Címke: cseh

„Az élet nem tartozik neked semmivel” – Interjú Lukáš Palánnal, az Útmutató apokalipszishez című könyv szerzőjével

Galaktika: Hogyan és mikor döntötted el, hogy író akarsz lenni?

Palán: Bárcsak kifinomultabb választ tudnék adni erre a kérdésre, de az az igazság, hogy egyszer elmentem egy versolvasó rendezvényre, és nagyképűen arra gondoltam, hogy „hmm, könnyű ilyen verseket írni”. Később azon a héten berúgtam, megírtam egy egész versgyűjteményt, és elküldtem a kiadóknak. Őszintén szólva, arra sem emlékeztem, mit írtam előző este. És legnagyobb megdöbbenésemre egyiküknek tetszett, és kiadta. És azóta azt hiszem, írok. Szóval nem, soha nem láttam magam írónak, ez egyszerűen megtörtént.

G: Mi inspirált ebben a történetben? Honnan jött az ötlet?

P: Az ötlet évekkel ezelőtt jött, amikor késő estig dolgoztam, és mindig sötétben mentem haza, és azon gondolkodtam, milyen lenne az élet, ha állandó éjszaka lenne. Mik lennének a következmények? A növények elpusztulnának, ezért az állatok is elpusztulnának, nincs termés, nincs élelem stb. És egy elszigetelt falu történetét szerettem volna elmesélni, ahol az emberek a lehető legtovább próbálnak életben maradni. Évekig nem tudtam rájönni, hogyan írjam meg, főleg, hogy nem rajongok a disztópikus könyvekért, és soha nem olvastam semmit, kivéve Cormac McCarthy Az út című regényét. Aztán egy nap mégis elkezdtem felvázolni a saját gyerekkoromból származó emlékeimet, majd úgy döntöttem, „Igen, kezdődhet a könyvem az esemény előtt, aztán leszáll az éjszaka.” De ez végül nem történt meg a könyvben, annyira belemerültem a történetbe.

G: Vannak személyes emlékeid a falusi életről?

P: Merem állítani, hogy a könyvben szereplő események 40%-a megtörtént a való életben is. Természetesen egy kicsit alakítottam rajta, csiszolgattam, hogy inkább ilyen vagy olyan legyen, de a könyvben sok dolog valódi. Ilyen például a falu elrendezése, az, hogy pénzért szedtünk krumplibogarat, az azonos nevű, hiányzó ujjú ácsok, a Doktorról szóló történetek, és sajnos még az is, ahogy Egon elhagyta ezt a világot (a valóságban persze nem Egon volt neve, és nem utazott ennyit). Szóval igen, a könyv tele van személyes emlékekkel. Szerintem a cseh falu, de talán minden más közép-európai falu a 90-es években, olyan furcsa hely volt. Az internet, a mobiltelefonok stb. modern korába léptünk, de az ember valahogy mégis úgy érezte, hogy még mindig a középkorban vagyunk. Munka, mezők, vodka, fájdalom, vodka, halál. Boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam, de annak is nagyon örülök, hogy ezek az idők már csak emlékek.

G: Ki az az Egon? Ő valami isten? Nekem úgy tűnik, hogy Egon mindenre hatással volt. Tehát amikor ő boldog volt, mindenki boldog volt, és amikor ő meg akart halni, mindenki másnak meg kellett halnia.

P: Egon alakját egy falusi barátomról mintáztam. A 90-es években ő volt az egyetlen a falumból, aki eljutott az egyetemre, így mindig távol volt. Amikor visszajött, sakkoztunk a kocsmában, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudott játszani. Ahogy a könyvben is, az a barom soha nem hagyott nyerni. De hogy visszatérjek a kérdésedre, Egon gyerekkoromban és a könyvben is azt képviselte, hogy mindig van jövő, van egy külső világ. A könyvben mindenki iránytűként használja, hogy megtudja, hogy áll a világ, csak azért, mert ő ment a legmesszebbre. Ezért volt olyan erős az öngyilkossága.

G: Mi van pontosan abban a levélben, amit Egon írt a fiúknak? Tényleg mindenkit meg kell ölni? Vagy valamit félreértettek a fiúk?

P: A levél azt mondja nekik, hogy hamarosan véget nem érő éjszaka lesz. Ahogy említettem, ami az eredeti ötletem volt a könyvvel kapcsolatban. A klímaváltozást is észrevehetjük a könyvben (zivatarok, forró napok, dél-amerikai madarak, amelyeknek nem kellene Közép-Európában lenniük stb…) Mivel Egon nagyon okos, leírja, hogy mit jelent – se állatvilág, se flóra, rendkívül nehéz körülmények. Nem mondja nekik, hogy gyilkolniuk kell, de a gyerekek számára magától értetődő, hogy vérfürdő lesz az ellátás és az élelmiszer tekintetében, és ez az esélyük, hogy mindenkit megelőzzenek.

G: Mi a legfontosabb üzenet, amit el akartál mondani ezzel a regénnyel?

