Ha valaki regényírásba kezd, akkor önkéntelenül is belecsöppen egyfajta versengésbe. Így van ez a fantasy regények esetében is. Ahhoz, hogy egy könyv sikeres legyen, valami nagyobbat, erősebbet, újabbat, különlegesebbet kell felmutatni, mint az előzőek.
China Miéville Vastanács című műve amolyan steampunk miliőbe illeszkedik bele, egy kis mágiával megvilágítva. Igazi ínyencségnek számít a regény, egy igen színes világot tár elénk, teli különböző fajokkal. Az említett versenybe tehát mindenképp jó eséllyel indul.
Az a szóbeszéd járja, hogy van egy vonat, teli szököttekkel, munkásokkal. Ez a Vastanács. Egyesek viszont nem hisznek benne, hogy csak legenda lenne a dolog, és útnak indulnak, hogy megkeressék. Eközben a cselekmény fő helyszínén, Új-Crobuzonban forradalmi hangulat izzik.
A könyv telis-teli van lenyűgöző jelenetekkel. A vasút születésének leírásában a nyüzsgő város, kurvák, szerencsejátékosok és gengszterek egy újraértelmezett vadnyugatot idéznek. A karakterek sokszínűek, többük története meghökkentő.
A regény hemzseg a változatos metaforától, így kijelenthetjük, hogy nemcsak a történet remek, de az is, ahogyan az tálalva van. Kalandra fel!
„Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde jól ismert mondása, sci-fi fogyasztóként pedig többszörösen igaznak érezhetjük a kijelentést. Mostanában szokás azt mondani, hogy egy valóra vált science fiction történetben élünk, a technológia majdnem utolérte a fantasztikum íróinak merész álmait. Egyik talán leginkább kézzelfogható jelenség, ami igazzá teszi a fenti kijelentést az a mesterséges intelligencia. Honnan hova jutottak az ember által épített gépek? Ezúttal nem a tudomány felől közelítenénk a MI-khez, hanem az irodalom szemszögén keresztül vizsgálnánk meg őket, hisz ha jobban belegondolunk minden itt kezdődött.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
Mit nevezünk mesterséges intelligenciának?
Habár a science fiction filmekben és könyvekben a MI-k legtöbbször emberformájú robotokként jelennek meg, a valóságban a mesterséges intelligenciák kapcsán kicsit másra kell gondolnunk. Ma MI-nek számít a Google által használt algoritmus, az IBM Watson nevű robotja, és jópár az automata fegyver is; röviden nagyon sok minden. A szaknyelv weak AI-nek, avagy gyenge MI-knek nevezi ezeket, mivel leginkább olyan tevékenységek ellátásra használjuk őket, amelyekhez korábban emberi beavatkozásra volt szükség. Az algroritmusnál maradva egy MI az előzetesen látogatott honlapok vagy kereséseink alapján ajánl nekünk különböző tartalmakat, vagy érdeklődésünkhöz igazítja a különböző oldalakon elhelyezett hirdetéseket. Természetesen a tudomány célja továbblépni a gyenge MI-ken, megalkotni a strong/general AI-t, vagyis az önálló gondolkodásra képes entitást, ha úgy tetszik, gondolkodó robotot. Habár fejlődésünk során még nem jutottunk el erre a szintre, maga az ötlet már számos probléma, gondolatkísérlet és vita alapját képezi.
A science fiction előtt
Elsőre talán bizarr kijelentésnek tűnhet, de a mesterséges intelligenciák már az ókori mitológiákban is jelen voltak. Pontosítva a kijelentést: maga az ötlet, hogy az ember életre kelt egy élettelen tárgyat a mitológiai időkig vezethető vissza. A MI-kkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett mítosz Héphaisztosz arany „robotja”, Talos, vagy Pügmalion Galateája. Nemcsak a görög, hanem más kultúrákban is felfedezhető a mesterségesen létrehozott szolgáló motívuma: a zsidó kulturkörben ott van Júda Röw ben Becalél góleme, a középkori Európában pedig egyfajta városi legendaként élt Dzsábir ibn Hajján takwin nevű teremtménye.
