam és olvastam volna, de muszáj volt leállni és fordítani is.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Egyetlen szóval jellemezném: zseniális.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Hogyne, nagyon szívesen. Megfogott az egyedi és különleges alapötlettel, és azzal, hogy milyen leleményes fokozatossággal vezetett be az általa kitalált világba úgy, hogy közben sejtelmem sem volt, mi lesz a történet vége. Ezen felül én elsősorban azokat írókat szeretem, akik választékosan, de világosan és egyszerűen fogalmaznak, lényegre törően írnak, és folyamatosan előreviszik a cselekményt. És Christopher Priest ilyen.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő fordító, akivel beszélgettünk Hanzelik Gábor, akinek hála magyarul is olvasható Petr Stancik Múmiamalom című regénye, most pedig egy újabb cseh szerzőt, Ondrej Stindlt ismerhetünk meg tolmácsolásában.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
A fordítás szerintem két részből áll. Az első, hogy rettenetesen nagy figyelemmel kell elolvasni egy szöveget egy adott nyelven. A másik, hogy rettenetesen nagy figyelemmel meg kell írni egy másik nyelven. Nem tudom miért, de régóta érdekel az olvasás, de még az írás is, és műfordítani egy kicsit olyan, mint pótkerékkel biciklizni. Úgy, hogy közben az ember sokkal inkább olvasó, mint biciklista. Vagy ez már nehezen követhető?
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mit jelent az, hogy fantasztikum? De ha jól sejtem, akkor itt valami olyasmit válaszolnék, hogy Tolkiennek volt szerencséje bemutatni neki. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ilyen emelkedett és pátosszal teli választ adhatok erre a kérdésre. Mert Tolkienben van mindkettőből. De az igazság valami földhöz közelibb dolog lesz, csak már nem emlékszem. Mindenesetre nem volt igazán tudományosan-fantasztikus, inkább olyan power metálosan fantasztikus. Ez megmaradt nálam, a mai napig hidegen hagy az űrutazás. Valahogy szinte csak a Lovecraft-féle rémtörténeteknek tudom megbocsátani, ha a pozitív tudományosság „belóg” az irodalomba. Azt is talán csak azért, mert úgy érzem, hogy ezek a történetek finom csavarral kinevetik azt a magabiztosságot, amit azzal táplálunk, hogy embert juttattunk a Holdra.
A kép forrása: litera.hu
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Hm, jó kérdés. Van egy nagyon jó új fordítása a Pantagruelnek, azt nagyon szerettem, az tele van egyebek mellett fantasztikummal is. Mármint ennyi állatságot fantázia nélkül nagyon nehéz lett volna összeírni, még a középkorról is. Aztán vannak ezek a Lovecraft szövegek, egy-kettőt kifejezetten szeretek néha újraolvasni.
Kedvenc filmem, filmjeim nincsenek, de az utóbbi időben nagyon tetszett az új Csillagok Háborúja, a Zsivány Egyes, amit olyan sötét, háborús hangulatúra csináltak, és visszahozták James Earl Jones angol hangját. Vagy az új Alien. De ezzel nagyjából egyedül vagyok az univerzumban, eddig csak egy marxista kritika nyilatkozott róla pozitívan, akkor egy kicsit megijedtem.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Az első regényfordításom: egy cseh szerző művét, a Múmiamalmot kellett lefordítanom. Ott volt néhány steam punkosabb árnyalat, szóval ezt említeném. És most mondhatnám, hogy fordítottam már történelmi dokumentumot, amiben az előző rendszer elvtársai próbálják ellenforradalomnak beállítani az ’56-os eseményeket, de abból meg ugye hiányzik a dolog „sci-” része.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Persze. Meggyőződésem, hogy minden szerző, és minden könyv saját fordítási szabályokat állít fel. De ha úgy vesszük, és visszatérünk egy kicsit, ez az olvasásnál is így van. Nem olvashatok úgy Kafkát, ahogy Marquezt, és Lovecraftot sem, ahogy Kertészt. Ettől persze nem lesznek egyformán okos írók, de írók szabályokkal igen, amiket be kell tartanom olvasás vagy fordítás közben. Miért lenne ez máshogy a zsánerekkel? Tudom, hogy roppant fellengzősen hangzik most ez egy kis korpuszt a háta mögött tudó fordítótól, de vegyük úgy, hogy inkább egy gyalázatosan kis korpuszt maga mögött tudó olvasó vagyok.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Interzóna) fordításánál?
