Címke: filozófia

  • The Discovery: Van élet a halál után?

    A The Discovery nevű brit-amerikai film igencsak biztató alapsztorival keltette fel a sci-fi rajongók figyelmét: a történet szerint egy tudós tudományos eszközökkel bebizonyította, hogy van valami a halál után. Erre az emberek pedig elég drasztikusan reagáltak, ugyanis milliók lettek öngyilkosok, bízva abban, hogy ami a jelenlegi szenvedéseik után következik, talán jobb. A The Discovery-t a Sundance Filmfesztivál keretein belül mutatták be, azóta a Netflixen is elérhető a film, a főszerepekben pedig olyan ismert arcok tűnnek fel, mint Robert Redford, Rooney Mara, Jason Segel az Így jártam anyátokkal című szitkomból és Jesse Plemons a Friday Night Lightsból.

    discovery-kritika-2

    Elég sötét, depresszív, de ugyanakkor filozofikus kérdéseket taglal ez a 2017-es sci-fi, mely tempójában talán az Arrival című filmhez hasonlítható, de mélységeiben kissé elmarad attól. Az emberiséget régóta érdekli, hogy mi van a halál után és a The Discovery ad is erre egyfajta választ, mely spoilerek nélkül talán a buddhista gondolkozáshoz hasonlítható. Foglalkozik a film az öngyilkossággal, azzal, hogy egy csomó ember abban látja a megoldást a jelenlegi problémáira, hogy az ismeretlenbe menekül. Ennek ellenére a The Discovery erősen kidolgozatlan marad, és az érzelmi hullámvasút ellenére is kihagyott ziccer a film. Lehetett volna ez egy alapmű, olyan komoly gondolatkísérlet, mint mondjuk a 21 gramm, az alkotás azonban a színészi játékokon csúnyán elcsúszott.

    discovery-kritika-3

    Robert Redford az egyetlen, aki beleéli magát a világot megváltoztató Thomas Harbor szerepébe, a színész játékát nagyjából akkor is elnézné az ember, ha Redford a telefonkönyvet olvasná fel egy üres szobában. A többiek viszont nagyon csúnyán elmaradnak tőle. Főleg Rooney Mara az, aki csalódást okoz, a színésznő igenis Hollywood egyik nagy tehetsége, itt azonban amit művel, inkább elfelejtenénk. Közötte és az Így jártam anyátokkal Marshallja között elvileg kialakul egy szerelmi viszony, de ebből szinte semmit nem érezni. Az írók próbálják megkedveltetni a szereplőket, de nagyon nem működik az egész. Jesse Plemons is legfőképp unottnak nevezhető a szerepében, kár érte.

    discovery-kritika-4

    A The Discovery annak ellenére, hogy hiánypótló film, mégis csupán a felszínt kapargatja. El lehetett volna merülni abban, hogy mit jelent egy csomó vallásos embernek, hogy van valamiféle túlvilág. Ki lehetett volna bővebben is fejteni, hogy a tudós köré csoportosuló szekta tagjai valójában milyen emberekből álltak. Szembe lehetett volna állítani a vallást a tudománnyal, hiszen a kettő közötti átmenetről és közös pontról szólna igazából a film. Ehelyett kaptunk egy elég klisés befejezést, annak ellenére, hogy helyenként még így is lehetett izgulni azon, hogy vajon mi van a halál után. Szerencsére az írók nem süllyedtek olyan mélyre, hogy ne adjanak választ a kérdésre, de az, hogy kinek mennyire fog tetszeni a Stephen Kingre jellemző fordulat, döntse el maga.