P: Hmmm. Nem mintha szándékomban állna üzenetet küldeni. Csak el akartam mesélni a történetet, de visszatekintve a könyvre, azt hiszem, a legnagyobb üzenet az lehet, hogy „az élet nem tartozik neked semmivel”.

G: Kik ennek a regénynek az ideális olvasói?

P: Olyan valaki, aki szereti a sötét humort, a káoszt és egy kis szürrealizmust? Vagy bárki, aki fizetni fog érte! .

G: Min dolgozol mostanában? Valahol azt olvastam, hogy ennek a történetnek a folytatását írod. De nehéz elképzelni, mivel ebben a regényben szinte mindenki meghal. Tehát tényleg a következő részen dolgozol? Miről szólna az a történet?

P: Ez igaz, és félig készen is vagyok. A legtöbb szereplő halott, de nem mindegyik. És most végre elkezdődik az igazi történet, amikor leszáll az éjszaka.

G: Szerintem remek filmet lehetne ebből a könyvből készíteni, a karakterek és a történet is filmvászonra való. Te is gondolkodtál már rajta, hogyan lehetne filmmé változtatni?

P: Szívesen megnézném filmként! Nagyon klassz lenne. Először megmutatni a nagyon lassú, vidéki hangulatot, figyelni a gyerekeket és a lassú napokat, aztán egyszer csak, hirtelen eluralkodik az őrület.

A Sátántangóra gondolva Tarr Béla elképesztő filmet csinálna belőle! A stílusa tökéletesen passzolna hozzá! Tudnál neki üzenni?

március 26, 2024
A disztópiák méltó követője – Interzóna

Szeptember 30-án mutatjuk be legújabb könyvünket, az Interzónát, a Petőfi Irodalmi Múzeum Jövő-Idő programjának keretén belül. A bemutató előtt nézzük, mit érdemes tudni a könyvről és magáról Štindlről.

Ondřej Štindl kalandos életutat járt be, kortársai közül ebben a tekintetben talán a Metró-könyveket jegyző Dmitry Glukhovskyhoz tudnánk hasonlítani. Štindl a Károly egyetemi tanulmányai után kezdte a világot járni, legnagyobb hatással Anglia volt rá, későbbi munkáit ottani élményei ihlették. Csehországba hazatérve, 1990 őszén többed magával indította el független rádióját, amit először csak korlátozottan lehetett fogni, de a későbbiekben már nagyobb publikum számára is elérhetővé vált. A rádiózás mellett hagyományos újságírással is foglalkozott, főleg a film és a popkultúra érdekelte. Első kritikái a Revolver Revue-ban jelentek meg, a 90-es évek közepétől pedig hivatásos újságíróként tudósított kulturális témákról a Lidove novinyban, egészen 2000-ig. Ezután egy rövid időre visszatért Angliába és a BBC-nél dolgozott politikai tudósítóként, emellett pedig továbbra is figyelemmel kísérte a filmvilágbeli történéseket.

Ondřej Štindl

Az újságírás mellett forgatókönyvírással is foglalkozott. Először David Ondříčekkel dolgozott együtt egy Videomania című tévéműsoron 1994-ben. Első nagy sikerét 2010-ben érte el a Pouta forgatókönyvével, amivel kiérdemelte a Cseh oroszlán-díjat a legjobb forgatókönyv kategóriában. A film egy titkosrendőr és egy szakadár mozgalom történetét meséli el a ’80-as évekbeli Csehszlovákiában. A továbbiakban is együtt dolgozott a film rendezőjével, Radim Špačekkel, például szintén Štindl írta a Mista (2014) vagy a Svět pod hlavou (2017) forgatókönyvét.

2012-ben egy újabb oldalát mutatta meg, ugyanis ekkor jelent meg legelső regénye, az Interzóna (Mondschein). A debütálást a kritikusok nagyon pozitívan fogadták, Petr Nagy például kivételes tehetséggel megáldott íróként jellemezte, míg mások Cormac McCarthy prózájának hatását fedezték fel könyvében.

A történet középpontjában Erik Vilks, a Kísérő áll. A Városban él, ahol az emberek a járványoktól való örök félelemben élnek, az egymás közötti társaskapcsolatok pedig megszűntek. A szürke, szinte minden emberi dologtól mentes világban csupán egy virtuális valóság, Dorma jelent némi feloldozást. A rendszerre felcsatlakozók minden vágyukat valóra válthatják, mindent megkaphatnak, amit a természeti katasztrófák által letarolt világban nem – vagyont, szeretetet, családot. Azonban a Dorma kínálta élvezetek nem mindenki életét teszik jobbá, ez esetben fordulhatnak Erikhez, aki elhozza számukra a végső feloldozást, a halál ajándékát.