Az irodalomban minden nyelvileg akar megnyilvánulni. Ezzel nem mondok semmi újat. Ha megjelenik a fantasztikum, akkor az is. Ezért jelent az Erő többet, ha nagy betűvel írom, a fhtagn is ezért több, mint egy billentyűzeten végigtrappoló macska nyoma. Stančík a Múmiamalomban a beszédes neveivel kergetett az őrületbe, a Mondschein/Interzóna pedig egy disztópiát, egy alternatív világot tár elénk. Ennek ne lennének saját kifejezései? Hát ezek kínozzák meg eléggé az embert.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Sajnos én nagyon lassan olvastam, mikor legutóbb olvastam, mert nem tudok gyorsabban fordítani, és akkor nagyon vontatottnak tűnt (nevet). Gyors olvasás mellett már persze cselekményesebb, de összességében nem is biztos, hogy ez a cselekményesség a lényege. Nekem mindenesetre néhol túlságosan pszichologizáló volt, de ez ízlés kérdése.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Ezer örömmel.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Mostani interjúnkban J. Magyar Nellyt ismerhetitek meg, aki több novella magyar változatát (Kétszázadik, Fekete Özvegyek Klubja) és Richard Adams Gazdátlanok regényét is köszönhetjük.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Aki komoly „könyvmolyi” múlttal rendelkezik és bölcsész végzettséggel műszaki fordításból él, annak szerintem egyenes út vezet a műfordításhoz. Hogy melyik munkámmal készültem el elsőként, már nem emlékszem. A nyomtatásban megjelentek közül Walter van Tilburg Clark „A hordozható gramofon” és Normad Spinrad „Találmányok kora” című novellája volt a legelső a Galaktika magazin 2009. októberi számában, de nagyjából ezzel egy időben jött ki a Kétszázadik címet viselő antológia is az egyik kedvencemmel Robert Silverbergtől.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Olvasóként, az egyetemi éveim alatt, méghozzá az akkoriban beindult Galaktika magazin számaiból.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
A rengeteg könyv közül nehéz egyet kiemelni, de ha abból indulok ki, hányszor olvastam már el, akkor nálam a Fred Hoyle – John Elliot: Androméda áll a dobogó legtetején. Film? Sajnos nem járok moziba. A tévében is látható, kevés sci-fi közül talán a Kedves ellenségem tetszett a legjobban, de amit annyiszor nézek meg, ahányszor csak adják, az a Jurassic Park.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Már a fióknak készült első „műveim” is tudományos-fantasztikus elbeszélések voltak, két Indiában beszerzett, papírkötéses antológiából. Aztán, amikor először vettem a bátorságot, hogy kiadókat is megkeressek a „zsengéimmel”, egyedül az MMG irodalmi szerkesztője, Németh Attila mutatott érdeklődést, ő viszont igen komolyat: az egyik bemutatkozó munkám pár hónappal később be is került a Kétszázadik című válogatásba. A mai napig kitartok a műfaj mellett, bár ha lenne rá igény, szépprózában is kipróbálnám magam. Addig beérem annyival, hogy nem teszek különbséget megbízás és megbízás között, hanem verejtékezve kapaszkodom a „komoly” szépirodalmi fordítás csúcsai felé.
J. Magyar Nelly
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Szabályoknak nem nevezném őket. Inkább arról a speciális körülményről van szó, hogy egy sci-fi írásmű átültetője egyszerre élvez bizonyos fokú nyelvi-stilisztikai szabadságot, és köteles eleget tenni a tudományos egzaktság szigorú követelményének. Minden, számára ismeretlen mozzanatnak utána kell járnia! Mert sosem tudhatja, hogy fikcióról vagy tényről van-e szó. Az utóbbi esetben illik a tudományos világban meggyökeresedett terminológiát használni.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Affinitások) fordításánál?
Talán a címben is szereplő „affinity” szó. Nekünk, magyaroknak jobbára csak az iskolai kémiaórákról dereng valami (már ha egyáltalán), tágabb értelemben a szó alig használatos. Az angolban jóval több hétköznapi, úgy értem, nem tudományos jelentésárnyalata létezik, amelyekből pusztán az „affinitás” szó alapján alig jön át valami a magyar olvasónak. Az említett jelentésbeli sokféleséget visszaadó szinonimája nincs a nyelvünkben, azoknak mind a cselekményből, a szövegkörnyezetből – és a jól átgondolt fordításból kell kiderülniük.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Nem fordítok le olyan regényt, novellát, amellyel olvasóként nem vagyok kibékülve. Vonzanak a „mélyebb” – társadalmi, filozófiai, lélektani – tartalmak, és ha ezekhez ráadásul fordulatos cselekmény, izgalmas nyelvezet meg pár életteli karakter is társul, akkor jöhet! Ez a Wilson-regény pont ilyen.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Mindenképpen, az egyik kedvenc íróm a műfajban.
