Címke: dráma

  • The 100 évadpremier: Megint a spájzban ólálkodik az apokalipszis

    Már a negyedik évadával tért vissza az egyik legjobb jelenleg futó sci-fi sorozat, a The 100. Vicces is lehetne, hogy épp egy tinidrámát emlegetünk olyan produkciók helyett, mint mondjuk a Doctor Who vagy a Frequency. De tény, hogy a The 100 körökkel előzi bármelyik vetélytársát. (Megjegyzés: A Westworld és a Black Mirror nem számít annak, azok más szinten mozognak.) Annak idején a pilot első néhány percében még húzhatták a nézők a szájukat, hogy na, megint egy coming of age sztori, teli szép emberekkel, de a csavarok és a jól felépített karakterfejlődés elhallgattatta a kétkedőket. Az elmúlt szezonban ott maradt abba a The 100 története, hogy a City of Light emberei belebuktak küldetésükbe, de Lexa is meghalt, így a 13. klán, azaz az égből érkezett Skaikru jó nagy slamasztikában találta magát.

    A nagy cliffhanger, ami után várhattuk egy ideig a The 100 folytatását az volt ugye, hogy 6 hónap múlva az egyre növekvő radioaktivitás mindenkit meg fog ölni. Harcolni, egymással vesződni így teljesen felesleges is lehetne, csakhogy Clarke-ék belső körén kívül ezt senki nem tudja. Így tehát elkezdődnek a belső viszályok, hogy ki vezesse a koalíciót, mi legyen az égből jöttekkel, de egyébként mindenkin órási poszttraumatikus sokk van. Hiszen nem könnyű azért feldolgozni, hogy be voltak zárva egy kvázi Mátrixba és erőnek erejével toborozták a City of Light új lakóit. Erről a virtuális valóságról kiderült, hogy olyan mint egy bunker, ahova az emberek lementhették volna a tudatukat, miközben a való világ alaposan elpusztul. Na, de ebből semmi nem lett, a gonoszt legyőzték, Jaha meg próbálhat megbirkózni a lelkiismeretével, meg a törzsek gyűlöletével. Jól le is köpködik amúgy.

    the100-season4-C

    A főszereplők nagyjából ott tartanak, ahol eddig. Clarke a nőjét siratja, Bellamy nagyjából helyrejött azután, hogy a Pike vezette fanatikus klubból kilépett, Octavia továbbra is Xénát játszik, aki a mellékszereplőknek drukkolna, az meg örülhet neki, hogy Monty végre becsajozott – ő az, aki kétszer is kinyírta az anyját a 3. évadban -. Raven okosabb lett, mint volt, Murphy pedig továbbra se tudja, hogy melyik oldalt válassza. Látszik, hogy a The 100 készítői jól felépítették a karaktereket, a legtöbbnek még a nevét is tudja az egyszeri néző, ami manapság nem mindennapos. Az egyik legérdekesebb dolog talán, ahogy felépítették, hogy Octavia butuska jónőből igazi harcos lett, illetve, hogy milyen természetesen hatott, hogy Clarke leszbikus. Van egy csomó sorozat, amelyeknél ez zavaró, mint például az Aranyélet, ahol a karakterépítés miatt furcsán hathat egy-egy ilyen nagy kitárulkozás, de a The 100-nél szerencsére nem kerítettek nagy feneket a dolognak.

    the100-season4-B

    Az évadpremier leginkább a traumával foglalkozott, illetve a politikával, de azért a vérengzés se maradt ki az első negyven percből. Inkább olyan volt ez, mint a tavalyi szezonfinálé meghosszabbítása. De nem baj az, a The 100 esetében megszokhattuk, hogy mindig új probléma, új felállás várja a szereplőket. Ez jó, mert kevés sorozat tud ilyen szinten felfrissülni évadról évadra. Attól nem kell tartani, hogy a The 100 unalmas lesz, ellenben adni kell neki 2-3 résznyi időt, hogy az igazi probléma és irányvonal megmutassa magát és kibontakozzon később. Ezt mindig megéri kivárni, hiszen ez a CW, a legkisebb amerikai országos csatorna egyik legminőségibb produkciója. A The 100-et tényleg érdemes elkezdeniük még a legvérmesebb sci-fi rajongóknak is, nem fog csalódást okozni.