Az emberi kéz alkotta lények a szépirodalomba is utat találtak. A leghíresebb példa Mary ShelleyFrankeinstein című gótikus regénye. A későbbi robotokkal vagy MI-kkel foglalkozó sci-fikről Shelley klasszikusa nélkül nem is lehet beszélni. Számos regény és novella ugyanis a teremtő és teremtmény közötti konfliktust – amit Isaac Asimov a „Az eltűnt robot”-ban Frankestein komplexusnak nevez – dolgozza fel. Már Shelley történetében ott van a feldolgozhatatlan, a létezés értelmének hiánya, és az abból fakadó magány és kétségbeesés: a mesterségesen létrehozott lény dilemmájában senki sem osztozik. Ezek későbbi sci-fikben is megjelennek, mint például Harlan Ellison „I have No Mouth, and I must scream” novellájában. Viszont a 20. század eleji művek kapcsán egy másik motívumot fontosabb kiemelni a Frankensteinből: a teremtmény teremtője ellen fordul. Az első, mai értelembe vett robotokat szerepeltető műben, Karel Capek R.U.R. című drámájában az ember és a mesterséges teremtmények közötti viszony a lehető legrosszabb kimenetellel zárul: az örök munkára szánt robotok fellázadnak az emberek ellen.
Michael Whelan képe
A robotika törvényei
A gyilkos és lázadó robotok és egyéb mesterséges lények hosszú ideig népszerű figurák maradtak a science fictionben annak ellenére, hogy a korai ponyva korszaknak is nevezett 20. század elején íródott művekben a robotok (ekkor még nem használják a mesterséges intelligencia kifejezést) kétes természetű elemeknek számítottak. Megjelennek olyan szolgáló robotok, mint a robotnővér David H. Keller „The Psychophonic Nurse” című történetében, de az emberiséget eltörölni, majd újraépíteni akaró (Harl Vincent: Rex), vagy az egyszerűen az emberrel szemben ellenséges robotok még mindig népszerűek. Azonban a 30-as évektől mintha megjelenni látszana a mesterséges teremtményeink iránti szimpátia. Első példák között lehet említeni Eando Binder „The Robot Aliens” írását, amiben a robotidegenek békés szándékkal érkeznek a Földre, de Binder ismertebb műve az „I, Robot” is pozitív színben tűnteti fel a gépeket. Hasonlóan barátságos, már-már emberi tulajdonságokkal felruházott egyedként jelenik meg a robot Lester del Rey Helen O’Loy című történetében, ahol a robot beleszeret alkotójába (némi párhuzamot érezni Galatea történetével, ahol az alkotó szeret bele művébe, a szoborba). A korábbi gonosz robot képpel teljesen Asimov szakít a robotika törvényeinek felállításával.
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
Ezen törvények alapján cselekszenek a pozitron robotok a Robotuniverzumban. A híres szabályok először Asimov „Körbe-körbe” novellájában olvashatóak, de az első törvény már egy korábbi írásában, a „Te hazug!”-ban is megjelent. John W. Campbell szerkesztő állítása szerint hallgatólagosan már a „Robbie”-ban is jelen vannak az alapok. Mellesleg a törvényeket Campbellel hozták létre közösen 1940 decemberében. Ezzel Asimov feloldani látszott a korábban említett Frankenstein kompelexust (gyakorlatilag a robotok kaptak egy mesterséges erkölcsi határt, miszerint nem ölhetnek). Asimov a későbbiekben hozzáadott egy 0. törvényt is a már meglévőkhöz, amely kimondja, hogy a robotnak minden áron meg kell védenie az emberiséget, akár az első törvény megszegésének árán is.
Az újra lázadó robottól a a humorosig
1945 után a technológiai fejlődés ismét a negatív vízióknak adott táptalajt, ami a mesterségesen felépített lények és gépek esetében azt jelenti, hogy megint a negatív szerepben tűntek fel. Asimov 1947-ben megírta első sötét hangvételű robottörténetét, a „Az eltűnt robot”-ot, Jack Williamson a „With Folded Hands …” írásában pedig olyan robotok szerepelnek, akik túl komolyan veszik az emberiség védelmének feladatát, és bármi áron biztosítják saját létük biztonságát is. További példák is akadnak a robot és ember közötti konfliktus bemutatására. Ott van Philip K. Dick „Különvélemény”-je, A meztelen nap vagy az Acélbarlangok Asimovtól. A II. világháborút követő események ellenére is maradtak robotpárti sci-fi írók, mint Clifford D. Simak vagy Asimov, a „Az eltűnt robot” megírásának ellenére is.
