Egy közös európai és orosz küldetés, az ExoMars keretein belül a vörös bolygó légkörét és az életre utaló jeleket kutatnák egy műhold és egy felszíni marsjáró segítségével.
Március 14-én indult útjára Bajkonurból a küldetés első két eleme, a légköri nyomgázokat kutató műhold (TGO – Trace Gas Orbiter), és egy Schiaparelli névre hallgató landolóegység, amely sok tudományos mérőműszert ugyan nem tartalmaz, sokkal inkább a leszállás egyfajta próbájaként fog funkcionálni.
A két egység hét hónapon keresztül utazik majd a Mars felé, ahol október 16-án különválnak, és elkezdik saját feladataikat végezni. A TGO elliptikus pályájáról légköri fékezéssel lassul majd egy 400 km magas körívre, míg a Schiaparelli három nappal később leszáll.
A biológia jelei
A nyomgázok a légkör azon összetevői, amelyek 1%-nál alacsonyabb arányban vannak jelen. Tipikus példa erre a Földön az argon, vagy a legnagyobb üvegházhatású gáz, a víz. A mostani kutatást egy korábbi, 2004-es mérés miatt kezdeményezték, amikor az Európai Űrügynökség (ESA) Mars Express műholdja váltakozó mennyiségben metánt fedezett fel a legközelebbi szomszédunk levegőjében. Mivel az geológiai szempontból nagyon rövid életű gáz, minden bizonnyal kell valahol lennie a felszínen valaminek, ami kibocsáthatja: ez lehet kémiai, de biológiai eredetű is.
A TGO a korábbinál három nagyságrenddel pontosabb adatokat lesz képes mérni, így bárhogy is lesz, mindenképpen érdekes eredmények születnek: ha kémiai folyamat a felelős, akkor az aktív vulkanikus tevékenységre utal, amely létfontosságú lehet a prebiotikus körülmények kialakításában, ha pedig ez kizárható, akkor pedig egyre több jel fog mutatni a létező marsi élet felé.
A légköri kutatásokon kívül képi megoldásokkal felszíni vízjégmezőket is keresni fognak, amely kijelölhet későbbi leszállóhelyeket. Az ExoMars keretein belül 2018-ban az űrügynökségek ugyanis egy marsjárót is elindítanak majd, annak érkezése után a TGO fog felelni annak kommunikációjáért és adatátviteléért is.
Gyűrődési zóna
A Schiaparelli mindeközben azért felelős, hogy a légkörön áthaladva sikeres landolást hajtson végre, és a leereszkedés közben mérjen adatokat, valamint hogy demonstrálja a rendszer működőképességét, hogy a későbbi modulok is sikeresen földet (vagyis Marsot) érjenek.
Az egység először a légköri súrlódásnak köszönhetően lassul le jelentősen a nagyjából 21 ezer km/órás sebességről 1700 km/órára, ahol már kinyithatja ejtőernyőit. Amikor ezek segítségével 240 km/órára lassul, elhagyja az ernyőket, és innentől kezdve apró rakéták segítségével közelíti meg a felszínt. Egy radar segítségével folyamatosan méri a magasságát, majd két méteren lebeg egy kicsit, és onnantól kezdve szabadesésben zuhan. A műszereket leérkezéskor egy úgynevezett gyűrődési zóna védi meg a komolyabb ütéstől, amely technológiát az autókban is használják az ütközések erejének tompítására.
Az első két modul tehát már sikeresen úton van a vörös bolygó felé, de még mindig hosszú út áll előttük, és természetesen a kritikus landolás és keringési pályára állás feladata. Reméljük, a sok mérnök számításai jól jönnek ki, és – ahogy a szakmában többen viccelődtek – nem kell majd később EndoMarsra keresztelni a küldetést.