    Nyilván a következő részekben a fő átívelő szál az lesz, hogy meg kell előzni a 6 hónap múlva érkező világvégét, de az már a rész végén látszott, hogy a probléma elképzelhető, hogy a vártnál hamarabb kinyír mindenkit. Ezenkívül nem igazán lehet tudni, hogy kinek milyen irányt vesz majd a sztori. Ennek meg csak örülni lehet, hiszen a Trónok harca is azért lett olyan népszerű, mert a könyvolvasókon kívül senki nem tudta megtippelni, hogy ki lesz a következő, aki meghal. A The 100 esetében is valami hasonló a recept, ráadásul háttérként ott van az egy apokalipszist már túlélt világ és annak átrendeződött társadalma. De jesszumpepi, rögtön jön a következő világégés, lesznek itt még izgalmak.

    A The 100 negyedik évados premierje korrekt iparosmunka volt, hozta a megszokott minőséget, bár a nagy fordulatokra nyilván még várni kell. Nem lenne rossz, ha ezt a produkciót is úgy adnák ki, mint a Netflix sorozatokat, mert lassan telik az az egy hét, mire ideér a folytatás.

    Plusz inkább ezt tessék nézni, mint az Arrow-t.

  • Kiéhezettek: Egy zombifilm, ami legalább olyan kemény, mint a Walking Dead

    Ha zombikról van szó, akkor manapság a legjobb produkciókat a tévében érdemes keresni. Ott van a The Walking Dead és spinoffja, a Fear The Walking Dead, valamint a Z Nation is. Ezek a sorozatok nagyjából lefedik mindenki igényét. Van mindegyikben drámázás, brutalitás, véres harcok és helyenként még a történet is jól meg van írva. De a britek készítettek 2016-ban egy olyan zombifilmet, amely zsebre teszi az előbb említett szériák bármelyikét. Ez a Kiéhezettek, vagy angol címen a The Girl with All the Gifts, mely egyértelműen kijelenthető, hogy legalább az elmúlt 10 év legjobb élőhalottas filmje lett.

    A Kiéhezetteket azért is érdemes sorozatokhoz hasonlítani, mert kisebb büdzséből készült, mint egy amerikai széria egyetlen epizódja. Ennek ellenére nem érezni ZS-kategóriának, nagyon is szíven tudja ütni az embert a történet. A sztori szerint Melanie egy különleges intézményben tengeti a hétköznapjait, ahol a gyerekeket lekötve, tolókocsiban tartják és a tanárnőjüknek még az is meg van tiltva, hogy a közelükbe menjen. Mert ha megteszi, akkor a fiatalok rögtön elkezdik csattogtatni az állukat és majd megőrülnek az éhségtől. Ezért vannak a helyszínen az állig felfegyverkezett katonák is. A Kiéhezettek egy olyan posztapokaliptikus világban játszódik, ahol egy gombafertőzés húsevő szörnyeket csinált az emberekből. A csavar pedig ott van, hogy pár gyerek valamiért értelmes maradt, ezért pedig vigyázni kell rájuk, de erősen. Ők a különleges 1 százalék.

    kiehezettek2

    A brit zombifilm mindent a feje tetejére állít, hisz az ember titkon is a „rosszakhoz” tartozó Melanie-nak drukkol, hogy élje túl és hendikepje ellenére is felnőhessen. A filmet rettenetesen jó színészgárdával erősítették meg, ott van a jéghideg szívű tudóst játszó Glenn Close, a jószívű tanárnéni szerepében brillírozó Gemma Arterton, és a szigorú katonaemberként feltűnő Paddy Considine, akik mind hozzáteszik a magukét a Kiéhezettekhez. A show-t egyértelműen a 12 éves főszereplő, a Melanie-t alakító Sennia Nanua viszi el, de mindenki kell ahhoz, hogy a Kiéhezettek ennyire működjön.