Az Interzóna tiszteleg a disztópia nagy elődjei – Jevgenyij Zamjatyin, Aldous Huxley és George Orwell – előtt, miközben saját hangja és vizíói teszik újszerűvé, a műfaj méltó követőjévé. Világépítésében egyértelműen orwelli minták köszönnek vissza, mint például az egyeduralom, a megfigyelés, a múlt totális eltörlése, de a főszereplőben, Erikben is felfedezhetjük Winston Smith tulajdonságait. Más disztópiákhoz hasonlóan Štindl is megmutatja korunk problémáit; a legegyértelműbb párhuzam a Város és Dorma között utazó emberek, akikben társadalmunk eszképizmus utáni vágyát ismerhetjük fel. Azonban ezekben nem mélyed el, íróként jobban érdekli az emberi tényező, így történetét is néhány szereplőre – Erik, Maria, Stan és Anton – korlátozza. Ebben a leredukált mikrokörnyezetben bontja ki világát a szereplők egymáshoz és a rendszerben betöltött szerepükhöz való viszonyuk mentén, így a világból csak annak atmoszférája – amit erős ellentétek segítségével teremt meg – és lakói válnak fontossá, minden más mellékes.

Erik egy az emlékezetéből kitörölhetetlen dallam mentén kezd nyomozásba Városban és Dormában, ezzel folyamatosan egyre mélyebbre hatolva a disztópia működésében. Maria elsőször Erik megfigyelőjeként lép színre, később azonban kiderül, sokkal fontosabb tényező a rendszerben, későbbi cselekedeteit is ez és megváltozott érzései határozzák meg. Erik kutatása során találkozik Antonnal, a Várostól távol élő renegáttal, aki szép lassan, rétegről rétegre leplezte le a szigorúnak tűnő rendszer köré épített hazugságokat. Végül pedig maga a diktátor, az elnyomó is emberi közelségbe kerül, aki nem más, mint Stan Nikiferov, aki karizmatikus fellépésével és a rettegett betegséggel szembeni immunitásának köszönhetően vallási kultuszt épített maga köré, és elvezette az emberiség túlélőit a fertőzésektől mentes Városba.

A szereplőket általában Erik szemén keresztül látjuk, azonban Štindl egy E/3-ben történő elbeszélésnél kreatívabban építette fel történetét. Erik Vilks oldalán haladva fokozatosan ismerjük meg az első fejezetekben felvázolt világ mögött a valóságot, akárcsak egy krimiben. Önmaga utáni nyomozását visszatérő szimbólumok kísérik, mint a zene, a halál vagy a 703-as fiú. A múlt utáni kutatást különböző szövegtípusok is megszakítják, mint például Maria beszámolója vagy Larissa naplója, ezzel izgalmasabbá téve a szöveget és természetesen a cselekményt, mivel a fent említett szövegeken keresztül kapunk egyre teljesebb és obejtívebb képet a Stan által felépített rendszerről és Erikről is. A történetben néha-néha ott a veszélye annak, hogy Štindl beleesik jól ismert történeti sablonokba, azonban ez az „illúzió” inkább az olvasó megvezetésére szolgál, őmaga pedig mindig elő áll valami olyannal, amire nem számítottunk.

A depresszív képekből felépített Interzóna egy disztópiába helyezett, szépirodalmi igényességgel megírt pszichológiai utazás, melynek célja identitásunk feltárása és vitathatatlan szerepének bemutatása, miközben feszes történetvezetésének és a pörgős eseményeknek köszönhetően egy izgalmas könyv is. Zseniális debütálás, ami reméljük, a magyar olvasók tetszését is elnyeri.

szeptember 29, 2017
Mini-interjú Hanzelik Gáborral, az Interzóna fordítójával

A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő fordító, akivel beszélgettünk Hanzelik Gábor, akinek hála magyarul is olvasható Petr Stancik Múmiamalom című regénye, most pedig egy újabb cseh szerzőt, Ondrej Stindlt ismerhetünk meg tolmácsolásában.

Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
A fordítás szerintem két részből áll. Az első, hogy rettenetesen nagy figyelemmel kell elolvasni egy szöveget egy adott nyelven. A másik, hogy rettenetesen nagy figyelemmel meg kell írni egy másik nyelven. Nem tudom miért, de régóta érdekel az olvasás, de még az írás is, és műfordítani egy kicsit olyan, mint pótkerékkel biciklizni. Úgy, hogy közben az ember sokkal inkább olvasó, mint biciklista. Vagy ez már nehezen követhető?

Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mit jelent az, hogy fantasztikum? De ha jól sejtem, akkor itt valami olyasmit válaszolnék, hogy Tolkiennek volt szerencséje bemutatni neki. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ilyen emelkedett és pátosszal teli választ adhatok erre a kérdésre. Mert Tolkienben van mindkettőből. De az igazság valami földhöz közelibb dolog lesz, csak már nem emlékszem. Mindenesetre nem volt igazán tudományosan-fantasztikus, inkább olyan power metálosan fantasztikus. Ez megmaradt nálam, a mai napig hidegen hagy az űrutazás. Valahogy szinte csak a Lovecraft-féle rémtörténeteknek tudom megbocsátani, ha a pozitív tudományosság „belóg” az irodalomba. Azt is talán csak azért, mert úgy érzem, hogy ezek a történetek finom csavarral kinevetik azt a magabiztosságot, amit azzal táplálunk, hogy embert juttattunk a Holdra.

