Éreztük már úgy, hogy eltörpülünk az univerzum nagysága mellett? Hogy cseppként tengődünk a végtelenség óceánjában? Az emberek hajlamosak ezt és meglepő módon ennek gyökeres ellentétét is hinni. Sokszor úgy érezzük, múló létünk csupán átmeneti ezen a világon. Máskor pedig úgy véljük, mi vagyunk a világ teteje és középpontja, hogy körülöttünk forog a világmindenség. Minden csak miattunk történik, és minden a mi tökéletes irányításunk alatt van.
Erdész Róbert Hol vagytok? című novellája majd elveszi ezt a kedvünket! A Galaktika 325. számában olvashatjuk a művet, mely a világmindenség elmúlásáról szól. De főképpen a miénkről, az emberekéről.
A rövid történetben emberek egy csapata tízezer év múltán visszatér a Naprendszerbe, hogy felvegyék a kapcsolatot az ultra-modern emberiséggel. Időközben az emberek továbbköltöztek a Földről, s meg sem álltak a Marsig. Azonban a felfedezők a vörös bolygón sem találják nyomukat az „ősöknek”.
Végül mégis rábukkannak az elveszettnek hitt népre, de egyáltalán nem azt kapták, mint amire számítottak. Az emberiség azóta átalakult, megváltozott, és hosszasan folyhatna a vita arról, hogy emberek maradtak-e egyáltalán.
A tudományos hírekben gyakran olvashatjuk, hogy itt megsemmisült egy galaxis, ott szupernóva következtében lett vége két csillag életének. Az univerzum folyamatosan változik, alakul. A szó laza értelmében életet teremt, majd könnyedén elveszi azt. Aszteroidák csapódhatnak bolygókba, kialhat több milliárd éves fénye egy központi csillagnak, de egyéb, számos módon vége lehet az űrbéli testeknek. És mindez érdekli a világegyetemet? Aligha. Végtelenségét (vagy véges végtelenségét) ép ésszel képtelenség felfogni, de a folyamatosan pusztuló égitestek alap elemei talán máshol, máskor összeállhatnak és évmilliárdok alatt új planéta fejlődhet ki belőle. A rendből mindig káosz lesz, s a káoszból mindig megtalálja a módját az univerzum, hogy rend legyen; még ha átmenetileg is.
Az univerzum egyetemes káosza alól az emberiség sem lesz kivétel. Földtani korokhoz mérten is jócskán fiatalnak számít maga az emberi faj. Fejlődésünk, individualitásunk azonban elvitathatatlan. Az elmúlt ötven-hatvan évben az általunk készített technológiai innovációk hatványozottan többet fejlődtek, mint az azt megelőző kétszáz évben.
Egyszer azonban mindennek vége lesz. Mint ahogy valamikor a jövőben vége lesz a mostani értelemben vett emberi fajnak is. Ahogy évmilliárdok múlva vége lesz a Földnek, a Napnak, sőt az egész Naprendszernek. Majd vége lesz a Tejútrendszernek, az Andromeda galaxisnak, a környező csillaghalmazoknak, a fekete lyukaknak, a szuperklasztereknek; szóval mindennek. Bekövetkezik a tökéletes semmi.
Nem tudni, hogy az embereknek mennyi idejük van még hátra. Lehet, hogy egyszer valóban elhagyjuk szülőbolygónkat, és meghódítjuk a csillagokat. Űrközi néppé válva kirajzunk mindenfelé, ahol megkezdődik saját, önálló törzsfejlődése fajunknak, és ki tudja: talán csápokat növesztünk, tíz szemünk lesz, nyolc végtagunk, vagy szuperokos masszává válunk. Ezeket előre nem tudhatjuk, de egy hosszas merengést talán mindenképpen megér mivé alakulhatunk akár egy millió esztendő elteltével.