    A történet teljesen jól átadja a világvége-érzést, azt, hogy a legtöbb ember már agyatlanul szaladgál körbe-körbe és prédára vadászva. A Kiéhezettek képileg is rendben van, illetve a csavarok is képesek meglepni az embert. A brutalitás és a dráma pedig rendkívül erősen áthatja a filmet. A karakterekkel könnyű azonosulni, mert mindenkinek megvannak a maga motivációi, így pedig izgulni is lehet a végkimenetelért. A Kiéhezettek egyébként regényadaptáció, a filmet is M. R. Carey írta, ahogy az eredeti művet. Így nem kell aggódniuk még a könyv rajongóinak se, hithű feldolgozással van dolgunk.

    kiehezettek3b

    Amiben változtat az eddig megszokottakhoz képest a Kiéhezettek, az az, hogy a The Last of Ushoz hasonlóan egy gombafertőzés okozza a világégést. Valamint a World War Z-nek megfelelően a zombik futnak itt is, nem csak cammognak. Ez hihetetlenül nagy veszélyforrás, megnehezíti a túlélést, de ezzel a két ismerős motívummal, a jó karakterekkel és a folyamatos feszültséggel a Kiéhezettek olyat hozott, amit minden zombirajongónak látnia kell. Emellett a The Walking Deadhez hasonlóan megjelenik a testszag elfedésének és a zombik közötti szabad mozgás elérésének is a problémája is. De ezt egész máshogy oldják meg, mint az AMC sorozatában. A The Walking Dead egyébként február 12-én tér vissza a képernyőkre, addig is érdemes adni egy esélyt a Kiéhezetteknek is. Mert a zombikból sose elég.

  • The Walking Dead – Ilyen volt az évad második fele

    Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

    Tavaly elég ambivalens módon vélekedtem a 6. évad első feléről, hisz maga a fél-szezon is az volt. Négy remek részt négy közepes, vagy még annál is rosszabb követett, a félig tele-félig üres pohár pedig egy sorozat esetében nem épp elismerendő. Kérdés volt, hogy félidő után javul e a helyzet, és az az igazság, hogy, bár a második menet is tartogat pár megkérdőjelezhető írói/rendezői döntést, a végeredmény így is remek, helyenként pedig bámulatos lett, olyan minőségbeli zuhanást pedig közel sem produkált a széria, mint pár hónappal ezelőtt.

    Már a kezdéssel szereztek egy hatalmas pirospontot a készítők, az ugyanis, hogy Jessie famíliáját testületileg megetették a járkálókkal, ami a lehető legjobb döntés volt. Érezhették ők is, hogy a család minden tagja szálka a rajongók szemében, nem is húzták sokáig az elhalálozásukat. Más kérdés, hogy az ominózus jelenetet a készítők valószínűleg drámainak szánták, a legtöbb néző viszont – köztük én is – kaján vigyorral az arcukon nézték végig a mészárlást. Persze rosszmájúság lenne, ha csak emiatt tartanám erősnek a nyitányt, a „No Way Out” alcímet viselő epizód ezen felül is remek. Végig pörög, látványos, a rész végi gyilok-montázs pedig a végletekig hatásvadász ugyan, de működik, és nem is reprezentálhatták volna jobban Rick jelmondatát, miszerint együtt mindenre képesek. Amire aztán Negan és kompániája csúnyán rácáfol ugye, de erről később.