A kép forrása: litera.hu

Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Hm, jó kérdés. Van egy nagyon jó új fordítása a Pantagruelnek, azt nagyon szerettem, az tele van egyebek mellett fantasztikummal is. Mármint ennyi állatságot fantázia nélkül nagyon nehéz lett volna összeírni, még a középkorról is. Aztán vannak ezek a Lovecraft szövegek, egy-kettőt kifejezetten szeretek néha újraolvasni.
Kedvenc filmem, filmjeim nincsenek, de az utóbbi időben nagyon tetszett az új Csillagok Háborúja, a Zsivány Egyes, amit olyan sötét, háborús hangulatúra csináltak, és visszahozták James Earl Jones angol hangját. Vagy az új Alien. De ezzel nagyjából egyedül vagyok az univerzumban, eddig csak egy marxista kritika nyilatkozott róla pozitívan, akkor egy kicsit megijedtem.

Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Az első regényfordításom: egy cseh szerző művét, a Múmiamalmot kellett lefordítanom. Ott volt néhány steam punkosabb árnyalat, szóval ezt említeném. És most mondhatnám, hogy fordítottam már történelmi dokumentumot, amiben az előző rendszer elvtársai próbálják ellenforradalomnak beállítani az ’56-os eseményeket, de abból meg ugye hiányzik a dolog „sci-” része.

Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Persze. Meggyőződésem, hogy minden szerző, és minden könyv saját fordítási szabályokat állít fel. De ha úgy vesszük, és visszatérünk egy kicsit, ez az olvasásnál is így van. Nem olvashatok úgy Kafkát, ahogy Marquezt, és Lovecraftot sem, ahogy Kertészt. Ettől persze nem lesznek egyformán okos írók, de írók szabályokkal igen, amiket be kell tartanom olvasás vagy fordítás közben. Miért lenne ez máshogy a zsánerekkel? Tudom, hogy roppant fellengzősen hangzik most ez egy kis korpuszt a háta mögött tudó fordítótól, de vegyük úgy, hogy inkább egy gyalázatosan kis korpuszt maga mögött tudó olvasó vagyok.

Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Interzóna) fordításánál?
Az irodalomban minden nyelvileg akar megnyilvánulni. Ezzel nem mondok semmi újat. Ha megjelenik a fantasztikum, akkor az is. Ezért jelent az Erő többet, ha nagy betűvel írom, a fhtagn is ezért több, mint egy billentyűzeten végigtrappoló macska nyoma. Stančík a Múmiamalomban a beszédes neveivel kergetett az őrületbe, a Mondschein/Interzóna pedig egy disztópiát, egy alternatív világot tár elénk. Ennek ne lennének saját kifejezései? Hát ezek kínozzák meg eléggé az embert.

Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Sajnos én nagyon lassan olvastam, mikor legutóbb olvastam, mert nem tudok gyorsabban fordítani, és akkor nagyon vontatottnak tűnt (nevet). Gyors olvasás mellett már persze cselekményesebb, de összességében nem is biztos, hogy ez a cselekményesség a lényege. Nekem mindenesetre néhol túlságosan pszichologizáló volt, de ez ízlés kérdése.

A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Ezer örömmel.

szeptember 27, 2017
Mini-interjú Barna Otíliával, a Rómeo és Júlia 2300 fordítójával

A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő szeptemberi könyvünket, a Rómeó és Júlia 2300-at Barna Otília fordította, aki Ondřej Neff kapcsán került közel a science fiction fordításhoz. Vele beszélgettünk.

Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Mindig is jó volt a viszonyom az idegen nyelvekkel és az irodalommal, úgyhogy ez valahogy magától alakult így. Többek között például az első munkámnak köszönhetően, amikor egy cseh zenész barátom kiadott egy rövid elbeszélést, és megkérdezte, hogy nem akarom-e lefordítani. Mivel szívügy volt, akartam, és kerestem is kiadót, aki megjelentette. Egy kis, sárga könyvről van szó, Filip Topol: Ékszerész Károly útja Korzikára.

Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Nem vagyok megszállott sci-fi rajongó, úgyhogy nem emlékszem pontosan a kezdetekre. Valahol a Vissza a jövőbe és a 8. utas a halál magasságában történhetett gyerekkoromban. Meg nagypapám könyvtárában is találtam érdekes dolgokat.

Kedvenc könyv és film a zsánerben?
A „kedvenc”-cel kezdődő kérdések mindig zavarba hoznak, mert elég nagy a skála, de például a könyvek közül eléggé megfogtak Andreas Wilhelm regényei, amik, ha jól tudom, magyarul nem jelentek meg. Misztikusabb vonal, hozzám ez áll közelebb. Ami a filmeket illeti, ilyen például a 12 majom vagy a frissebbek közül az Érkezés, ami fordítóként különösen érdekelt.