    Lehetett volna a The Discovery az év filmje is, a kidolgozatlanság miatt viszont csupán egy érdekes gondolatkísérlet lett belőle. Ennek ellenére bőven belefér egy esős hétvégi napba, hogy az élet és a halál kérdésén lamentáljunk egy kicsit, Robert Redford vezényletével. A The Discovery nem fog felkerülni az Arrival mellé a polcra, de azért helyenként jó élményeket hozott. Értékelés: 6/10

  • Fordulóponthoz érkezett a Westworld 1. évada, kezdődhet a robotlázadás

    Soha nem volt még jó vége annak, ha az ember istent játszott. Az HBO sci-fi sorozata az ősz egyik nagy durranása, a Westworld már a premierjekor megverte nézettségben a Trónok harcát. De nem érdemes elveszni a számokban, hiszen ez az a tévés produkció, amely az új zászlóshajója lehet a high-concept műfajnak. A Westworld annak jár utána, mi lenne, ha létezne egy olyan „vidámpark”, ahol az ember fia vagy lánya kiélheti magát, elveszhet a bordélyházak vagy a vérgőzös pisztolycsaták mocskában. Eddig 6 része ment le a szériának, de már most mélyebben vájkál a filozófiai kérdésekben a sorozat, mint mondjuk a Lost valaha tette.

    A Westworld egy olyan, androidokkal benépesített helyet mutat be, ahol a veterán játékosok mindenfajta morális iránytűt elvesztve vérengzhetnek. Ott van a feketébe öltözött férfit alakító Ed Harris, aki egy veterán geeknek tűnik. Ő az a játékos, aki elhatározta, hogy eljut a vadnyugati világ középpontjáig, és céljáért szó szerint bármire képes. Egy Teddy nevű robottal kiegészülve válik izgalmassá az ő története, viszont az ember elgondolkozik azon, hogy vajon nem-e szórakoznak velünk a készítők? Mi van akkor, ha a gyilkológép játékos sem az, aminek tűnik?

    westworld-mid3

    Az HBO sorozatának ez az egyik legnagyobb újdonsága. Amellett, hogy elgondolkoztat, jól át is ver néha. Ott van például Dolores, a dögös szőke android, akit minden, Westworldbe tévedő vendég meg akar menteni. Vagy épp meg akar erőszakolni. Ha már a társadalmi normák fellazulását emlegettük. A sorozat története az évad első felében abba az irányba mozog el, miszerint Doloresből lesz a robotlázadás vezetője, ő jön majd rá elsőként, hogy minden, amiről tud, amire gondol, mindössze programozott látszatvalóság.

    Erre jön a 6. rész a nagy fordulatával, miszerint a bordélyházat vezető Maeve szorítja először szorosabbra a szoknyát a derekán és az androidokkal foglalkozó technikusokat körülbelül öt perc alatt az uralma alá hajtja. Itt látható talán a Westworld egyik legkeményebb jelenete, melynek során a gép hitetlenkedve nézi, ahogy a programját tartalmazó „tablet” az arca elé generálja az épp következő mondatot, ami elhagyja majd a nő száját. Aztán Maeve lefagy. Szó szerint, nagyjából kékhalált kap. Majd megtörténik az, amitől olyan sokan félnek, a gép lázadni kezd sorsa ellen, maximális intelligenciát kér magának, onnantól kezdve pedig a jó ég irgalmazzon a Westworld alkotóinak. Lesz itt keménykedés még várhatóan, hiszen ha az összes ébredező gép összefog, azért oda tudnak csapni közös erővel.

    westworld-mid2

    Ügyes mitológiaépítés jellemzi egyébként a szériát, hiszen a történetnek laza, de komolyan vehető keretet ad Arnold, az egyik eredeti készítő, akinek a szelleme még a feltételezett halála után is az Anthony Hopkins által alakított Dr. Robert Ford sarkában jár. A Westworld a látszatokról szól, ezt erősíti meg bennünk az is, hogy Ford elsőgenerációs androidokat tart a westernvilágot fejlesztő létesítményben, akik történetesen az ő családja. És az öregember szeret gyerekkori másolatával csevegni időnként. Fontos kiemelni Bernard karakterét is, akire hasonló ébredés várhat, mint Arnoldra. Avagy benne van még meg a legnagyobb potenciál arra a szereplők közül, hogy rájöjjön, esetleg az androidok többek, mint legyilkolásra és ösztönös vágyak kielégítésére használt eszközök.