A Hiroshimai események lecsengése, nagyjából az 50-es évek után ismét szemléletváltás következett be a robotok ábrázolásában. Háttérbe szorult a gyilkológép és előtérbe kerültek a humoros vagy szelíden ironizáló gépek. Számtalan novella vagy regény juthat itt eszünkbe. Ott vannak Robert Sheckley sötét komédiái, mint a „Űrmadár” (1953), „The Battle” (1954) vagy a „Tranai” (1955). Kevésbé fekete vagy keserű humor jellemző például Harry Harrison War with the Robots történetére vagy Brain W. Aldiss „De ki pótolhat egy embert?” című írására. Egy érdekes paródiát meg kell itt említeni, még pedig Terry Pratchett-től a The Dark Side of the Sun (1976)-t, amiben a robotika törvényeit fordítja ki. És természetesen a humoros robotok sorából nem hagyhatjuk ki Douglas Adams ötrészes trilógiáját, a Galaxis útikalauz stopposokat (1979) és ikonikussá vált Marvint, a paranoid androidot.
A első mesterséges intelligenciák és az érző MI-k
A gondolkodó robot ötlete már az ’50-es években felmerült: Alan Turing mondta, hogy a jövőben majd számítógépek segítségével fogunk együtt dolgozni. Kortársai azonban nem vették komolyan Turing vízióit, és a gondolkodó robot egy időre feledésbe merült. Marvin Minsky vette fel a Turing által megkezdett kutatások fonalát, és megalapította a Massachusettsi egyetemen az első MI laboratóriumt 1959-ben. Minksy tevékenysége sci-fi szempontjából is kiemelendő, hiszen nagyban őneki köszönhetjük a 2001 – Űrodüsszeiából jól ismert HAL 9000-t. Stanley Kubrick a tudóssal konzultált, hogy minél élethűbben – már amennyire ez lehetséges volt az akkori MI-kkel kapcsolatos tudással – ábrázolhassák az űrhajósokat fenyegető gépet.
Magát a mesterséges intelligencia kifejezést először az 1970-es években használták, „a science fiction köztudatba” is ekkor került be, habár korábbi művekből ismert robotok egyrészét is tekinthetjük MI-nek. Ahogy arra korábban is utaltam, a sci-fiben rengeteg MI-t különböztetünk meg, a lázadótól egészen az egész társadalmat igazgató gigaelmékig. Azonban a korábban említett Harlan Ellison novellában az író egy fontos szempontot hozott be a MI-k ábrázolásába: lehetnek emberi érzéseik. A történetben szereplő MI nem rendszerhiba vagy más gonosz szándék által vezérelve támad az emberekre, sokkal inkább belső vívódását (miért építették meg?) fejezi ki. Ellison ezzel arra világít rá, hogy egy mesterségesen felépített, majd fejlődésnek induló intelligencia öntudattal rendelkező gondolkodó lény, aki az emberhez hasonló egzisztenciális problémákkal kerülhet szembe. Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen esetben egyáltalán mi a különbség ember és MI között? Jártas sci-fi olvasóknak rögtön beugorhat Philip K. Dick klasszikusa, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, amiben a menekülő replikánsokban hasonló kérdés fogalmazódik meg, elég a filmadaptációból felidéznünk Batty monológját. Gyakori megkülönböztető faktorként az erkölcsöt szokták említeni. Erre jó példa Murray Leinster „A Logic Named Joe” írása, ami bemutatja, hogy a MI van olyan intelligens, mint egy ember, sőt túl is szárnyal minket, de erkölcsileg képzetlen. Ted Chiang a „The Lifecycle of Software Objects”-ben felveti, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a MI-k lázadását vagy sérülését tanítanunk kell őket, úgy, mint saját gyermekeink volnának.