    Az évad innentől a promo szlogen jegyében zajlik, tehát a világ kitárul, elindul a portyázás, hogy Alexandria felvirágozhasson, és ténylegesen otthont biztosítson a benne élők számára. A kiruccanások alatt csakhamar kiderül, hogy a település nem az egyetlen a környéken, létezik egy hely Hilltop néven, ahol van orvosi ellátás, állat és növénytermesztés, ellenben védelemnek híján vannak. A terv innentől pofonegyszerű és diplomatikus: Hilltop ellátmányt nyújt Rickéknek, akik cserébe fegyveres védelmet biztosítanak. Amire szükség is van, az évad első felében beharangozott Megmentők ugyanis hathatós belépővel jelzik, hogy olyan fenyegetést jelentenek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőbb ellenlábasként pedig olyan moralizáló szálat hoznak a sorozatba, amely még akár jól is elsülhetett volna.

    twd1

    Hogy miért a feltételes mód? Rick, tudván, hogy csapata jószerivel minden borzalmat átélt már, és ezáltal megerősödött az együtt töltött idő során, ígéretet tesz Hilltop fejének, hogy még az írmagját is kiírtja a Megmentőknek, ha cserébe létrejön a mindkét fél számára jövedelmező kollaboráció. Ezzel a döntéssel a készítők feldobták azt az erkölcsi dilemmát, hogy vajon a nézők hősöknek, vagy antihősöknek szurkolnak már oly sok éve, hisz Rick döntése, és a csapat egyetértése körülbelül ugyanolyan lelketlen szörnyekké redukálja a kommunát, mint amik ellen küzdenek. A labdát azért nem sikerült leütni, mert a Megmentőket már a kezdetektől annyira antipatikusnak ábrázolták, hogy igazából bármennyire is szenvtelen a csoport szisztematikus mészárlása a „Not Tomorrow Yet” című (ettől függetlenül pazar) részben, egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Rickék ezzel bűnt követnének el. Holott ezt pár beállítással, színészvezetéssel azért próbálták érzékeltetni. Kihagyott ziccer, de nem égbekiáltó hiba: a lényeg kiderül, miszerint ebben a világban (meg amúgy sem) nem létezik kategorikus jó és rossz, csupán a túlélés számít, még ha ez az ember lelkébe is kerül előbb vagy utóbb.

    twd2

    Ami viszont nem jött össze makro-szinten, az „kicsiben” igen. A 13. rész egyrészt minden csatorna álma, hisz a pár helyszínnel és szereplővel operáló kamaradráma költségvetése egy normál epizód büdzséjének csupán a töredékébe kerülhetett, másrészt az évad csúcspontja is, annak ellenére, hogy a cselekményben nem történik érdemi előrelépés. A „The Same Boat” Carol és Maggie elrablását és túszul ejtését állítja középpontba, mely során a tettek nem, a lelki vívósás viszont annál nagyobb szerepet kap. Az eddig sziklaszilárd jellemű Carol csakhamar a jövőbeli énjét kezdi el látni egyik fogvatartójában, Paulaban, ez pedig elhozza felismerést: nem szeretne ilyenné válni. A részt a zseniális forgatókönyv mellett Melissa McBridge lehengerlő alakítása tesz emlékezetessé, minden rezdülésén látszik a saját magával folytatott belső harc, a változás akarata, melyet ez a beteg világ lehetetlenné tesz. „Survival of the fittest”, a gyengéknek nincs helye az új rendben, ahogy Carolnak sincs többé a csapatban, hisz tudja, elég egy gyenge láncszem (vagyis ő), és mindennek vége. Az ő története itt véget is érhetett volna, de nem voltak elég bátrak az alkotók, ezért is lett az utolsó két rész olyan, amilyen.

    twd3

    Ahogy Carol „gyengül”, úgy mások egyre erősebbek lesznek, Eugene és Denise „felnőtté” válására pedig egy egész epizódot szentetek a készítők, hogy aztán előbbit az elismerés, utóbbit pedig a halál várja. Nem volt szép húzás pont egy olyan karaktert megölni, aki épp erőre kap, ugyanakkor remekül érzékeltették, hogy néha már késő változtatni, a halál pedig nem válogat. Ugyanebben a részben pedig Daryl is szembesülni kényszerül előző baklövésével, azzal ugyanis, hogy puhány módon életben hagyta Dwightot az előző félévadban, az egész csapatot veszélybe sodorta, és zömét a Megmentők markába terelte.