    A filmes világban a Mátrix korbácsolta meg legutoljára erősen a témát, de a sorozat alapjául szolgáló 1973-as Feltámad a vadnyugat is erősen beköszön a Westworldben. Gondoljunk csak arra, amikor Ford robotmása szétnyitja a fejét. Mindemellett pedig az eredeti feketébe öltözött cowboy is tiszteletét teszi az HBO szériájában a háttérben, amikor Bernard lemegy az alsó szintekre. Ez jópofa easter egg, bár a sorozat készítőiből simán kinézhető, hogy esetleg a történetbe is beleszövik majd ezt a motívumot.

    westworld-mid4

    A Westworldöt komoly irodalmi hangulat és stílus is körülveszi, amellett, hogy egy nagyon erős „mi lenne, ha?” kérdést feszeget. A szereplők Shakespeare-t idézgetnek, és folyton a pusztulásra és a lét kihívásaira, gyötrelmeire hívják fel a figyelmet. A Westworld bőven több, mint egy átlag macsó álma, az egyetlen gyenge pontja talán az az egész sorozatnak, hogy nehéz olyan igazán kedvelhető karaktert találni. Ehhez talán Jimmi Simpson áll a legközelebb, aki a vendégek közül a leginkább embernek nézi az androidokat és tényleg segíteni próbál Doloresnek.

    Az egy helyben toporgó kezdés és az önismétlő jelenetek sokasága után úgy tűnik, hogy a Westworld az első évad második felére fogja leginkább megtalálni magát. Ha pedig Jonathan Nolanék nem félnek gondolkodtatni, miközben szórakoztatják a közönséget, még az is lehet, hogy a Westworld pár év múlva komolyságban felér majd a The Leftovershez. Mert igenis jól áll egy sorozatnak, ha mer kérdezni. Főleg arról, hogy mit is jelent létezni és meddig lehet tűrni, hogy mások irányítsanak minket.

  • Eric Schwitzgebel a Galaktikában

    A júliusi Galaktikában egy újnak számító, azonban számos sikert elért írótól, Eric Schwitzgebeltől olvashattok. Magyarul először megjelent írása, A herceg metafizikája egy népszerű témát jár körül egy filozófus sajátos ötleteivel.

    Eric Schwitzgebel filozófia professzor és a Science Fiction and Technoculture program lelkes támogatója az University of California, Riverside-on. SF-et írni 2013-ban kezdett. R. Scott Bakerrel közösen készült első novellája a Reinstalling Eden volt, ami a jól ismert Nature ismeretterjesztő lapban jelent meg. További írásai olyan neves zsánermagazinba kerültek be, mint az F&SF, Weird Tales vagy a The Dark. Jelenleg is újabb novellákon dolgozik (The Turning Machines of Babel és Fafnir and Jackie), emellett filozófiai értekezéseit sem hanyagolja.

    Schwitzgebel-2015-08-10-200
    Eric Schwitzgebel

    Schwitzgebel fontosnak tartja a filozofikusabb gondolatokat írásaiban, szerinte ez valahogy eltűnni is látszik a mai SF-ből. Saját célkitűzése a 316-os számban olvasható A herceg metafizikájában is megtalálható.

    A történet egy alternatív korba vezet minket, ahol jóval az elbeszélő, Fu Hao születése előtt Európa elfoglalta Kínát, azonban a birodalom megbukott, Kína pedig továbbélt. Ebben a különös, részben ismerős világban a kínai trónörökös, Fei szeretné átmenteni gondolatait, eszméit, gyakorlatilag teljes személyiségét egy gyermekbe. Célja eléréséhez az egyetem neves professzorához, Fu Haóhoz fordul, aki némi kétkedéssel fogja a herceg ötletét.