Hol tartunk most? Mint az irodalom legtöbb területén, úgy a science fictionben is érezni, hogy szinte mindent megírtak már előttünk, és bizony elég nehéz igazán újat alkotni. MI terén is hasonló a helyzet: a 20-as években gyakori lázadóktól egészen a barátságos vagy humoros androidokig mindennel találkozhatunk a kortárs szerzők műveiben. Azonban két dolog mindenképpen érdekes lehet a ma élő szerzők műveiben. Egyik az olyan MI-k, akik az internethez hasonló vagy annál sokkal nagyobb és bonyolultabb kapcsolatokat építenek ki, ezzel pedig képesek bármit elérni. Gondoljunk csak William Gibson Neurománcára, ahol a Neuromancer képes tudatokat másolni és programként futtatni, és ezzel lehetővé téva, hogy azok személyiségekként fejlődjenek. Mellette pedig ott van testvére, Wintermute, aki szeretne egyesülni Neuromancerrel, hogy együtt szuperintelligenciává válhassanak. Érdekes, hogy Neuromancer nem osztja testvére vágyát, ugyanis úgy gondolja, ha belemenne az egyesülésbe, megszűnne a személyisége. Mennyire emberi is vonás is ez. Gibson MI-je ezen tulajdonságával a fent említett érzőkhöz is kapcsolódik. Ha nem is ilyen formában, de a séma későbbi sci-fikben is megjelenik, például a Fagyott égbolt kutató AI-je is ilyen, ami Alexis Vonderach barátját lemásolva működik tovább.
Természetesen nem törvényszerű, de az önmagukat építő mesterséges intelligenciák megjelenhetnek társadalmat igazgató szerepben is, vagy nagyobb rendszerek működtetéséért felelősek. Példa számtalan van, mindent nem is lehet, vagy csak nehezen lehet felsorolni, de hozhatunk egy nem feltétlen sci-fis példát is: a weird irodalom rajongóinak eszükbe juthat China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás regényéből a város szemetéből született MI, a Construct Council, aki szinte bármit képes elérni kapcsolatain keresztül. Hasonló kiterjedési rendszerrel működik Neal Stephenson Snow Crashjában a Könyvtáros is.
A kvázi beszélő számítógépekként elképzelt MI-ken túl érdekesek még azok, akik konkrét társadalmakat irányítanak. A koncepció nem feltétlen csak a kortárs sci-fiben jelenik meg, elég csak visszagondolni Ian M. Banks Kultúra-sorozatában szereplő érző MI-kre, sőt, Dan Simmons Hyperionjában egy konkrét mesterséges intelligenciákból álló társadalom jelenik meg a TechnoCore-on keresztül. Az aktívan alkotó szerzők közül érdekes Elisabeth Bear Carnival (2004) című regénye, ahol az irányítóknak (governor) nevezett gépek szigorú körülmények között tartják az emberiséget. Szabályozzák az energia felhasználást, kordában tartják a népesség számát, utóbbi érdekében egy „assessmentnek” nevezett eszközt is felhasználnak, amivel embereket ölhetnek. Bear a Carnivalban a korábbi robot és MI elképzeléseket vegyíti és alkotja meg újszerű negatív vízióját. Itt jegyezzük is meg: ez a másik érdekes pont a kortárs sci-fiben megjelenő mesterséges intelligenciáknál; a vegyítés, mixelés, a korábbi sémák logikus vagy épp szokatlan fúziója. Bear könyve mellett még megemlíthetjük itt Dennis T. Taylor MI, Bob-ját, ahol a governorokhoz hasonlóan a Bobokban is több korábbról jól ismert MI-fajták fedezhetőek fel. A Mark Wattneyhoz hasonló, science fiction rajongással kevert laza stílus egyértelműen a humoros gépeket idézi, az emberi személyiség, mint a MI alapja pedig egy itt ugyan nem tárgyalt, de szintén fontos tematikát hív elő, az ember és a gép egyesülését.
Nagy vonalakban ilyen robotokkal és MI-kkel találkozhatunk kedvenc zsánerünkben. A kép természetesen nem teljes, számtalan más példát lehetne még említeni, de ahhoz elég, hogy lássuk, miket gondolnak íróink. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a jövőben mi valósul meg mindebből.
