Családi drámát feloldó UFO-történettel jelentkezik Benedek Szabolcs a Galaktika legfrissebb, 303. számában. A népszerű magyar írónak rövid időn belül ez a második megjelenése a Galaktikában, pár hónappal ezelőtt ugyanis már olvasható volt egy novellája a jubileumi, 300. számban is. Vele készített interjúnkból kiderül, hogy Douglas Adams nem tartozik a kedvenc szerzői közé s hogy a vámpír egyszerűen csak belepottyant A vérgróf című regényének történetébe.
– Mikor és miért kezdtél el sci-fivel, vagy ahhoz kötődő műfajokkal foglalkozni?
– Kiskamaszként, 12-14 éves korom körül már egész biztosan írtam sci-fi novellákat, sőt elkezdett és soha be nem fejezett regényeket. Emlékszem egy nagy spirálfüzetre, amelyet teleírtam tudományos-fantasztikus (vagy annak vélt) elbeszélésekkel. Ezek mind a Naprendszer különböző pontjain játszódtak, a Földön játszódó történetben például a jetik földönkívüli eredete után nyomoztam. Rajtam kívül két ember olvasta a sorozatot: az akkori legjobb barátom és a magyartanárom. És ma is megvan az a franciakockás füzetem, amelybe egy, a „Csillagok háborúja” ihlette űrtrilógiát kezdtem írni, ami aztán soha nem készült el, csak az első kötet („A vörös bolygó titka”) első pár fejezete, de arra emlékszem, hogy a tervek szerint a Naprendszer és a Föld egy galaktikus háború ütközőzónájává válik. Szóval a sci-fi és köztem lévő kapcsolat körülbelül harmincéves, noha kétségtelenül voltak hosszú periódusok, amikor kölcsönösen szüneteltettük. A sci-fi számomra egyrészt tematikai értelemben alapvetően az izgalmakat, a rejtélyt jelenti mind a mai napig, én pedig szeretem a rejtélyeket és szeretek borzongani. Másrészt a fantázia szabadságát, korlátlanságot, utazást múlt, jelen és jövő között. Ezt az élményt találom meg ma is sci-fi olvasása és írása közben.
– Mennyire áll közel hozzád a sci-fi, illetve az azzal határos irodalom?
– Alapjában véve mindenevő vagyok, viszont szigorú: ha valami nem tetszik, akkor elég hamar félredobom. Sci-fit is ugyanígy olvasok. A minőség a lényeg. Hogy megfogjon, hogy meglegyen benne az, ami nem csak fölkelti az érdeklődésemet, de le is köt. És hogy találjak benne eredetiséget. Az utóbbi hónapokban úgy adódott, hogy évtizedes szünetet követően írtam pár sci-fi novellát is, ám az a helyzet, legalábbis azt tapasztaltam, hogy ott is alapvetően minden ugyanúgy működik, mint az irodalom egyéb válfajaiban: dramaturgia, karakterek, szituációk. Megfelelő elemekből, megfelelő eszközök használatával kell építkezni. Ami erre külön még rájön, az a kötetlen fantázia. Ez teszi a folyamatot még izgalmasabbá.
– Van kedvenc sci-fi szerződ, könyved, filmed?
– Gyerekként a klasszikusokat olvastam: Asimovot, Lemet, Clarke-ot, aztán jöttek a többiek, Bradbury, Palahniuk és mások. Persze itt is volt, ami nem tetszett, kövezzetek meg, de például Douglas Adams is idetartozik. Kedvencem igazából nincs, noha, mint a generációmból annyian, én is a „Csillagok háborújá”-n nőttem föl, mármint az eredeti filmtrilógián. A mostanában menő disztópiák kicsit riasztanak, mármint az, amiről szólnak, noha sajnos kétségtelenül van alapjuk. Viszont emlékszem, anno a nyolcvanas években volt egy másik folyóirat, amit ugyancsak nagyon bírtam: a Robur, amelynek alapötlete tudtommal szintén Kuczka Pétertől eredt, és a Galaktika ifjúsági testvérpárja volt, sajnos tizenvalahány szám után kimúlt. Volt benne talán két vagy három számon keresztül egy Alexander Kröger nevű, akkor NDK-s szerzőtől egy szerintem remek kisregény, a „Robina Crux hajótörése”, gyakran eszembe jut, hogy jó volna újra elolvasni. Külön elemzés tárgyát képezné egyébként, hogy a hajdani szocialista országokban milyen erős volt a sci-fi irodalom. Nyilván azért, mert sok, egyébként elhallgatásra ítélt szépíró erre a területre menekült.