    b792ed8234631e0f6ebf11fdac9eb308
    Antonio Mora: Álom portrék

    A herceg metafizikája számos szempont alapján is különleges olvasmányélményt jelenthet. Először a cselekmény helyszínénél érezhetjük ezt. Schwitzgebel egy nyugati és keleti mintákból építkező világba vezeti be az olvasót, erre nyelvi és kulturális szinteken is utal. Például az eredeti szövegben a trónörökösre, Fei-re dauphint szót használják. Ez a megnevezés Franciaországban az elsőszülött fiút illette, aki a francia trón várományosa is volt. További kulturális utalások még az alternatív Pekingben: a megjelentetett egyetemi hierarchia a német rendszert idézi, a keleti oldalról pedig a kínaiak oroszok iránti érzéseik (barbárok) vagy a taoista költők emlegetése. Azonban ami SF-es szemmel még érdekesebb, az az elmeátvitel problematikája. Fei és Fu közötti kezdeti szembenállás jól mutatja ennek a morális oldalát – ez tekinthető a novella filozofikus rétegének. Emellett megjelenik a „tudományos” rész is, ami Schwitzgebel szavaival élve inkább a valóságtól kevésbé elrugaszkodott módszer. Szakítani akart más elmeátvitellel foglalkozó művekkel, ahol varázslat vagy jövőbeli fejlett technológia teszi lehetővé a transzfert. A herceg metafizikájában a szerző a hipnózist használja fel Fei kísérleteinek kivitelezéséhez. Első olvasásra ez a megoldás inkább áll közelebb a gótikus/romantikus irodalomhoz (pl. Poe: Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban), mint a szigorú értelemben vett sci-fihez (legyen valamilyen klasszikus értelembe vett tudományos alap), de pont az emlékek beültetésének ötlete teszi hamisítatlan SF-vé a történetet. Akik kedvelték az Eredetet, a hipnózis vonal miatt Schwitzgebel írását is élvezettel fogják olvasni.

    1fc9fc113184043e2083233d87149638

    Emellett számos, az embereket mindig is foglalkoztató dolgok is felmerülnek, mint az élethazugságok, a halhatatlanság és érintőlegesen a nemiség kérdése is említésre kerül. Röviden összefoglalva A herceg metafizikája egy feszes tempóban megírt filozofikus hangvételű történet egy népszerű, de még bőven boncolgatható témával. Szóval minden megvan benne, ami egy intelligens íráshoz kell. Eric Schwitzgebel ezen novellája is bizonyítja, hogy ő egy olyan feltörekvő író, akire érdemes lesz a jövőben is figyelni.

  • Minden összefügg mindennel – Világok Útvesztője

    Nehezen lehet egy cikket úgy kezdeni, mikor a bevezető mondatban szerepel a Star Wars, vallás, filozófia, thriller, krimi és a science-fiction. A fenti műfajok nem gyakoriak egymás társaságában, de nem úgy a Világok útvesztője című regényben, ahol más a helyzet.

    Jogosan emlegetik e könyvet egy lapon a már klasszikussá vált, ám még mindig megosztó Da Vinci Kóddal. A Világok útvesztőjében egy rendkívül izgalmas filozofálás pörgeti előre az eseményeket, számos krimit meghazudtolva ezzel. Elsőre talán fenntartással fogadhatjuk az izgalmas és a filozófia szót egy mondatban, de minden jel arra mutat, bizony lehet vegyíteni a kettőt. A regény szerzője, George B. Marwell elképesztő tudásról ad tanúbizonyságot. Én nem vagyok sem filozófus, sem hit-tudós, de még csak történész sem, így nem tudok minden egyes részletnek utánanézni, de kérdés nélkül elhiszem mindazt, amit a lapokon látok. A rengeteg idézet költeményekből, ismert, hatalmas filozófusok tanulmányaiból jelen vannak majdnem minden oldalon, és mindig bámulatos könnyedséggel adagolja a szerző azokat. És nem csak, hogy jelen vannak, hanem szerves részét képezik az egész műnek, hiszen a „nagyon” nyomdokán lehet csak elérni a végkifejletet. Az eredeti latin, görög, vagy akár francia szövegek rendkívül autentikusan hatnak.