Nemrég jelentették be, hogy a BBC 2 sorozatot készít China Miéville méltán híres regényéből, a The City and the City-ből.
A 2009-ben megjelent könyv a weird fiction és a krimi különös keveréke. A történet főhőse Tyador Borlú, aki az európai városállamban, Besźelben nyomozó. Egy külföldi diák, Mahalia Geary ügyében kezd nyomozni, akit eltorzult arccal, holtan találtak Besźel egyik utcájában. A nyomozás során Borlú kideríti, hogy Gearynek köze van a Besźel és annak ikervárosa, Ul Qoma között feszülői politikai és kulturális ellentétekhez. Borlú, hogy megoldja az egyre rejtélyesebbé váló ügyet, saját otthonában, majd Ull Qoma-ban, a helyi rendőrség segítségével igyekszik felderíteni az ügy részleteit. Mindeközben egy harmadik, csak történetekben létező város is képbe kerül. A végeredmény egy Miéville más regényeihez méltó mű, amit átsző a politikai csatározás és a különösebbnél különösebb helyszínek és szereplők.
Az eddigi hírek szerint egy igazán komoly sorozatra számíthatunk. A regényt Tony Grisoni (Az ifjú pápa) fogja adaptálni, a rendező Tom Shankland (Kártyavár) lesz. Borlú szerepében a The Walking Deadből ismert David Morrisseyt láthatjuk, továbbá feltűnik még Mandeep Dhillon (24: Élj egy új napért), mint Corwi rendőrtiszt, Maria Schrader (Deutschland 83), mint Ul Qoma nyomozója, és a Penny Dreadfulból ismert Christian Camargo Doctor Bowden szerepében.
Maga Miéville a következőket mondta a készülődő produkcióról:
Érdekes és valahol megható is volt látni, hogyan lesz a regényből forgatókönyv, és fantasztikus volt együtt dolgozni Tonyval (Grisoni), Tommal (Shankland) és a többi stábtaggal. Az, amit csinálnak egyszerre ismerős, visszavisz a könyvhöz, de egyszerre a saját munkájuk is. Valami, amit nagyon szeretnék felfedezni. Nagyon türelmetlen vagyok!
A forgatás Manchesterben és Liverpoolban lesz. A premierről sajnos egyelőre nincsenek hírek, de mindenesetre nagyon izgatottan várjuk, milyen lesz a Miéville könyvén alapuló sorozat. Aki olvasott már a szerzőtől, az tudja, hogy az ő fantáziájának kreálmányai képernyőre kívánkoznak; ennek megvalósításához pedig hozzáértőkre van szükség, ami az eddigiek alapján meglesz.
Már nem kell sokat várnunk ahhoz, hogy végre kézbe vehessünk China Miéville Vastanácsát: a 23. Könyvfesztiválon már kapható lesz az Új-Crobuzon trilógia 3. kötete. Miéville rajongói már nagyon is jól tudják, hogy mire számítsanak az írótól, azonban akik csak most ismerkednének vele, azoknak, íme, egy kis ízelítő abból, amit tőle kaphatunk.
China Miéville-t szokták nevezni a kortárs fantasy „fenegyerekének” is, de ő maga weird fiction, azaz furcsa, különös vagy felkavaró irodalom írójának nevezi magát. Inspirálta a 19. és 20. század ponyvairodalma, de olyan nagy mesterek, mint H. P. Lovecraft, Tim Powers, Ursula Le Guin vagy épp Gene Wolfe öröksége is hatott Miéville-re. Tagja a The New Weird nevű mozgalomnak is, aminek célja a fantasy zsáner megújítása, annak megszabadítása a hagyományos, tolkien-i mintáktól.
Egyik legismertebb, itthon most már teljes egészében kiadott műve az Új-Crobuzon trilógia. Az első kötet, a Perdido pályaudvar, végállomás (2000) többek között elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, a második, az Armada(2002) a British Fantasy-díjat, a Vastanácsnak (2004) hála Miéville pedig egy Locus-díjat is magáénak tudhat. Nem véletlen a szakma figyelme: ez az író nagyon különös dolgokat művel a fantasyvel, és nem is akárhogy.