Barna Otília

Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
A Metropolis kiadó keresett meg két éve, hogy fordítsam le Ondřej Neff: Sötétség című könyvét.

Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Jellegzetességekről mindenképpen. Az egyik ilyen, hogy Google-barátom nélkül nem állnék neki sci-fit fordítani, annyi műszaki és tudományos dolognak kell utánanézni. Aztán, mikor az ember végre megfelelő szintre tornázta ismereteit az adott területen, jöhet a következő forduló: megtalálni a kifejezés magyar megfelelőjét, vagy ha szükség van rá, kreálni egyet.

Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Rómeo és Júlia 2300) fordításánál?
Páral, a szerző Vegyipari Főiskolát végzett, úgyhogy fuldokoltam a különböző létező és nem létező vegyületekben, kémiai folyamatokban, eljárásokban, de szerencsére az ilyen jellegű kihívásokat mindig is szerettem. Nehezebb volt az író kacifántos nyelvezetével azonosulnom. Többnyire fiatal kortárs szerzőktől fordítok, akik fölösleges csipkék és pátosz nélküli minimalista nyelvezetre törekednek, ezáltal természetesként hatnak, ezzel szemben Páral esetében helyenként az volt az érzésem, hogy a szerző hiúsági kérdést csinál a stílusból.

Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Olvasóként nem olvastam. Ha tudom, hogy fordítani fogom, egyszerűen nem megy.

A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Ez olyan, mintha egy kiadós ebéd után arról kellene beszélnem, hogy mit kérek vacsorára. Nem tudom, tele vagyok, lehet, hogy nem is vacsorázok… 🙂

szeptember 22, 2017
Hamarosan érkezik: InterZóna

Idén ősszel Ondřej Štindl Interzóna című regényét is tervezzük kiadni, fordítónk, Hanzelik Gábor (akinek a Múmiamalom magyar változatát is köszönhetjük) már elkészült vele.

Az eredeti nyelven Mondschein címet viselő regény alapvetően disztópia egy nem túl távoli jövőből, alaptörténete szerint az emberek annyi bűnt követtek el, hogy a legjobb lenne, ha kihalnának a bolygóról. Ezen attitűd következményeként a még életben maradt emberiség lepusztult körülmények között él, ebből a szürke sivárságból pedig néhányan egy virtuális világba menekülnek, de a történet előrehaladtával erről is kiderül, hogy valójában nyomasztóbb, mint a valóság.

Ondřej Štindl feltételezhetően a mi világunk kataklizmák utáni mikrotársadalmába kalauzol el bennünket. Az én-keresés és a művészet értelmének kérdéseit egy saját disztopikus világ játékasztalán játsza le, miközben megismertet minket egy szinte minden emberi oldalát elvesztett világgal, ahol a legkisebb humánus gesztus, például a tökéletlenség beismerése is képes egy ízig-vérig emberi történetet elindítani. Štindl Mondscheinjének világa fájdalmasan szikár, és annyira igényli az emberi érintést, mint amennyire a motívumrendszere az újraolvasást. Világégés, járványok, minden oldalról leselkedő veszély, egy omladozó város romjai között élő utolsó elfáradt emberroncsok, orwelli áthallások, és mindennek a kellős közepén egy ember útja a saját eredete felé.

A könyv cseh borítója így néz ki:

A könyv hamarosan felkerül webshopunkba, de még előtte jelentkezni fogunk a magyar borítóval is.

szeptember 11, 2017
Hamarosan érkezik: Rómeó és Júlia 2300

Szeptemberben érkezik Vladimir Páral cseh szerző modern Rómeó és Júlia-története 2300-ból, melyben Manka és Milan szerelmének beteljesülését akadályozza meg az újfajta pszichogram-rendszer.

Milan intelligens és racionális alkat, Manka emocionális, intuitív típus. A genetikai program alapján csak azok illenek össze, akinek pszichogramja teljesen kompatibilis egymással és a két fiatal bizony nem ilyen szerencsés. Házasságkötésük pedig csak akkor lenne lehetséges a regény világában, ha a menyasszony és a vőlegény záró pszichológiai jelentése ezt alátámasztaná. Innen indul a történet. A kiadvány jelenleg fordítási fázisban van, Barna Otília végzi az utolsó simításokat.

Milyen úgy párkapcsolatban élni, ha a külvilág folyamatosan arról próbálja meggyőzni a két felet, hogy nem illenek össze? Vajon megér minden harcot egy kompromisszumokkal teli élet, amely ellentmond minden racionális ténynek és adatnak?

Vladimír Páral Prágában született prózaíró, Jan Laban álnéven adta ki első regényét 1962-ben. Gyermekkorában Brnoban élt családjával, a gimnáziumot is ott végezte. Pardubice-ben végezte el a Vegyipari Főiskolát, 1967 és 72 között vegyészmérnökként dolgozott, 79-től szabadfoglalkozású író. Jelenleg Prágában és Marienbadban él. A férfiak és nők közti kapcsolat mint téma végigvonul írói életművén.

