Az emberiséget nagyjából azóta foglalkoztatja az ismeretlen távolságok felfedezése és elérése, hogy lemászott a fáról. Meghódítottunk új szigeteket, aztán kontinenseket Amerikától Ausztráliáig, és valójában már mindent, ami a Földön található: a Mount Everest 8848 méteres magasságára kitűztük zászlóinkat, és leereszkedtünk a Mariana-árok közel 11 kilométeres mélységébe.
Nem csoda, ha az utóbbi évszázadban a csillagok felé fordultunk. Ha valahol, akkor a világűrben van még felfedeznivaló. Még nem is értjük teljesen, csak napról napra közelebb kerülünk a megértéséhez, vagy épp tévutakon bolyongunk, elveszve a pislákoló csillagok, a távoli galaxisok és fekete lyukak őrületes tömegei között. Hogyan térképezhetnénk fel a világűrt, ha az annyira hatalmas, hogy nagyjából 14 milliárd évvel ezelőtti születésnapja óta a legtávolabbi pontjaiból még mindig nem ért el hozzánk a fénye?
Napról napra érkeznek újabb kutatási eredmények és felfedezések, ami igazán izgalmassá teszi ezt a korszakot, de szinte minden adat, amit kapunk, csak azért áll rendelkezésünkre, mert parányi bolygónkra érkezik. Műhold-távcsöveinkkel és a Naprendszer peremére küldött szondáinkkal messzebbre látunk, mint valaha. Csak egy érdekesség: az eddigi legtávolabbi csillag, amit felfedeztünk, mintegy kilencmilliárd fényévnyire van a földtől (plusz/mínusz pár fényhónap.) A csillag a MACS J1149 2223 Lensed Star 1 nevet kapta, amit, a megjegyezhetőség kedvéért Ikarusnak is neveznek. Maga az Univerzum azonban ennél a távolságnál mérhetetlenül nagyobb – legalábbis így sejtjük.
Szóval, azt már tudjuk, hogy nagyjából kilencmilliárd fényévnyire látunk el. De vajon meddig érünk?
Abban biztosak lehetünk, hogy a fantázia tovább ment, mint a valóság, mert számos sci-fi indult el felfedezni a világűrt. Köztük van Dennis E. Taylor: MI, Bob című sorozata, ahol Bob, ez a hús-vér emberből lett, kiváló humorérzékkel és problémamegoldó képességgel megáldott interfész útnak indul, hogy számtalan klónjával együtt, lakható bolygókat keresve felfedezze a környező rendszereket. Bob nem lépett ki a Galaxisból, valójában még mindig harminc fényéven belül mocorog a Földhöz képest. A történetének nagy részében az Eridanus csillagképben bóklászik, és izgalmasabbnál izgalmasabb bolygókat és rendszereket talál, az életre alkalmas, sőt, élettel teli bolygókról nem is beszélve. Ez utóbbiak nem kis bonyodalmakat okoznak.
Ez viszont csalás a valósággal szemben. Bob teste fém és energia: fizikailag nem több egy számítógépnél, ami űrutazásra és meglepő gyorsulásra is alkalmas házat kapott. A hús-vér embereket szállítani ennél azért egy kicsit bonyolultabb.
Hogy lássuk, mennyire, térjünk vissza egy kicsit a valóság talajára, vagyis inkább az égboltjára. Az egyik hely, ahol valóban élnek és dolgoznak emberek, szabad szemmel is látható. A Nemzetközi Űrállomás azonban csak 408 kilométeres magasságban kering felettünk, ami – az összehasonlítás kedvéért – mindössze ~0,0014 fénymásodperc.
Az ember azonban ennél messzebbre is jutott már, az éjszakai égbolton élesen látható égitestet többször is meglátogattuk. A Hold-küldetések a Földtől nagyjából 1,28 fénymásodpercre merészkedtek el – 384 400 kilométert tettek meg, ami, valljuk be őszintén, oda-vissza már egy kicsit hosszúnak tűnik. Amint megépül az első holdbázis, valószínűtlen, hogy az ott robotoló munkásemberek ingázni fognak.
Az, hogy ennél messzebbre ember keze még nem ért el, az utazás körülményességeinek is köszönhető. Élő testet sokkal bonyolultabb szállítani, mint egy gépet. Szüksége van oxigénre és táplálékra, edzésre és olyan térre, ami életben tartja – nem pedig azonnal kinyírja, mint például a világűr. És az elérhető sebesség is korlátozott, mert az emberi szervezet már a 2-3 G-s gyorsulást is nehezen viseli hosszú távon, úgyhogy a folyamatosan nagy sebességgel gyorsuló rakéták egyszerűen nem nekünk valók. Az utazás hosszú, a projekt költséges, és még csak nem is biztonságos, így egyelőre a valóságban is csak szondák és robotok utaznak a Naprendszeren kívülre. Valószínűleg nem sok élő ember lenne, aki ezt bevállalná. És a toborzást egyébként is megnehezíti, hogy a szondák és robotok sose jönnek vissza.
A MI, Bob viszont még egy problémára figyelmeztet bennünket, amelyet a valóságban is a saját bőrünkön tapasztalunk: a Föld nem fog örökké megtűrni minket. Az atmoszféra és a vízkészlet folyamatos mérgezésével lassan élhetetlenné tesszük a saját bolygónkat, és amint eljön majd a pillanat, hogy mindenképpen költöznünk kell, csak reménykedhetünk benne, hogy lesz hová elindulnunk – ahogy abban is, hogy túléljük majd az utazást. Öröm az ürömben, hogy ebben a kényszerhelyzetben az emberiség, ez a felfedezésre és hódításra született faj új bolygókra tűzheti majd ki a zászlaját.