Kémények öklendezik a mocskot az égbe, ismeretlen eredetű ragacsos anyag mállik le a házak faláról, otromba monstrum gőzgépek zakatoló kakofóniájától hangos minden, az utcákra kilépőket kosz és nyomor fogadja: valami ilyesmi kép fogad minket Új-Crobuzonban. Nem egy tipikus fantasy világra emlékeztet minket a leírás, még George R. R. Martin kegyetlen Westerosa vagy R. A. Salvatore sötételfjeinek birodalma is barátságosabban fest ennél. Ha ezen az első megrázkódtatáson túlléptünk, egy, a szó legszorosabb értelmébe vett eredeti világ bontakozik ki előttünk. Szokatlan megjelenésű fajok képviseltetik magukat, mint a kheprik vagy bogarak, garudák, azaz madáremberek, kaktuszemberek, kissé bárgyú sárkányfajzatok és rengeteg vita középpontjában álló újraformáltak. Ezek a figurák részben emlékeztethetnek minket bármelyik ókori mitológia heteromorf lényeire, de mégis teljesen idegenek maradnak számunkra – ez adja igazán az elevenségét és „másvilágiaságát” Bas-Lagnak. Azonban a bűn, korrupció, erkölcstelenség és nagyon is emberi gyarlóság, ami mindhárom kötetben tetten érhető, hozza hozzánk mégis közel Új-Crobuzont.
Új-Crobuzon lakói (Andrew Hou rajza)
A Vastanács megtartja az előző kötetekben megismerteket és a nagyon jellegzetes és erős atmoszférát, azonban ebben a regényben teljesedik ki az, amit Miéville teremtett. Ez a kötet a háborúk, forradalmak és intrikák korába enged bepillantást. Új-Crobuzon már hosszú ideje egy Tesh nevű várossal áll háborúban, azonban belső veszélyek is fenyegetik a dekadens szenny otthonát. Eközben épül egy új vasútvonal is, ami a közeli sivatagot hivatott átszelni. Ezt a vészterhes időt három szereplő szemén keresztül láthatjuk: Ori, Cutter és Judah Low. Az utóbbi története húsz évvel ezelőtt kezdődik: azzal a feladattal bízták meg, hogy térképezze fel a tervezett vasútvonal területét és értesítse az ott lakókat az építkezésről. Judah neki is lát feladatának, azonban konfliktusba kerül egy különös néppel, a stiltspearekkel. A második történetszálban Cuttert, Judah tanítványát, barátját és szeretőjét ismerhetjük meg. Egy, Low tanítványaiból álló csoportot vezet, aminek célja felkutatni a Vastanácsot, hogy figyelmeztessék őket Új-Crobuzan közelgő milíciáira. A feladat nem egyszerű, mivel senki se tudja, hogy pontosan mi is a Vastanács és merre lehet. Mindeközben Ori, az elégedetlen forradalmár Új-Crobuzon rendjét bontja Spiral Jacobs bandájának tagjaként. Útjukat rablások, rajtaütések és gyilkosságok kísérik és tartanak rendületlenül céljuk felé: megölni a város polgármesterét.
A kritikusok szerint a három Bas-Lag regény közül a Vastanács a leginkább politikai jellegű. Miéville olyan témákkal foglalkozik itt, mint anti-globalizáció, imperalizmus, korporatizmus, terrorizmus, fajgyűlölet, homoszexualitás, kulturális sokk, munkaügyi jogok és persze háború – egytől egyig olyan dolgokkal, amik a regény megjelenését követő tizenkét év után is aktuálisak.
Emellett persze részünk lesz lövöldözésben és szörnyüldözésben, de a történet gerincét a politikai témák teszik ki. A Vastanácsban nem csak Új-Crobuzon teljesedett ki, hanem Miéville, mint író is sokat fejlődött. Ez leginkább a stílusán érezhető. Az előző két kötetben főleg barokkos mondatokkal találkozhattunk, a harmadik kötet azonban közérhetőbb stílusban tárja elénk az új történetet, de a választékos vagy épp archaikusabb kifejezések sem vesztek ki leírásaiból – Miéville ezeket bevallottan nagyon is szereti. Összegezve egy érhető, de igényes szöveget kapunk az új kötetben. Saját elmondása szerint olyasmi prózát szeretett volna teremteni, ami szerinte Cormac McCarthy-é is: egyszerre legyen választékos is, de hatásos is.