Hanzelik Gáborral, a Múmiamalom fordítójával beszélgettünk Kantról és Hrabalról, arról, hogy mi lesz száz év múlva a regénnyel és arról, hogy milyen ember Petr Stančík élőben.
Kérlek mutasd be magad röviden (mikor születtél, hol végeztél, hogyan kerültél a cseh nyelv vonzáskörzetébe)!
1988-ban születtem Csehszlovákiában. Magyar tannyelvű gimnáziumban érettségiztem Szlovákiában, aztán a PPKE-BTK filozófia szakos hallgatója lettem 2006-tól. 2009-től lettem párhuzamosan cseh szakos hallgató is, amikor rájöttem, hogy sorsszerű, hogy azért írok rossz Kant ZH-kat, mert Kant helyett Hrabalt olvasok. Azóta benőtt a fejem lágya, és olvasom mindkettőt. Vagy egyiket sem. A legutóbbi diplomámat 2015-ben szereztem az ELTE-BTK-n Cseh nyelv és irodalomból, ezzel el is végeztem a mesterképzést, azóta pedig megint a Pázmány Irodalomtudományi Doktori Iskolájának vagyok hallgatója.
Mikor kezdtél el műfordítással foglalkozni? Csak a próza érdekel ilyen szempontból, vagy a lírával is kacérkodsz?
Valójában nem szeretek úgy gondolni magamra, mintha bármilyen kapcsolatom is lenne a műfordítással. Sem flört, sem kacérkodás. Persze már vagy három vagy négy éve szüntelenül van valami fordítanivaló az asztalomon, szóval lehet, hogy csak nem vagyok hajlandó elismerni amit el kellene. Egyébként még az egyetemen találkoztam fordítással, még csak nem is a cseh szakon, hanem filozófián. De cseh szakon fordítottunk először irodalmi szöveget. Ha jó szöveget fog ki az ember, akkor fordítani jó dolog, de akkor is inkább olvasás. Nagyon figyelmes, nagyon részletes és nagyon felkészült olvasás. Olyan, amilyennek minden olvasásnak kellene lennie, és akkor máris kevesebb rossz szöveg lenne. Lírát túl sokat nem fordítottam, de azt tapasztaltam, hogy már csak azért is érdemes lehetne, mert az meg a líra nagyon figyelmes olvasásáról szólna. Az meg olyan, mint nagy hatásfokkal kikapcsolódni.
balszélen Hanzelik Gábor
Miért pont ezt a regényt fordítottad le? Milyen kortárs cseh gyöngyszemek vannak még, amiket szerinted mindenképpen olvasni kéne magyarul is?
Mert imádtam ezt a regényt. A hülye szójátékaitól az infantilis pornográfiájáig, meg az olyan megoldásokig, hogy úgy szól ezer dologról, hogy lényegében nem is szól semmiről, mindent érdekesnek találtam benne. Most két, legfeljebb három éves a szöveg, de szerintem időtlen klasszikus. Egy előre kijelölt pályát jár be, de olyan szabadsággal teszi, hogy már a kötöttség-szabadság közötti feszültség is megérne egy misét. Ha száz év múlva a Múmiamalom nem lesz legalább a cseh irodalom klasszikusa, akkor az szerintem egyértelmű jele annak, hogy az emberek nem olvasnak, nem értelmeznek, nem értenek. Legalábbis innen így látszik. A cseh prózai hagyomány gazdag és izgalmas. Ha egy mai író erre támaszkodva ír valamit, az jó eséllyel megállja majd a helyét. Ennek megfelelően vannak a cseh prózának gyöngyszemei, de nagyon jó magyar fordítói is, akik ezeket megtalálják, és éves szinten hozzák. Nekik sajnos, nekem szerencsére a Múmiamalom nem lett az övék.
Mikor/ milyen körülmények között találkoztál először a Múmiamalommal? Milyen volt az első benyomásod, majd a regény elolvasása után hogy érezted? Miért tartod izgalmasnak?