Páralnak ez lesz a tizedik magyar nyelvre fordított regénye, mely eddig csak cseh nyelven jelent meg, a következő borítóval:

A magyar borítót hamarosan mutatjuk!

szeptember 4, 2017
Barangolás a cseh sci-fiben

Egy most induló cikksorozatunk, a Sci-fi a világ körül egy hozzánk közeli nép, a csehek science fiction irodalmát térképezi fel, a hazánkba látogató Ondřej Neff tiszteletére.

Kezdetek:

A cseh science fiction a 19. századig vezethető vissza. 1881-ben jelent meg Karel Pleskač Zivot na Měsíci (Élet a Holdon) műve, amelyben felfedezhetőek már a műfaj jellegzetességei. A történet elbeszélője képzeletben elutazik egy holdbéli utópiába, ahol beleszeret egy asztrológus lányába, akivel ott találkozik.

Ebben az időben még íródtak SF elemeket tartalmazó könyvek, mint például Svatopluk Čech Hanumanja 1884-ben, ami két emberszabású faj viszályát meséli el, vagy Jakub Arbes romanetói (novellák), melyek különböző, fantasztikumhoz kapcsolódó témákról szólnak (pl. időutazás a Newtonuv mozekban (Newton agya)).

Čapek robotjai

Az említett írók nagyban hozzájárultak a műfaj elindulásához, előre meghatározták a kialakulóban lévő zsáner témáit is: jövőbeli társadalmak, űrbéli kalandok és felfedezések, őrült tudósok, misztikus technikai találmányok). Mindezek ellenére a sci-fi ekkor még nem tudott kitörni a ponyva skatulyából. Egy kivétel azonban akadt: Karel Čapek. Az író 1912-ben írta meg R.U.R. (Rossum Univerzális Robotjai) című játékát, amelynek egyrészt köszönhetjük a robot szó mai értelmét, de magának Čapeknek még több mindent. Műveiben olyan témákat tárgyal, mint a technológia használatának erkölcsi problémái (pl. tömegtermelés, atomfegyverek, intelligens lények) vagy Aldous Huxleyhoz, és később George Orwellhez hasonlóan a szociális és emberi evolúció jövőjére is fókuszált műveiben. Čapek ezzel megalapozta a klasszikus science fiction alapjait, amelyre később olyan szerzők építkeztek, mint Brian W. Aldiss vagy Dan Simmons, de Ray Bradburyre és Salman Rushdie-ra is hatást gyakorolt.

A korlátozás évei (1948-59):

František Běhounek

Csehszlovákiában a 40-es évekre lezárul a kaland-sci-fi történetek korszaka. Az utolsó ide sorolható SF-ket J. M. Trorka (1947-ben jelenik meg űropera trilógiájának első kötete, a Zápas s nebem -Küzdelem az éggel) és R. V. Fauchar írja. 1948-tól barátságtalan korszak köszönt a sci-fi számára. Az addig jól menő magánkiadók eltűntek az országból vagy az Egyesült Államokba költöztek. A megmaradt kiadók élére kerülő szerkesztők pedig teljesen új elvárásokat terjesztettek a prózaírók felé: realista történeteket vártak el. Ennek a kitűzésnek a megalkotásában természetesen némi politikai ideológia is közrejátszott: az irodalomnak az új szocialista állam felépülését kell segítenie, amibe mindenféle jövőbe tekintgetés nem járul hozzá. Az új szerzők igyekeztek is megfelelni a kitűzött elvárásoknak, aminek szomorú eredménye lett az SF-re nézve: 1948-tól számítva jó, ha két ilyen műfajú írás született.

Azonban ezen a néhány íráson keresztül is lehetett látni, hogy a kezdetekhez képest milyen változáson ment át a cseh sci-fi. A lehető legkevesebb tudományos fantasztikus elem volt fellelhető ezekben a művekben, s ha bármelyik mű is foglalkozott a jövővel, akkor csakis kizárólag a nagyon közelivel.

Ebből a nehéz időszakból kevés az említésre méltó mű. Vladimír Babula nevét érdemes kiemelni, aki 1955-ben megjelentette a Signály z vesmíru (Jelek az űrből) című munkáját, továbbá szerkesztette a Science Fiction and Technology for Young Readers című lapot. Babula mellett még jelen volt František Běhounek tudós is, aki 1942 és 1968 között kilenc hard sci-fi történetet írt. Műveiben gyakran olvashatunk a szocialista rendszer jövőbeli megdicsőüléséről. Egyik ezek közül az Akce L (1956), amely a Hold kolonizálását meséli el. Egy másik említésre méltó műve a Robinsoni vesmíru (Az űr Robinsonok) 1958-ban, amiben a főhős megpróbál egy elpusztítani egy üstököst, mielőtt az összeütközne a Földdel.