    philosophers

    És valóban, maguk a folytonos filozófiai kérdések, amik övezik a művet, azok görgetik a cselekményt egyik pontból a másikba. A dialógusok inkább monológnak hatnak, a beszélgető felekből az egyik általában magasröptű beszédet tart, míg a másik a kérdéseivel érteti meg a laikus olvasóval a tényeket. Ám itt nem áll meg a Világok útvesztője – tovább megy és még többet markol. Általában ez semmilyen körülmények között nem szokott működni, itt valamiért mégis kézenfekvőnek tűnnek az egymásra épülő darabok. A kezdetben gyilkossági nyomozás hamar vallási kérdésekkel foglalkozó, titkos szervezet és összeesküvés-elméletek halmaza lesz. És ez cseppet sem baj. Minden mondatot átjár a misztikum, a folyamatos kétség, miszerint tényleg van valami felsőbb hatalom, ami mozgatja az emberek világát, vagy az egész csak szemfényvesztés. Mikor írom a cikket, még nem értem a végére a könyvnek. Ennek csupán az az oka, hogy képtelenség lenne releváns cikket írni róla, ha már tudnám a végkifejletet. A rejtélyesség, ami átitatja az egészet, rám is hatással van és félő, ha tudnám a végét, a cikk máshogyan fogalmazódna. A misztikum még mindig átjárja, még mindig nem derült fény egyik állításra sem. A regény azonban még mindig nem áll meg, hiszen belecsempészett egy jó adag tudományos fantasztikumot is. A filozófiai kérdések mellett számottevő vallási (görög, keresztény a leginkább kiemelt) témát többször a fizika törvényeivel igyekszik magyarázni. Bravúros okfejtéseket kaphatunk egyes filozófusok (Platón, Püthagorasz) ókori műveiből, s azok sci-fi-szerű, elméleti fizikában létező magyarázataiból. A legfőbb téma a valóság érzékelése, ami csaknem relatív, mint az idő. Ám az idő végtelen, hiszen, ha az idő előtt nem volt semmi, akkor maga az idő sem létezhetett, így hatalmas paradoxonba ütközünk. Tehát az elvont témák mellett a maga elvontságával a tudományos fantasztikum is kiemelkedő szerepet kap. Ahogy egy igazi thriller-nél szokás, minden összefügg mindennel, ám itt olyannyira, hogy szó szerint is érthetjük. A filozófia összefügg a vallással, ez eddig tiszta. A fizika összefügg a filozófiával, ami pedig a vallással. Végül a fizika, amely a filozófiával, illetve a vallással is összefüggésben van, betársul egy kis elméleti fizika, térdimenziók, a realitás illúziója, és számos festő, költő, művész – a regényhez kapcsolódó alkotása.

    covers_324302

    Akkor mégis mi köze van az egésznek a Star Wars-hoz?

    A regény második felében feltűnik egy titokvadász, kinek becses neve James Campbell. Hogy hozzuk a regény formáját, észrevehetjük: minden összefügg mindennel. A könyvben szereplő James Campbell rendkívül jártas mindenféle mítoszban, mondákban, vallásokban, és természetesen a filozófiában. Ez szintén igaz egy Joseph Campbell nevű illetőre, aki a fent említett jártasságait bevetve megírta 1949-ben az Ezerarcú hős című alap-könyvet, ami azóta ott csücsül minden forgatókönyvíró asztalán. És, hogy még mindig továbbfokozzuk az összefüggések végtelenségét, az Ezerarcú hős volt az alapja George Lucas karaktereinek is: a Csillagok Háborúja című világhírű mozisiker megalkotásához ez elengedhetetlen volt. Ebből merít a Világok útvesztője is, és ravaszul összekapcsolja magát a könyv témáját azzal a szereplővel, kinek tiszteletére egy igen eszes karaktert hozott létre.

    A Világok útvesztője egy csavaros thriller, gazdagon meghintve a világot mozgató kérdések kibeszélésével, és számos sci-fi elemmel, ami még rejtélyesebbé teszi az egyébként is misztikus atmoszférát.