    Az új karakterekkel a sorozat nem igazán tudott mit kezdeni, Hilltop lakossága egyelőre statiszta szerepben tiszteleg, egyedül Jézus az, aki valóban érdekes (na meg humoros), de az ő jelleme sincs nagyon kibontva – még. Rick és Michonne románca sok vizet nem zavar, túlzásba nem viszik, de nem is lenne értelme, hisz végig irreleváns marad a cselekmény szempontjából. Ahogy Glenn-Maggie, Abraham-Sasha párossal sem esnek át a ló túloldalára, láttatják, hogy végül mindenki képes a megállapodásra még ebben a kaotikus és kilátástalan világban is, de a romantikázást ügyesen háttérbe szorítják, így nem lesz zavaró. Ami viszont igen, hogy Carl karakterét nagyon a periférián mozgatják az epizódok alatt, furcsa, hogy pont akkor kezdik el hanyagolni, mikor végre kompetens, és egyáltalán nem idegesítő részét képezhetné a csapatnak, sérülése ide vagy oda.

    twd4

    És akkor a finálé. Sokat vacilláltam, hogy szenteljek e külön bekezdést a zárásnak, de mivel óriási visszhangja volt az ominózus résznek úgy döntöttem, megérdemel egy külön bekezdést. Az utolsó képsorok lecsengése után konkrétan felrobbant az internet, felháborodott rajongók emelték fel hangjukat (billentyűzetüket). Az IMDb-n jelenleg 5,6 ponton áll az epizód, és ez még valószínűleg csökkenni is fog, sosem látott mélypontot hozva ezzel a sorozat történetében. De miért is? Haladjunk sorrendben.

    A pneultimate epizód fellőtte az alapszituációt: Daryl elindult befejezni, amit elkezdett (likvidálni Dwightot), Morgan és Rick felkerekedett, hogy megkeresse a mindent és mindenkit hátrahagyó Carolt, Maggie pedig rosszul lett, orvos pedig csak Hilltopban van, odáig meg el is kéne jutni ugyebár. Kifejezetten darabos rész lett a 15., és egy olyan irányba mutattak a történések, ami könnyen egy bagatell és kiszámítható végkifejlethez vezethetett volna, nevezetesen, hogy a Megmentők lerohanják a szinte védelem nélkül maradt Alexandriát. És hál’ Istennek, hogy nem így lett, mert az évadzáró így egyáltalán nem lett rossz (pláne nem annyira, mint azt az internet népe hangoztatja), csupán fókuszvesztett és gyáva.