A cseh sci-fi újjászületése:

Részlet a Tarzan halála című filmből

A nehézkes 40-es és 50-es évek után boldog időszak köszöntött a science fictionra, hála Josef Nesvadba-nak. 1958-ban írta meg a Tarzan halála (Tarzanova smrt) regényét, ami nagy sikert hozott számára. A történet Edgar Rice Burroughs jól ismert hősét, Tarzant viszi el az európai világba, ahol a majomembernek szembesülnie kell a társadalmi és politikai képmutatással. A népszerűség annyira felbátorította Nesvadbát, hogy több hasonló mű megírásába kezdett: Einsteinův mozek (Einstein agya, 1960), Výprava opačným směrem (Expedíció az ellenkező irányba, 1962), vagy a Hogyan halt meg Nemo kapitány (Poslední cesty kapitána Nema, 1966), csak hogy néhány témát említsünk. Művei igen változatos témákat dolgoznak fel (pl. időutazás, társadalom, vámpírok – bár ezek nem feltétlen sf témák), nagy hangsúlyt fektet a karakterekre, a cselekménybe filozófiai elmélkedést csempészett, s mindebbe pedig gyakran szatirikus hangvétel is vegyül.

A vak madarak titka magyar kiadásából

Az újjászületés egy másik említésére méltó írója, Ludvík Souček, korának legnépszerűbb SF szerzője, aki A vak madarak titka (Cesta slepých ptáků , 1964) trilógiával gazdagította a sci-fit. A cselekmény egy prágai és egy izlandi orvosprofesszor, egy izlandi hegyi vezető és egy prágai fényképész kisasszony kalandjait meséli el: Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé könyv útvonalát bejárva hőseink nem mindennapi kalandokba keverednek.

Souček egy nagyon szórakoztató történetet adott az olvasók kezébe, azonban nem az ilyen jellegű könyvek uralták a 60-as évek sci-fijét. Ahogy már a Tarzan halála is sejteti, az újjászületett cseh SF elveszti az előző időszak optimizmusát, helyette sötét víziókat és vészterhes jövőt tár olvasója elé. Ez a pesszimista világnézet erősen jelen van Achille Gregor Odnikud nikamjában (Sehonnan sehová, 1964) vagy Vladimir Straka Druhá potopa světa (A második világ áradása, 1964) című írásában, hisz mindkettő veszélyes sugárzáshoz köthető katasztrófáról szól.

Két további disztópia is erősíti a korszak sötét látomásait: Jiří Jobánek Stříbrné ostrovy-ja (Az ezüst szigetek, 1965) és Jiří Marek Boldog évekje (Blažený věk, 1967). Az utóbbi, magyarul is elérhető regény egy olyan társadalmat jelenít meg City lakóin keresztül, akiknek minden megnyilvánulása már csak automatikus reakciókból és sztereotípiák ismételgetéséből áll: így a lakókat nem is olyan nehéz egy előre gyártott emberautomatával helyettesíteni.

Végül, de nem utolsó sorban jöjjön a korszak legjobbnak tartott alkotása, Čestmír Vejdělek Návrat z Ráje (Visszatérés a Paradicsomból, 1961) című regénye. A főhős, Řehoř a Lucie nevű bolygóra látogat, mint újságíró. A bolygó első ránézésre egy tökéletes, utópikus világnak tűnik, azonban hamar fény derül az igazságra: a lakók egy számítógép által uralt világ rabszolgái, s erről fogalmuk sincs. A regény nagyon összetett alkotás, ami megmutatkozik a világ felépítésben és a leírások magas, szépirodalmi igényességű kidolgozásában is.

Návrat z Ráje borítója

Az új hullám:

A cseh sci-fi a felemelkedés időszaka után a 70-es években újabb, de az előzőhöz képest azért jóval kisebb krízist élt át: a 60-as évek végén egy egyre terjedő mozgalom célja az volt, hogy normalizálja a „cseh kultúrát”az 1968-as a Varsói Szerződés tagállamainak invázióját követően. Ennek hatása a sci-fi irodalomban ismét drasztikus kiadási visszaesésben mutatkozott meg. 1970-ben még 13 SF regényt jelent meg, 1974-re ez a szám 4-re csökkent.

A 70-es évek második felére azonban feltűntek az új hullám írói, akik science fictionön nőttek fel (megjegyzés: az előző korszakok írói mainstream írókból avanzsáltak SF szerzőkké vagy csak kisebb kitérítőt tettek a műfaj felé). A korszak legfontosabb írói Jaroslav Veis, Zdeněk Volný és Ondřej Neff.

Jaroslav Veis

Jaroslav Veist a cseh új hullám vezetőírójának tekintik, még napjainkban is jelentős szerepe van az irodalomban (a Mladá Fronta kiadó szerkesztője). A szakmai elismerést két novellagyűjteménnyel vívta ki magának: Experiment pro třetí planetu (Kísérlet a harmadik bolygóért, 1976) és Pandořina skříňka (Pandora szelencéje, 1979). Veis mesteri szinten tud pszichológiai drámát és vidám prózát is írni, némi filozófia bevonásával. Őt tartják a legjobb cseh novellaírónak.