Azonban nem csak ez színesíti az egészet. A cselekményt egymástól nagyon is távol álló, de később összefonódó visszaemlékezésekből építi fel. Olvasóként kicsit megdolgoztató feladat a különböző idősíkokat észben tartani, de tagadhatatlanul érdekesebbé és izgalmasabbá teszi a regényt.
Még ennél is több van a Vastanácsban, amikről hosszan lehetne írni (nem hiába témája számos irodalomkutatónak Miéville), de talán ezek a legfontosabb említenivalók. Minden megvan a benne, amit szerettünk a Perdidóban vagy az Armadában és még annál is több. Az előző két kötettől teljesen függetlenül is olvasható, így azok is bátran kézbe vehetik, akik először lépnének be Bas-Lagba. Garantáltan nem mindennapi élmény lesz.
Már rég túl vagyunk az újéven és az évkezdési fáradtságon, így elérkezett az ideje, hogy bejelentsük, milyen könyvek várhatók a Metropolis Media palettáján 2016 elejétől júniusig.
Előtte azonban köszönjük a sok voksot, amit tavalyi könyveinkre adtatok le január végéig tartó szavazásunkon, ennek eredményeként 2015-ös könyveink olvasói sorrendje a következőképpen alakul.
Jelenlegi állás szerint februárban érkezik Univerzum Könyvek-sorozatunk második darabja, ami Csányi VilmosKutyaakadémiájának újrakiadása lesz, a hiánypótló kötet első kiadása ugyanis már beszerezhetetlen. A könyvet az ELTE etológia tanszékének munkatársai állították össze az elmúlt húsz év ebviselkedés-lélektani felfedezéseiről a professzor úr 80. születésnapja alkalmából. A szerzők mindegyike etológus, közvetlenül vagy közvetetten Csányi-tanítvány, a visszaemlékezéseik, az aktuális kutatások és anekdoták igazán élvezetes kötetté állnak össze, ami tökéletes olvasmány lehet kutyásoknak, érdeklődőknek és Csányi-rajongóknak egyaránt.
Márciusban érkezik a GFK 300. antológia, ami sorrendben a háromszázadik Galaktika Fantasztikus Könyv lesz, külföldi és magyar szerzők SF-novelláival. Külön öröm, hogy a kötet bemutatóját a Gateway to Space kiállításon tartjuk március 9-én, az eseményre ellátogató vendégek pedig díjmentesen körbejárhatják az űrkiállítást. A belépés ingyenes lesz, de regisztrációhoz kötött, figyeljétek a honlapot és a Facebook-oldalunkat a további részletekért! (Várható megjelenés: március eleje)
Stalker-gyűjteményünk idén is gyarapszik, ezúttal Tumanovszkij és GyagyiscsevAgyar című regényével. Ebben egy Agyar nevű stalker kalandjait követhetjük végig a Zónában, melyről egyébként a kötetben sok minden kiderül. (Várható megjelenés: március)
a Kozmosz Fantasztikus Könyvek borítója A Viking visszatérhez
Megújult formában tervezzük újra kiadni az egyik legnagyobb magyar SF-író, Zsoldos Péter életművét. Áprilisban kezdünk A Viking visszatérrel, melyben egy űrexpedíció tagjai ragadnak egy idegen bolygó, őskori viszonyok között élő lakói között.