Olomoucban voltam részképzésen, maradt karácsony előtt némi pénzem, és megláttam a könyvesboltban. Szép borítója volt, neves kiadó adta ki, de a Stančík név semmit sem mondott. Megvettem, aztán valahogy úgy még a télen leültem és elkezdtem olvasni. Három nap alatt végigolvastam, úgy, hogy mást nem csináltam abban a három napban, csak ettem (kicsit szótáraztam), és aludtam, meg talán párszor kimentem a levegőre. Hogy túljussak az ötödik oldalon, ahhoz kellett persze két-három nekifutás, de ez más könyvnél általában jóval több. Ahogy letettem, abból a lendületből mentem a gép elé, és már kerestem is Stančík e-mail címét, hogy tud-e már készülő magyar fordításról (akkor volt a könyv fél éves, és meglepődtem, amikor nem tudott), és ha nem, akkor fordíthatnám-e, röviden leírtam, hogy mit fordítottam eddig. Még aznap válaszolt, szóval a fordítás nagyjából akkor kezdődött el hivatalosan.
Hogyan jutott eszedbe, hogy a mi kiadónkat keresed meg fordításoddal?
Hogy nem kellett keresnem senkit, azt a Cseh Centrumnak köszönhetem, aki minket összehozott. Tavaly először megrendezték a műfordítói fórumukat, ahol prezentálhattuk, mit szeretnénk lefordítani. Én két könyvvel mentem, nektek pedig ez keltette fel az érdeklődéseteket. Szerintem szuper választás, szuper arány, minden szuper.
Könnyű vagy nehéz munka volt a szöveggel dolgozni? Miért? Mi volt a legnagyobb kihívás?
Amikor elkészültem, és kijött a könyv, írtam Stančíknak, hogy kéj és kín volt fordítani a szöveget. Minden lépésben szójátékok fenyegettek, ráadásul hosszú, bombasztos mondatok, teleaggatva indokolatlan mennyiségű mellékmondattal, és információval, amik inkább idegesítettek fordítás közben, és van is némi kényelmetlenségük olvasva is. Mindenesetre a cseh nyelv a miénknél könnyebben kezeli a felesleges információkat. Volt egy mondat, amiben egész pontos leírást kaptunk valami prágai gyászhuszárokról. Te jó ég! Mindig amikor azt hittem, hogy már kész, le van fordítva, akkor jöttem rá, hogy valami apró részlet még hiányzik. Hiába, mondta Stančík az első találkozásunkkor, hogy ha ő kezdő fordító lenne, akkor nem ezzel a szöveggel kezdené. Én meg legyintettem, hogy bízza csak rám. Ha akkor kisebb a pofám, a felénél abbahagyom.
Stančíkot az olvasmányélmény után kerested fel. Mesélnél az első találkozásotokról?
Most nem fogom elmondani, hogy hova járok Prágában enni meg sörözni, mert szuper hely, és nem sok magyar ismeri, és így is tele van csehekkel, én meg nem akarom, hogy még a magyarok is sorban álljanak a helyekért, mert akkor le is mondhatok róla. Mindenesetre oda beszéltünk meg találkozót, és hagyományos sörözés volt, beszélgettünk a szövegről, irodalomról úgy általában. Egy kérdése volt: rájöttem-e ki a gyilkos. Mert ahogy mesélte, volt ismerőse, aki nem. Semmi igazán különös, sörözés, cseh dekadencia, Rabelais, okkult dolgok, meg sztorizás, ennyi volt.
Mi a kedvenc – Stančíkhoz köthető – sztorid?
A legjobb sztorija, amit eddig tőle hallottam, az az, hogy hogyan harcolt a délszláv háborúban. Mivel ezt a dolgot mesélni kell, és írva-olvasva visszaadni nem lehet, ezért csak nagy vonalakban: Stančík reklámszakemberként került Szlovéniába, ahol mindenféle keverések útján egy nehézgépfegyver mögött találta magát, amivel pár percig intenzív tűz alatt tartott egy mezőt az éjszaka közepén, abban a hiszemben hogy egy közönséges lőtéren van. Ritkán lepnek meg emberek, de Stančík mindig elő tud cibálni valami sztorit, amin tényleg jól lehet szórakozni. Vannak emberek, akik tudnak mesélni, mi pedig, ha letagadjuk, ha nem, nagy gyerekek vagyunk, akik szeretik a meséket.
A Múmiamalom című regényt október 5-én mutatjuk be 18 órától a Wichmann sörözőben. Vendégünk lesz Petr Stančík, Hanzelik Gábor és Németh Attila. Az eseményen természetesen tolmácsot is biztosítunk a Cseh Centrum jóvoltából. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött, ehhez pedig csak egy emailt kell elküldeni a kommunikacio@galaktika.hu email címre. Várunk mindenkit szeretettel!