    Fókuszvesztett azért, mert Carol szála egész egyszerűen teljesen megtöri Rickék történetének ritmusát, holott akár ki is hagyhatták volna. Ha csak a következő évadban folytatják a nő történetét, máris jobb lett volna a helyzet, de az alkotók úgy gondolták, hogy inkább a (amúgy teljesen indokolatlan hosszúságú) 64 percbe tuszkolják bele Morgan és Carol sztoriját, így kevesebb játékidőt hagyva Rickéknek, ami viszont sokkal fontosabb a jövő szempontjából. Az, hogy a Megmentők minden egyes Hilltopba vezető utat pikk-pakk lezárnak kissé hihetetlen ugyan, de remekül szemlélteti, hogy Rick mennyire elszámolta magát azzal a kijelentéssel, miszerint a világ az övék. Kilátástalan helyzetükből az eddigi legidegesítőbb karakter, Eugene kínál kiutat, érzelmes (már-már szívszorító) búcsúja pedig nagyon betalál, kár, hogy az írók gyávák voltak végig is vinni az elköszönést, mint ahogy gyávák voltak a cliffhangert illetően is. Ugyanakkor, ha a záró másodperceket nem számoljuk, az utolsó 10 perc eszméletlenül feszült és remekbeszabott lett, olyan, amely alatt a néző együtt izgul a szereplőkkel, miközben még levegőt venni is elfelejt. Negan (akit csípőből hoz zseniálisan Jeffrey Dean Morgan) jött, látott, és mindenkit letaglózott. Beugrója akár egy rocksztáré (teatralitásból csillagos ötös a beköszönés, és ezt most nem negatív értelemben mondom), szónoklata folytán pedig joggal fagy meg a szereplők ereiben a vér, Rick arcára hosszú idő után valós félelem ül ki, Andrew Lincoln színészi alakítása pedig teljesen hihetővé is tesz azt. Az eddig minden akadályon átgázoló csapat pillanatok alatt kerül kispadra, ezzel bizonyítva, hogy mennyire rossz tanácsadó tud lenni a túlzott magabiztosság.

    És akkor miért is háborodott fel nagyjából mindenki? A már említett utolsó pár másodperc iskolapéldája annak, hogy ne csináljon valaki cliffhangert, A szubjektív nézőpontból láttatott ütlegelés ugyanis mindent sugall, csak épp bátor lépést nem. A készítők nem lesznek annyira bevállalósak, hogy egy kulcsszereplőt vonjanak ki a forgalomból, ha pedig jövőre kiderül, hogy Aaronra esett a „Fuss”, na, abból lesz az igazi felháborodás. Sokkal ésszerűbb lett volna megmutatni, ki lett a kiszámoló vesztese, de az ésszerűséget – immáron sokadjára – beáldozták a hatásvadászatnak, ezt a betegséget úgy látszik, már soha nem növi ki a Walking Dead. Jogos tehát a gyűlöletcunami, ugyanakkor ezért lehúzni egy amúgy korrekt epizódot kicsinyesség.

    twd5

    Lezárás ide vagy oda, az évad második fele fényévekkel jobb lett, mint az előző, nem volt ellaposodás (kivéve a 15. rész), jó arányban osztották el a drámát és az akciót, hagyva némi helyet a karakterizálásnak (ami az utolsó részben azért kissé erőltetettnek hatott). Negan már most a széria legerősebb antagonistájának tekinthető, ilyen beugrója még a Kormányzónak sem volt anno, rajta tehát biztos nem múlik a 7. évad minősége. A készítők kurázsiján viszont igen, sokkal tökösebbnek kell lenniük a jövőben, nem kell Trónok Harca szintű karaktergyilkosság, de igenis merjenek kiírni pár fontosabb szereplőt, hisz ha valami, hát az emberi élet nagyon képlékeny a Walking Dead világában. Statiszta már hullott elég, ideje, hogy a nézők a valódi főszereplőkért aggódhassanak, volt már rá példa, és legyen is. A kijelölt irány jó, már csak némi vér kell a pucába!

  • The Walking Dead – ilyen volt az évad első fele

    Nincs rosszabb dolog egy sorozat nézésekor, mint azzal szembesülni hétről-hétre, hogy egy zseniálisnak ígérkező évad szép lassan középszerbe, vagy ami még rosszabb, unalommal tarkított kínlódásba fordul. A Walking Dead, legyen bármennyire is közönségkedvenc, nem egyszer megjárta már előbbit, utóbbira viszont a második évad óta nem volt példa…mostanáig.

    Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

    Pedig a fél-évad első fele valóban parádés lett, tele csupa olyan momentummal, amely miatt a széria kultusz-státuszba került mostanra. A nyitányról már beszéltem, a folytatás pedig legalább annyira izgalmas és fordulatos lett, mint a start. Alexandriában zajlik az élet, és a szétszéledt szereplők sem kártyázással töltik idejüket, a 8 rész alig ölel fel másfél napot, viszont minden epizód más karakterek szemszögéből mutatja az eseményeket, emiatt nem érződik a cselekmény idejének rövidsége, és persze feszültségből sincs hiány, hisz – kötelező jelleggel – mindenhol beüt a krach. A nyúlfarknyi idő, ráadásul annak többrétű bemutatása viszont kétélű, mert bár – legalábbis félidőig – pörög a széria, lényegi történet nemigen van. Miközben Rick és társai az első részben kiszabadult hordát igyekeznek minél előbb biztonságos távolságba csalni Alexandriától, addig a települést lerohanja a titokzatos, homlokukon W-t viselő tagokból álló barbáralakulat (nem találtam rájuk találóbb szót), egy kamionkürt megszólalása miatt pedig a horda fele az újdonsült otthon felé veszi az irányt, így Rick-ék is kénytelenek lesznek visszafordulni, hogy lássák mi a helyzet. Eközben a járkáló-sereg másik felével továbbra is játssza a „Kapj el, ha tudsz”-ot Daryl, Abraham és Sasha, de természetesen az ő szereplésük sem merül ki az autókázásban, erről később.

    twd1

    Alexandria ostroma a második részben parádésra sikeredett, és olyan hidegzuhanyként éri a nézőt húszpercnyi idill után, hogy még rész végén is az államat kerestem az írói/rendezői bravúr miatt. Az összecsapások izgalmasak, az ellenfél brutalitása még Walking Dead mércével is durva, a karakterek brillíroznak (kár, hogy később ez gyökeresen megváltozik). A látványra sem lehet panasz, az egyre növekvő nézettség egyre nagyobb büdzsét is jelent, jó látni, hogy ezt ki is használják. A harmadik epizód szintén a küzdelem időintervallumát öleli fel, viszont ezúttal a visszafelé indulók szemszögéből, Glenn, Michonne és Rick hazaútja pedig nemcsak körömrágósan izgalmas, de – és ez a fontosabb – olyan csontig hatoló drámát prezentál, melyre elégedetten azt mondhatom: igen, erről szól a Walking Dead. Nemcsak a fél-évad, de a sorozat egyik legjobb része is lett az „I’m sorry”, egy olyan húzással, amely könnyen a széria egyik legerősebb momentuma lehetett volna. Csak aztán nem lett. A negyedik részt sokan fillerként fogták fel, szerintem viszont egyenesen szükségszerű volt egy flashback epizód Morgan múltjáról, jellemváltozásának okáról, merthogy a „jelenben” nem sok időt kap, pedig körülbelül az egyetlen épkézláb régi/új szereplőt köszönthetjük benne. Nagyon jól építkező részben tárul fel annak oka, hogy miért lett a kimért gyilkosból az élet értékét hirdető, naivan optimista „lovag”, a sorozat pedig újfent bizonyította, hogy egy lassan folydogáló epizód is lehet izgalmas.

    twd3

    És akkor a fekete leves. A második négyes, különösen az utolsó két rész nemcsak unalmas és semmitmondó lett (mert ezt már – és ezért most egy rajongó se kövezzen meg – megszokhattuk a szériától), de egyenesen gyenge is. Az ötödik rész Alexandria képei ásítozást keltenek, annyira érdektelenek és antipatikusak a lakói, Maggie aggodalma Glenn iránt jogos, és Lauran Cohan játékának hála hiteles is, csak épp későn jön, amikor az ember már hajlamos azt nézegetni, hány perc van még hátra a stáblistáig.

    A következő részben Daryl és Abraham/Sasha bonyodalmait nézhetjük végig, egyik sem túl érdekfeszítő (Abraham otthonteremtési ötletei egyenesen kínosak), de mindennek fejében a magányos motoros még egy olyan karakteridegen momentumot is kap, hogy egész egyszerűen nem hittem el, amit a monitoron láttam. Hiába kompenzálják később, hogy a férfi épp azzal a barbarizmussal áll egy csapat idegenhez, amelyet eddig mélységesen elítélt Rick-ben, a szálka azért ott marad a nézőben egy ilyen inkonzisztencia láttán.