Veis kortársai közül említésre méltó Ludmila Vaňková és Karel Blažek is. Vaňková a történelmi történetei (pl. Mosty pres propasti času – Hidak az idő mélysége felett, 1976) miatt ismert. Blažek nem mondható olyan termékeny írónak, mint Vaňková, sem pedig olyan befutottnak, de munkái (pl. Přistaní – A landolás, 1979 vagy Nejlepší století – A legjobb ország, 1982) hasonlóan ambiciózus vállalkozások.

A 80-as évekre (Ivan Adamovič kifejezésével élve, a Szüret idején) a többi kelet-európai országhoz hasonlóan Csehszlovákiában a science fiction ismét fellendülni látszott az olvasópiacon és az irodalomkritikusok közt is, ami jelentős lépésnek tekinthető, hisz korábban a kritikusok nem igen foglalkoztak a fantasztikummal. A Cseh Írók Szövetsége még külön sci-fi szekciót alkotott, továbbá nagy számban publikálhattak SF írók népszerű folyóiratokba és magazinokba. Ezen időszak alatt tűnt fel az irodalmi palettán Miloš Kratochvíl, Zdeněk Rosenbaum és Ladislav Szalai, akik mindhárman novelláikkal futottak be.

Még fontos megemlíteni Vojtěch Kantor ikerantológiáját, a Lidé Ze Souhvězdí Lva-t (Emberek az oroszlán csillagképről) és a Zelezo přichází z hvězd (Vas a csillagokból), amely megjelenést biztosított olyan íróknak, mint Zbynek Černík, Miroslav Kostka, Ondřej Neff, és Jiří Čihař. Az új hullám egy említésre méltó szerzője, még az itthon is ismert Vladimir Páral is, aki szépíróként belekóstolt a sci-fibe. 1987-ben megírta a Země zen-t (Nők országa) disztópiát, de SF-nek számít még a Kísértések Á-tól cettig (1982).

A felsorolt nevek közül két szerzőre érdemes egy kicsit több figyelmet szentelni, hisz nagyban hozzájárultak a science fictionhöz: Ladislav Szalai és Ondřej Neff.

Szalai novelláin keresztül megmutatta, hogy végtelen találékonysággal és képzelőerővel rendelkezik, amelyet abszurditással ötvöz. A cseh Lemként is szokták őt emlegetni. A novellák közül magyarul sajnos csak kevés érhető el (pl. Akad a tű Trethon Judit Téren és időn túl antológiájában és a Galaktika 74-ben a Sztrájk), de ezeken keresztül is megtapasztalható Szalai írói zsenije.

Ondřej Neff

A másik szerző, Ondřej Neff korunk legnépszerűbb cseh SF szerzője, újságíró lévén pedig nagyon is aktív szerepet vállal irodalomárként, fordítóként, előadóként, fényképészként és természetesen rajongóként is. Neki köszönhetjük a cseh science fiction első történelmi összefoglalóját (Něco je jinak – Valami másként, 1982), s adott ki 1987-ben Všechno je jinak (Minden másként) címen egy, a külföldi SF-fel foglalkozó művet is. Továbbá az első cseh sci-fi lap, az Ikarie szerkesztője is volt 1990-től 1993-ig.

Íróként is nagy eredményeket ért el. Ő maga nagyon jól ismert sajátos ironikus hangjáról és változatos témáiról: írt thrillert, tabukat döngető humoros darabokat, de komoly műveket is az ökológia és emberi természet kapcsán. Az első sikert novellagyűjteményével, a Vejce naruby-val (A kifordított tojás) érte el 1985-ben, de addigra már belevetette magát a regényírásba is. 1984-ben publikálta első regényét, a Jádro pudla-t (A szívügye), 1988-ban pedig a Měsíc mého zivota (Életem holdja) jelent meg, amiben a Hold telepeseiről olvashatunk Neff jellegzetes ironikus hangvételében. 1998-ban jelent meg Sötétség (Tma) című disztópikus science fictionje, amely akkora népszerűségre tett szert hazájában, hogy a következő évben már újra kellett nyomni. A regényt a legjobb cseh SF-nek járó díjjal, a Čapek-díjjal is kitüntették. Neff azzal a gondolattal játszik el a Sötétségben, hogy mi történne áram hiányában a világgal. A sötét víziókat felvonultató regény izgalmas, nehezen lerakható olvasmány, aminek különlegessége, hogy több nézőpontból ismerhetjük meg a cselekményt.

A cseh science fictionnek meg kellett vívnia saját harcait a túlélés érdekében, de mindig is érdekes színfolt volt a műfaj világában. Habár hazájában az irodalomkritika mellőzi, népszerűsége töretlen: napjainkban körülbelül 100 000 példányt adnak el cseh és külföldi sci-fiből, sokszor akár néhány nap leforgása alatt. A cseh folyóiratok továbbra is nyitottak a műfaj felé, ha lehet, mindig publikálnak ilyen témájú műveket. Remélhetőleg, ez a tendencia nem fog csökkeni.

október 20, 2015