[the_ad_placement id=”04″]
– Mit gondolsz a hazai kortárs sci-fi irodalomról? Van kapcsolatod hazai sci-fi szerzőkkel?
– Nagyon fontosnak tartom a Galaktika év eleji kezdeményezését, amelynek keretében a 300. számban kortárs szépíróktól közöltek sci-fi írásokat. Ez megnyithat kapukat és elsodorhat gátakat reputáció és minőség terén egyaránt. Rengeteg lehetőséggel és kapcsolódási pontokkal jár. És igen, ismerek személyesen néhányat a hazai sci-fi szerzők közül, szoktunk olykor beszélgetni. Két éve meghívást kaptam az Írószövetség SF szakosztályának az estjére, onnan datálódik az ismeretség. Néhányukkal pedig a „2045” c., nemrég megjelent sci-fi antológia (amely az én novellámmal kezdődik, ez itt a reklám helye) könyvheti dedikálásakor ismerkedtem össze.
– Nagy népszerűségnek örvend a Vértrilógiád, amely egy nem mindennapi, a történelmi Magyarországon játszódó vámpírtörténet. Tudatosan kezdtél bele ebbe a regénybe? Már az elején olyan történetben gondolkodtál, amelyben egy vámpír adott esetben Ady Endrével is találkozhat?
– Tudatosan kezdtem a regénybe, de nem pontosan abba, amivé végül formálódott, ugyanis időközben egész más lett belőle, mint aminek eredetileg szántam. Annyit tudtam eleinte, hogy szeretnék írni egy regényt, ami az előző századelő világát eleveníti föl, és közben Saint-Germain grófja is mint figura évek óta érdekelt. Ezt a két fonalat akartam összeszőni, ám még az első néhány fejezet után se tudtam pontosan, hogyan. Úgyhogy amikor belekezdtem „A vérgróf”-ba, leginkább a hangulatot, a miliőt akartam megfesteni. A vámpír csak úgy belepottyant a történetbe, mire észbe kaptam, már benne volt. Onnantól lett tudatos a dolog, beleértve a folytatásokat is.
– Mit gondolsz, a sci-fi része lehet a szépirodalomnak?
– Simán. Nem lehet, hanem az. Mármint amikor úgy van megírva. Ez nem tematikai, hanem minőségi kérdés.
[the_ad_placement id=”04″]
– Melyik műfaj áll hozzád közelebb, a regény vagy a novella?
– Nem tudok e téren különbséget tenni. Eddig úgy alakult, hogy írtam egy csomó regényt, és közben marhára élveztem a tér adta lehetőségeket. A novella egyszerre sűrűbb és szűkebb, egy komplett világot nem is nagyon lehet benne megteremteni, csak fölvillantani bizonyos helyzeteket és állapotokat. De ezt is szeretem. Mindkettőnek megvannak a kihívásai.
– A Galaktika 300., jubileumi számában egy olyan történettel jelentkeztél, amelyben a magazin is hangsúlyos szerepet kap. Ez azt jelenti, hogy olvasod, vagy korábban olvastad a Galaktikát?
– Gyerekként és kamaszként rendszeresen olvastam a folyóiratot, később elég hézagosan, most, hogy a szerzője lettem (ami számomra nagy megtiszteltetés), igyekszem pótolni a lemaradást.
– A mostani, júniusi számban is olvasható egy novellád. Ebben egy családi drámát old fel egy klasszikus UFO-történet. Érdekel a Földön kívüli élet lehetősége, vagy ez csak egyszeri témaválasztás volt?
– Nagyon remélem, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, sőt egészen borzasztónak találnám, ha ez így lenne. Abból a bizonyos kozmikus magányból nem kérek. Számomra a sci-fi egyik legizgalmasabb alága mindig a földönkívüliekkel való találkozás volt. Gyerekként meghatározó filmélményem volt az „Ufó Arizonában”, amelynek eredeti címe „Hangar 18”, és igazából egy B kategóriás tévéfilm volt a nyolcvanas évek elején, nálunk viszont a moziban vetítették. Egyébként nem vagyok megszállott ufóhívő, de azt gondolom, hogy nem zörög a haraszt.
– A jövőben várhatunk tőled írásokat a Galaktikában?
– Mindenképpen!
– Min dolgozol most?
– A könyvhétre jelent meg a Libri Kiadónál „A kvarcóra hét dallama” című regényem, amely az 1980-as évek Magyarországán játszódik, ám van egy sci-fi szál is benne. Közben formálódik egy másik kéziratom is, emellett készülök novellákat is írni, többek között sci-fi témában is.