    Az utolsó előtti rész viszont tényleg felteszi az i-re a pontot, és ezt most a lehető legrosszabb értelemben mondom. Glenn életben maradása szánalmasan olcsó módon lett kivitelezve, az egy dolog, hogy operatőrileg remekül megoldották a dolgot a harmadik részben, de a néző teljes arculköpésének érzem, hogy – bár végülis evidens volt, túl sokáig húzták ahhoz, hogy ne legyen egyértelmű – egy lehetetlennek és végzetesnek tűnő szituációt végül ilyen nevetséges módon oldanak fel. Hiába szeretem Glenn karakterét, ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg kiírják a sorozatból, így legalább egy megrázó karakterhalál is lett volna a fél-évadban, mert így csak „ágyútöltelék” karakterek hullottak a nyolc rész alatt. További probléma, hogy mind a hetedik, mind a nyolcadik részben olyan inkompetenssé és idegesítővé válnak a szereplők, hogy felfogni nem tudom, miért nem tűnt fel legalább egy embernek a stábban, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Veterán túlélők esnek el a semmiben, három tölténnyel a tárban kezdeményeznek vadkacsavadászatot (Maggie teljesen értelmetlen bénázására gondolok most), teljes a káosz, pedig a többség megélt már egyet, s mást. Jessie két fia egész egyszerűen idegesítő, Eugene túlélési ösztöne annyira a nullához konvergál, hogy minden percben arra vártam, mikor falják fel végre a zseniális agyát (persze végül nem történt meg), Carol és Morgan konfliktusának végkicsengése pedig annyira közhelyes, hogy az én pofám égett az íróké helyett, miközben néztem az ominózus jelenetet.

    Az egész befejezés két értékelhető momentuma, hogy volt a kezdő snitten egy jó kis szimbolika hangyákkal meg sütivel, plusz végre újra alkalmazták a zombibelsőséggel álcázás technikáját, nem is értem, eddig miért nem vetették be, sokat könnyíthettek volna az életükön a szereplők, bármennyire is undorító a dolog. Ja, és kapunk a végére egy jó kis zenés montázst, ami tényleg király dolog, csak épp édeskevés. A cliffhanger egyáltalán nem csigázza fel a nézőt a folytatást illetően, az új főgonoszt épphogy csak belengetik a hatodik részben, az utolsó képkockák miatt pedig aggódni is felesleges, fontos karaktert úgysem fognak kinyírni a készítők, pedig az lenne az igazán tökös húzás, ha a kutyaszorítóba került csapat közül egy főszereplő húzná a rövidebbet.

    twd4

    A kezdet alapján a legjobb fél-évad lehetett volna az idei a sorozat történetében, de a bravúr nem sikerült. Továbbra is tartom tehát azon álláspontomat, miszerint a Walking Dead egész egyszerűen nem érdemli meg azt az egyre növekvő imádatot, ami körülveszi. Ahhoz, hogy ez releváns legyen, egy sokkal átgondoltabb és polírozottabb koncepcióval kellene előállniuk a készítőknek, amely nem siklik ki félúton, és be mer vállalni olyan dolgokat, mint Glenn, vagy egy hasonlóan fajsúlyos karakter halála (pl. tavaly Beth kiiktatása is nagyot üthetett volna, ha nem teszik egyértelművé már előre). Hiába viszont a cikk negatív hangneme, azért a Walking Dead továbbra is egy remek, helyenként pedig egészen kiváló sorozat, csak épp vannak nála sokkal jobb szériák is. Februárban folytatás, a minőség pedig remélhetőleg inkább hasonlít majd a fél-évad első, mintsem második felére.