a Mások között borítója az Egyesült Királyságban
Jo Walton magával ragadó regénye, a Mások között számos fontos díjat bezsebelt, a Nebulát 2011-ben, a Hugót egy évvel később, a Brit Fantasy-díjat szintúgy. Ahogyan arról már írtunk korábban is, a Mások között tulajdonképpen a sci-fihez és a fantasyhez írt szerelmes levél, melynek alaphelyzete sokak számára a Harry Pottert idézheti, azt leszámítva, hogy itt szó sincsen varázslóakadémiáról, helyette inkább egy lelkes SF-rajongó csöppen a fantasy világába, kalandozása során pedig ellenállhatatlan kísértést ébreszt olvasójában, hogy élete végéig sci-fit és fantasyt bújjon. (Várható megjelenés: április)
A Könyvfesztiválra érkezik új sorozatunk, a Start Könyvek első négy darabja. Ebben a sorozatban tehetséges, főként kötettel eddig nem rendelkező SF- (és fantasy-) szerzőket mutatunk be és indítunk el a pályán, akikben megvan az a plusz, amitől a jövő zálogai lehetnek a hazai SF-irodalomban. Vékony Krisztián regényének (Sors-algoritmus) központi kérdése az, hogy mi van, ha létezik egy végtelenül átgondolt, precíz matematikai képlet, mely pontosan determinálja az eljövendő világ képét. Molnár Csaba (A széttört idő legendája) egy időutazós sci-fivel mutatkozik be nálunk. Ronil CaineLilian című regényében egy japán cég titkos szolgáltatásának köszönhetően lehetővé válik lemásolni bármelyik hírességet, hogy ügyfelük eltölthessen velük egy-két hetet valamelyik egzotikus nyaralóhelyen. Michael Walden regénye (Eshtar) pedig egy több idősíkon játszódó SF-fantasy, ami téren és időn átívelő konfliktust dolgoz fel az emberek és titokzatos ellenségeik között. (A Start Könyvek várható megjelenése: április)
az angol borító
Végre azt is beharangozhatjuk, hogy idén tavasszal a polcokra kerülhet a Bas Lag-sorozat harmadik része, a várva várt VastanácsChina Miéville-től. Az Arthur C. Clarke- és Locus-díjas regény cselekménye lazán kapcsolódik az első két részhez (Perdido pályaudvar, végállomás;Armada). Kitör a forradalom, a káosz és az erőszak elől maroknyian elmenekülnek egy különleges vonattal a pusztaságba, az elveszett remény nyomában, miközben Új-Crobuzonban beköszönt a Vastanács kora. A regényen jelenleg az utolsó simításokat végzi a fordító. (Várható megjelenés: május)
Egy Heinlein-novelláskötettel is készülünk, ami ebben a formában még nem jelent meg sehol a világon. Az Új jövőt építünk a szerző olyan írásait kezdi el közölni kronologikus rendben, amelyek egy aprólékosan kidolgozott történelmi ívet vázolnak fel az eljövendő eseményeiről. (Várható megjelenés: május)
a harmadik rész észt borítója
Sokan szinte követelték, hogy folytassuk a Melchior-sorozatot és bizony nekünk is a szívünkhöz nőtt a fiatal patikárius figurája. A Melchior és a hóhér lánya c. regényben (mely a sorozat harmadik darabja) két kívülálló talál egymásra az 1422-es év Tallinjában: a hóhér lánya és egy, a városba érkező rejtélyes fiatalember, az idillt azonban hátborzongató gyilkosságok zavarják meg. Külön öröm, hogy Indrek Hargla idén Magyarországra látogat, így a könyv bemutatóján személyesen is találkozhattok majd Melchior szülőatyjával. (Várható megjelenés: június)
a Chindi angol borítója
Folytatjuk Jack McDevitt Priscilla Hutchins- (vagy más néven Akadémia-) sorozatát a következő, harmadik résszel. A Nebula-díjas Chindiben az emberiség szinte már feladta, hogy intelligens létformára bukkanjon, ekkor azonban felfedezik, hogy titokzatos csapatok mesterséges holdakat telepítettek a bolygók köré szerte a galaxisban. A Chindi expedíciója a holdak eredetének felderítésére indul, hogy aztán a felfedezőkkel együtt izguljuk végig mi is a galaktikus utazást. (Várható megjelenés: június)
Jelenleg készülő könyveink hamarosan felkerülnek webshopunk Előkészületben rovatába, a megjelenési idő közeledtével pedig átkerülnek az Előrendelhető szekcióba. Amint elkészültek a borítók, azt is megmutatjuk egy külön posztban.
